No hát a király jóváhagyó aláirása.
Dehogy is az!
Az ökörsütés a szankczió. Ez maradt el.
Hát látott már valaki nádor választást ökörsütés nélkül?
Báthory István uram nádorispánná megválasztatása alkalmából hét napig
tartott a dáridó: a nemes urak még mézes bábot is kaptak, a mit
hazavigyenek a tarsolyban a gyermekeiknek! a hatvani választásnál pedig
azt sem kérdezték az embertől, hogy «mit iszik kend koma?»
Zápolya bizonyosan azt tartotta, hogy nem az ő dolga a traktálás, hanem
a nádorspáné: Verbőczy pedig szegény ember volt, neki nem volt módja
tizennégyezer nemes urat ősi szokás szerint megvendégelni. Szép szóval,
ékes beszéddel jól tartotta ő a nemességet, de bizony kézzelfogható
táplálékkal nem szolgált a hiveinek.
Vége is lett a becsületének.
«Ilyen kamuti nádorispánt még nem látott az ország!»
De legnagyobb hiba volt az, hogy a nemesség főfőkolomposát, Ártándy
uramat is kinn a hűs levegőn felejtették. Minden híve Zápolyának kapott
valami donácziót, csak ő maradt puczéron. Még az a hadnagy is, a ki a
budai csőcseléket szétkardlapozta, megkapta a maga részét az országbiró
elkobzott jószágaiból. A Héderváry gyereknek, azért az érdemeért, hogy a
királyné czifra bábúját ellopta, visszaadták hazaáruló apja lefoglalt
birtokait, Ártándynak csak az akkor kapott ütlegek emléke maradt meg. És
a hatalmas Zápolya, a ki hires arról, hogy olyan tiszta kezű, hogy soha
ő rá azt a csunya vádat nem emelte senki, a sikkasztás, lopás vádját,
könnyű neki! A hol más csipeget, markolgat, ott ő nyalábol! Hanem arról
elfelejtkezik, hogy a nagy vagyonból másnak is juttasson, a ki
belesegítette. Ő csak a katonáira gondol, azokat fizeti rendesen, pedig
a ki nem katona, az is elvenné ám a zsoldot.
«Nemesek neheztelnek rá, hogy járkálói nem keresik fel hajlékaiban Isten
jó nappal, s egy marék új pénzzel» mondja a krónikás.
A ki nem elégített hivekből támad a legkeservesebb ellenség.
Zápolya János úgy járt-kelt már a fényes királyi várban, mint a ki
otthon van. Adta a rendeleteket, királyt és nádort mellőzve, s még a
királyné szemébe is nézegetett. És ezt az udvaronczok különösen siettek
a király fülébe besugni.
Komoly előkészületek történtek a közelgő háborúra. A király és Zápolya
János számára ujdonat pánczélok lettek megrendelve Bertholdnál, a hires
pánczélkovácsnál. Egyszerre készült el mind a kettő, egész családi ünnep
volt, mikor a két fényes fegyverzetet felpróbálták a viselőikre. A
királyné és udvarhölgyei mind jelen voltak a fegyverbe öltözésnél.
A király pánczélja fényes fehér aczélból volt, mesterségesen czifrára
vésve s a mellvért ezüsttel kiverve, a sisakja egészen vert ezüstből.
A vajda pánczélja pedig violásbarnára zománczolt aczélból, arany
kacskaringókkal gazdagon felékesítve.
A király a kardját nem övezte magára, azt a fegyverhordója viszi utána s
csak akkor adja kezébe, a mikor használatra kerül a sor. Jó hosszú
pallos az, a szűz Mária képe aranynyal beedzve rajta, a másik oldalon:
«in hoc signo vinces».
De a vajda általvető himzett övön hordja magával a kardját s ez az a
híres Castriota kard, görbe, és a vége felé szélesebb, arab ákombákom a
két lapján, nap, félhold és csillag.
Mind a két fegyverzet egymás mellett látható a bécsi muzeumban mai
napság. Szegény Lajos király! de kicsiny, de vézna volt a termeted ahoz
a nagy hős lélekhez, a kit magában rejtett, hogy ez a gyerekpánczél elég
volt hüvelyének!
Mikor a tükör előtt felcsatolták a karvasait, elcsüggedve nézte a
tükörből vékony karjait, a miken igyekezett az izmokat megfeszíteni s
szomorú volt a lelke, mikor összehasonlította magát a vajdával, ezzel az
életerőtől duzzadó daliával. Még azt is láthatta a tükörből, hogy a
királyné azt a daliás alakot gyönyörködve nézi, míg akkor, a midőn a
király felé téved a tekintete, az arcza egyszerre elkomorodik.
Az udvaronczok mégis siettek a királyt hizelkedve üdvözölni, milyen
pompásan illik rá az a fényes pánczél.
Annak pedig megsúgta a lelke, hogy ez lesz az ő halotti köntöse.
Azután jött a kardok kipróbálása.
Egy ormótlan nagy török fejet állítottak fel, dereka is volt a bábnak, a
fején szaraczén sisak kovácsolt aczélból.
A király két kezére fogta a pallosát. Vékony karjaiban a sok
testgyakorlástól volt még elég erő azt felemelni és lesujtani vele.
Meg is adta az árát a sulyos csapásnak a nyomorult török fej. Sisakja
behorpadt, meg is repedt tőle. Az udvaronczok tapsoltak e derék
fejedelmi csapásnak.
Akkor aztán Zápolya tette meg a kardpróbát. Ő csak úgy félkézzel húzta
ki azt a nehéz szablyát, nem is látszott rajta, hogy nagyon összeszedte
volna az erejét. A kard egyet süvöltött a légben, s pillanat után
kétfelé hullott a sisak fejestül, de még a dereka is a bábalaknak.
Nem tapsolt senki, nem brávoztak, de az általános elbámulás jelezte a
hatást, a mit a hősi erőmutatvány előidézett az udvari társaságban.
És a királyné nagyot sikoltott. Mi volt az?
A király a pallosára támaszkodott. Meg volt rendülve. Talán a törökfejet
szelő kardcsapástól? Vagy talán a királyné sikoltásától. Úgy fogta két
marokkal azt a pallost, hogy azt lehetett tőle várni, most mingyárt
szembe áll a vajdával: «no hát most próbáljuk ki egymáson a
kardjainkat!»
Az udvaronczai siettek lekapcsolni a királyról a pánczélzatát.
Lehet a királynak kard nélkül is csapásokat osztogatni.
Másnap a vajdának kiadta a király a parancsot, hogy siessen azonnal
Erdélybe. Szolimán ott készül betörni, Erdélyt megszállni. Ott próbálja
ki a kardját a török fejeken.
«Hát fusson a kerék!» monda Zápolya s engedelmeskedett a parancsnak.
Ezzel az egyetlen kipróbált hadvezérét veszté el a király a
legválságosabb időben.
A megbuktatott főurak pártja nem adta fel a játékot.
A hatvani országgyülés Zápolyát tette az ország valóságos urává.
Azt mondták rá, hogy ez erőszak volt. Tizennégyezer ember, lóháton,
karddal az oldalán nem határoz, hanem erőszakoskodik.
Tizennégyezer lovassal szemben nincs törvényes védelem, nincs meggyőző
okoskodás. Példa volt rá Báthory nádor, Sárkány országbiró esete, a
kiket letorkoltak. De volt egy a főurak közt, a ki a nagy lárma közepett
bölcsen hallgatott és nem jött elő a királyi sátorból. Ez volt Thurzó
Elek, a főkincstárnok. Hiába kiabálták a nevét, meg az ismertető
czímeit, «gyere elő te tizenhat feleségü lator! Te Mén-Marót! Te
asszonyok közt főkapitány!» Hallatlanná tette a meghivást.
A többi megbuktatott főúr mind arra biztatta a királyt, hogy kérje fel a
sógorát Ferdinánd fejedelmet, küldjön tizezernyi osztrák zsoldost Budára
a jövő országgyülés ránczbaszedésére. Thurzó mást tanácsolt. Ne tizezer
harczost küldjenek Budára, hanem csak tizezer aranyat. Ez többet fog
használni. Zápolya kimélte a pénzét, ezzel elrontotta a dolgát. Ugyanazt
a lóhátas országgyülést ellenkező irányba is lehet fordítani. A lónak a
feje arra fordul, a merre az abrakos vályut teszik.
A Fuggerek adtak pénzt e czélra. Ötvenezer aranyat. (Ez volt az első
korteskedés!) A Fuggercsalád a Thurzókkal sógorságban állott.
«A nemességet megfordítani». Ez volt a jelszó.
Legelőször is megnyerték a nagy népszónokot, Ártándy Pált, a ki minden
mozgalomnál előljárt, de a jutalomosztásnál mindig elmellőzték. Most a
jutalmon kezdték. Ártándy aztán megalakította nagy titokban az udvari
pártot, fiatal vállalkozó nemes urakból. A pártnak szépen hangzó nevet
is adott: «kalandosok» társasága. S hogy feltünő ne legyen a
pártalakulás, nem Budán volt az összejövetelük, hanem a szép alföldi
városban, Kecskeméten. Kétszázan voltak a kalandosok, jól felfegyverezve
és begyakorolva, titkos jelszavukról ismertek egymásra: «pro rege et
regina» ez volt a jelmondatuk. A kecskemétiek ugyan nem tartoztak a
nemesi osztályhoz, de jó lovasok voltak, nem jobbágykodtak, redemtusok
voltak. Szavazatuk ugyan nem lett volna az országgyülésen, de ha Tarczay
Miklós és kalandos társai vezették őket, ki kérhette elő az armálist
tőlük? Olyan egy ezer kecskeméti igaz magyarnak lóháton bevonulása egy
szép áprilisi napon az egész országgyülés arczulatát megváltoztatá.
Az új nádor, Verbőczy, tudós férfiú volt, csak azt nem tudta, a mi
körülötte történik.
A kalandosok gondoskodtak róla, hogy a válságos időkben épen
eltávolítsák a nádort Budáról. Thurzó (a titkos lutheranus) hevenyében
zajos mozgalmat támasztott a felső magyarországi újhit-követők közt.
Azok voltak a bányászok.
A lutheranus lázadás hírére Verbőczy hirtelen ott termett
Beszterczebányán, társul véve maga mellé a már Lutherkergető híréről
ismeretes Rajkay Gáspárt s ketten egyesült igyekezettel hozzáláttak a
hæresis kiirtásához. Az eretnekségen kivül még az a bűnük is volt a
bányászoknak, hogy magasabb munkabért követeltek, a mi még nagyobb bűn
az államférfiak kis kátéjában.
S mig az ország nádora tartotta a nagy inquisitiót, missionariusi
buzgalommal, az alatt a kalandosok a vármegyéken gyöngyen átgyurták a
nemességet, a maguk hiveit ellátták utiköltséggel, vezérekkel, a Zápolya
hiveit lebeszélték, elijesztgették, nem nemeseket is, a kiknek posztó
ruhájuk volt, lóra ültettek, a tiszántuli nemességet felbőszítették
Verbőczy ellen a hitüldözés miatt, ezek már nagyrészben kálomisták
voltak, s ezen a módon egy évvel a lázongó rákosi országgyülés után, s
csak tiz hónappal a hatalmaskodó hatvani ős «korultái» után, összehoztak
egy olyan szép engedelmes országgyülést, hogy abban még csak irmagja sem
volt a Zápolya-pártnak.
Midőn Verbőczy a nagy inquisitióból haza érkezett Budára, csak elbámult
rajta, hogy a királyi várlakban mind ott találta a megbuktatott
főurakat, Báthory, Sárkány, Thurzó, Tahy diadalmas orczával jött eléje s
még csak a keze intésével sem köszönté, Szalkán érsek pedig a mint
meglátta az egyik ajtón belépni, maga a másik ajtón kihúzódott. Lármás
fiatal leventék, a kiknek az arczát soha sem látta, félretaszigálták az
útból, az udvarhölgyek összesuttogtak s vihogtak, a királyné pedig
nagyon hidegen szólt hozzá s az egészségi állapotja felől tudakozódott
tőle.
Verbőczy vette észre, hogy neki itt letelt az esztendeje. Megfoghatatlan
volt előtte ez a nagy fordulat, de minden jel tanuskodott róla, hogy az
valóság. Felkereste azonnal a királyt. Elmondá, hogy az udvar
arczulatából azt olvassa ki, miszerint ő itt fölöslegessé vált, s kérte
a királyt, hogy fogadja el a lemondását a nádori méltóságról, melyet
ugyis szive ellenére erőltettek rá.
A király válasza fagyos volt a nádorispánhoz.
– Menjen haza s várja el a rendek határozatát.
Verbőczy hazament budai palotájába s mint aféle tudós ember könyvei
között kereste a megnyugtatást.
Reggel azonban a szolgái kizavarták azzal a rémhírrel, hogy az
országgyülésen a nemesség Verbőczy fejét kéri.
Csak annyi ideje volt, hogy a várbeli alagúton át elosonhatott s a
Dunához érve egy naszádon elmenekülhetett.
Egy órával később már ott voltak a palotája előtt Báthory hivei, a kik
darabokra akarták konczolni. Épen mint Hatvanban Báthory Istvánt a
Verbőczy hivei.
Nagy volt a haragjuk, hogy nem kaphatták meg. Boszújokban fel akarták
dulni Verbőczy palotáját, de a király leizent hozzájuk a várpalotájából,
hogy ezzel a szándékkal hagyjanak fel, Verbőczy házában nem találnak
mást, mint irásokat és boros hordókat, ha az elsőbbeket pusztítják el, a
közönségben tesznek kárt, ha pedig az utóbbiakat, akkor magukat verik
földhöz. Ebben megnyugodtak.
Az új országgyülésen aztán megsemmisítették a hatvani országgyülés
határozatait, Verbőczyt ipával együtt, mint hazaárulókat, számüzték,
Báthory Istvánt visszatették a nádori székbe, Sárkány Ambrust az
országbirói méltóságba, Thurzó ismét főkincstárnok lett, Tahy újból
horvát bán, a helyébe választott Frangepán Kristófot szintén elcsapták.
Az ki is vándorolt, külföldi szolgálatba állt s ezzel még egy másik
kipróbált hadvezére a magyar hadseregnek lett elvadítva az országból.
Mit szólt mindezekhez Zápolya János vajda?
De mit szólt Szolimán szultán?
A szultán épen az nap indult meg Sztambulból kétszázezer harczossal és
háromszáz ágyuval a Magyarország elleni hadjáratra.
«És a király, bárha a veszély nagyobb volt, mint valaha, mindezekre nem
indult meg, mintha kőből volna.»