Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára s leszállt a táborba
Drághfy János kiséretében, a ki a király zászlóját vitte, ősi szokás
szerint a sarkantyui leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak
nem szabad elfutni a csatából.
Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé,
szembeszállni Szolimán kétszázezerével.
Hanem a királynak példája egyszerre lángot gyujtott.
Arra a hirre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a
nemesség s megszünt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt
már mindenki s indult a király után.
Csakhogy már későn volt.
Egy hónappal elébb megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés,
most már csak vesztébe vitte.
A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső
Magyarországiak is, szintén a horvátok; Morvából, Lengyelországból
megjöttek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, lovas és
gyalogezredével, Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnozenszky Lénárd
lengyel a magyar harczosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva,
a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és
Szerecsen János kétezer ijászszal. (Szolimán tüzérei ellen ijászok!)
Összeverődött lassankint huszonhétezer harczos a király zászlója alatt.
És mindenki tudta jól, hogy az ellenség hadereje nyolczszorta nagyobb.
A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök
átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és
főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba
szállni, nemesi privilegiumaik szerint ők csak a király személyes
vezetése alatt tartoznak harczolni, erre allegáltak.
Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg
érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra:
«Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét.
Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért
minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy
az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, a hová mások nálam
nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!»
Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött
előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról, még el lehet fordítani az
országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz,
igérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett
megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele.
Késő volt már! A hatvani országgyülésen, midőn Fráter György kimondá a
békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már
fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett.
A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday
Pált a nejéhez, azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe,
gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arczképével,
balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta.
S azzal indulót fuvatott s az egész táborral megindult Tolnából lefelé.
Még ekkor vezére sem volt a magyar hadseregnek.
Hadi tanácsot tartottak vezérválasztásra.
Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen
volt szegény.
Ki van hát még vezérnek való?
A kalocsai érsek? – Vagy pedig Zápolya György?
Mind a kettő tiltakozott e nehéz tiszt elvállalása ellen.
Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét,
mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bizza. Nem pap kell
oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta.
A derék ezredes kapitány még inkább szabadkozott. Ő soha egy ezrednél
többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni
egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó? Elvállalja a vezetést, de
csak addig, a míg bátyja a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor
ruházza a király arra a fővezérséget.
A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettől a
gondolattól a «kalandosok». A király egész környezete abban a hitben
élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik és a királyéval egyesülten
kivívja a diadalt: ezáltal urrá teszi magát az egész ország fölött.
S bár siettették volna hát a fegyverek összemérközését. Még Szolimán túl
van a Dráván: hét nap kellett neki, a mig hidat veretett s nagy tömeg
hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hidon. Ez átjövetelnél
kemény harczot lehetett volna vívni ellenében.
De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymásközötti
czivakodással. Mindenki más hadi tervet ajánlott s e fölött úgy
összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király
környezőit, hogy rajtuk rontanak s felkonczolják őket. A magyar sereg
abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. Aztán duzzogva
vonta magát egyik erre, a másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között.
«Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha
még tizannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze!»
Egy felhőtakarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől
Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg
Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a
Dráván.
Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa
fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak,
hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is
háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf
vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán
primással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf
hadainak megérkezését; a harmadik, a hol a király és a kalandosok
voltak, visszavonulást ajánlott.
Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési
kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg
kell ütközni Szolimánnal.
– Mennyiből áll a mi haderőnk? kérdezé a király.
– Lehet huszonhétezer ember s abból huszezer derék lovas vitéz, a
gyalogság nálunk nem vet számot.
– S mennyi a szultán hadserege?
– Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harczoló
serege nem lesz több hetvenezernél.
– Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a külömbség a
pattantyusságunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyunk van, a töröknek
háromszáz.
– Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a
gyors támadás rohamában fekszik s ennek a sikerére a fejemet teszem.
Keresztül törjük a török hadat s akkor az baromsokasága által jut
veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; a hogy szökevények
által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyusok
látják el, a kiket fogolyképen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra.
Ezek megizenték nekünk, hogy a mint meglátják a mi csapatainkat,
egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat.
S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen
lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek,
hogy irmagot sem hagynak a törökből, a milyen veszett jó kedvükben
vannak!
A haditanács elhatározta az ütközetbe menést.
Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a
Brandenburgi őrgróf morváira, a kik mind sietve közelednek már. A diadal
babérait ők egyedül akarják letépni.
A tűz elterjedt valamennyi vitéz szívére. Mind hősnek érezte magát.
Csak a fiatal gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferencz, tartá meg
tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak:
«Már most küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a
pápát, hogy azt a napot, a melyen megütközünk, Pál barát és a húszezer
magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe.»