Igen! A hazaáruló főméltóságok elkergetésén.
A visszatérő kiséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbiró
rögtön szekérre kapott és megszökött.
«No ha megszökött, akkor ezzel «re vera» elismerte, hogy áruló.» A
birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi
manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Dobó Ferencznek jutott:
Zápolya hadnagyának, a ki a budai lázadó csőcseléket szétverte.
Azután következett a sor a «nádorspán» elcsapására (a hogy az egykoru
krónikás a palatinus czimét összehuzta). Ez is egyhangulag lett
elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az
országgyülés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehez nincs
joga az országgyülésnek, ez a korona pærogativája.
Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról
odarugtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok
kiabált összevissza. Egy-egy szónok, a ki a szószékre felkaphatott,
ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt
látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben, a kocsikon
levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, a miből
utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no hát ha nincs joga a
nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkonczolni, akkor
aztán rakja össze ő felsége, ha van hozzá prærogativája!
Azzal nagy tömegekben megindult a nemesség Hatvan felé, kivont karddal.
A tumultus hirére az udvaronczok azt a tanácsot adták a királynak, hogy
meneküljön vissza Budára, a mi végzetes veszedelem lett volna.
Szerencsére ott volt Zápolya János, a ki a zűrzavar kezdetén a vértes
lovasságával előre sietett az országgyűlés szinhelyéről, s elfoglalta a
király kastélyához vezető utczák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy
felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. Hanem Báthory
Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, a míg a nemesség
meg nem érkezik. A lovas csapatok aztán egész éjjel nyargaláztak alá s
fel az utczákon, s keresték házról-házra az árulókat. Ha egyet-egyet
felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.
Másnap aztán folytatták ugyanezen rendben az országgyülést.
A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban
Várday Pál egri püspök tartott meg egész czeremoniával, addig a
laczikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátor ponyváikat. A ki ez
alatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogczímen, hogy Thurzó híve, a ki
titkos lutheránus, s nem hallgatja a szent misét.
Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, melyben az volt,
hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, birái által
itéltessék el. Valami háromszáz nemes, a ki a középen volt, s hallotta a
felolvasott üzenetet, azt mondta rá, hogy nagyon helyes, de a többi
tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A
kipéczézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csuf czímekkel megrakva.
Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday
János, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a
szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanács urak
letételébe.
Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül kikiáltotta azt a három urat az
elcsapottak helyébe kanczellárnak, kincstárnoknak, országbirónak!
Hát nádor ki legyen?
«Zápolya János! Zápolya János!» Kiabálta a nemesség.
A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára
nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb biboros szék, az
volt a nádor széke. A délczeg vitéz gúnyos mosolylyal fogadta a
megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! három év előtt még az
lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki
nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a
királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda
szólni akar, elcsendesült az egész karélyban, úgy hogy Zápolya érczhangú
mondását messze meg lehetett hallani.
– Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, a ki esze és
ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig
emelkedett, Verbőczy István…
E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt:
«Vivat Verbőczy palatinus!» Az égrengető kiáltás elhatott a királyig
Hatvanba.
Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya Jánosnak szánta a
nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, eszű ember volt. Az egész mozgalomban,
melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy
az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja
ragadni, de saját emelkedésére nem gondolt e mellett. Neki elég volt az
a dicsőség, a mit eddig szerzett, hogy első, talán egyetlen
törvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyüjté, az
igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett
magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.
De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava, Isten szava! hát
még ha az a nép csupa nemes emberből áll!
Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség
szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új
nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben
hagyja.
Verbőczy zokogva borult a király lábaihoz, úgy könyörgött.
– Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a
kezembe ezt a súlyos kardot, a melylyel nem birok. Én egyszerű
litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az
ország főkapitányságát? hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak
fővezére? szegény sorsu vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak,
melyhez se lelkem, se vagyonom? Szabadíts meg tőle.
Háromszor ismételte e rimánkodását, mindannyiszor a nemesség
éljenrivallása nyomta el a szavát.
A király szomorú mosolylyal mutatott a tomboló tömegre.
– Te ébresztetted fel ezt az óriást, te hoztad össze az
ős-országgyülést. Ha te nem birsz vele, a nagy népvezér, hát én szegény
kicsi király, hogy tegyek ellene? Csak viseld te a magad terhét, én is
viselem a magamét.
Azzal inte a király a mögötte álló kanczellár püspöknek, hogy olvassa
fel az esküformát az új nádor előtt.
Az egész tábor levette a süveget fejéről, a legmélyebb csend lett, a míg
Verbőczy elmondá az eskű szavait az egri püspök után.
Akkor aztán újra kezdődött az üdvrivallás.
Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyülés
megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király
szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden czikkre. Valami
háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, a mit megéljeneztek, de
tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz
törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyülés.
S mind ez nem tartott három napnál tovább.
Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni, hadd lássa a
mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfi lelkesedés?
A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyülés
határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve
ujból megerősíttettek.
Voltak pedig ezek az adók a következők.
«Minden nemnemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy,
kereskedő, vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy
aranyat.»
«Minden hordó bortól egy forintot, hordó sertől tíz denárt.»
«Minden igásmarhától öt denárt, juh-, kecske-, sertés és méhkaptár után
két denárt.»
«Minden kézműves, a füstpénzen kívül, a műhelyétől egy forintot.»
«Boltos kereskedők az árúk értékének egy huszadát.»
«Házalók minden lovuk után ötven denárt.»
«Molnárok minden kerék után, halászok minden háló után egy forintot.»
«A papok ezüstnemüiknek egy tizedét, a templomok kincseiknek egy
negyedét.»
«A zsidók apraja, nagyja, fia, leánya, fejenkint egy forintot.»
(Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer soha sem «volt», nem is «lesz»
Magyarországon!)
De még önmagára is adót vetett ki a nemesség.
«A nagybirtoku nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek
fele részét az ország pénztárába, a kisebb birtoku nemesek pedig
adózzanak épen úgy, a hogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek
egy kurta forintot.»
«A füstpénzből a király és a királyné kapjanak huszonöt denárt.»
S hogy ez a begyülendő tömérdek kincs, szokás szerint, «cape-rape» módon
szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állítassék fel egy erős vár
az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.
És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes
tárgyalás, nem módosítványok, nem névszerinti szavazás, semmi
közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész
országgyülést, «hisz úgy sem fizetjük meg!»
Azután meg lett alkotva az új államtanács, a nyolcz nemesi miniszterrel.
Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok
viseljék.
Katonák zsoldja meg lett állapítva, a huszároké havi négy forintban, a
puskásoké hatban.
A réz és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s
átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, a ki csodaeredményeket igért.
És a nagy Ujlaky herczegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, a ki
ez által egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve.
(Ez volt tulajdonképen a legvalárdabb föladat, a sokat vitatott Ujlaky
örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbirót,
kincstárnokot megbuktatni.)
S hogy az országgyülés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek
nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt,
értéktelen ezüstpénzt, a mit Szerencsés Imre veretett, (miután már meg
van, és el nem emészthető) igyekezzék a király külföldi fizetéseknél
elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be
többet a határon.
Ez mind és még a jövő évi országgyülésnek a kihirdetése nehány óra alatt
el lett határozva a hatvani sikon, s ezzel az országgyülés rengeteg
vivátot kiáltva a királyra, szép rendben eloszlott.
A király kiséretében járt német irástudó, Spervogel, mint szemtanuja a
hatvani országgyülésnek, feljegyezte róla azt a dicséretreméltó adatot,
miszerint a nemes urak az országgyülés közelében fekvő rozs- és
árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban
és tyukjaiban kárt nem tevének, ellenben a husnak és pecsenyének, ludnak
és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, a mit az eladó
kofaasszonyok követeltek érte, a mi őseinknek jó hirnevére a legszebb
magasztalás.
Hogy mind ezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az
már kevésbbé dicsekedésre méltó.
Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, a ki parancsol,
ahoz még egy bolond is kell, a ki engedelmeskedik. Fizetés dolgában
pedig régente is kevés volt a bolond ember.
Legkisebb számítás szerint öt millió aranynak kellett volna begyülni az
ország pénztárába. (A mi a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyértékű
volna ötven millió aranynyal.) Aztán összevissza nem gyült össze több
negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építetni az
ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemes urak, meg a papok épen nem
fizettek, a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az
adókivető jött, kivetni rá a dénárokat, s a kéményét lebontotta, hogy
füstpénzt ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóból, csakhogy adót
ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt,
meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkal felében, harmadában.
Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság
első szinmézéhez, vagy a tokaji bornak az eszszencziájához. Azok a mi
pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha már
fennemlített Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat
a kutyáikkal itatták meg.
Szerencsés Imre, természetesen, a mint a rézbányák bérletét a Fuggerek
kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyre
pótolja belőlük, a mit a nemes urak annektáltak: ő tőle is építetlen
maradhatott az a torony, a miben az ország kincsét kellett volna
megőrizni a négy magyar nemesnek. Milyen optimismus! Négy úr egy
csomóban, a ki az ország pénzét megőrzi.
Minden úgy következett be, a hogy azt Fráter György előre megmondá
Zápolyának.
A hatvani ős-országgyülés után Lajos király hazatért a fővárosba.
A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a
nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta
meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyülésből, s
hogy a magával vitt vén totyakos főurak helyett fiatal daliás
főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a
pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani operaház helyén.)
Éjszakára kivilágították a várost és Budavárát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Talán ugyanezen a napon irta VII. Kelemen pápa Ferencz franczia
királyhoz azokat a baljóslatu sorokat, melyekben ez mondatik:
«Ki van már tűzve az óra, a melyben a szegény nyomorult Magyarország
eltemettetik».