Még ez időben a jezsuitarend nem volt a világon. Loyola Ignácz még akkor
Don Inigo Lopez de Recalde nevet viselt, s mint vitéz lovag élte világát
Ferdinánd király udvaránál, harczolt mórok és francziák ellen, szerette
a czifra ruhát, a szép lovakat, meg a szép asszonyokat. Szívhölgye (a
hogy maga elbeszélte egy barátjának), nagyon magas rangú hölgy volt,
több egy herczegnőnél.
A hatalmas rend támadása előtt, valahány ház, annyi szokás volt a papi
rend közt. Némelyik rend nagyon szigorú fegyelmet tartott, a másik
egészen világias volt, főnemesekből lettek püspökök, s a püspökök
vezettek harczi dandárokat. A Cánonokat sem igen ismerték. A
tanácskozásokban is vegyesen vettek részt egyháziak és világiak.
Mikor Sforza Bona fogadást tett fráter György előtt, hogy Borbála
királynét a Jagellok kápolnájában fogja eltemettetni, nagy feladatot
vállalt magára.
A halottak fölött egy tribunál itélt, melynek az elnöke maga a király
volt. Ez a tribunál minden olyan esetnél összeült itéletet hozni, midőn
egy nevezetes halott követelt magának nyugvó helyet a waweli nagy
székesegyházban. Ezt a nagy tiszteletet csak úgy lehetett elérni, ha
valamennyi biró, egy ellenében, rászavazott. Egynek kellett lenni, a ki
ellenezze. Ez volt az «advocatus diaboli».
De a jelen esetben tizenegy volt ellene, és csak egy mellette. Maga a
király.
Borbála királyné, mint öngyilkos, jelent meg a tribunál előtt. S az
öngyilkosokra irgalmat nem ismerő törvények voltak hozva.
A wawelhegyi fényes bazilikának tizenhat kápolnája van, azoknak
egyikében tartották a halottak fölötti tribunált. A birák egy gömbölyű
asztal körül ültek, az előlülő király széke egy lépcsővel kimagaslott.
Az asztalon hétkarú tartóban viaszgyertyák égtek, melyek a fekete
posztóval bevont kápolna sötétjét nem birták elűzni. A gömbölyű terem
ajtaja nyitva volt, azon át tört be a halavány külfény, melyet a tornácz
a felső ablakon át kapott. Itt a külső tornáczban, az ajtó előtt
keresztbe téve, volt az ólom koporsó, melyben a meghalt királyné feküdt.
A koporsó födelén volt egy gömbölyű csiszolt kristálylap, melyen át a
halott arczát meg lehetett látni.
A vádlottnak az ajtón kívül kellett várni, a míg meghozzák fölötte az
itéletet. Künn, az elzárt szűk udvaron álltak egymás mellett az aranyos
halottvivő hintó, tetején koronával, és a bakó lángvörösre festett
szekere.
A kápolna hátterében volt két fülke, a fekete posztószőnyeg miatt
észrevehetetlen, azokban ült a vádló és a védő: Tomiczky és fráter
György.
Midőn a király is megérkezett, a templom belsejéből nyiló ajtónál a
tribunál syndikusa, a krakkói püspök, felszólítást intézett hozzájuk.
– Intrate, qui vocati estis.
Erre mind a ketten beléptek.
Felszentelt papi személy volt mind a kettő, a kiknek nem kell esküt
letenni. Csupán a feszület megcsókolására voltak bocsátva.
– Beszélj! Mondá a püspök fráter Györgynek.
A szerzetes röviden, kevés szóval elmondá, hogy ő Borbála királyné
nevében esedezik, ki bűneit keresztyénileg megbánva, a halotti
szentségeket fölvéve, örök nyugalmára szállni kivánkozik, rangjához illő
módon, a Jagellók sirboltjában eltemetve.
Utána beszélt Tomiczky.
Az ő szokott hányiveti világias modorában, mintha csak asztaltársaság
előtt adna elő emberszóló mendemondákat, darálta el a meghalt királyné
elleni vádbeszédet. Igen rossz konyhalatinsággal beszélt, útféli
mondatokkal borsozva a beszédét, úgy, hogy a király félrefordítá a
fejét.
Tomiczky pedig azt hitte, hogy a királynak, s különösen a leendő
királynénak, nagyon kedves szolgálatot tesz, a midőn a megholt királynét
olyan nagyon elrágalmazza.
Utoljára a krakkói püspök meg is sokalta már és közbeszólt:
– Quod multum, stultum. (A mi sok, az bolond.)
Erre aztán Tomiczky diadalmasan ragyogó arczczal fordult fráter György
felé, ki halálsápadtan, mozdulatlanul, mint egy sirszobor, állt a király
karszéke mellett balfelől.
– Ámde a legfőbb bűne a halottnak, mely őt a királyi sirboltban
nyugvásra méltatlanná teszi, az elkövetett öngyilkosság! mondá Tomiczky.
– Való-e ez? kérdezé a pater syndikus, fráter Györgyhöz fordulva.
– Való.
A király egy nagyot sóhajtott. Vajjon egy nagy tehertől szabadult-e meg
a lelke, vagy egy még nagyobb teher sulyosult reá?
Erre Tomiczky teljes diadalérzettel vonta elő a szutánja kebléből az
összegöngyölt pergament.
– Akkor én követelem az egyházi kánonok értelmében a vádlotton a
kiszabott büntetést végrehajtani.
S azzal felolvasá egyenkint a kánonokat, melyek «de sepultura»
(temetkezés) és «de suicidio» (öngyilkosság) s kiváltképen «de sepultura
asinina» (szamaras temetség) intézkednek.
«Canon 9–12» – «Canon 23 qu. 5» – «Canon 11–12 X».
Megannyi szent és megmásíthatatlan parancsolat.
S ezeknek értelmében követelte Borbála királyné holttestén a megtorló
bűntetést végrehajtani. Koporsója egyházi beszentelés nélkül éjjel,
népelnyugvás idején, a hóhér szekerén, szamár által vontatva, vitessék
ki a városon kívül, s a peczérek által a bitó alatt legyen elsirolva.
A király rémtekintettel nézett fráter György arczába: Tudsz-e itt
segíteni, ember?
Tomiczky büszke elégültséggel tette le a kánonok másolatát tartalmazó
tekercset a syndikus elé, s aztán gúnyos lenézéssel sandított félvállról
fráter Györgyre: «nos! magister kaminarius, hát van erre valami
diákságod? Fajankó!»
Ekkor aztán megszólalt fráter György. Igen szép, választékos latinsággal
beszélt. Elismerte a kánonok intézkedéseinek helyességét. Valóban
szükséges a szigor a keresztyének között. Ámde az egyházi atyák
kivételeket tesznek az általános szabályok alól. Szent Eusebius
megengedettnek tartja az öngyilkosságot azon esetben, ha egy tiszta
erényű hölgy, azért, hogy szüzességét megóvja, önkezével szerzi meg a
halált. Szent Chrysostomus mentséget nyujt az öngyilkosnak abban az
esetben, ha az tettét őrültségi rohamban követte el, a midőn nem tudta,
mit cselekszik, s bűne az incselkedő sátánra hárul. Ez esetben, ha nem
is a teljes egyházi pompát javasolja, de elengedi a meggyalázó temetést,
sőt megengedi a csendes misét az elhunytért, sőt annak templomi
sirboltban eltakarítását. Végül pedig Szent Hieronymus egyenesen
erénynek hirdeti az olyan öngyilkosságot, melyet valaki hazájának, vagy
a keresztyén egyháznak javára és üdvére követett el. Ily esetben az
önmagát megáldozó tette martyriumnak veendő, s annak a teljes egyházi
pompa és beszentelés megadandó.
Fráter György egyenkint szedte elő csuhája oldalzsebéből az apró vaskos
könyveket, s ráfordítva az idézett lapokra, odarakta azokat a birák elé.
A szerzetes tudákossága fölöttébb meglepte a tribunál tagjait, Tomiczky
sárga lett a düh és irigykedés miatt; ilyen replikát nem várt a lenézett
baráttól. Az idézett patresek pedig egészen ismeretlenek voltak előtte.
Korlátolteszű emberek szokása szerint a gorombaságban kereste a
felülkerekedés módját.
– Flocci! Nihili! Kiálta mérgesen. Mit imponál nekünk Hieronymus?
Hieronymus egy hitetlen eretnek volt, a ki a konstanczi zsinaton
megégettetett, istentagadás miatt, s hamvai a Rajnába szórattak. Az ő
doctrinái nem alterálják a kánonokat!
Most azután fráter György idején valónak találta, az ellenfelét
tökéletesen a sarka alá gázolni.
– Ime nézzétek szent atyák ezt az ignoráns stupidus embert, a ki
összetéveszti Hieronymus Faulfischt, Husz János czimboráját, a ki
szarvakat emelt a pápai hatalom ellen, szent Hieronymussal, az
antiochiai patriarchával, a szentirás magyarázójával, a szüzek
kolostorának és az asszonyi egyházi rendeknek megalapítójával, a
psalteriumok és homiliák tudós szerzőjével, a kinek csontjait
ereklyeként őrzik Rómában, a Vatikánban. És ilyen ember ül a szent
sanhedridban, bölcseségükről hirhedett lengyel prælatusok között, a
kinek leczkéket kellene venni a krakkói szeminárium legutolsó
novicziusától! És ilyen ember tart itéletet az asszonyok
legtökéletesebbje fölött, Jagello Zsigmond király felesége, Jadviga
fölött.
(Borbálának, a midőn lengyel királynévá lett, a nemzet kegyeletétől
őrzött Hedvig nevet kelle fölvenni = Jadviga.)
Erre a kegyetlen megtaposásra Tomiczky elnémult, szeme szája elmeredt,
egy szónak nem volt ura többé.
A syndikus még meg akarta menteni a mit lehetett, a lengyel püspöki kar
tekintélyéből az idegenhoni zserzetessel szemben, s azt a kérdést
intézte fráter Györgyhöz:
– És már most a három egyházi atya közül melyiknek az enuncziaczióját
idézed a klientélád védelmére? vajjon szent Eusebiusét-e, ki a szűzi
erény megóvásánál engedi meg az önkéz adta halált, vagy szent
Chrysostomusét, ki a biblia szavait idézve: «ne itéljetek, hogy ne
itéltessetek», megbocsát az öngyilkosnak, ha az gonosz szellemtől volt
megszállva, avagy pedig szent Hieronymusét, a ki azt mondja, hogy az
öngyilkosság erény, ha az a hazának és a keresztyénségnek javára
szolgált?
– Bizonyára szent Hieronymusét.
– S állíthatod, hogy Jadviga Borbála királyné öngyilkossága által
hazájára nézve üdvös cselekedetet vitt véghez?
– Valóban azt tette, még pedig mind a két hazájára, Magyarországra és
Lengyelországra nézve egyetemleg.
– Megerősíted ez állításodat papi hiteddel? kérdé a püspök.
– Lelkem rajta. Mondá fráter György, kezeit mellén keresztbe téve.
És lelkében igazat mondott. A szó szerinti értelemben nem. A haldokló
nem mondta azt neki. De ő túltette magát a holt betükön, s a kitalált
igazság értelmében beszélt. Borbála bizonynyal megáldozta magát azért,
hogy mind a két hazájáról nagy veszedelmeket elfordítson.
Lengyelország forrongott Zsigmond király késő őszi szerelme miatt. A
szerelem tárgya miatt is. Sforza Bona nem volt törvényes szülött. Ő
Gonzaga herczegnek balkézi leánya volt. S a lengyel nemesség büszke a
családfák tisztaságára. A szerelmes király botlását csak a házasság
takarhatta el, az is keservesen, s ez nem mehetett végbe, míg Borbála
meg nem hal. Hát Zápolya haragja? Bizonyára az a fehér arcz ott a
koporsófedél kristály lapja alatt, az választotta el a két nemzetet,
hogy fegyverrel ne rontson egymásra. S lengyelnek magyarnak ez idő
szerint szorosan össze kellett tartani.
Talán a bírák is megértették ezt a talányt.
Az itélet tizenegy szóval egy ellen, azt mondá ki, hogy Borbála királyné
érdemes a Jagellók sírboltjában egy fülkére, csupán azt köték ki, hogy
sírkövére egyedűl a «Jadviga» név legyen fölvésve.
Tomiczky még protestált, de a király szavába vágott:
– Hallgass! A királyné föl van oldozva a vádak terhe alól és én
meghagyom és megparancsolom az egyháznagyoknak és a világi
főméltóságoknak, hogy a megdicsőültet királyi felségéhez illő pompával
takarítsák el, ravatala a királyi vár czimertermében állíttassék fel,
körülvéve Lengyelország, Lithvánia, Brandenburg és a Pokuczföld
czimereivel, hét napig a nép tiszteletének ki legyen téve a koporsó s az
alatt a harangok felváltva szóljanak a város templomaiban. A
beszentelésre valamennyi püspökök és praelatusok felgyülekezzenek, a
temetés órájában a nemes testőrség sorfalat képezzen a Wawel-templomig a
posztóval bevont utczán. A Jagellók kápolnája a koporsó előtt
megnyittassék, melyet az ország főfő zászlósai vigyenek a sírboltig
vállaikon, a vár minden ágyui salvékat dörögjenek, a megboldogult
királyné emlékének megörökítésére emlékpénz veressék, s az a nép között
szétszórassék, e hét nap alatt az egész országban minden lakomázás,
tánczolás, játék és virginálás betiltassék. Végül a megholt leli üdvéért
száz engesztelő mise mondassék. Ez királyi óhajtásom és parancsolatom.
Tomiczky csak most kezdte észre venni, hogy a király kedélyében minő
változás történt. Felületes észjárásával nem birt annak az okára
rátalálni.
A király még azután azzal is kitüntette kegyes jó indulatát, hogy fráter
Györgyöt bizta meg a királyné requieme alkalmával tartandó egyházi
gyászbeszéddel. Fráter György lengyelül is olyan ékesen tudott beszélni,
mint latinul és magyarul.
Az itélet kimondása után maguk a főtisztelendő birák vevék vállaikra a
koporsót s a kápolnából az udvaron álló díszes hintóba emelték, úgy
szállíták azt a királyi várig. A király fedetlen fővel, a főpapok a kis
capuciummal a fejükön kisérték odáig a koporsót gyalog.
A gyászünnepség azon rendben történt meg, a hogy azt a király elrendelé.
Nagy volt a sokadalom mind a köznép, mind a slachcziczok részéről, a
főurak teljes gyászpompában jelentek meg a temetésre s minden szerzetes
rendnek ott volt a küldöttsége a requiemen.
Fráter György halotti beszéde mindenkit meghatott. Szép nyelv és igazán
érzett mondások tették kitünővé.
A gyászszertartásra azután következett a nagyszerű halotti tor, mely
késő éjszakáig foglalkoztatá az ünneplő gyülekezetet. Ez mind
Lengyelországban, mind Magyarországon így volt szokás.
A király félrevonult a torozó társaságból, a mint megbántás nélkül
tehette.
A várpalotából a templomba sietett. Ott a sekrestyéstől egy lámpát kért
s egyedül, senkitől nem kisérve, leszállt a Jagellók sírboltjába.
A sírboltban égett az örök lámpa.
A halvány fénynél egy fehér csuhás szerzetest látott a király, a
királyné koporsója előtt térdepelni és imádkozni. El volt rendelve, hogy
egy barát éjjel-nappal imádkozzék e helyen.
A király fellépdelt a márvány-lépcsőkön, melyek a koporsóhoz vezettek, s
lámpájával oda világítva a kristálylapon keresztül meglátszó halott
arczába, sokáig elmerengett rajta, közbe egy nehéz sóhaj tört ki
kebléből, mely közel volt a zokogás hangjához.
S ennek a hangnak viszhangja támadt, sóhaj és zokogás.
A király figyelmessé lett az imádkozó barátra. Oda világított az arczába
a kézi lámpával. Megdöbbent, a midőn ráismert.
– Fráter György! Te vagy itt?
Arra az is fölveté a fejét:
– Zsigmond király! Te vagy itt?