Zápolyának jó időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az
udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyülést betiltó
rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy
saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyülést, a minőt
száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szive meg lett véve
Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.
Színjátéknak remek volt ez. A tragœdia hőse egyúttal szerzője is annak.
Van ebben egy hatalmas hős, a kinek a jóslat koronát igért s a ki e
jóslat beteljesültét a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az
országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se
fő, mely arravaló, sehol. Egy országgyülésen már meghozatta azt a
törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást,
mint magyart abba be nem ültet. Most még egy ős-országgyülésnek kell
létre jönni, mely a trón mellől mind azokat a főurakat elsöpörje, a kik
Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már
mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Husz éves s már elérte az
emberi kor legvégső határát, haja ősz, arcza ránczos, összetöpörödött,
nullának hivják, árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal,
ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos
megoldása volna a gordiusi csomónak, ha ausztriai Mária ülne a trónon
együtt a nemzetválasztotta magyar királylyal!
A sczénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyülés, melyben a hős
nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros
néplázadás, melynek tetőpontra emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős
s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét.
Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok
hatvanezer aranyát s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára itélt
Szerencsés Imre az új országgyülés által hivatalába visszahelyeztetik s
kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, a miből eddig
a Fugger-ház duskálkodott. És így a német fizeti a birságot s annak
mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. Most azután csak
egy kis türelem kell, a míg a fonnyadt, féregfurta gyümölcs lehull a
fáról.
És ha nem akar magától lehullani?
A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a
hatvani országgyülésre, a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar
díszkisérete és oltalma.
Útközben meg kell hálni Besnyőn, a hol a király és udvara a kolostorban
lett elszállásolva.
Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett
egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán
érsekprimás elnökölt. Ez is Zápolya hive volt már. Derék államférfi
volt, mindig arra fordult, a merre a szél fútt.
Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról
okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket
összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen
megmérkőzhessék a magyar nemzet.
Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, a kire
nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek
s sugdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, a kinek mindig
valami «extra» jön ki az agyából.
Most is azt tevé, a teljes czímű megszólítás után, melyben megadta a
rendeknek a «tisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéz» titulusokat,
tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a
tiszteletet, mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.
– Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni, de azokat nem fogja megtartani
senki. Ti megszavazzátok a rengeteg adókat, de azokat nem fogja
megfizetni senki. Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket, de azokon
tábor nem fog összegyülni. Ti végig fogjátok hordoztatni a véres kardot
az országban, kikiáltatjátok, hogy «veszélyben az ország!» de attól az
alvók fel nem ébrednek. Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút
csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla, hát
múlhatatlanul kell mi nekünk a törökkel élethalálharczba keverednünk?
Ime a hatalmas Francziaország méltónak tartá szövetséget kötni a török
császárral. Hasonlót tett Velencze és Lengyelország. A mi nem volt
szégyen francziának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a
magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét
küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk, a követet börtönbe
vetteténk. A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács,
Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. Még nem
lépett át a határunkon a török, még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a
mienk. Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy
igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel s mi ajánlanók fel a
békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az
országra, s a fegyver élére bizzuk az eldöntést? Hát nem nagyobb
megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat
átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy jó
szóval eltávolítanánk azoktól a török hadsereget?
Tovább nem beszélhetett, lezúgták, elhallgattatták.
De Fráter György e zúgáson keresztül dörgő hangon kiáltá oda:
– Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a
nemesség igazat?
Az előljáró tanácskozmány után magához hivatá Zápolya Fráter Györgyöt.
– Hivem vagy-e még, a hogy eddig valál? kérdé a vajda a baráttól.
– Bizonyára, a míg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni
foglak.
– Tehát te meg vagy győződve a felől, hogy ha Magyarország békét köt
Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség
és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?
– Ez hitem és reménységem.
– Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kivánatosnak tartod-e
te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, a ki most Szent István és
Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s
tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának
nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Budavárát?
Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe
tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes
kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a
hazáját, csak hogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse
a saját fejére. Megnémult, nem tudott felelni.
– Nos tehát! bölcs férfiu! Olvastad Aristoteles «Organon»-ját? Olvastad
Lully Rajmond «Ars magná»-ját? Tudod, hogy mi a logika?
Fráter György meghajtá a fejét.
– Vissza fogok menni a kolostoromba, s várok, a míg te jösz oda hozzám…
A logika Zápolyának ad igazat, a hazaszeretet Fráter Györgynek.
Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot.
Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen
összekuszálhatta volna, a ki nem találta meg benne a szerepét.
A kora hajnalban utrakelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség
fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt.
Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem
azért ültek lóra, hogy harczoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt
hozzanak.
Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva,
oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá
tegye magát e sokaság közepett.
S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja
meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A
szekereket gyékény- vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyilásán a
nemes urakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe
markotányos sátorok, laczikonyhák, melyekben czigánypecsenyét sütnek s
karczost, méhsert, töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek
kivánságára.
A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s
korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék.
Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.
Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a
nemességnek, melynek már be lett tanítva a maga tennivalója.
Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, a ki szorongva tekintett
végig a felállított fegyveres tömegen.
– Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés, monda a király
személynökének.
– Ez csak a negyedrésze az összes nemességnek, biztatá a királyt
Verbőczy. Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.
És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre s két álló
óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem,
tömérdek a vád, a mit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország
tanácsadói. Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen
és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja s helyettük a hiveket és
tehetőseket hivja oda. De még az sem elég, az ország zászlósai mellé
szükséges egy országtanács, melynek nyolcz tagját a nemességből kell
kiválasztani, azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a
vallásra. (Ime a miniszteri rendszer.)
A közel álló nemesség, a ki egészen vagy fülhegygyel hallotta a lelkes
beszédet, a midőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt,
hogy «mindnyájan azt kivánjuk!» s ez a kiáltás tovább terjedt a félkör
két végéig. A mi a centrumnak jó, az bizonyára a két szárnyra nézve is
csak jó lehet.
Verbőczy leszálltával, Szalkán érsekprimás lépegetett fel az emelvényre.
A mint ennek a bibornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló
nemesek, a kik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást: «Nem kell a
varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadia műhely! Le a nemesség
ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az
Istennyila!»
A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arczvonalt,
felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a primás a «mi hivünk» már:
nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.
Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet, csak annyit mondott, hogy
ő magától is leköszönt már a korlátnokságról s ezennel leteszi ő felsége
kezébe az ország pecsétnyomóját.
Mikor leszállt, még egy gyönge vivátot is kapott az első sorokból.
Következett utána harmadik szónoknak a nádorispán.
Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytől
megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gunyolódva biztatták: «No
öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a Mazoni herczegnő
nyoszolyájára?»
A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a
bukását érző államférfi, majd a dölyfös dynaszta került benne fölül. A
zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy
állítsák törvényszék elé s ha bűnös, vágják le a fejét. Kaczagtak rajta.
Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos
termetével.
S ez legyen fővezére a magyar hadseregnek!
Negyedik szónoknak következett az országbiró, Sárkány Ambrus, barna,
ragyás képű, köpczös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki
emelvényre s bizott a jó torkához, olyan hangja volt, mint a recsegő
tárogatónak. Elkezdte a nemességet leczkéztetni. Ököllel ütötte a mellét
és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt
állítá «úgysegéljen»-nel, hogy nincs ő hozzá fogható hazafi hűségben,
áldozatkészségben három sem az egész országban.
Erre aztán megindult ellene a zivatar a középsátorban.
– Hazudsz! Áruló vagy!
– Gebedj meg a hamis szavaktól!
– Harminczadok bérlője vagy! Szegények nyuzója vagy!
– Korcsmáros vagy! Rossz bort méretsz a csapszékeidben.
– Lócsiszár vagy! Marhakupecz vagy! Lóbőr kereskedő!
– Vágjuk össze az áruló kutyát!
S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből, de a két Zápolya
közbeveté magát s azoknak az oltalma alatt az országbiró valahogy le
tudott menekülni a szószékről s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja
közé.
Még azután a kincstárnok Thurzó Elek lett volna hátra, a kinek
szószékről igazolni kellett volna a sáfárkodását, de ez már okult az
előtte szólottak gyászos példáján s akárhogy kiabálták a nevét: «halljuk
Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!»
hallatlanná és látatlanná tette magát, a képét sem mutatta meg.
Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a
trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az
országgyülésből és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette
Verbőczy, azért ő a király personalisa.
A királylyal együtt eltávozának az ősgyülésből a primás, a nádor, az
országbiró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, a ki valamiben
ludasnak érezte magát.
A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt s a király eltávoztával
folytatta a tanácskozást, azzal a külömbséggel, hogy most már a
markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek s
szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tüzött
czigánypecsenyével, a mi nagyban könnyítette a tanácskozást, mivel hogy
semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy
kupa jó bor, meg egy darab bőrös pecsenye.