(Az utolsó férfi-sarj.)
Martinuzzi, a mint ismét visszatért sajóládi apátságába, legfőbb
törekvését arra fordítá, hogy iskolát építtetett s abban a
szerzeteseivel ifjakat és véneket írni, olvasni tanittatott. Magáról
tudta, hogy milyen nagy szenvedés az a lelki vakság. Egyebet nem igen
tanítottak. A nyomtatott könyv még ritkaság volt, a mi volt, az diákul
volt.
Egy délután, midőn a mezei munkából térne haza fráter György (versenyt
szokott kaszálni a jobbágyaival, lássák, hogy a munka nem Istenátok),
vállán volt a kasza, az utcza végén a piacz felől nagy hujjahó támadt,
az iskolás gyerekek sivalkodtak: «Törökök jönnek! Medvét mutogatnak!»
Nem volt pedig semmi török, semmi medve, hanem két idegen utazó, egy
asszony, meg egy férfi lóháton. Igaz, hogy a férfinak a gubája, fejébe
nyomott süvege, bozonttal benőtt pofája adott némi okot az efféle
összetévesztésre, a nőalaknak is keleties köpenyege volt, s a feje
turbán forma bugyolával körültekerve, melynek patyolatvége még az állát
és száját is eltakarta, úgy, hogy csak a szeme, meg az orra volt látható
és aztán férfimódra ült a nyeregben, a mi ismét szokatlan volt ezen a
vidéken. Aztán olyan nyelven beszélt a néphez, a min mindenki nevetett.
«Szarkanyelven beszél!»
Fráter György ráismert ez idiomára. Valami keveréke volt az a
dalmatának, meg az olasznak. Emlékében volt még. Odament a lovagló nőhöz
s megszólítá üdvözölve.
– Dicsértessék a Jézus. Mit keres kelmed itt asszonyom?
A nő lóhátról beszélt hozzá.
– Mindörökké ámen! Hallod-e te barát, mondd meg nekem, hol van itt a
lakása a főtisztelendő és nagyságos Martinuzzi Utyessenovich György
apáturnak?
– Én vagyok az az apátur, jó asszony.
– Hallod-e te barát, ne tarts ám te engemet bolonddá! Tudom én, hogy
milyen egy apátur! Annak veres öv van a derekán, arany láncz a nyakában,
azon arany-kereszt fityeg, akkora karbunkulusok rajta, mint egy babszem,
ezüst nyelü görbe bot a kezében, nem kasza, mint a tiedben.
– Mégis csak én vagyok György apát, jó asszony.
– Hallod-e te barát! Ne gondold ám, hogy én valami jött-ment vagyok,
mert én nemes asszony vagyok. Láttam én már papot eleget. Egy bátyám
püspök volt Scardonában, palotában lakott, az engem mindig az asztalához
ültetett, valahányszor hozzá mentem.
– Anyám! Édes anyám! Kiálta fel fráter György s eldobva a kaszát a
kezéből, odarohant a nőhöz s a körül álló nép láttára, megcsókolta a
kezét.
– Ne mondd már! Te barát! Te volnál az én kis Gyuriczám? Ez a nagy
mahumedember?
– Én vagyok az a te Gyuriczád, a kit kivert a palotájából a scardonai
püspök, azért, mert megszégyenítettem, hogy téged nem ültetett az
asztalához.
– No erről ismerek rád! Most is olyan goromba ficzkó vagy, mindenkinek
szemébe mondod az igazat. Ennyi nép előtt! Minek hazudtolsz meg?
– Hiszen nem értik ezek, mit beszélünk.
– Mert buták! No hát te itt vagy, de hol van az apátúr?
– Mondom, hogy én vagyok az.
– Hát erre tifelétek csak ilyenek az apáturak? No de jó ez a
palóczoknak. No hát hol a lakásod, vezess oda. Tudsz-e helyet adni
nekem, meg a lovászomnak, lovastul?
– Külön házat adok lakásodul.
S azzal kötőféken fogva a mokány paripát, melyen az asszony ült, maga
vezeté őt fráter György a kolostor bástyafalán belül épült házig, mely
vendégek számára volt berendezve minden világi kényelemmel. Magának a
kolostornak a küszöbét idegennek nem volt szabad átlépni, nőnek
legkevésbbé, még egy anyának sem.
… Husz év óta nem látták egymást.
Az asszony bizony nagyon megvénült, arczán nagyon meglátszott a
viszontagság. Ostoba piktor az idő! Mentől tovább dolgozik az
arczképünkön, annál jobban elrontja azt.
A vendégház ajtajánál a csengésre előjött a kulcsár felesége. Az is
hajlottkorú nő volt és ment minden szépségtől. Fráter György
megparancsolá az asszonynak, hogy a vendégnőt lássa el mindennel, a mire
szüksége van. Ő maga nem követte a házba az anyját, ezt tiltotta a
zárdai regula.
Hanem a vacsoránál összejöttek. Ugyanazon épületben volt a refektorium.
A hosszú nagy terem közepén egy vas rácscsal volt kétfelé zárva, mely az
étkező asztalt is felosztá. A rács egyik oldalán étkeztek a barátok, a
másikon az idegen vendégek. Beszélhettek egymással, de nem
találkozhattak.
Utyessenovicsné asszonyom előre kiment a konyhába, megnézni, mit főznek?
s megkóstolá az ételeket. Kezdett jó véleménye lenni az apátság felől.
Mikor aztán a kókvia csengetyűje jelt adott a vacsorához, ő már ott ült
a tárkonyos bárány mellett a rácson innen, mikor a barátok a rácson túl
egyenkint belépkedtek az étkezőbe s kiki elfoglalta a maga székét.
Nagy megelégedésére szolgált azután, midőn látta, hogy a mint
legutolsónak belép az ő fia, egyszerre valamennyi barát mind feláll a
helyéről, sorba odajárul hozzá és kezet csókol neki.
Fráter György pedig, a helyett, hogy az első ülést elfoglalná, odamegy a
rácshoz, szerzetestársaihoz latinul szólva: «ime az én anyám» (egyike a
Krisztus emlékezetes végmondásainak), s a rácson át kezet csókol az
anyjának. És azután oda ül a legalsó helyre, hogy az anyjával
beszélhessen, maga helyett a guardiant ültetve az első helyre.
– Beszélhetsz anyám. A testvérek nem értenek olaszul.
– Majd ha végig ettük a vacsorát.
A derék asszonyság értesülést szerzett a konyhában, hogy az ő
megérkeztének örömére nagy vendégség készül. «Csak léféle hétféle lesz!»
a hogy a palócz dicséret jellemzi a jó lakomát.
S az ilyen jó vacsorát bizony kár volna elrontani a rossz hirekkel.
Csak azután, hogy az utolsó fogást is eltakarították az asztalról, a
birsalma liktáriumot, akkor kezdett el a jó asszonyság hozzá fogni a
keserves nagy zokogáshoz.
– Tudod-e azt, szívtől szakadt magzatom, Gyuriczám, mi hozott most engem
ide? A te szegény apád küldött engem ide. Halálán van szegény. Téged
akarna még egyszer látni. Halálán van biz az. Megsimította a guta. Se
kezét, se lábát nem birja, csak még épen hogy beszélni tud. Mindig engem
csufolt, hogy olyan sokat darálok, azt mondta, ha én egyszer meghalok, a
nyelvemet külön kell agyonverni, mert az még akkor is kerepelni fog. S
itt van ni, megbüntette az Isten, ő lett a példa, hogy ő maga meghalt,
csak a nyelve maradt élve. Oh szegény uram, de keservesen sirok miattad.
Fráter György nem szólt közbe. Engedte a neki eredt garatot lejárni.
– Hát bizony csak arra a hirre esett össze az én jó uram, hogy a
legkedvesebb fiát, azt a Mártont, a ki épen olyan fekete vaklincz volt,
mint az apja, a ki téged, mikor kicsi voltál, annyiszor megbubolt, a ki
engemet mindig «sztará opiczának» gunyolt, a ki a hadnagy volt a
muskétásoknál Belgrádban…
– Nos? Mi lett vele?
– Agyonlőtték a pogányok, a szarácsiak, meghalt. Isten legyen irgalmas
szegény lelkének.
A mostoha anya ájtatosan keresztet vetett magára.
– Szegény bátyám! S nekem azt még nem hozták hirül.
– Arra vártunk, hogy majd ünnepre eljön a kápsáló barát, annak adjuk át
az izenetet.
– Holnap requiemet tartunk az üdvéért.
– Ez volt ám az utolsó világra való fia az öregnek. A belgrádiak egy
kivájt fűzfaderékba fektették a holttestét, azt tele öntötték szurokkal,
úgy küldték haza az apjához Kamizácz várába. Az öreg rögtön ledobbant a
lábáról, két napig se étele, se itala nem volt, csak mindig a fia nevét
nyögte, «Mártonkám! Jó vitéz Mártonkám!» S azóta sem engedi
eltemettetni. Ott tartja a hálószobájában azt a szurokkal beöntött
fűzfaderekat, s egész nap hozzá beszél. «Nincs már több fiam. Nincs több
Utyessenovits sarjadék!» Egyszer aztán én megszólítottam. «Édes atyus!
Dehogy nincs több fiad! Hát a mi Györgyünk?» «Az a barát?» mordult rám
az öreg. Nem tudtunk ám mi még akkor felőled egyebet, mint hogy baráttá
lettél, olyanná, a ki koldulni jár leptikával.
– Hiszen én küldtem hozzátok izenetet, mikor apáturrá lettem, rövid idő
mulva.
– El is hozta a leveledet az ünnepi látogató barát, de az öreg fel sem
bontotta, nem tud ám már olvasni a szeme miatt, más ember meg nincsen
körülötte, a ki az iráshoz vagdalna, magam sem töröm a tollát.
– De én egyebet is küldtem nektek a levéllel együtt.
– Igen, egy ostyepkát. Hiszen az is szép volt tőled. Egy ünnepi
ostyepka, az apád neve, meg a czímere volt rá kiformálva.
– No hát mit csináltatok azzal a sajttal?
– Megbecsültük szépen, eltettük az almáriumba.
– S nem vágtátok fel?
– Az öreg nem engedte. Hogy ő a czimerét nem hagyja szétdarabolni.
– Abban a sajtban száz arany volt elrejtve.
Az anyóka összecsapta a kezeit s sirtában nevetett.
– Száz arany a mi házunknál! Szent atyám! A hol egy aranypénz meg nem
tudott melegedni, a hogy jött mingyárt elgurult. Ha én azt az öregnek
most a fülébe kiálthatnám, egyszeribe talpra ugrana s összeütné a
bokáját! Száz arany az ostyepkában! De hát a barát mért nem mondta?
– Neki sem volt tudtára adva. Azért zártam a sajtba, hogy útközben a
bojnyikok el ne tökítsék, de a levélben meg volt írva.
– Azt pedig olvasatlan hagyta az öreg. No de már most ő kivánja a
látásodat. Azt mondta, megbocsát.
– Más szót mondok, én viszem meg az ő számára a mennyei hatalom
bűnbocsánatát.
– Jaj! Nem akar ám úgy látni, mint papot. Azt akarja, hogy rád szálljon
az egész örökség, úgy a hogy van. Három fia volt, mind a három, egyik a
másik után a pogányokkal harczolt, úgy esett el. Azt akarja az öreg,
hogy állj helyükbe, te vagy az utolsó. Vedd fel a kardot. Neked adja a
legjobbik kardját, a kit már régen csak mankónak használ, még sem teszi
le a kezéből soha s éjszaka maga mellé fekteti hálótársnak. Te viseld
már ezután, te vágd vele a pogányt, mint a tököt. Azután neked adja a jó
hátas lovát, egész nyeregszámostól, a ki gyöngyházzal van kirakva. Te
rád hagyja a tornyos várát, a kolnáját, az istállóját. Tied lesz a hét
falu, a nagy erdő, meg a dülőben levő földek. Azután meg a négykerekü
patakmalom, meg a fürészmalom, meg a nagy szilva aszaló, meg a présház
és a pincze, no aztán a magtár!
György engedte az anyját beszélni, nem szólt közbe. Pedig tudta jól,
hogy azoknak a szépen hangzó neveknek nincs már igaz értékük a
valóságban, a kard rozsdás, a paripa inpókos, az akol üres, a szántóföld
parlag, a jobbágy koldus, a malom nem jár, a pincze kong, a magtárból az
egerek is rég elszöktek.
– Ezt mind átadja neked az én uram, a mint hazajösz az ősi várba. Azt
tehetsz vele, a mi neked tetszik. Te tartod fenn az Utyessenovics nevet.
György még erre sem szólt semmit, pedig az öreg asszony számított az
ellenmondásra.
– No úgy-e hogy fenntartod? folytatá, és aztán a nagy Utyessenovits
családnak nem fog magva szakadni soha.
Erre sem szólt semmit a pap.
Ekkor aztán az öreg asszony maga kezdett hozzá a czáfolgatáshoz.
– Én mondtam az öregnek, hogy hova gondol? Fiunk György már felszentelt
pap, annak nem lehet megházasodni, az nem hagyhat maga után ivadékot,
hanem az öreg letorkolt. «Mit tudsz te ahhoz? Hát az orosz kanonokoknak
nincs-e feleségük? pedig azok is pápisták. Hát az utolsó Thurzónak,
pedig már püspök volt, nem megengedte-e a pápa, hogy hires nevezetes
familiájának fentartása végett feleséget vegyen? s aztán lett hét
leánya! Hát az Utyessenovics család kedvéért nem teheti-e meg, a kik még
híresebbek a Thurzóknál? Aztán elkezdett az öreg csunyákat mondani, a
miket én szájamra nem vehetek. Azt mondta, mit neki valamennyi szerzet?
Naplopó, dologkerülő, éhenkórász valamennyi barát. Ő nem egyezett bele,
hogy az ő fia barát legyen. Csapja földhöz azt a csuhát, hagyja benőni a
pilist a fején hajjal s aztán danolja el azt a nótát, hogy:
«Nem leszek én többé barát
Levetem a barát csuhát
Eldobom a könyvecskémet
Ölelem a menyecskémet.»
Az öreg asszonyság el is danolta azt a tréfás ritmust a fia előtt.
Fráter György pedig mindezt hallgatta nagy lelki nyugalommal. Tisztában
volt már vele, hogy miért akar ő vele az apja beszélni, de az iránt is,
hogy mi az ő leghelyesebb tenni valója.
– Jól van édes anyám. Mondá a nemes hölgynek. Majd ellátogatok az
apámhoz.
– De hamar ám, mert az nem halogatja, mint a zsidó a halálát.
– Holnap mindjárt útra kelünk, csak elébb megtartjuk az elhunyt
bátyámért a requiemet.
A requiem másnap a legteljesebb pompával ment végbe. A barátok és
novicziusok khorusban énekeltek, a pontifikáló apátúr felvette ez
alkalomra azt a pompás fehér selyem palástját, melyre az ezüst sasokat
maga a lengyel királyné himezte.
A gyászszertartás után pedig befogatott a könnyű kocsiba s körülhordá az
öreg asszonyságot az egész gazdaságon, az apátsághoz tartozó falvakon,
megmutogatá neki a gulyákat, nyájakat, a jól mivelt földeket, jóllét és
tisztaság beszélt maga magáért. Ez nem kolduló barátok gazdasága többé.
Délben ismét bőséges lakoma következett, azután az úti fáradalmak
kipihenése, másnap kora hajnalban útra kelés.
Fráter György, a maga személyére, a legnagyobb egyszerűséget követte,
kocsin soha sem járt, lóra sem ült, hamarább járt gyalog, beutazta az
egész felvidéket és soha más öltönyt nem viselt, mint azt az egyetlen
fehér csuhát a testén. Ámde mikor a betöltött állásának tekintélyét
kellett kimutatni, akkor aztán tudott pompát kifejteni. És most alkalom
volt rá, midőn atyja várában látogatást tesz. Lássa meg Kamizácz vára,
hogy mi egy sajóládi apátúr?
Az útra befogatta azt a díszes, veres bőrrel bevont hintót, melyet a
hozzá való négy lengyel lóval együtt Zsigmond királytól kapott az
installátiója alkalmával, abban csak két ember számára volt ülés,
egymással szemben, a főpap mellett nem ülhet senki.
Mikor Anna asszony meglátta apátúr fiát, az arany lánczczal a nyakában,
s az azon függő drágaköves kereszttel, elszörnyedését anyai
figyelmeztetésben fejezé ki.
– Jaj, édes fiam, ha ezt az aranylánczot meglátják a nyakadban, megölnek
érte az erdőben a bojnyikok.
Lesz róluk gondoskodva. A sajóládi apáturnak kisérete is van.
Tizenkét darabant, hatan lóháton kopjával, hatan pedig gyalog, karddal,
muskétával, képezték a kiséretet. (Az apátúr törvény által volt
kötelezve fegyveres bandériumot tartani készen s azzal háború esetén a
nemesi sereghez csatlakozni.)
Akkor meg ettől a sokaságtól ijedt meg az anyja.
– Minden szentekre! Ki ád annyi embernek enni Kamizáczban?
– Annak is lesz módja.
Két társzekér, hat-hat jármos ökörrel, szállitotta a mindennemü konyhára
való eleséget a hintó után, még hordóval sert, bort is, és egy átalag
tokajit. A régi jó időkben bizony így készültek fel holmi hosszabb útra.
S Kamizácz vára nem macskaugrás Sajóládhoz. Tíz nap telt bele, a míg
hintóval, szekérrel odáig elvergődtek, szerencsésen, tengelytörés
nélkül.
A felvonuló apáturnak lassankint egész bucsújáró kisérete támadt az
ájtatos falusiakból. Olyan régen láttak már utazó főpapot ezen a
törökjárta vidéken. Fráter Györgynek sok helyen meg kellett állani és
áldást osztani, keresztelni. Mikor Kamizácz alá értek, már egész
népjárás vonult a hintó előtt, templomi zászlókkal, koszorúzott
feszületekkel, zsolozsmákat énekelve.
S ez mind Fráter György észjárásába illett.
Nem az elzüllött tékozló fiú tér haza az ő atyjának tanyájára, hanem az
áldást osztó főpap, a ki megszenteli a házat.
Az öreg nemes várának erkélyén ülve nézte fiának ünnepi proczessióval
bevonulását. Csatlósaival odavitette magát karszékestül. Látta őt
berobogni a felvonó hidon, a négy lovas veres hintóban. Sirt az öreg,
egyrészt az örömtől, másrészt a fájdalomtól. Az örömtől azért, hogy
Isten ilyen magasra felvitte a fiának a dolgát, a fájdalomtól meg azért,
mert érezte, hogy erről a magasról nehéz lesz azt már oda leszállítani,
a hová ő szeretné.
Leviteté magát eléje az udvarra, hogy ott fogadja el. Meg volt törve az
öregnek a büszkesége. Egész teste rom volt már, a lábai megbénultak, az
egyik keze érzéketlen holttetem volt, a másik meg reszketett, a fejét
egyre ingatta, mintha folyvást tagadna valamit. György a hintóból
leszállva, odasietett az atyjához, átölelte, megcsókolta két felől az
orczáját s áldást mondott a fejére.
– Fiam! Egyetlen egy fiam! zokogá az öreg. A bucsus asszonyok rebegék
egymásnak: «Nézd, a vén Gergely sir! Soha sem látta azt senki.»
Azután nem engedé György, hogy a csatlósok vigyék fel az atyját a
hordozószéken a várba, hanem maga vette őt fel a karjára, mintha csak
egy ölbevaló gyermek volna, így vitte fel a grádicsokon. És legelőször a
kápolnát nyittatá ki maga előtt, ott ülteté le az öreget a gyóntató
székbe és maga melléje ült.
Jól találta. Bizony ez volt az öregnek a legnagyobb terhe, hogy hosszú
idő óta nem tudta a bűneit meggyónni. Nem jött feléje pap. A püspök
ellensége volt, a barátok meg elkerülték, mert vastag tréfákat szokott
velük űzni. Most aztán megkönnyebbült a lelke, hogy megkaphatta az
absolutiót. Még az Úr testét is átadta neki az apátúr, (a hogy halál
előtt álló hivőknek szokás.) És aztán misét mondott az egybegyült nép
előtt.
Ez mind nagy hatással volt a guta-ütött öreg kedélyére.
És még ezután sem viteté György az atyját a rendes lakószobájába vissza.
Annak a búszos odunak a látása elkomorította volna az öreg lelkét. A
rozsdás fegyverek, a rablott harczi zsákmányok, a vadászdiadalok irhái,
a medvebőrös fekhely, aztán meg az a fűzfaderék a belezárt halottal a
csatában elesett hős fiával, az nem volt jó hely a találkozóra. Anyjával
kieszelte az uton, hogy mit kövessenek. Anna asszony lát a konyha után,
süt, főz az öreg kedvencz ételeiből, a miket olyan régen nem izlelt már,
töltött bárányt, haricska-puliszkát. Az öregnek a gyomra egészen ép volt
még, valamint a tüdeje is, csak a végtagjai mondták fel a szolgálatot.
Nagy étvágygyal látott az eléje rakott ételekhez, maga nem bírt hozzájuk
nyulni, a felesége rakta falatonkint a szájába. «Jó asszony vagy! Jó
étel volt! Hol vetted?»
Hát még mikor azt az átalagot felnyitották s abból töltött a fia az
apjának egy tele pohárral. Igazi tokaji aszubort. Ő tartotta az egyik
kezével a poharat, a másikkal az öregnek a fejét, a míg felhajtotta.
Hajh de jó volt.
– Ilyet csak a mennyországban isznak, ott is csak az apostolok!
– Itt pedig az apáturak. Mondá Anna asszony.
Ettől a pohár bortól egészen más szinben kezdte látni az öreg nemes az
egész világot.
Az összebeszélés szerint Anna asszony elővevé a pohárszékből azt a
bizonyos serleg alakú sajtot. (Eláll az tíz esztendeig is, s akkor is
olyan kemény, mint az első héten.)
– No de a mai szent nap örömére már ezt is felszeljük.
Hát a mint ketté vágta az ostyepkát, csak hullott ám ki belőle az
abroszra az áldás, a sok szűz Máriás arany.
Az öregnek az arcza nevetésre torzult.
– Látod atyus! Ezt küldte nekünk a mi fiunk s mi nem tudtunk róla! monda
az asszony s az aranyat felmarkolva, odatölté az öreg markába. De abból
a reszkető kézből mind kihullott az. Ekkor aztán az apa azt tette, hogy
a reszkető kezével fölemelé azt a béna karját s annak a tenyerébe
tölteté az aranyakat, ott tánczoltak a sárga körmöcziek azon a holt
kézen, úgy gyönyörködött bennük!
– Aranyak! Igazi aranyak. Arany csikócskák. Motyogta az öreg.
Aztán egyszerre csak elkomorodott, leszórta a holt tenyeréből az
asztalra az aranyakat s a feleségére mordult.
– No hát seperd össze, tedd el. Jó lesz neked majd móringra, ha én
meghalok. De keresztül ne lyukgasd őket a leányod számára nyakláncznak.
Aztán Györgyhöz fordult.
– Van ám az anyádnak egy leánya is. Azután lett, hogy te itt hagytad a
várat. Férjhez is ment már valami duhajhoz. A pofáját sem tolta ide a
bojnyik, nem ismerem. Kutyaházi! No elmehetsz már a konyhába anyjuk!
Az asszony sohasem ebédelt együtt a férjével az asztalnál, hanem a
konyhában.
– Nem akarsz atyuskám ledülni a szobádban az ágyadra, szunyókálni?
Gondoskodék Anna asszony.
– Nem megyek a szobámba, az elvesztett fiamhoz, itt maradok a megkerült
fiammal.
– Tudom, édes. Dörmögé az asszony, jelezve kézmozdulattal az öreg háta
mögött a maga véleményét, «bratinázni az aszúboros átalag mellett». Hát
az is igaz volt. Ugyis ma-holnap az élet. Kár itt hagyni ennyi jó bort!
– Takarodj dolgodra, hagyj a fiammal beszélni!
Mikor aztán egyedül maradtak, az öreg egészen elérzékenyült a
második-harmadik pohár bornál.
– Látod, édes fiam. A Márton bátyádat is megölték a pogányok. Úgy hozták
haza halottan. Nem hagytam eltemetni. Ott alszom egy szobában vele. Azt
akarom, hogy együtt temessenek el mind a kettőnket.
– Hagyd el ezt a szomoru gondolatot, apám; a napokat az Isten adja.
– Nekem már «lőttek!» Én nem érek több reggelt. Csak a te jöveteled volt
megigérve, aztán azt éneklik: «Gergely! Nyergelj!» A mult éjszaka mind a
három fiam megjelent előttem: fehérben voltak mind a hárman, egy fehér
lovat hoztak magukkal. Az a fehér ló én reám vár. Add ide a kezedet.
Az öreg megfogta azzal a reszkető kezével Györgynek a kezét, aztán el
sem ereszté.
– Látod, hová esett le a nagy Utyessenovics-familia! Az én apámnak még
hét fia volt. Hatan elestek a kenyérmezei ütközetben, a kik Báthory
István vajda hadnagyai voltak. Én, a legidősebb, a Szávánál harczoltam
Zülfikár bég ellen. Magam maradtam Kamizácz vár urának, a mihez
huszonkét falu tartozott, szép tornyos templomokkal. Én voltam a
patronus: az ispán. Harminczezer léleknek parancsoltam. Az első
feleségem grófleány volt. Három derék fiam volt. A negyedik te vagy – a
velenczei asszonytól. A másik három már elment. Kettő kivitte a nevét a
temetőbe: ott viselik a nagy kőkolonczokon. Ki áll vérbosszút mind a
háromért már? Ki engeszteli ki azoknak a lelkét várbástyába befalazott
török koponyákkal? Ki viszi át tovább az örök időknek a hős
Utyessenovicsok nevét? Te rád száll az mind nap-nap után, fiam. Te vagy
az utolsó fiam. Milyen dalia! Mekkora levente! Úgy kaptál fel a karodra,
mint Kinizsi a malomkövet. Ez a kéz, ez a kar; ha ez kardot forgatna!
– Még forgathat, apám.
– A haza védelmére?
– A haza védelmére.
– Törökök vesztére?
– A haza ellenségei vesztére.
A válasz kikerülte a kérdést.
Az öreg nagyot fohászkodott.
– Neked adom a jó ősi kardomat, a kit az apámtól kaptam.
– Meg fogom becsülni.
Az öreg egyre rázta a fejét.
– Neked adom a pecsétnyomó gyűrűmet, a nemesi czímerrel; húzd le az
ujjamról s tedd a magadéra.
György megfogadta az atyja parancsát.
Aztán csak rátért az öreg a fődologra.
– Aztán még a jegygyűrűmet is neked adom, a kit a boldogult első
feleségemtől kaptam.
– Azt csak tartsd meg, öreg, s vidd magaddal oda, a hol a kedveseiddel
találkozni fogsz.
– Te nem akarsz megházasodni?
– Én már az égnek vagyok eljegyezve.
Az öreg haragba jött.
– Tudom, barát vagy! Ne czifrázd a beszédet. Mikor barátnak álltál, még
három Utyessenovics volt kivüled, a negyedikért nem volt kár. De most
már te rád szállt az egész örökség. Te vagy Kamizácz várának az ura, a
vármegye örökös ispánja, a végvidék főkapitánya. Tied a kard, a
buzogány, az igazságtevő pallos. Ez nagyobb kötelesség, mint a te
szenteltvíz-szóródnak a forgatása, az olvasód pergetése. Az Isten hagyta
meg a tíz parancsolatban: «tiszteljed a te atyádat és anyádat!» Apád
vagyok én, anyád a haza. Gyáva vagy-e?
– Egybe foglalom mind a háromnak a szerelmét, apámét, hazámét és a
mennyországét; s hogy van-e bátorság a szivemben? arra majd megfelelnek
a nehéz idők.
– Ez nem beszéd. Megállj, fiam. Nem bocsátalak el. Fél kezem már a
koporsófödél alatt van, csak félkézzel ragadhatlak meg, még sem
bocsátalak el. A ki pap, az nem él. Az élet szeretet nélkül nem élet.
Bizony mondom neked, hogy a mi örömöket én az én asszonyomnál
föltaláltam, a mi gyönyörüségem én nekem kicsiny gyermekeim csevegésében
volt, aztán a felserdülők legénykedésében, azokat én még a
mennyországban sem fogom elfelejteni s az utolsó paraszt az ő lakodalma
napját nem cseréli el az érsek installátiójával. Isten alkotása az
asszonyi állat! Ha megismernéd, elismernéd. Vesd le ezt a fehér csuhát.
Ott van az én vőlegényi köntösöm, vedd azt fel: egészen rád illik.
Hiszen hányszor megtörtént már az az eset, hogy az utolsó
férfisarjadéknak megengedte a római szentszék, hogy kilépjen a papi
rendből és megházasodjék. S te vagy már az ultimus surculus masculus.
– De én már felismertem az asszonyt s azért nem akarom megismerni.
Ezzel a szóval aztán egészen elszomorította az öreget.
– Hát ide jutottál? Mi lesz akkor ebből a várból, ha te itten hagyod. Ez
a bolond asszony bizonyosan férjhez megy, a mint engem a föld alá
tesznek s aztán elfoglalja Kamizácz várát valami nyühöge ficsur, egy
bitang morlák s az Utyessenovics nevet kitörlik az ország krónikájából s
az Utyessenovics-czímert kapczának tépik szét.
Az öregnek az arcza sötétvörösre gyulladt ki, a szemei égtek és nem jött
köny az oltásukra; ajka tajtékzott a dühtől, nyomorék keze mint a
vaskapocs szorítá fiának a kezét, az egész életerő ebben az öt ujjban
tömörült össze.
Ekkor György odahajolt föléje s fejét keblére ölelve, mondá neki:
– Bizony mondom neked, atyám, hogy nem fog az Utyessenovics-név az
ország krónikájából soha kitörültetni; bizony fogadom neked Isten előtt,
hogy az Utyessenovics-nevet olyan dicsővé fogom tenni, hogy azt soha el
nem felejti semmi nemzedék, de a míg magyar és horvát él e haza földén,
örökké emlegetni fogják.
Ez a szó úgy ellágyítá az öreget, hogy egy pohár bort kívánt rá inni,
ettől azután egészen pihentes hangulatba ernyedt.
– Látod, látod? Milyen jó, hogy idejöttél. Láttalak: öledben hordoztál,
meggyóntattál, absolváltál, megtraktáltál – jól ettem, nagyot ittam
utoljára életemben. Bizony utoljára, édes fiam. Megnyugodtam már. Lesz
szép temetésem. A bátyádat is azért nem temettetém el, mert nem volt
hozzávaló módom. Most egy füst alatt megejtődik mind a kettő. Úgy-e,
megtartod az ősi szokásokat? A hogy egy várgrófot illik eltemetni?
Emeltetsz mind a kettőnknek ravatalt, csináltatsz koporsót, behuzatod
egy vég bakacsin-selyemmel? Hét napig ki leszünk téve? Meghivod a
temetésre Horvátország és Szlavonia nemes családjait? A sirató asszonyok
éjjel-nappal üvölteni fognak? Egy magyar hegedűs, meg egy rácz guszlár
felváltva fogja énekelni az Utyessenovicsok vitézi tetteit a halottas
tornál? Lesz ürmös bor elég? És a többi pompa?
– Minden meglesz, atyám.
– És aztán ott lesz a «tokos ló», az én harczi paripám, a kit kantáron
vezetnek, meg a pánczélos vitéz lóháton, a földig érő zászló ősi
czímeremmel? s mikor a sírba leeresztenek, háromszor belelövetsz a
sirunkba a te muskétásaiddal?
– Úgy lesz, atyám.
– És aztán, úgy-e megigéred, hogyha a temetés utáni torban a vendégek
birokra kelnek, mikor már jól ittak, botra, csákányra kapnak,
összeverekednek: nem választatod őket széjjel a darabantjaiddal, hagyod
kedvük szerint dulakodni? Ez is hozzá tartozik egy főnemes halotti
torához. Mentül több bevert fej.
György némán bólinta fejével.
– No hát adj még egy pohárral abból a fölséges borból.
Ez már az ötödik volt.
Erre az utolsó pohárra az öregnek az arcza elkezdett dicsőült mosolyra
torzulni, szemei valami túlvilágba látó fényben ragyogtak, ajkai
gyönyörre nyiltak fel, a ránczok elsimultak az orczáin, egy nagyot
sóhajtott s azzal hátraszegte a fejét s felnézett az égbe… Már akkor ott
ült azon a fehér paripán, a mit a fiai hoztak eléje s vágtatott velük
együtt oda, a hol azok már otthon vannak…
Hát ennél szebb halált egy igaz várnemes nem is kivánhat magának.