Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő,
mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett
meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab.
Azokkal a titkokkal, a mik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az
asszonyi-állatot, de nem az asszonyt.
Mindent lerázott magáról, a mi embert emberhez köt, csak az egész nagy
élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt
akarta meghódítani s vele együtt egy uj ivadékot nemzeni, a mely jobb
legyen a mostaninál.
Ez a fenkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé,
hogy az egész országot végig látta a magasból.
Szomoru képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei
mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt
vénült, jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskoru király mellett
a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi
birtokvágy, s mig a főúr és a főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák
terhétől, az országgyülésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király
konyháját «is» lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki
végre nem hajtja, mindenki keresztül gázol rajta, biró az erőszak; ha a
nádor összehíja az országgyülést Budára, ott a köznemesek összevesznek a
zászlós urakkal, külön válnak, elmennek vidékre Tolnára, Bácsba
országgyülést tartani s hoznak lelkes határozatokat, de azokat senki sem
szentesíti, senki sem fogadja meg.
Pedig arról van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik alá, a
török a végvárakat vívja. Csak kétszáz harczost volna szükség Jajcza vár
védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.
A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő
örvényt tár elénk: «pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok,
közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés,
s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények
végrehajtását.»
A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs a ki vezesse, a ki élére
álljon.
A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz
kötve; annak nem édes anyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi
János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkre zuzta a szultán janicsár
hadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát
találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.
Magát az ország czímerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a
hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel, csak a
kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a «crux» nem szentség, hanem
bélyeg már, a keresztes háborúval együtt a keresztyénség ügye is ki lett
tépve a szivekből. A papot akkor emlegetik, a mikor szidják.
Terjed az uj vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed.
Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, a kik gúnydalokat
énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, a kik ismeretlen nyelven
tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyüjti fel
a híveket.
Még ekkor nem volt a szepesi «öt városos hitvallás», nem volt
törvényszabta külömbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták,
sacramentariusok között, nem voltak főurak a vallásujítás élén, kik
városokat, vármegyéket térítsenek át a reformátióra, de a csiráit e
nagyra növendő pálmafáknak már látta fráter György elősarjadni. És a
mellett hideg itélő észszel megtudta becsülni, hogy ezek az új eszmék,
melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar
államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.
És az volt fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két
ellentétes erő segélyével mind a kettővel szemben előrehaladni.
Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt
hazát, ezt igazán szerette.
Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna
szabad egy költött vonást hozzá adni a jellemrajzához. Nincs is arra
szükség.
A mit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott,
az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, a miket a
történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin
János herczeg katonája? hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya
család kályhafütője? hogy került ez a Szepességből a budakeszi
kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan ficzkóból tekintélytartó
tudós? apátúr? lengyel főpap? hogy lett a lengyel királynak bizalmas
barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével
egyenesen reá szállt? erről a történetírók mind nem adnak számot.
Röviden azt irják: «tiz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit».
A mi ezután következik, a midőn fráter György, mint egy hatalmas
vezetője Magyarország sorsának tünik fel, bámulatos eredményeivel, az
már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények
indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.
Ezentul Martinuzzi Györgyben csak egy hussá és vérré vált eszmével van
dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy abstrakt eszme,
melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi
befolyása. Tetteit egy messze levő czél vezeti, mely előtt minden
akadálynak le kell hullani. Külömbséget nem vet előtte se ellenség, se
szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a másiknak el kell előtte mulni,
míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjeül.
Egyetlen alak emelkedik ki mellette, a kit mindig maga fölé tolt, s aki
e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és
pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhancz korában követelte
a koronát s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának
minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes
letiprója, az erdélyi vajda, ki egy maga veszi komolyan a haza védelmét
s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű
ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.
S ezzel szemben azok a magyar főurak, főpapok, a kik már előre
számítanak az ország szétomlására s a magyar czímert elalkudták,
elkötötték, a maguk hatalmának öregbítésére.