Oh te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az
érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal,
hogy olyen szép vagy! – Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned,
beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit.
Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.
Lám a töröknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi
hallgat és tesz.
Szolimán szultán Nándorfehérvár bevétele után megszakítá a Magyarország
elleni harczot s nagy hadserege zömével megfordulva, ellenkező irányba
ment, Rhodust ostromolni.
Nagyon jól ismerhette a magyarokat. Ha Belgrád eleste után rögtön betör
Magyarországba, midőn két hadserege volt a magyarnak, a nádor és a vajda
vezénylete alatt, midőn Belgrád dicső védelme és eleste minden nemest és
pórt elkeserített, midőn a király maga is táborba szállt, elhagyva
magától sybarita környezetét, bizonynyal az egész magyar nemzetet
találta volna magával szemben s a lelkesedés megduplázza a haderőt.
Magukra hagyta hát a magyarokat, tudta talán, ha a veszély elpihen,
csinálnak azok maguk között hadakozást. Megmutatták már Dózsa idejében,
milyen dühhel tudja a magyar a magyart rontani, akkor még csak a nemesek
és pórok közt támadt az ortály, de most a viszály magva az alsó nemesség
s a főurak és főpapok közt volt elvetve, hadd menjen kalászba, majd
learatják azt egyesült erővel.
A mint a vihar elvonult a határról, idebenn is kialudt a honfi
lelkesedés, visszabujt az áldozatkészség, felébredt helyette a
pártviszály, sikkasztóknak, csempészeknek, népsanyargatóknak állt a
világ.
A király is visszatért Budára s ott ismét folytak a léha, ledér
mulatságok, az esztelen pazarlás. A királyné könnyelmü volt és ideges és
a mellett uralkodni vágyó. A király csak a felesége szemeivel látott,
annak a füleivel hallott, s nem volt olyan kivánsága, a mit ne
teljesített volna. A kincstárnak a feneke kongott már, a
harminczadbérlőnek negyvenezer forintot kellett volna befizetni. Volt
azonban ennek az uraságnak egy szép papagály madara, melynek az a
virtusa volt, hogy a legyeket ügyesen el tudta kapkodni. A királynénak
nagyon megtetszett a madár, s a király cserébe a légykapó madárért
elengedte a bérlőnek a negyvenezer forintot.
Az éjszakákat végigtivornyázták, reggel feküdtek le, e miatt a király
csak délben kelt fel, s nagy álmosan fogadta az ország nagyjai
előterjesztéseit, s aztán iparkodott tőlük menekülni, hogy
lófuttatásokat rendezzen a Rákoson.
Egyszer aztán azt vette észre, hogy a Rákos mezején sátorokat kezdenek
leverni. Sok sátort, egész tábor számra.
Kérdezé, hogy micsoda mulatság készül itt.
Mondták neki, hogy országgyűlés lesz, a mit saját keze aláirásával
kegyeskedett összehivni.
Kiváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy ilyen országgyűlés?
Eddig is volt ugyan az ő trónralépte óta több országgyűlés, de azokat a
nádor hivta össze, a királyi személynök vezette.
Kérdezte a vele volt hopmesterétől, Korlátkövy Péter uramtól, hogy
miféle alkalomra készül összegyülni ez a sokaság, az pedig megnyugtatá,
hogy semmi baj sincs, csak hogy épen a török most meg Szörény várát
kezdi vivni, ezért a rendek valami intézkedést kivánnak tétetni, azonban
ezúttal is csak megyék küldöttségei fognak egybeseregleni. – Nem arra
mutattak pedig a nagyszámú sátorok.
A lóverseny után a király visszatért a budai várba s ki lévén fáradva,
visszavonult a királyné lakosztályába.
Ezek voltak azok az emlékezetes szobák, melyeket még Corvin Mátyás
diszíttetett fel olasz művészek által remek mythologiai képekkel s
melyeknek enkausztikai festményű ablaktábláira már eddig három
boldogtalan emlékü királyné karczolta fel gyémánt gyűrűivel a nevét.
(Következett még a negyedik is!) Valami rosz igézetnek kellett ezekben a
termekben kisérteni.
A királyné igen derült kedélyben volt ez estén. Udvarhölgyeivel egy nagy
czifra bábut készíttetett Zsigmond lengyel király kis fiának névnapi
ajándékul. A fababát elnevezték Lenczinek, dévaj czélzásból a királyné
egyik apródjára, Héderváry Lőrinczre, a kit a király udvarához fogadott,
a midőn az apját, a volt belgrádi al-bánt, a vár elhanyagolása miatt
birtokaitól megfosztotta. Az apródnak kellett mintául állni a babához, a
míg azt az udvarhölgyek felöltöztették s viaszkból a Lencziéhez
lehetőleg hasonló arczot formáltak neki. Ez nagyon sok nevetségre adott
alkalmat. A magyarnak pedig az a természete, hogy nem szereti, ha az ő
rovására nevetnek. Inkább üssék-verjék.
A király akkor vette észre, hogy ez a most készülő országgyülés még sem
olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Mikor a nemes urak át kezdtek
vonulni Budára, a menetnek az eleje már a Szent-János templom előtt
volt, mikor a vége még a hajóhidon vonult át. Azonfelül pedig mindnyájan
lóháton jöttek, karddal az oldalukon.
Szalkán érsek, ki Szathmári György halála után az esztergomi primásságot
is elnyerte s azonkívül a kanczellári hivatalt is megtartotta,
lelkendezve futott a királyhoz, hogy parancsoljon rá a nemesekre:
szálljanak le a lóról, s tegyék le a kardot, ha tanácskozni akarnak. A
király kiadta a parancsot Verbőczynek, a kinek az elnöklete alatt a
nemesek a Szent-János templomban az előtanácskozmányt tartották; de a
nemesség csak ezt a két szót felelte rá: «ma nem!»
Miután az előtanácskozmányban megállapitották az ügyek sorát, ismét
visszavonultak Pestre. A jó hangulatot előre lehetett sejteni abból a
zajos kiabálásból, a melyet az elrobogó lovasok a kanczellár, a nádor,
Szerencsés Imre, s Fuggerek és az országbiró palotái előtt hangoztattak.
A királyi várlak ablakaiból kikandikáló udvaronczoknak is jutott abból
egynémely szó.
Azon nap reggelén eltünt a királyné lakosztályából a Zsigmond király
fiának szánt czifra bábu, a nyalka huszár «Lenczi». Sehol sem találták,
mindent tüvé tettek érte. S a játékbábbal együtt eltünt a várpalotából
annak az eredeti mintaképe is: az apród Héderváry Lőrincz.
A szökevény apród lopta el a czifra babát. A Rákosra osont vele. A
felgyülekezett nemes urak között voltak megyebeli jó ismerősei: rá
találhatott a sátorukra, mert minden megyének a czimere ki volt tüzve a
sátorcsoport közepén magas pózna végére. Az atyafiaknak aztán beszélt
csodadolgokat, a mik az udvarnál történnek. Felmutatta az aranyos
bábkatonát, a mit a köpenyébe elrejtve elhozott.
– Nézzétek atyámfiai: ilyen katonákat szereznek a mi királyi
udvarunkban. Ilyenekre vesztegetik az ország pénzét. Ezekkel akarják
megvédelmezni a hazát!
A nevetséges a leggyilkolóbb méreg: ez az, a mi a vasedényt is keresztül
rágja. Az egybegyült nemességet az ország siralmas állapotja még csak
elbúsult töprengésbe hozta; hanem az a czifra baba egészen feldühité.
Kikapták a bábut az apród kezéből, feltüzték egy lándzsa hegyére s úgy
hordozták körül a sátorok utczáin, tajtékzó kaczagással kiabálva: «itt
van a királyné katonája! Ez veri meg a törököt!» Utoljára ünnepélyesen
felakasztatták egy rögtönzött bitóra czigányhóhérral a czifra bábut,
mint valami tetten kapott gonosztevőt. Igaz, hogy csak fabábu volt: de
kezdetnek ez is elég; vagy a hogy a magyarok mondják: «domitoriumnak», a
mi étvágyat csinál a lakomához.
A Hédervári gyerek pedig egyszerre nagy emberré lett a nemesség előtt;
azt minduntalan a vállaikra emelték, s szónoklatokat kellett neki
tartani, a míg csak be nem rekedt. Még Verbőczynek is bemutatták, a
kinek a sátora ott volt a nemesség sátorai között s szavát vették a
personálisnak, hogy az országgyülés kivánalmai közé fel fogja venni a
számüzött Héderváry Ferencz elkobzott birtokainak visszaadását. Az apa
bünét expiálta a fiu dicső tette.
A nemesség közt természetesen voltak a királynak őszinte hivei. Ott volt
Ártándy Pál, a legnépszerübb ékesszóló, a kit oly áhitattal szokott
hallgatni máskor a gyülekezet, mint a papot a katedrában. Ez megkisérté
egyet fordítani a dolgon. Hires «peres-patvaros ember» volt, a hogy a
kor történetirója nevezi a prókátort. Védelmébe vette a királynét és
annak a czifra bábuját s összeteremtettézte a tolvaj apródot, a ki a
királyné bábuját elsikkasztotta. De ugyan megjárta vele; a gyerek-ember,
az apród került a kert felől; fel volt már vágva a nyelve! De úgy a
nyakába keríté Ártándy uramnak a vizes pokróczot, hogy a hires népszónok
utóljára csákója vesztével eblábolt el a dühbe jött nemesség közül,
elégséges ütleget kapva a hátára s ki lett kiáltva hazaárulónak. Tegnap
még «kis isten» volt a neve, ma pedig lett «nagy kutya!»
Ártándy futott rögtön fel Budára: hirül vinni a szép eseményeket.
A főurakat ott találta együtt a királynál. Elmondta előttük őszintén,
hogy minő állapot van a nemesség között. Nagy az ő haragjuk; hármat
gyűlölnek nagyon: a zsidót, a németet, meg a papot. Negyediknek jönne a
török, de arra ráérnek; előbb azzal a hárommal akarnak végezni. A zsidó
alatt értették Fortunatus kincstárnokot, a német alatt Hardecket, a
császár követét, a pap alatt Szalkán primást.
Az országtanács azt határozta, hogy másnap az országgyülés megnyítására
menjen le a primás, Burgió pápai nuntius kiséretében s igyekezzék a
nemességet ájtatos hangulatra vezetni.
El is mentek; de a primásnak ugyan rosszul ütött ki a dolga. Alig
kezdett el beszélni, minden oldalról belekiabáltak a beszédébe; szidták,
csufolták minden gunynévvel; szemére lobbantották, hogy egész háremet
tart zsoldos leányokból, hogy ellensége a nemességnek, mert csizmadia
volt az apja; zsidó a legjobb barátja! Csak azért vette fel a papi
reverendát, mert gyáva a lelke, fél a fegyvertől. Utoljára is le kellett
neki ülni és elhallgatni. Utána Burgió beszélt, diákul a nemességhez.
Néhányan értették is a beszédét s mindnyájan szépen végig hallgatták s
mikor vége volt, vivátot kiáltottak neki.
A pápai követ latin beszédének az volt a tartalma, hogy szavazzák meg a
rendek a török elleni hadkészületre való rendkívüli adót, adjanak
katonát, ne kivánják az idegenek elbocsátását s a főpapok és főurak
iránt legyenek tisztelettel.
E nagy viváttal fogadott latin szónoklat hatása alatt aztán egyhangu
felkiáltással elfogadák a rendek a vezérszónokuk által előadott
határozatot, mely szerint sem adót, sem katonát nem adnak addig a
királynak, a míg a németeket el nem bocsátja az udvarából, a míg
Szerencsést tömlöczbe nem vetteti s a nádort meg a primást el nem
kergeti a hivatalaikból.
Ebből aztán nagy ide-oda izengetés lett. Először hatvan, azután százhusz
tagú deputatió vitte fel Budára a nemesség feliratát a királyhoz, ez
alatt kegyetlenül sütötte az ég alatt álló gyülekezet fejét a forró nap;
estére pedig rémséges nagy zivatar támadt, mely a nemesek sátrait mind
felforgatta s a szónoki félszert is összetörte, ellenben az istennyila a
primási palotába is újból lecsapott, a mit a nemesség jó előjelnek
számított be: «ime az égi hatalom is a mi részünkön van.»
De ha még csak a mennykő csapott volna bele a Szalkán érsek palotájába!
De a királyi várban még nagyobb zivatar eredt meg. Az új bán, Frangepán
Kristóf összeveszett Szalkánnal. Frangepánnak övig érő szakálla volt,
melyet velenczei fogságában eresztett meg s annak az emlékére tartott
meg. Szalkán a bánnak a szakállába kapott, a miért Frangepán Kristóf
kegyetlenül arczul üté ököllel; a főurak és főpapok alig tudták a két
dulakodó főméltóságot egymástól elválasztani. A király jelenlétében!
A főpapok követelték a bán példás megbüntetését a szent személyen
elkövetett brutális erőszakért. A király igazságot tett azonnal.
– Ha én magamra három napi szobaáristomot szabtam, a miért hasonló bünbe
estem, kapjon a bán négyet.
Őrült idők!
Az ország vezetői nem tudták már, kogy kitől féljenek jobban? a
töröktől-e, vagy a magyar nemességtől? amaz az ország kapuját döngette
már, emez Budaváráét.
Ekkor a király lelkében fellobbant az a hirtelen támadó bátorság, mely a
gyermekes kedélyeknek tulajdona. Az ellágyult lomhaságból, a vértelen
közönyből egyszer-egyszer, mikor rájött a jó órája, átcsapott a
legmerészebb hevületbe. Gyönge méla elméknek a szokása ez. Olyankor a
fehér arcza közepén egyszerre lángvörös rózsák gyulladtak ki.
Azt mondá Lajos király a tanácstalan tanácsosoknak:
– Ha ti mind féltek a magyar nemességtől, maradjatok távol; majd én
lemegyek közéjük – egyedül.
Azok megrettentek, az Istenre kérték a királyt, hogy tegyen le e vakmerő
raptusról; de Lajos szilárd maradt.
– Én jobban ismerem a magyar nemességet, mint ti: az tiszteli a királyt
és tiszteli a bátor embert.
A király példája a főurakat is felbuzditá, hát ők is vele mennek a
nemesek közé mindnyájan, Báthory nádor, Sárkány Ambrus országbiró, Tahy
János horvátországi bán, Thurzó Elek kincstárnok és a főpapok, kisérni
fogják a királyt a Rákosra. S ezt az elhatározást rögtön tudatták a
nemesség küldötteivel. Ezek azonban minden himezés-hámozás nélkül
kereken kimondák, hogy nekik nem kell a főurakból senki, mert azok rossz
tanácsosai a királynak: ők a királyt egy magában kivánják látni.
Ez ismét kihozta a sodrából az udvari főméltóságokat. Hogy a király
egyes egyedül lovagoljon át Budáról Rákosra, keresztül a hidon, végig a
zsidófertályon, a Rákos patak mentében, minden királyt megillető fényes
kiséret nélkül! Ez őrült kivánság.
– Eredj! Mondá a királyné a férjének. S ez a szó határozott.
S hogy a királyra nézve megalázóvá ne legyen az egyedül végig lovaglás a
két város utczáin: a királyné azzal az ötlettel segített, hogy menjen a
király hajóval át a Dunán. Ezt helyeselték.
Másnap egy az ország zászlóját árbóczfáján viselő hajó átvitte a királyt
a Rákosra. Ágyulövés hirdette az elindulását is, a megérkezését is. A
pesti parton a nemesség válogatott banderiuma várt a királyra, a kit
nagy vivátozás mellett vállaikon hoztak ki a hajóból s a pompásan
felszerelt fehér paripára ültették: úgy kisérték a gyülés helyéig, a hol
számára mennyezetes trón volt felállítva: abba, ismét vállaikon emelve,
leültették.
A mostani árnyékos városliget helyén még akkor puszta fenyér volt,
foltonkint nádasokkal, csincsésekkel tarkázva. Az volt az országgyülés
szinhelye: homokbuczkán az elnöki sátor. Egy terebélyes vén vadkörtefa
árnyékolta be a király trónusát.
A nemesség nevében a királyt Ártándy üdvözölte, a ki már kiheverte a
minapi elpáholtatását, s ismét «népszája» lett.
A hódolatteljes üdvözlés után elkezdé Ártándy a gravamenek felsorolását:
ki az oka annak, hogy Belgrád elveszett? hogy a hadak nem fizettetnek?
hogy a kincstár üres? hogy rosz, hamis pénzzel tele az ország? hogy a
végvárak nincsenek ellátva? Ki az oka mind ennek?
A király azt mondta rá:
«Én nem!»
S ezzel a két szóval itéletet mondott az országot vezető
kormányférfiakra.
Mikor egy koronásfő azt mondja: «én nem!» akkor minden kormányférfi a
vádlottak padján fekszik már! S azt a padot a régi időkben «deres»-nek
hitták.
Erre a két szavára a királynak azután Verbőczy felelt meg.
Hosszú, és lelkesült beszédet tartott. Leirta a végveszélyben forgó
nemzet sorsát, az ország pusztulását, kiméletlenül tárta fel az
országnagyok kapzsiságát, tékozlását s kérte a királyt, vegye ő maga a
kormányt a kezébe, legyen úr és király a nemzete fölött. A nemzet kész
minden áldozatra, minden teher elviselésére, hogy hazáját és királyát
megmentse; kész vagyonát és vérét odaadni, adót vállalni, és fegyverbe
öltözni. De hogy az áldozat kárba ne vesszen, mint eddig, a király
távolítsa el mind azokat a kormánytanácsból, a kik az ország veszedelmét
okozták; a nádor helyett, a ki tehetetlen vén iszákos borszivacs, bizza
az ország hadainak vezetését olyan hadvezérre, a ki tehetségét már
fényes tettekkel bebizonyítá s a ki egyedül hires a felől, hogy az
ország jövedelméből magának nem markolt soha. Az igazságtalan
részrehajló országbiró helyébe tegyen igazságtudó férfit. A primástól
vegye el a kanczellári pecsétnyomót. S Tahy János helyébe ültesse a báni
székbe Frangepán Kristófot. Aztán nevezzen ki egy «kisebb választmányt»
a nemességből, mely az ország bevételeit és kiadásait megvizsgálja és
ellenőrizze. Ugyanezen választmány dolga legyen a király és királyné
pénztárára is felügyelni, hogy az oktalan pazarlások és sikkasztások
miatt ki ne ürüljön, a hogy szokott. Ez eddigi lelketlen sáfárokat pedig
állítsa törvényszék elé: mind Thurzót a főkincstárnokot, mind
Szerencsést, a viczéjét.
Ez utóbbi névnél az egész nemesség nagy lármával riadt fel.
«Máglyára vele! A keresztelt zsidóval!»
Verbőczy csititva inte, hogy hallgassanak el, még több mondani valója is
van s folytatá aztán a nemesség kivánatait, hogy a király a német
udvaronczokat távolítsa el a királyné udvarából; a külföldi követek
közül csak a pápainak és a lengyelnek adjon helyet, hogy jobb pénzt
veressen. Azután pedig, hogy gyakoroljon kegyelmet, irgalmazzon meg a
számüzött Török Bálintnak és Hédervárynak s adja vissza az elkobzott
birtokait. Végezetül pedig, legyen igazságos a király és adja át a
meghalt Ujlaky herczeg birtokát Zápolya János vajdának, a kit azok a két
család közötti szerződés alapján megilletnek.
Mind ezen kivánságokat a nemesség zajos helyeslése kisérte.
S nehogy ő felsége emlékezetéből valami kihulljon, mind ezen szóval
előadott kivánságokat irásban is átnyujtá Verbőczy a királynak, a ki e
hosszadalmas előadásra bölcsen azt felelte, hogy mindezeket meg fogja
vizsgálni. S azzal királyi kegyelméről biztosítva a rendeket, azon
módon, a hogy idejött, ismét visszatért Budára. Ezuttal azonban a
nemesség választottai dereglyéken kisérték a hajóját a budai partig.
Mikor aztán a király a várlakba visszatérve, bemutatta a főuraknak és a
királynénak a Verbőczy által latinul fogalmazott kivánalmakat: akkor
tört ki azután csak a zimankós viheder. Egyik kaczagott, a másik
szitkozódott, a főpapok az egek haragját invokálták.
– Ez őrültség! mondá Burgio nuntius: kiutasítani a külhatalmak követeit!
– Letenni nádorispánt, országbirót, horvát bánt, pattogott a primás.
– S elvenni a primástól az ország pecsétjét! Szörnyüködék a nádor.
A királyné reszketett a haragtól, mikor a német udvaronczainak
elbocsátását elolvasták előtte. Az udvari káplán olvasta fel az iratot.
Mikor pedig arra került a sor, hogy a király és a királyné pénztára
fölött egy választmány ellenőrködjék, akkor haragra kelve kapta ki a
káplán kezéből az iratot a királyné s tollat fogva, saját kezével törlé
ki azt a passust az irásból, odairva mellé a margóra: «unus rex: unus
princeps!» (Egy a király, egy a fejedelem!)
Mikor aztán a végére került a sor, ott már általános hahotát költött a
felolvasott felirat.
– Most bujik ki a szeg a zsákból!
– Most látunk már át a szitán!
– Ha keresik, hogy ki az oka a sok szerencsétlenségnek, s mikor
megtalálták: kegyelmet kérnek számára. Török Bálint, Héderváry vesztette
el Belgrádot. De mind a kettő «nostras», hát azoknak kegyelem kell.
Bünbakot keresnek, s az én legyek, a nádorispán. Hanem a vajda, Zápolya
János, a ki nem jött a seregével a megsegítésemre: az kapjon jutalmat.
Vegye el a király a hiveitől az Ujlaky birtokokat, a kik közt már
kiosztotta, s adja oda Zápolyának, hogy annak még több tehetsége legyen
ellene cselt szőni. Hohó atyafiak! ez nagyon vékony takácsmunka!
– Zápolya kreaturája az egész rákosi gyülés! Mondá Szalkán.
– Itt van Budán a fondorkodó vajda, de nem mutatja magát, – bizonyítá
Thurzó. Még pénzt kérni sem jött elő, pedig egész vértes zászlóaljjal
szállt meg a Szentgellért alatt, az öcscsével együtt.
– Még hódolatát bemutatni sem jött fel hozzánk; szólt neheztelve a
királyné. Az öccsét küldte maga helyett. Betegséget szinlel.
– Ravaszkodás tőle! Azért bujik el, hogy ne keressék benne a zűrzavar
keverőjét.
– A királynak vissza kell utasítani e vakmerő kivánalmakat. Ezt a szót
már többen ismételték.
Csak a pápai követ tartotta meg józan igazságérzetét.
– Distingváljunk. A mi igazságos és teljesíthető a rendek kivánalmaiból,
azt meg kell nekik adni.
Elővették: sorba járták. Ezt nem lehet! Ez lehetetlen! Ez meg épenséggel
lehetetlen!
Valakit tömlöczbe kell csukatni a bevádolt főméltóságok közül.
De ki legyen ez az áldozat?
Fortunatus Imre ez egész patália alatt egy szegletében a teremnek
sakkozott a velenczei követtel, mint a kit épen nem érdekel az egész
dolog.
– Hallod-e? A te nevedet emlegetik! szólal meg egyszer az ellenese; az
olasz nem értett magyarul.
– Hallom. Arról beszélnek, hogy valakit a nemesség lecsillapítása végett
be kell csukatni a csonka toronyba. Én vagyok a legolcsóbb gonosztevő,
engem csukatnak be.
Sárkány országbiró odalépett hozzá s a vállára ütött.
– Jer velem valahová.
– Tudom. A csonka toronyba. Végzem a partiet. Sakk matt! Csak azt kérem,
hogy a szakácsomat is csukják be velem; mert Frangepánnal egy vályuból
nem eszem.
– Aztán ne tarts semmitől. Én leszek az itélő birád; ha arra kerül a
sor.
– Meg ha téged is addig agyon nem vernek.
Az alkincstárnok vidám czimbora volt; a mennyire gyülölte a nemesség és
a nép, annyira szerették az udvaronczok. Szerencsés Imrét a királyi
várlakból egész csapat fiatal széltoló kisérte a csonka toronyig, mely
előkelő foglyoknak börtönül szolgált. Ezt a bebörtönözést másnap tudatta
a király Verbőczyvel: megtoldva az igazságszolgáltatást még azzal a
kegyelmi ténynyel is, hogy a börtönbe került Szerencsés Imre helyett
Frangepán Kristófot kibocsáttatá a csonka toronyból; de azzal a
kötelezettséggel, hogy rögtön üljön lóra s vezesse a királyi
zászlóaljakat Boszniába, Jajcza fölmentésére. A derék dalmata főur végre
is hajtá dicsőségesen a rábizott feladatot, elverte a török ostromló
sereget Jajcza alól. A fődolog azonban az volt, hogy Zápolya
leghatalmasabb párthive el legyen jó messzire távolítva a királyi
udvartól.
A többi kivánságaira a nemességnek azonban azt izente a király, hogy
azokat elébb a nemes uraknak a főurakkal együtt kell jól meghányni
vetni.
A nemes urak visszaizenték: «no hát jőjjenek azok a főurak a közös
tanácskozásra».
A főurak erre megint átizentek, hogy ők csak a király kiséretében
hajlandók átmenni a Rákosra.
No hát jőjjön velük a király is. Izent vissza a nemesség.
Erre megint a király izent át, hogy mindjárt megy, mihelyt a nemes urak
megszavazzák a hadi költségeket.
Akkor a nemes urak kezdtek rájönni, hogy ő velük azok odafenn a magas
Budavárban tréfát üznek.
No hát ők is csináltak egy tréfát.
Megszavazták a hadi költségeket, de olyan módon, hogy az a főpapoknak
fizetett dézsmából teljen ki.
Ez a tréfa meg odafenn nem találtatott nevetni valónak.
Az érsekek, a nuntius, Campeggio kardinalis, mind tiltakoztak a papi
jövedelmek lefoglalása ellen.
S a sok ide-oda izengetés alatt eltelt a két hét, a mi az országgyülés
tartamára szokott rendelve lenni. A régi jó országgyüléseken a követ
urak nem kaptak diurnumot, se szálláspénzt; hanem a tarisznyából éltek,
sátor alatt háltak; mikor aztán kifogyott a tarisznyából az eleség, s
nagy ideje volt, hogy az ember tisztát váltson, akkor vége volt az
országgyülésnek, haza mentek.
Most is az következett be. A nemes urak megharagudtak, hogy a király nem
is hederít a kivánságaikra; az egy Szerencsés Imre, hogy becsukatott, az
csak annyi, mint «pokolban egy varga». Kapták magukat, összeczihelődtek,
lóhátról kimondták a határozatot, hogy majd egy hónap mulva «cum
gentibus» jönnek össze egész seregestől Hatvan alá, s megtartják az «ős
országgyülést».
Azzal szétoszlottak; százötven választott magyar nemest itt hagytak,
hogy vigye meg a hirét a budaiaknak, miszerint az országgyülés
feloszlott; de majd egy hónap mulva teljes sokasággal egybe fog
seregleni Hatvanban. Szivesen látják a királyt egész udvarával együtt.
Ebből aztán rémséges zűrzavar támadt a királyi udvarnál. A király
levelet bocsátott a szétfutott nemesek után, hogy meg ne próbálják a
hatvani országgyülésen seregestől megjelenni.
A királyné udvaronczai pedig a nemesség szétoszoltával azt tartották
első dolguknak, hogy a börtönre küldött Szerencsés Imrét nagy hűhóval
előhozták, visszavitték a palotájába, s ott azután a szerencsés
kiszabadulás örömére nagy dáridót csaptak; a kicsapongó tivornya zaja
kihangzott a fényes termekből az utczára.
A ficzánkolásnak sirás lett a vége. Még ott volt Budán az a százötven
nemes, a kiket az országgyülés felküldött deputáczióba. Azokat elfogta a
düh ez arczátlan ingerkedésre. A mint beesteledett, összeszedték maguk
mellé a főurak hajduit s megrohanták fegyveres kézzel Szerencsés Imre
palotáját; betörték a kapukat, leverték a fegyveres cselédséget, a
tivornyázó vendégek a házigazdával együtt a hátulsó ablakon át
menekültek meg az ostromlók dühe elől s kötélen ereszkedtek le a
bástyafalakról, úgy futottak át Pestre. A nemes deputátusok pedig miután
mindent összetörtek a fényüző alkincstárnok palotájában, felfeszíték a
kincstára vasajtaját s az ott talált hatvanezer aranyat elvitték
magukkal. Nincs rá adat, hogy valaha beszámoltak volna vele.
Szerencsés Imre palotája ott volt a Szent-György-téren, közel a királyi
várpalotához. A király az erkélyről nézte az egész patáliát, a mint az
udvaronczai az ablakon ugráltak ki, vállat vont rá, jól esik nekik.
A nemes urak után azonban következett a csőcselék. Arra a hirre, hogy
kirabolták a nemes urak a «zsidó» palotáját, felkavarodott a két város
minden Sisera-hada; s neki indult a zsidóváros megostromolásának.
S a szörnyeteg étvágya kielégíthetetlen. A zsidó után következik a főúr,
meg a főpap. A budai várlak ablakaiból, utczákat széltében ellepő
néptömegeket láttak minden oldalról előhömpölygeni. A főurak, midőn
hajduikat keresték a saját védelmükre, rémülve látták azoknak a
libériáit a lázadó csapat élén, az ő saját hajduik voltak a vezetők.
Mindenki a királyi várba futott, melynek védelmére talpra állt Szente
uram száz főre becsülhető királyi várőrségével.
A királyné és a megrémült udvarhölgyek most már egészen komolynak
találták a fordulatot. A fellázadt népsöpredék nem ismer semmi
tekintélyt, annak nincs félelme se az aranyos, se a biboros palást
előtt. A nádort pedig a saját hajdui szidták szemtől-szembe.
– Ez Zápolyának a műve! dühöngött Báthory. Rég el kellett volna azt az
embert fogatni és egy fejjel megkurtítani!
A legnagyobb szorongattatás pillanataiban trombitaharsogás hangzott a
fehérvári kapu felől s a meredek úton fölfelé vágtatva jött egy csapat
vértes lovas zárt hadsorban.
– Ezek Zápolya katonái!
«Miért jöttek most?» ez a kérdés.
Talán közös lázadást csinálni a király ellen támadt néppel? Azt most
megtehetik. Kezében van a vajdának a király, királyné, az egész
országtanács s ez mind ellensége.
A vértes lovagok azonban nem a király vesztére huzták ki a kardot, hanem
a megmentésére. Közé vágtak a lázadó tömegnek s egy lélekzet alatt
tisztára volt seperve a várlak előtti tér. Zápolya György hadnagya, Bodó
Ferencz vezette a lovasokat. A lázadókat szerteszéllyel üzték a vajda
katonái.
Maga a vajda pedig hordszéken hozatta magát a királyi lak kapujáig.
Ott kiszállt s kardját mankónak használva, ment fel a király elé. Arcán
látszott az átszenvedett forró láz nyoma; nagy magas homlokán egy sor
piros gyöngy vonult végig egyik halántéktól a másikig, a felrakott
nadályok vérszipolyzásának nyoma. Olyan volt az, mint egy diadéma.
– Halálos betegségem ágyából szálltam le; mondá a vajda a királynak,
hogy felségedet megmentsem a gonosz lázadóktól.
A király megölelte a vajdát s a királyné megcsókolta a homlokát (azt a
diadémos homlokát), szabadító angyalának nevezte.
És ezzel Báthory nádorispán meg volt bukva.
Zápolya és testvére lettek a nap hősei.
S miután Zápolya még az elbujt Szerencsés Imrét is fölkeresteté s
biztosítá felőle, hogy a nemességgel szemben pártját fogni kész s a
kincstárnoki állásra őt tartja a leghivatottabbnak, ez által az egész
udvar kegyét elhódítá.
Még hozzá, hogy a német udvaronczokat is biztosítá, hogy nem engedi őket
eltávolíttatni, ezzel épen minden szivet megnyert magának.
És aztán volt a kiséretében ezer pánczélos lovag, a kiket a testvére
vezénylete alatt felajánlott a királynak, személyes védelmére.
Zápolya egyszerre az udvar kegyenczévé emelkedett.
Minden jól volt már. Semmitől sem lehetett tartani többé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És ez alatt a török elfoglalta Szörény várát!