Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáczi gróf és hős
fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete
zászló, közepén a nemesi czímerrel, hirdeté messziről a nagy családi
gyászt, gyors futók hordták szét a megyékbe a fekete pecsétes leveleket,
a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a
vendéglátás.
Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók
és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt
fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védő
csapatok befogadására volt építve. Kilencz bébillér ölte, apritotta a
mangaliczát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem
kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált, ősi hagyomány szerint,
melyet az asszonyok készítettek.
A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornáczban volt
felállitva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent,
a melyben Belgrádból elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával
egy vasszöget s azt kalapácscsal bele verte a fűzfaderékba. Mivelhogy az
elhunyt vitéz a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem
részesülhet, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket
rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. Gergely koporsója ellenben
nyitva volt s annak minden látogató sugott valamit a feje lágyára:
izenetet egy kedves halotthoz, a mit az bizonyosan át fog adni a
túlvilágon. Hét sirató asszony felváltva jajgatott a koporsók előtt,
szétszórt haját tépve, könyeket ontva s az elhunytakat hivogatva vissza
az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával járt sorba a nézők
között.
A tornáczból nyíló nagy boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a
vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, a miből kiki
fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával s letelepedett
vele a tölgyfa-asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, a kik
hosszúnyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket
danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok
belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt
levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak
muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve
énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős
öreg legény volt már, a lantos pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán
Demeternek hitták, a kiről azt írja Tinódi Sebestyén: «Sok hegedős
vagyon itt Magyarországba, Kármán Demeternél jobb nincs a rácz módba.
Sokat Csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állitja, azért esnék nagy
gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.» A fiatal lantos pedig
maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát «Lantos»-nak
nevezte, de biz a népajk más czimmel ruházta fel az akkori vándor
poétákat, gunyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy «csuf»-ok.
A «csélcsap» szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az
elnevezésért ők nagyon haragvának.
Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, a
ki a várkapun kocsival érkezik és azt a halottas házig vezesse, ott a
hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltól ismét az étkezőbe
kisérje s miután a nélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne
legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak
emlékére. Az alatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe
szedett magasztalásával a miért is kapott kiki egy oszporát.
Fráter György nem volt rendes borivó, a szerémségi ürmös borok pedig
nagyon erősek.
A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a
Karka-folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló
vendégek, megszökött közülök s a hátulsó földalatti rejtek folyosón
lement a vizpartra. Két oldalt magas nyárfák szegték be a parti utat:
ősz volt, sárgultak a falevelek s hullottak magukban, az út maga is
terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég
világított a fasor végén.
Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani
zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. A
fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra. És aztán az
első meglátásra.
Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint
visszatért hozzá.
Hogy a halottak olyan sokáig élnek!
Úgy járt ott abban az őszi világban, mint a hogy álmában jár az ember, a
mikor nem lépdel, hanem repül.
Mikor a fasor végére ért, megfordult s bandukolt visszafelé.
A vár bástyáin a magyar tárogatósok fujták az esteli takarodót, andalító
mélabús hangokkal.
Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana, valaki
utól akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is
eléje került, arra sem ügyelt.
Ekkor egy csengő női hang csattant meg, a nevét kiáltá:
«György!»
Erre hirtelen visszafordult. Összerezzent.
Az az álomkép állt előtte, a ki gondolatjait rabbá tette, a ki lelkébe
bele tudta olvasztani a maga lelkét, a meghalt, az eltemetett s mégis
mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égből esett
le, földből kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.
Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arcza aranyzománczú
karmin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei
öldöklők. A tünemény előbb letérdel eléje és megcsókolja a kezét; aztán
egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arczát, szemeit,
ajkait csókjaival, közben lihegve: «György! Györgyöm! Édes Györgyöm!»
Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges
karok ölelését, érzi a szivdobogó pihegést keblén, az egész
tündérvarázslatot, a mit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei
bámulva kérdezik: «Ki vagy te? Hogy jösz ide? Nem szenteltem be a
koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a
dicsőültek paradicsomából?»
S a csábító alak elérti a kérdést s még meg is felel rá.
– Én vagyok Borbála! A te Borbálád!
A «te» Borbálád!
Hisz ez a pokol játéka.
Kiderűl aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött
megérkezik egy elmaradt kisérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa,
tagbaszakadt, bicze-bocza manó-alak, az is oda térdepel le György elé s
kezet csókol neki alázatosan s vigyori hizelgéssel mondja neki:
– Ez a te hugocskád! Az anyád leánya, Boriska, az én feleségem.
Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borúl Györgynek a keblére s ő
csókolgatja össze maszatos szájával arczát, szemét, száját a – kedves
sógorkának.
Ezzel aztán el lett űzve a varázslat.
Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, a ki soha sem látta
egymást.
Hát természetes, hogy a nővér is eljött az apa és fivér temetésére.
Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az
élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és bátya fölött.
Észrevette azonban és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött
férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.
– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szent atyám, sógorom, hogy
elfelejtette, a mire otthon betanítottam, hogy a mint téged meglát,
rögtön síráson kezdje. Oh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz
sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem
láthattalak még egyszer az életben!
Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öreg úr
a veje felől.
Az ember ordított, mint egy præfica, a kinek az a hivatala.
– Jól van, jól, csitítá őt az asszony. Csak te eredj fel a várba és ott
nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü mellett. Hagyj engem itt a
főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.
A ragyabunkó szót fogadt, s újból kezet csókolva az apát úrnak, nyakába
ölté az uti iszákot s felbaktatott a várba, otthagyta a feleségét.
– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szent atyám, kedves
sógor uram!
Borbála hagyta a sánta urát előre sietni s maga igen lassú léptekkel
haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja
melletti utat követték; a rövidebb alagutban sötét volt már.
Borbála az egész úton tartotta a bátyját panaszszal. Egy részt testvéri
bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok,
a miből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő
mind a két alakban megőrzi a szentséget.
A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a
várba, a hová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett.
Anna asszony már a várkapuban várt rájuk türelmetlenül.
A két hölgynek, a mint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos
sírásra fakadva, egymásba ölelkezzenek s a néző közönséget fájdalmuknak
kifejezésével teljesen kielégitsék. E közben odaérkezett Boriskának a
férje is, a ki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornáczba,
Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson s a fiát visszatartá.
– No tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek én ellenem. Egy
órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte
szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja
voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a
gyermekczipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges,
makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam
el a háztól. De azt nem mondta el, úgy-e, hogy kénytelen voltam őt
férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne
hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; örültem rajta, hogy akadt egy ember,
a kivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemes ember! Jó
familiából való. Aztán mikor kicsipte magát, egészen helyrelegény volt;
azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony
az oka, mert buvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a
gonosz teremtés.
S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan
mennyiségben, mindaddig, a mig Borbála ismét elő nem került a halottas
házból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék s ujra kezdte
a sirást s azontul feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a
másik nővel, a mit azonban megzavart a kulcsárné, a ki azzal a kérdéssel
rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszurni? A miért
aztán Anna asszony erősen lehordta.
– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a
scardonai püspök, a zárai kapitánynyal? Azokat nem lehet sertéshussal
traktálni.
– De hát mit vágjunk egyebet?
György elérté a példálózást.
– Jól van anyám. Vágass le egyet a tulkokból, a mik a társzekerekkel
jöttek; úgy is nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.
– Óh drága, kedves jó fiam! Sivalkodék Anna asszony, György nyakába
borulva.
De Borbála asszonynak is gyors eszejárása volt.
– Abból a hat tulokból vágass le Anna, a melyik az én részem!
(Fenntartotta az osztályos jussát!)
A miért egy baziliszkus tekintet volt a jutalma Anna asszony részéről.
S aztán igy folyt szép egyetértéssel. A melyik a két nő közül egyedül
kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal,
követelésekkel. – Időközben pedig, ha egymással maradtak négy szemközt,
nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a butorokon, a
köntös darabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sirtak és
egymást csókolták.
Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál
nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál
valjon visszafejlődött-e már?
Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius a
scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram.
A püspök hordozó szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb
szerszám meg nem birta volna. Azon husz esztendő óta, hogy Györgyöt
kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes
férfiunak. A szemei alig látszottak ki az arczából s a szája
összecsücsörödött miattuk, a hogy csecsemőknél látni; a tokájától nem
tudta a fejét forditani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait
nem birta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül,
mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.
Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánynyal. Az meg olyan
ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt s a szemei kidülledtek a
soványságtól. Ez lóháton érkezett.
Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs
között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az
első érdemet, hogy az öcscse ilyen nagyra vitte.
– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál
most apátur! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől?
Fráter György ugyan őrizte a nyelvét, hogy valamit feleljen rá.
Anna asszony ma különösen meg volt elégedve, annálfogva folyvást sirt.
Az uj gyászruhája is elkészült s egészen jól illett a termetére. A
tornyos főkötő is, fátyollal köröskörül lekötve, emelte a hatást. Ha
György magától észre nem vette volna, valószinű, hogy Borbála rávezette
volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arczszine müvészi élénkitést
nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öreg
asszonyok is használják a pirosítót.
A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje
szerint; az ebéd a kitünőségek számára az emeleti czimerteremben lett
felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátur és a
zárai kapitány. Ide nem hitták fel a lantost, hegedüst, meg a guszlárt,
a miért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a
szent ceremonia előtt.
Ebéd előtt a két előkelő vendég fakgatni kezdte Fráter Györgyöt a
jövendő elhatározása iránt.
A püspök diákul beszélt hozzá, a mit a kapitány nem értett, a kapitány
pedig magyarul, a mit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak
egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.
– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics
familiából, Fráter György. Neked kell a familia fenntartásáról
gondoskodnod: mondá a püspök.
– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő
atyámfia. Mondá a kapitány. Te rád még nagy méltóság vár ezen a
magasztos dicső pályán.
Fráter György pedig tudta jól, hogy hová vergálnak ezek az urak?
– Én azt mondom neked Fráter György, szólt diákul Martinuzzi Vitellius:
hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát
s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizácz
váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, a hogy
elharácsoltatott a János herczeg fejedelmi birtoka az özvegy által.
Ellenben Peszeky Samu uram azt mondá magyarul:
– Ne aggódjál édes öcsém apátur a miatt, hogy mi lesz az őseid örökéből?
Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.
György csendesen várta, hogy mi lesz ebből?
– Látod Fráter György ezt az átellenedben ülő urat, – mondá a püspök. –
Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által
jutott volna ahhoz a méltósághoz, a mibe bele szottyant; hanem inkább
azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, a hol senki sem
bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen czingár, milyen göthös? A
boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozó pénzt. Ezt
elviszi nem sokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király
megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a
kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz itt
parancsolni.
Azután meg a kapitány beszélt.
– Nézd el csak, főtisztelendő apátur öcsém, micsoda pöfeteg ez a te
nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, ugy
elhizott. Maholnap megfullad a zsirjában. Minden bizonnyal te fogsz a
helyébe kerülni scardonai püspöknek.
S a két főur, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen
ismeretlen nyelven, nem mulasztá el a közben egymásnak az egészségére
poharat koczintani.
«Szállok kendnek!» – «Conducat sanitati!»
Fráter György végét akarta szakitani ennek a kelletlen beszédnek s olyan
nyelven, melyet mind a két ur megértett, (horvátul) felelt nekik
egyszerre.
– Én, hitemhez hiven, visszatérek a zárdámba, a mint atyámnak és
bátyámnak a végtisztességet megadtam.
Vitellius odacsapott a kövér tenyerével az asztalra.
– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod
Kamizácz várát, a te anyád, meg a te hugád ugy össze fog veszni a
bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a biró közöttük.
– A felől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva
azt ő rá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi
vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig
elviszem magammal az apátságomba, a hol ő neki hátra levő napjaira
nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való
felügyeléssel.
Vitellius nagyot csettentett a nyelvével.
– Fráter György! Ez nem jó gustus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár
kapitány ur? Van sok szőlőd talán, a honnan a seregélyeket el kell
riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apáturnak a
kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban
beválik pap gazdasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos.
Három esztendős asszony már és még se kicsiny, se nagy.
Fráter György arcza elárulta a belső felháborodást e szavak fölött:
– Borbála az én nővérem! vágott a szavába Vitelliusnak.
Vitellius nagyot nevetett erre.
– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a
bölcs gondviselés, hogy a kinek nincsen felesége, annak legyen hugája.
Mert jól esik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál.
Ismered jól a magyar példabeszédet: «malo Cocam, quam Uri». Tudod az
értelmét. – No no! csak fel ne pattanj! – Félig meddig megnyugtathatlak,
a mi azt a testvéri rokonságot illeti. Ugy apai részről absolutiot
adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked
erről mondani a kapitány ur!
György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a
feje szédül az erős boroktól, elhagyta a torozó társaságot.
Kiment a halottas tornáczba, a hol a két ravatal volt egymás mellé
felállitva.
A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se sirató asszony nem
törődött velük. Az mind a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó
asztaloknál. Onnan áthangzott a zürzavaros zsivaj.
György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg
szélére. Attól kért enyhülést.
Oda sülyedjen-e, a hová a mindennapi emberek, a kik esznek, isznak,
vigadnak, vétkeznek, – aztán leimádkozzák, a mit vétkeztek, s megint
ujra kezdik?
Utolsó napja volt a zomotornak.
Egész sokadalom volt, a ki összesereglett a temetésre.
Tele volt velük minden terem, tornácz, pitvar, folyosó, istálló, és
udvar. Csak a halottas házba nem jutott ember. Az egészen üres volt.
A ravatal lábánál égett egy hosszu vederben a meggyujtott szurok,
melynek lomha füstjét kiszitta az oszlopközökön át a külső szellős
levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg
családfő feküdt, sárga arczczal, mellén összetett kezekkel. Süvege a
fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiu, a ráöntött szurok,
mint egy fekete álarcz, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az
utolsó fiu és testvér, fehér csuhában, mint egy sirőrző kisértet.
Mit sugdoshattak egymásnak?
A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a
püspök tilalmával, lant, hegedü, guszla, csimpolya zengett-bongott,
férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül
énekelte halkan a ravatal előtt:
«Requiem æternam dona ei Domine…»
Egyszer aztán ugy tetszék neki, mintha a ravatal tulsó oldalán
megszólalna rá az antiphona.
«Et lux perpetua luceat ei…»
Ki van ott? Felállt, oda nézett. Akkor az is felállt a térdéről.
– Nővére volt az: Borbála.
Hát azt is ide vonta vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma
asztalától?
De mi az a láthatatlan erő?
Ki az, ki tul lakik a csillagokon és benn lakik a szivekben, s itt és
ott megláthatatlan?
A mint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arczczal a földre, a testvér
lábaihoz s átölelte annak a térdeit. És elkezdett szivszakadva zokogni.
– Vigy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek
neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak
és szörnyeknek a világában!
György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros
arczáról a könyszántotta szennybarázdát s aztán megvigasztalá szeliden.
– Légy nyugodt. Gondoskodom felőled. Nem hágy el az Isten!
– Ha te elhagysz, az Isten is elhagy!
A vártoronyban «készülőre» harangoztak.
A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázó termekben. A
tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes ájtatos mormogás; az
emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara
rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbe dörgött a várfalakon a
taraczkok dördülése. Hármat lőttek.
Erre aztán mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes
komolyság ránczaiba szedett arczokkal. A lépcsőkön alászállott az uri
rend, elől a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátur
muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornácztól a várudvarig.
Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a baloldalra, a
hogy a rend kivánta.
A püspök beszentelé a halottakat s arra azokat betakarták a bakacsin
selyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a
koporsókat és kivitte az udvarra. Ott külön Szentmihálylovára helyezék
mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol
helyet kapott, a czeremonia további folyamatát bevárandó.
Ezután következett még a bucsuztató. Ez is az ősi szokások rendébe
tartozott: az elhunytakat az ittmaradóktól sorban elbucsuztatni, mielőtt
örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának.
Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az
őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kimélte a beszédében, hogy
azoknak minden hibáikat, büneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még
hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál,
hogy az élőket is mind rendre vevé s ugyan megmosdatá a fejét
valamennyinek, szappan nélkül.
A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megczibált felek
szörnyüködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti
bucsuztató, annál hangosabb lett a zsibongás: már-már alig lehetett
Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.
Egyszerre csak feltámadt az ellenhatás.
Egy hang felkiáltott a gyászoló tömeg közül.
– Hagy el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a
hegedüsök!
Erre fölzendült egyszerre a hegedü és a koboz, a prédikácziót
félbeszakítva, s Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy
mélabus hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.
A püspököt majd megütötte a guta dühében.
A vastag imádságos könyvet, a mit a kezében tartott, odavágta a
hegedüsnek a fejéhez, a mire az boszuból rákezdte azt a gunydalt huzni,
a minek a dallamára egy fertelmes papgunyoló nótát szoktak énekelni. A
közönség egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett
derendóczián, a mitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A
népség ujongott rajta.
Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül s utat tört magának a
sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi
Sebestyénnek a vállát, reá rivallt.
– Ti «csufok!» Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te
pedig elhallgass a te fűzfa-verseiddel! Eltakarodjatok: a mig
korbácscsal nem veretlek ki a határból!
Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.
Azt, hogy «csuf»-nak nevezte, azt, hogy korbácscsal fenyegette, még tán
elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt
egy költő nem bocsátja meg soha!
– Megállj barát! kiáltá vissza eltávoztában. Ezt megkeserülöd! Lesz még
rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyirfavers lesz.
Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez
napságtól fogva engesztelhetlen ellensége lett Fráter Györgynek s később
kiadta rajta a mérgét két hosszu krónikás költeményében. A kik ő utána
ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.
Nem felejti kigyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!
Az énekesek eltávozása után igy-amugy befejezheté a püspök a mondókáját.
A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén. Elővezették
a tokos lovat, a pánczélos lovagot, meggyujtották a fáklyákat, vállon
vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sirjaikba
muskétákkal, s a sirjaik fejéhez zászlós kopjákat tüzének s nagy halmot
takartak föléjük, kiki a sisakjában hordva hozzá a földet. A harangok
szóltak, a taraczkok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.
Azután ismét visszatért az egész tiszteletreméltó gyászoló közönség a
várba s folytatta a tort, a holott elhagyá vala.
Este már csak maga volt Fráter György józan az egész várban.
A tisztelt hazafiak odalenn a tornáczban már elkezdtek dulakodni. Nagy
volt a harczi lárma.
Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai
kapitány, meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen
összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!
Az asszonyok a szobáikba huzódtak a temetés után.
Fráter György ott hagyta a torozókat s felkereste Anna asszonyt.
– Kedves anyám, én még hajnal előtt utra fogok kelni. Egész szeretettel
hivlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld
végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.
Az özvegy asszonyság azonban nagyon összefintoritá erre orrát, száját.
– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni ezen a
vidéken, ebben a házban.
– De hát hogy maradsz itt magadban egyedül, ebben a puszta várban?
– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még
akadhat szerencsém.
… Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől bucsut nem véve.