A jó Lajos király vajmi keveset tudott az országa veszedelméről.
Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlós úr. Azok közül
Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a
fiatal király lelkében megerősíteni, a brandenburgi pedig, Luther titkos
követője, épen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak, a harmadik
pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a
királyt semmire.
Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás,
vezeklés, napestig; ha pedig a brandenburgi kerűlt oda, akkor napirenden
volt a tivornyázás, komédiajáték, táncz, lovagtornázás; ha bécsi,
velenczei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért
megindult a parádé, dinomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort, ha
odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a
királynak nem volt mit enni.
A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova
helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú
nejének kiséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak,
énekesek, bohóczok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a
királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek
nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú
állapotaival, maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr
vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a
királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rosz
hirek besugásával nyugtalanítsa.
Az ifju Török Bálint bán is odakerült az udvari mulatságokba.
Neki ugyan épen azon időben Nádorfehérváron kellett volna lenni, melyhez
Szolimán hadserege közelített, de védhette magát azzal, hogy épen azért
jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett
várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég
futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége
szobájából, az a primáshoz küldte, a primás az alkincstartóhoz
utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a
királyhoz, a királylyal pedig nem lehetett komoly dologról beszélni,
mert az untalan körül volt véve udvari mulatóktól.
Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a brandenburginak, hogy ő
előállít egy olyan magyar utczai énekest, a ki legyőzi a bécsi
cziterást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.
Tartották a fogadást, s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával
Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.
A lantos rákezdte a mélabús dallamu melodiára szerzett költeményt.
«Sirva vesziköl most szegin Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság
És fogságba esék egynehány uraság.»
«Tudjátok, magyarok, hirösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban im mint pusztulátok.»
A historiás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt
dicsőséges siralomról.
Török szultán boszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával.
Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és husz lovasból. Az
al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, a mint a török táborsokaságot a
vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az
ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csep vérük
hullásáig védelmezni fogják. S a mit esküvel fogadtak, azt meg is
állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló
sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e
holt testeken át rájuk özönlött a többi ostromhad s elfoglalta a
sánczokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát, hanem bevonult a
fellegvárba s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés
lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. Ennek a kis
csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az alagúton át a
folyampartig, a hol a gályáik voltak, melyeken bizvást átevezhettek
volna a Száva tulsó partjára, az ellenségnek nem voltak hajói. De ők
hivek maradtak esküjökhöz s a vár piaczán bevárták a kapukon betóduló
ellenséget s ott hullottak el egytől-egyig harczolva, mint igaz vértanui
a magyar hazaszeretet szent vallásának.
A lantos buskomor dalának végső strófája elhangzott.
«Tanácsot sokáig, kérlek, ne tartsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok.
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok».
A király elsápadt.
– Mi volt ez? Költemény? kérdezé Török Bálinttól.
– Nem, fölséges uram, ez igaz történet.
Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az
arcza, de lángolt a haragtól!
– Hol a várnagy? kiálta. Jöjjön elém!
A várnagy ott volt a mellékszobában s a parancsra bejött.
– Lövesd ki az ágyukat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fuvasd meg
a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!
– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind oda át vannak
Pesten.
– Nyergeltesd fel a paripámat! Majd vezeti maga a király!
A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az uri
társaságban: jó Török Bálint (a ki kamasz korában meglehetősen könnyü
vérü uraság volt,) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel
kifizetését, melyet megnyertnek hitt, a Brandenburgi ellenben azt
állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt
jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni? A többi
udvaronczok, a kik nem értették a scythiai verseket, mind azt mondták:
«vasz-isz-ten-tasz?» míg Szerémy, a király káplánja meg nem németezte
nekik a Tinódy versét, s a királynak e miatt kiadott gyors
parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Soha sem
látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők
legyenek?
Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasugott valamit a várnagy
fülébe, a mire Szente uram azt felelte, hogy «úgy sem lehetne
ágyuztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyuk nincsenek megtöltve; a
puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyus mesternél van, az
pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik s nem tudni, melyiknél?»
Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt,
elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyulövés semmi jó
dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és
urasági hajduk azt hinnék, ellenség tört a várba s a sötétben egymást
kaszabolnák össze s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak
esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a
haragját reggelre, addig össze lehet hivatni az országtanács tagjait s
azokkal együtt meglehet hányni-vetni pihent észszel a szükséges tenni
valókat; hiszen nincs még hátunkon a török.
Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyü Lajost,
visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy
kántilénáját Sebestyén diáknak «a részeg halakról», mely a királyt ismét
derült kedvbe hozá. És így Török Bálint még is megnyeré a fogadása
diját, mert ilyen nevetséget a német cziterások nem birtak serkenteni.
Szépen leirta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémy
György, igen erős kifejezésekkel illetve az abban részt vett magyar ifjú
urakat is, névszerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.
Azt a czélt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap
összehivott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor
által előterjeszteté a hadak állapotját, melynek megértése után sürgető
leveleket iratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz,
hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat
a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe
öltöztessék s mindannyit Tolnára küldjék, a hová a király maga is
vezetni fogja a dandárát. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt,
pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három
hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve a Dunán
lefelé.
Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem
voltak hajói, csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől.
Utközben esett pedig a csajkások kerülete, a hol a királynaszádosok
laktak, utódai azoknak a hősöknek, a kik Hunyady János alatt a szultán
hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap,
soha át nem jön a Dunán a török armádia.
El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban
azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e? Azt bizony
elfelejtették. No akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál
volt pénz, de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a
királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király
futtatott Esztergomba a primáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére
hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Igy aztán elkallódott
az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és
Sulyok nem juthattak el Belgrádba, lőpor, lövészek és pénz mind
kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által
becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré
Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.
Móré Mihály hirhedett lator volt, a kit mindenki gyülölt. Ellenben a két
alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és
a parasztok.
Az egész várban nem volt több hétszáz magyar vitéznél.
S ez a maroknyi had egy hónapig állt ellen Szolimán tömérdek seregének.
Ez alatt a nádor vezérsége alá gyült sereg tétlenül nézte az ostromot. A
boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestől
visszaüzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat
Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harczossal, három
kis taraczkágyuval, kilencz napig védték a sánczaikat csodavitézséggel,
az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot
sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, a ki dühében, hogy
annyi katonájának okozta halálát, a harczi elefántjával tapostatta a
hőst össze.
Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa
a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyuval lövette a
sánczokat. De hiába törték a bástyákon a rést, a hézagot betölté a védők
vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból.
Ötezer harczosuk adózott az életével.
Ekkor Szolimán egy tüzaknát ásatott a várost védő legmagasabb
bástyatorony alá s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt
résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis vitéz
csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést
hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új
pihent ezred a rohamra, mind vissza lett verve. A szultán serege
kudarczczal vonult vissza.
És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából s
nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az
erdélyi sereggel és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt egyik magyar
vezér a másiknak, mint ketten együtt a töröknek.
Egyszer aztán Belgrád vizivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város
maga tarthatlanná vált. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz
főre, ezek a szerb lakosság harczos részével bevonultak a fellegvárba.
Még ennek a falait is husz napig tudták védelmezni a tenger sokaság
ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyuval, sem puskával,
csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Még sem adták meg magukat.
A törökök betörték már a várkaput, egész a piaczig hatoltak. A magyarok
kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánynyal ujra
kiverték a diadalmas ellenséget s ujra eltorlaszolták a kaput.
S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a
mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!
E piaczi csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő
magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.
A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a primásnak, a kalocsai
érseknek, a soproniaknak, s várta a hirt, feleletet nem kapott sehonnan.
Egy nappal ez utolsó harcz előtt megszökött a várból Móré Mihály, a
Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes
világi életében, megtetézte a bünei garmadáját a pribékséggel,
hazaárulással. Átszökött a törökhöz s felfedezte az ostromlók előtt a
várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem
eleségük.
A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett
várkapuhoz s odahivatta Oláh Balázst, az albánt. Az is meg volt
sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt
hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.
Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyar volt ez! Ezeket
kellett volna megtartani irmagnak az egész nemzet ujjáalkotására!
Ötvenkilencz napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták,
s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy
ellenmondások ezek!
Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy
kitüntetésben részesült ő a törököknél, a miért átszökött hozzájuk,
mutogatá a himzett kaftányt, a mit a szultántól kapott, biztatta, hogy
hagyjon fel a további ellenmondással s adja meg magát hetvenkét
vitézével együtt.
De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé
temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlaját meghajtsa a
félhold előtt.
Ekkor aztán a ráczokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott
aztán engedelmesebb szivre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által
küldött kegyelemigéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad
elvonulást biztosít a várból.
Másnap megjött a kegylevél a szultán aláirásával s azzal együtt a
diszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két al-bán
és hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput s kivonulván,
odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalák
a fellegvárat.
Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török
szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb
megkisérté a szultán, a mohamed hitére való áttérítésüket, a mit ők
állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl
kisértetének.
Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől-egyig legvágták
őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán
menlevelét, mely arany tintával volt irva, de biz őt összeapríták a
besliák a kegylevéllel és a díszkaftánynyal együtt irgalom nélkül. Ilyen
volt a török hűség!
Történt pedig ez kisasszony havának huszonkilenczedik napján, a mely
napon keresztelő szent Jánosnak feje vétetett, a mely napon csontjai
egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, a mely napon feje
megtaláltatott, a mely napon mutatóujja megtaláltatott, «ecce Agnus
Dei!» – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a keresztyénségnek
leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.
No legalább volt miről énekelni a hegedüsöknek jó darab ideig, Oláh
Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály czudar árulásáról, ezek a lantosok
voltak ez időben a magyarok lábonjáró hirlapjai.
A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára
a tolnai táborból, ott maradt Mohácson.
A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is,
onnan is elősunnyogtak s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje
jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal,
annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a
mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki
magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a
ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával, nem volt sem kenyerük, sem
lőporuk. Ennek a hiánya megint a primást terhelte, a ki pisetarius
regni, az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére, az nem
küldte el a pénzt, a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég
pénzt Hédervárynak, de az, nem hogy a naszádosok zsoldját fizette volna
ki, a kik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt
megtartotta magának régibb követelések fejében, úgy, hogy utoljára
Héderváry, a belgrádi al-bán, a ki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török
Bálint kerültek bele a csávába.
A király nagyon el volt keseredve, a lelki bajához hozzájárult még a
láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott
belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry primásnak és
Szalkán kanczellárnak, a miért hogy ő előtte az ország állapotját
eltitkolták, vele soha semmi komoly dologról nem beszéltek, hanem
engedték hivalkodni s a mellett védtelen hagyták az országot.
Unisono azzal mentették magukat az urak, hogy Héderváry a hibás.
A királyt ez még jobban boszantá. Azt veté oda a primásnak, hogy hiszen
az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.
Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem
áll, mert Héderváryt még «Dobzse László» nevezte ki al-bánnak.
Ez a gúnynév «Dobzse László», a mi csupa megszokásból szaladhatott ki a
főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt, oly féktelen
haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a
vele szemközt állóéról, s ez önkivületi állapotban arczul vágta a
főpapot!