Zápolya János a hosszú út alatt, melyet együtt tettek meg Fráter
Györgygyel, körülményesen beavatta a szerzetest az országos események
titkos részleteibe.
Abban az időben a nyilvánosságnak nem volt semmi hiradó eszköze: a mi a
magasban történt, azt csak kevesen tudták.
Annyit lehetett tudni, hogy az öreg király, köszvénytől összehuzott
tagjaival, a helyett, hogy azokat a jótékony budai sárosfürdőben áztatta
volna, felment mind udvarostól Pozsonyba. Aztán, hogy az öcscse Zsigmond
lejött Krakkóból ezerötszáz lovas kiséretében szintén Pozsonyba, ott egy
darab ideig vendégeskedtek, parádéztak, templomoztak; onnan aztán
magyarok, lengyelek felczihelődtek Bécsbe, a hová őket Miksa császár
felhivatta. Miksa Trautmansdorfig eléjök jött s a két királyt e
szavakkal üdvözlé: «Isten készítette nekünk e napot: örvendjünk,
vigadozzunk elragadtatásunkban!»
Az összejövetelnek pedig az volt a czélja, hogy Ulászló leányát, Annát,
a ki már akkor tizenhárom esztendős volt, eljegyezzék ünnepélyesen
Ferdinánddal, Ausztria főherczegével, Miksa unokájával. A vőlegény is
annyi idős lehetett, mint a menyasszony. Az eljegyzés egész
ünnepélyességgel lett megtartva a bécsi szent István templomban.
Ulászlónak úgy összezsugorodtak a ujjai a köszvénytől, hogy a tollat sem
birta fogni, mikor e nagy horderejű okmányt alá kellett írni; úgy
vezette a kezét a pergamenen Zsigmond, lengyel király.
A szerződésnek titkos pontja arról szólt, hogy ha a gyermek Lajos király
utódok nélkül talál meghalni, a magyar koronát. Anna királyleány, férje
Ferdinánd örökölje.
A pozsonyi rendek nevében a nádor, Perényi Imre, tiltakozott az alku
ellen; de aztán később ő is csak aláirta a szerződést.
Zápolya János ezáltal elesett attól a reménytől, hogy a király leányát ő
vehesse feleségül. Ez az út a trónhoz el lett zárva előle. Más utat
kellett keresnie. A nemességben most is hatalmas pártja volt; hanem az
udvari méltóságok jobbadán elpártoltak tőle. A legbefolyásosabbak eleve
ellenségei voltak.
Legerősebb támasza, Zsigmond lengyel király, egyszerre csak cserben
hagyta. Pedig sógora volt: Borbála férje. Zsigmond is Miksa tervét
segítette elő.
Bármilyen csodálatos volt is e megváltozás, könnyü volt kitalálni a
magyarázatát.
Azt tartja a magyar közmondás, hogy «megemlegeted a napot, melyen
bántottad a papot!»
Zápolya már a magyarországi főpapok között is sok ellenséget szerzett
magának, s ez által azokat mind Miksa császár pártjára terelte; de a
legnagyobb hibát követte el akkor, a midőn a lengyel papi dolgokba is
beleártotta magát.
A przemysli püspökség megürült, s abba Tomiczky vágyódott. Zápolya ennek
útjába akart állni. Lehet, hogy egyenes lélekből tette; nem tartotta a
ledér világfit egyházfejedelmi polczra valónak; mást ajánlott Zsigmond
királynak: Hammel Mihályt, Ulászló gyóntató udvari papját, a ki az ő
titkos hive volt. S a huga, Borbála királyné által igyezett Zsigmondra
hatni, hogy ezt az utóbbit nevezze ki püspökké. Ez Tomiczkynek
tudomására jutott; s ettől fogva az egykori benső megbizottból
legkeserübb ellensége vált Zápolyának. Ő elnyerte a püspökséget, s
Borbála veszté el a trónt. A trónt és a násznyoszolyát. Helyét egy olasz
szépség foglalta el: Sforza Bona. Zsigmond király udvarában már akkor az
olasz kalandorok játszották az első hegedüt.
Midőn Fráter György a királyné ólomkoporsóba zárt holttestével Krakkóba
megérkezett, az első tekintetre átlátta az egész dráma szövevényét, mely
itt lejátszódott. A tragédiának vége volt: kezdődhetett a komédia.
A király nem birta elrejteni örömét, midőn a barát hirül adá neki, hogy
elhozta holt nejét, Zápolya meghagyásából, Krakkóba. Ez volt a haldokló
végkivánsága.
Junóra! Legfőbb ideje volt, hogy a Jagellók sírboltjába kivánkozzék!
Még aznap este ünnepélyt rendezett a király, a melyre Fráter György is
meghívatott s nagy kitüntetésben részesült. Felesen voltak jelen lengyel
és olasz főurak és asszonyságok.
A menyasszony a király által kezén vezetve érkezett meg a terembe.
Sforza Bona magas termetű, sötétveres hajú szépség volt; halavány,
élvsóvár arczczal, nagy fekete szemekkel.
Fráter György észrevevé, hogy a mint az olasz hölgy helyet foglalt, a
lengyel mágnásnők egymásután felkeltek a székeikről s elhagyták a
termet.
Az akkori divat szerint a hölgyek hosszú halcsontos derekú ruhát
viseltek, mely olyan volt, mint a pánczél. Sforza Bona ruhadereka
elárulta, hogy miért hagyják el az asszonyok azt a termet, a melybe ő
belép. A himzések és csipkék nem voltak képesek elrejteni a titkot.
Zsigmond király már akkor lehetett ötven éves. Legveszedelmesebb kor a
szerelemben. Az ötven éves férfi szerelme sárkány.
A király megismerteté menyasszonyával Fráter Györgyöt. (A drága kincs
meghozóját.)
Az olasz hölgy legyezője mögül sugva szólt a baráthoz.
– Látogasson meg az ünnepély után.
Fráter György még csak a szemébe nézett a hölgynek s már kitalálta annak
a legtitkosabb gondolatját.
Éjfél tájon volt vége az ünnepélynek, a midőn a hölgyek mind
eltávozának, az urak ott maradtak még bratinázni és koczkázni. Táncz nem
volt, arra mégis a halott megérkezése napja nem lett volna alkalmatos.
Fráter György, ki a maga egyszerű fehér csuháját viselte, a fényes úri
tömkelegben összetalálkozott Tomiczkyval, ki aranyos selyem püspöki
szutánjában páváskodott. Tomiczky ráismert a hajdani magister
kaminariusra.
– Ah! Mi lett a fajankóból?
– Az, a mi volt: fajankó. Felelt Fráter György gunyoros alázattal.
– Hát már itt hagyjuk az ünnepélyt, kegyes anachoreta. S hová innen?
– Egy szép hölgy látogatására.
Azt tudta Fráter György, hogy a titkot legjobban megőrzi a diplomata, ha
igazat mond.
Sforza Bona rosszullét ürügye alatt korábban elhagyta az ünnepélyt.
Meglehet, hogy valósággal rosszul lett.
Midőn Fráter György a Wawel-palota főlépcsőjéhez érkezett, két álczázott
alak ugrott eléje, a kiknek egy harmadik álarczos e szókat mondá.
«Il Fra Bianco!»
Azok a szerzetest egy zárt gyalog hintóba betolták, s aztán gyorsan
loholtak vele odább. A hintó függönyei le voltak eresztve, nem láthatta
hová viszik. De abból, hogy egyszer hegynek fel czepelik a
zsellyehordók, azt eszelte ki, hogy ismét csak a Wawel-várba térnek vele
vissza.
Hogy sejtelmében nem csalódott, a felől egészen bizonyossá lett, a midőn
a zselleszéket felnyiták előtte, s egy függő lámpa által megvilágított
terembe vezették, s ott magára hagyták. A terem falain felismeré azokat
a festményeket, melyek Hedvig és Jagello találkozását ábrázolják. Hires
képek voltak, hű másolataikat látta a Corvin-könyvtár gyüjteményében. E
szerint Sforza Bona itt lakik már a királyi várban. A menyasszony a
vőlegénynyel egy födél alatt.
Nem soká kellett várnia. Egy oldalajtó megnyilt, s belépett rajta az
olasz hölgy.
A pompás granátszin brokát öltöny helyett, melyet az ünnepélyen viselt,
egyetlen, egész termetén végig omló fehér gyapjúszövet ümeg volt rajta.
Kezében egy égő viaszgyertyát hozott, s azt egy magas álló bronztartóba
beleilleszté.
– Miserere mei… suttogá, a szerzeteshez közelítve.
– Misericordia apud Deum…
– Te ismerted Borbála királynét? kérdezé a hölgy.
– Ismertem.
– Neked gyónt meg halála óráján?
– Nekem.
– Megadtad neki az abszolucziót?
– Megadtam.
– A teljes absolucziót?
– A hitformula szerintit.
– És így Borbála királyné a halotti szentségek, az utolsó kenet
fölvétele után halt meg?
– Istennek adta át lelkét.
A hölgy arczán oly élénken volt kifejezve a vágy, az epedés, megkérdezni
a szerzetestől, «mit beszélt ez utolsó gyónás alatt neked a haldokló
királyné?»
Fráter György elérté a néma arczkifejezést. Ő is egy néma kifejezéssel
felelt meg rá, arczát magasan, büszkén fölemelve. A meggyónt titkot az
Isten szolgája csak az ő Urának mondja el.
Erre a hölgy kétszer hallatott valami kimondhatlan fájdalom csikarta
keserves sóhajtást, s öklével a mellére dobbantott, s aztán csendesen
térdre bocsátkozék a barát előtt, könyörgő hangon szólva.
– Vedd füledbe az én gyónásomat most…
Fráter György visszarettent e gondolattól. Gyors elméje, mint a villám
világította meg egy percz alatt a sötét világot.
– Miért akarsz nekem meggyónni? Én nem vagyok a te gyóntatód.
A hölgy egy álomlátó elmeredő arczával, suttogá:
– Mert te már ismered az én bűnömet.
És a papnak nem volt szabad azt mondani, «nem! én nem vettem át a
haldoklótól a te bűneidnek titkát. Ő csak a saját bűneit gyónta meg
nekem. A te nevedet meg sem említette».
Sforza Bona megragadá a szerzetes köntösét, s görcsösen átölelte a
térdeit, úgy kényszeríté, hogy hallgassa meg a nehéz titkokat, a mik
lelkét terhelik.
Fráter Györgynek végig kellett azokat hallgatni.
Előbb a nő reszketett, fogai összevaczogtak, mikor gyónni kezdett. De
aztán a reszketés áthatott a gyóntatóra magára, szédült, a mint az
örvény egyre mélyebb és mélyebb lett előtte, visszás érzések
háborították fel nyugodt szivét. Azt a kínt érezte, a mit egy
kőszobornak kellene érezni, ha öntudattal volna felruházva.
Lehetséges-e az? Hogy két nő ily egymásnak ellenmondó vallomást tegyen,
mind kettő a hét-főbűnnel terhelve meg magát, a miket egyik a kettő
közül el nem követett! Mentől több sugár esik ebbe az örvénybe, annál
nagyobb a homály annak a fenekén. Őrültség-e ez? Lélektévedés?
Valamelyik csak képzelte mind azt a bűnt, a mit elmondott? csak a
csábult fantáziája teremté azt elő? Házasságtörés, kicsapongás,
förtelem, alacsony állati indulatok! Mind csak az ördög incselkedése
lett volna? Halluczináczió? Vagy nyugodtan kiszámított akarat? A martyr
meg akarta menteni a halálra kínzóját! Az öngyilkosság eltakarta a
gyilkosságot! Oh milyen nagy az asszonyszív szenvedélye! A milyen mély,
olyan magas! Le a poklokig, s fel a csillagokig ér.
A gyónó királyi menyasszony ott vonaglott a lábainál, hosszú veres
hajzatával az arczát eltakarva, és bűnbocsánatért esdekelve.
A lámpa kialudt már, a viaszgyertyának az utolsó kanócza lobogott a
tartóban, a szines ablakokon az első hajnalfény derengett át, azt a két
fehér alakot megvilágítva, a kik, mint két éjjeli kisértet, mint két
sirját elhagyott lélek, egymással küzdeni látszanak. Sir mind a kettő.
Pedig ennek az elkárhozott léleknek is van egy mentő fonala, a melybe
megfogózik. Az, hogy egy új életnek a bizományosa.
Ennek az ártatlan églakónak az üdvösségeért szövetkezett a pokollal.
Védelmezte magát a kétségbeesés minden eszközével.
Miért kellett ezt Györgynek megtudni?
Olyan jól el volt már temetve emlékében annak a szép tündérnek az
alakja. Egy bálványkép, a ki a milyen szép, olyan bűnös. A halál mindent
kibékit. Miért kellett ezt az alakot abból a biztos ólomkoporsóból ujra
feltámasztani, hogy világítson előtte egész életén keresztül, mint
elhihetetlen példája a hitvesi és testvéri szeretetnek?
Az a nő, a ki ott a koporsóban alszik, elvállalta a mások bűneit, s
meghalt, öngyilkosnak vallva magát, a midőn meggyilkoltatott! Azért,
hogy fel ne támadjon a harag a magyar és a lengyel között! Hogy Zápolya
János és Jagello Zsigmond egymást meg ne gyülöljék.
Fráter György leküzdé szive nehéz érzelmeit, visszafojtá a könnyeket.
Aztán a bűnbánó hölgy fejére tette a kezét.
– Nem te érted, hanem azért az ártatlan lélekért, a kit rád bizott az
ég! bocsássa meg neked a te bűneidet az Isten.
Sforza Bona a lábait csókolá a szerzetesnek. Azután megdicsőült arczát
felemelve, hogy a feljövő nap sugarai rávilágítottak, kebléhez szorítá a
szerzetes kezét.
– Hála neked, szent atyám. Végy oltalmadba ezután is engem, és az
enyéimet. Bizony szentül fogadom neked, hogy hű szolgálód leszek mind a
sirig, s a mi kivánságot kimondasz előttem, az nekem égből jött
parancsolat lesz.
– Ámen. És most halld meg a legelső kivánságomat. Ő kivánta azt, a
megholt királyné, hogy holtteste az Ulászló Ármin király templomában
temettessék el, királyi pompával, a Jagellok kápolnájában, az arany
kupola alatt.
– Esküszöm, hogy a kivánságod teljesülni fog.
– És azt senki meg ne akadályozza.
– Nec portæ inferi!