Nem sok idő mulva ismét fel kellett jönnie Budára fráter Györgynek. A
herczegprimás, Szatmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi
püspök és apátur mind hivatalos volt, úgy szintén a bánok, vajdák és
várkapitányok.
Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatió, hogy az ország
végvárai miképen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török
szultán ellen, a hogy a bánok (várkapitányok) meghivatásából
következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a
legyőzése végett.
Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a czikket, mely a
lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték,
hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére.
Ellenkezőleg, az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a
bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond
templomával, a piaczon árulták Luther és Wikléf új vallásának
katekizmusait. Nyilt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt
viaszgyertyák, agnus Deik és szimbolikus mézeskalácsok sátorának,
kinálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csufoló
versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, a ki ezt a
törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette.
Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét-lélek,
hogy a törvény nem csupán írott malaszt.
Ezért hivatott össze Budára a nagy országos itélőszék, törvényt tartani
a nagy bűnös felett.
Olyan nagy számban gyültek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy
terem a várban, odalenn a vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni,
holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az
egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és
mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvényczikk
megalkotója, a vádló volt a fiscus, Artándy, az országban legkiválóbb
szószóló, a ki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.
E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, a ki lánczokkal megterhelten
állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő
tökkelűtött fejü német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes
tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, a melyeket ő a
sátorában árul, lévén azok magyar nyelven irva.
Ez a védelem azonban semmibe sem vétetett.
Az elkobbzott könyvek kézről-kézre adattak a biráknak, s azok a veressel
aláhúzott sorokból, a behajtott fülü lapokon menten megtalálhaták a
flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhivja.
A replikák után a primás és a personalis felváltva rangfokozat szerint
szólíták fel az egyházi és a világi birákat a maguk itéletének
kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.
A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó birósági
tag: fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.
Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A
belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől örökölé, a mi igen
természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté
fel Belgrád új bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A
király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak, de
arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak
az árát, a mi az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun.
Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől
Szerencsés Imre, hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú
Belgrád bánjának.
Szathmáry György felszólítá Fráter Györgyöt is az ítéletadásra.
A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét.
Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött,
lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges
missziójáról s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán
megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és
Wikléf kathekismusait. Úgyszinte a pamfleteket is, melyek a papokat
gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére
legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak
az elkövetésétől, a melyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. Nem
mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha
egy hitvallás követőiből martyrokat csinálnak. A megégetett vértanu
hamvait széthordja a szél, mint a ragályt s azoknak minden porszeméből
egy új proselita támad, a hogy látjuk azt Csehországban a husszitáknál.
– Elég volt! Hallgass el! Kiálta a szavába Szathmáry György. Jobb lett
volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod,
mint ide jöve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s a
míg engemet élve tudsz, az apátságod határát el ne hagyd. Most pedig ülj
le és húzd le a fejed!
Fráter György leült s akkor Verbőczy felhivására felállt a fiatal Török
Bálint.
Nyalka legény volt, vidám, szabadszáju levente. Csak úgy komázott a
nagytekintélyü főurakkal. Teljesen ellenkező véleményen volt az előtte
nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos
törvény ellen vétett, máglyára vettetni kivánja, ellenben azokat a
könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál,
sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgy, hogy ő
egynehányat azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás
végett.
– No hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! kiálta Szathmáry
György haragosan a szeleburdi ifjura, a kit az urak is lehuztak vontak a
székére, hogy hallgasson már el.
A két egymás mellett ülő szomszéd, a ki ily módon ellenkezett meg az
egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett s mind a kettőnek egyszerre
támadt az a gondolatja: «ime ez az én emberem, a ki hozzám való, akár jó
barátnak, akár ellenségnek, vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe
fordulva, egymáson keresztül esve. Ez az én emberem!»
… Másnap a vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt
megégeték Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.
S a mit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült, a vértanu hamvait
széthordta a szél s minden porszeméből egy új követő támadt.