Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és
Szent Mihály napján, a midőn az apátságára kivetett hadi adót s a
főapátságnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival
rendesen Szente uramhoz szálla meg, a kinek, mint várnagynak elég
istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy
átalag máslást. A várból aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy
misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.
Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az uj török
szultánnal, Szolimánnal, három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt
ugyan a török basák nem igen tarták tiszteletben s a fegyverszünet alatt
megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát bán,
Beriszló püspök seregét csufosan megverték; magát a püspököt is levágták
s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek
sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.
No a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja
őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a
király nagykorú már, mert a haja is őszül, itt az ideje, hogy maga
uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek
korában el volt vele jegyezve, azt elhozták Bécsből s elébb
Székesfehérvárott karácson havában királynévá koronázták, azután pedig
vizkereszt után nyolczadnapra megtarták a menyegzőt.
Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva
Prágába is elvitték a királynét és ott is megkoronázták nagy ünnepségek
mellett.
A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak; (a
magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg, igaz, hogy egyszer sem fizették
meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával,
mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett, a Husszita tanok
elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való
tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb
csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a
kiegészítő koponyát is odaajándékozták, a miért a király elengedte nekik
a felesége hűbérét.
Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai
pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után
valamennyi rendbeli kolostor központjává emeltetett. S ez ünnepélyre
fráter György is lejött Borsodból. A ceremoniák végezte után estenden
visszatért a várba Szente uramhoz egy «Szent János poharára» (Sancti
Johannis haustus).
– No ugyan jól tevé ő felsége, monda, poharazás közben feloldódván a
nyelve, Szente uram, hogy valahára egy szent fejet is hozott közénk,
mert a akiket eddigelé ide hozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni
darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna
rászedve.
– Emberekről, keresztyénekről nem illik igy beszélni, várnagy uram.
– Hát emberek ezek? Keresztyének ezek? Farkasok, keselyük, vampirok! ők
duskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a
táskája.
– Hát hová lesz a király pénze? Az ország pénze?
– Hát először is a király pénze mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára
van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy
hová lesz a király pénze, meg az ország pénze? kérdezze meg
főtisztelendőséged azoktól az uj palotáktól, a miket a
Szent-György-téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van
mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre uj palotája. Annak a kapuján
egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét,
zsákokat, füszerszámot, másik reggel meg hordozó szekéren szállítják ki
rajta az elázott vendégeket, a kik nem bírnak a maguk lábán hazamenni.
Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a
romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy
«lopni és lopni hagyni!» De nagyobb gonoszok ennél a Fuggerek, a kiknek
a palotája szemközt van az övével. No nem látni annak a kapuját soha
kinyitva. Azok nem látnak vendéget. A mit rabolnak, mind külföldre
küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind
kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, a ki csak
addig ezüst, a míg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes
volta miatt.
Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egy nehány ilyen
szemérmetes dénárt.
– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ, folytatá a nemes
zugolódást a várnagy. A szegény jó király minden pénzét odaadja, a míg
van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüst tálait, billikomait. Én tudom
jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, a kik zálogra
adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg
meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél, ha hagyott
belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett
vacsorára.
– Hát a főurak, főpapok el tudják ezt tűrni?
– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, a kinek maga
felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt,
Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila bele csapott a
Bakács palotájába s a kifaragott czímert összetörte rajta. Most az új
primás czímerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a
nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.
– Hát az új nádor, Báthory miben mesterkedik?
– A «sánta» Báthory! No az is a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal,
hogy új hivatalt kapott, maga is megujult, most házasodott meg. Azt
hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De
mikor azt mondják, hogy «nosza lóra ülni, Belgrádra sietni!» akkor azt
nyögi, hogy «jaj a térdem, jaj a derekam!» Két hétig tartott a hét
vármegyére szóló dinom-dánom Pozsony városában. Nádorispán uram
mindennap háromszor kijózanodott. És az alatt a király konyhamestere,
Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet
koldulni a felséges urunk számára. – No de hát a királynak jó szíve van.
Nagyon is jó szívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy
a végvárak őrségei koplalnak.
– Hát nem küld nekik pénzt a kormány?
– Talán küld, de az mind a czigány-utczára szalad. A vajda duzzog, hogy
nem őt tették meg nádornak, még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő
hazament Erdélybe, lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most
már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. A kinek
legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, a ki most már
Verbőczinek hivatja magát a predikátumáról, egész nap ott ül a könyvei
között s készíti a nagy törvénykönyvet, azzal pedig nem verjük meg a
törököt, de attól tartok, hogy még a magyart sem.
– Szomorú dolgok biz ezek, édes atyámfia.
– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Soliman
szultán követe, Behram bég, hozta magával az athnámét, a kiben a «nagy
úr» ujabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer
forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz
Magyarországnak, ha a békességét meg lehet rajta vásárolni; – de az a
megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának!
még is csak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban
főtisztelendőséged?
– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán
nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó
követelést.
– Hej de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában.
Csakugyan ez lett volna a legokosabb elbánás a törökkel. Hanem hát a
tanácsurak a tevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a
kisérő bestiákkal és akancsákkal egyetemben megfogdostaták, s bilincsre
veretve bezáraták a csonka toronyba, a hol azoknak három napig étte-itta
nem volt, mert a keresztyén főztéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak
egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra
epeszté őket; akkor kibocsátották s gályára szállítva, a Dunán
hazaereszték valamennyit.
– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, a
hogy a kósza hír beszéli?
– Bizony mondom, hogy soha sem látta a szinevilágát sem Tatának, sem a
tavának.
– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit,
úgy bocsáták vissza.
– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia
beszéd. Én magam kisértem le a csauszt a gályához, hogy az utban
bántódása ne legyen s bizony mondhatom, hogy meg voltak a fülei
épségben, akár legyezhette magát velük; a két czimpájában, török szokás
szerint egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem
bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a
fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.
– Ez már szent igaz.
– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöczbe vettetése is a
török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy
seregestől, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt
mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét; agyon kopácsoljuk a gyáva
törököt a pecsétnyomó gyűrűinkkel. Hiszen ha mi magyarok elsőtől az
utolsóig felkelnénk, keresztűl dobnánk a nyomorult pogányt a Bosporuson.
Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, a kik pedig
elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt
mondja: «ha Péter megy, én is megyek»; Péter pedig: «ha Pál ott lesz, én
is ott leszek.»
– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, a ki első,
állna ki elsőnek.
– Már mint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg
benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most épen nincsenek rendén a
harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézes hetei vannak. A király el
van a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari czókmókkal. Egész nap
csélcsapnak, lantolnak, tánczolnak; teli van idegen léhűtővel a palota,
a kik egymást azzal szólítják meg, hogy «vas nyárs». (Was neues?) A
király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából.
Ha valaki rosz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt hóban harmadszor
jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat
sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a
zászlóikat a szökőkúthoz s ott hagyták, csináljon velük az ország, a mit
akar, ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai
követek a várkulcsokkal.
Ez a szó kétszeresen felkölté Fráter György figyelmét.
– Scardonai követek?
– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért s
rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagyhamar Scardonára került a
sor, a kinek erős szikla vára vagyon.
– Ismerem, ott kezdtem a pályafutásomat.
– A vítéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a
nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a primásnak, hogy küldjenek nekik
vagy védelmező harczos népet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldos hadat
fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a
tükör háta mögé rakták s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a
scardonaiak kiválasztának három polgárt s azok által felküldték a
királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni,
imhol, tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen
el-besétált a pogány ellenség a várba s a szép nagy templom tornyáról
leütteté a keresztet s a félholdat tüzette ki helyébe.
– Hát a püspökkel mi történt? Az én nagybátyámmal.
– Mivelhogy a kapituláczió szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy
senkit a lakosságból meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak
a haja szálát sem görbítették meg, csupán azt tették vele, hogy rázárták
az ajtót s a szobájából ki nem engedték jönni. Attól fogva a püspöknek
étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a
pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát
a püspök hány napig állja ki?
– Tehát Scardona már elveszett?
– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a
kalocsai érsek.
Fráter György csodálkozva kérdé a várnagytól:
– Tomory Pál? kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlós úr volt, java
korabeli levente, a ki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.
– A bizony, de már a második jegyese volt, a ki menyasszony fővel
meghalt, hirtelen gugavészben. S e miatt a főúr úgy elbusulta magát,
hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a Ferenczesek rendébe,
ott volt félesztendeig. Akkor meghalt az Úrban a sokféle emlékezetü
Bakács Tamás, esztergomi primás, annak a helyébe került a kalocsai
érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves
lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala.
Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához, de azt mondták neki,
hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon,
hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökökkel. Ez
az igaz magyar főpapnak a sora!
Fráter Györgynek volt mit elgondolnia erről az esetről. Milyen hamar
lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egy
évi kolostori élet s meg van a ranghoz való hágcsó.
Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arczából, hogy annak min
jár az esze most.
– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a
vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri,
egyházfejedelem. Nemde nem harczos levente volt-e maga Pál apostol is? a
kinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen
ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.
– Én szebbnek találom a mi katholikus vallásunkban azt, hogy a varga
fiából is lehet egyházfejedelem, a hogy Szalkán érsek és kanczellár
példája bizonyítja.
– Azért úgy is hiják azt a nemes urak a háta mögött, hogy «cseszkó».
Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi vallásunkban. Azért nagyon
kivánatos volt, hogy Verbőczy uram megirja azt a törvényt, hogy
«lutherani comburantur». No hát azt a Szent János poharát a hitetlen
törökök, meg a lutheranusok elpusztítására.
– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára.
Éljen soká a mi királyunk!