Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborut.
Hunyady Mátyás diadalmas hadjáratai óta harminczöt esztendő mult el. A
ki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség pánczélján.
A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar
magyar ellen harczolt, vértes lovagok, kaszás pórtömegek ellen.
Puskával, ágyuval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt a zsoldosokra
bizták. Azok védték a végvárakat s ott el is fogyának az ostromokban. A
nemes csak lóháton akart harczolni, gyalog vitézkedni paraszt dolog.
Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt, mit vezetett volna?
Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához nem értett senki.
Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer
vitéz nem tett egy ezredet.
És az ellenség, a ki boszuálló hadjáratra megindítá tengersokaságú
seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokból állott, vértes lovas
spáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadmüveletekben tanulták a
vérontás tudományát, háromszáz ágyujokkal a csatatéren tették le a
remeket, s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró.
A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán
Kristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem
beszélt már senki Budavárában a haza veszedelméről, csak arról a nagy
diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját
megbuktatták.
A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné tánczvigalmakat a
várban, a miken reggelig mulattak.
«Együnk, igyunk! Hisz úgy is meghalunk!» Ez volt a jelszó.
Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, a kik Szolimán táborából kerültek
elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szoliman
tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll, maholnap idebenn
lesz.
Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket
futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy
küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket, ő
küldött pénzt, s az nem ment czigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe
került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott
rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát.
Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdától jobban
féltek Budán, mint Szolimántól s a helyett, hogy ezt a rendezett
hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király
Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön
keresztül, Szolimán kétszáz ezernyi hadseregének a feltartóztatására
pedig leküldték Tomory Pál érseket, és Báthory István nádort. Tomorynak
volt ezerötszáz lovas katonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig
egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye, se felülni a lovára,
se leszállni róla nem tudott magától.
Ekkor aztán a «véres kardot» meghordozták a kikiáltók a vármegyében
faluról-falura kihirdetve, hogy «veszélyben a haza, a király katonát
kér.» S hangzott aztán hegyen síkon a lelkesült dal: «Lajos király azt
izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan
elfogunk menni.» Régi nóta ez nagyon!
Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek,
főurak és főpapok a zászlóaljaikat, de az lett a válasz, hogy majd ha a
király is menni fog a háboruba, akkor mi is megyünk.
A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar
nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá
gyülekezzenek. Itt volt az ország központja, erős, védelmezhető vár,
hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya
seregét is meghivni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik
végvár a másik után veszett el, de senki sem mozdult, azt mondták:
«menjen elébb a király!»
S a királynak volt mindössze háromezer fegyverese.
Ez alatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat,
Péterváradot, a vitéz őrsereget, a kiket elfogott, kegyetlenül
lefejeztette.
Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt
izenték Zápolya Jánosnak, hogy jőjjön az egész seregével Erdélyből
Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép rendezett táborát s
közeledett ép oly gyors napi járatokban, mint Szolimán.
A kik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a
térképre s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb útat tett-e meg Zápolya
Erdélytől Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék
alatt? A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen.
A király zsoldos hadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban
volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüst edényeknek, az arany
szentségtartóknak felét össze kell szedni s azokból pénzt veretni.
Huszonöt pénzverő sajtolta nyakrafőre a forintokat, denárokat. (Lehetett
pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy
forinton, egy zsák buzát egy negyedrész forinton.)
A főpapok nem akarták ide adni a templomi ezüst edényeket, s a
kincstárnokok azokból is, a miket erővel elvittek, a szebb billikomokat
eltették maguknak.
Egyre verték a gépek a pénzt, de zsoldra, puskaporra még sem volt pénz.
Addig pedig nem volt katona.
Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne
gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol
vegyenek?
A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a
főtáborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és
puskájával megjelenjen. A kitüzött határnapon egyetlen ember sem volt
ott.
«Menjen előbb a király!»