A sajó-ládi apátságot két nagy birtokú testvér földesúr, Ónodi Czudar
Péter és György alapította a Sajó mentén. Ők építtették az erős
bástyafalakkal környezett kolostort, s attól nem messze a «Hétfájdalmú
istenanya» tiszteletére szentelt kápolnát, melynek háromszögletű az
alakja: a hipotenusán az ajtó, a két kathetuszon az ablakok, azok is
mind háromszögbe menők; a tornya is háromszegletű, a csengetyüje is az
volt.
Mikor Fráter György átvette az apátságot, nagy rendetlenségben talált
minden gazdaságot. A bitorló templomosok csak a nép zsarolásához
értettek: a jobbágyság elszegényedett a kezük alatt.
Két év alatt csodákat mívelt az új apát. A nép és a tájék átváltozott a
keze alatt. Az eddig zabtermő földeken lenvetések virítottak. Olyan volt
az, mikor virágzott, mintha a kék ég tükröződnék vissza. Azt a lent maga
szőtte meg az osztovátához betanított jobbágyság s a finom fehér
gyolcsot messze földre hordták. Olajsajtu préselte ki a lenmagot s az is
szép hasznot csorgatott; a Sajó, mely eddig csak pusztítani tudott,
medrébe lett szorítva s tizenegy kerekű malom lett ráépítve, mely három
vármegye számára őrölte a lisztet. Pár év mulva olyan hire lett a
sajóládi apátságnak, hogy a földesurak odaküldték a tiszttartóikat
patvariára.
Látomás szerint, hallomás szerint Fráter György nem látszott törődni az
ország dolgával, de a mit kicsinyben megkisérlett, az volt az
alapeszméje jövendő nagyságának. Gazdaggá tenni a birtok urát, legyen az
egy apátság, vagy egy királyság; de úgy, hogy a jobbágy is gazdag legyen
mellette. A saját kis uradalmában sikerült ez neki.
Fráter György ez időben egész fiatal volt, a harminczas évek elején.
Szokatlan volt ilyen fiatal apáturt látni, a ki erőteljes fiatalsága
mellett ascétai életmódot folytat, de nem azt a testgyötrő Simeon
Stilites-féle önkínzást, imádságszaporítást, hanem férfihoz illő
munkálkodást; mindennap korán reggel bejárja az egész uradalmát. Sohasem
ül se lóra, sem szamárra; tűr éhséget, szomjuságot naphosszant és távol
tart magától minden asszonynéppel való hivalkodást. Az erkölcsöket is
megjavította, a mióta az apátságot elfoglalá. Nincs már lator,
félkézkalmár, angyalcsináló, czafrangos az egész vidéken. A
hamispénzverők is elvonultak más zugába az országnak.
Egy este a vendégjelentő kürtszóra lebocsátkozék a kolostor csapóhidja s
egy fedett hintó gördült be rajta. Semmi kiséret nem jött vele, még csak
egy hajdu sem kapaszkodott a hátuljába. Így szoktak a környékbeli
földesurak hébe-hóba a sajóládi apáthoz ellátogatni.
Azért Fráter György maga jött le a monostorából az érkező elfogadására,
tisztelve azt a regulát, melynél fogva «Sacerdos debet esse homo
hospitalis» (a pap tartozik vendégszerető ember lenni).
Visszadöbbent, midőn vendégét a kocsit fedő bőrleffentyük közül
leszállni látta.
– Nagyságos uram!
(Azon időben «nagyságos» czimmel csak a vajdákat illették.)
Zápolya János volt a vendég.
Egyszerre ráismertek egymásra, pedig nyolcz éve múlt, hogy legutoljára
látták egymást.
– Szent atyám. Viszonzá a megszólításra Zápolya.
– Valóban te vagy előttem? Erdély vajdája, a haza megszabadítója: Dózsa
György legyőzője?
– Most pedig üldözött saját hazámban. Futva jövök Budáról.
– Ezért minden kiséret nélkül.
– Hatszáz lovas vitéz kisért fel a Rákosra. Azokat hátra kellett
hagynom, nehogy rám ismerjenek róluk és lemészároljanak.
Fráter György felvezette a kolostorba nagyságos vendégét s gondoskodott
annak rangjához méltó ellátásáról.
– Hol maradt Tomiczky? kérdezé a vajdától, midőn magukra maradtak.
– Tomiczky áruló lett.
– Ezt az első nap megmondtam nagyságodnak, a mikor még kályhafütő
voltam.
– Hiba volt, hogy nem ügyeltem a mondásodra. Ulászló és Szathmáry püspök
a lengyelt betolták a przemysli püspökségbe, s most az minden eddigi
tndományát ellenem fordítja.
– Hát a királyné nem tudta ezt megakadályozni?
– A királyné? Borbála hugom? Majd beszélünk erről poharazás után. Ne
rontsuk el vele a vacsorát.
– Azt már hallottam, hogy Anna herczegnőt eljegyezték Ferdinánd
főherczegnek, s ha az el nem venné, nőül veszi maga Miksa császár.
– A császár hatvanhárom esztendős, a herczegnő pedig tizenkettő.
– Az eljegyzés meg is történt Bécsben, a Szent-István templomában, a
hová a magyar király és a lengyel király is felmentek; a magyar főurak
is ott voltak; öcséd György is. A nagy lóversenyen ő nyerte az első
pályadíjat.
– Én pedig nem voltam ott, de azért elvesztettem az első pályadíjat. No
de ez a kisebbik baj. Nagyobb annál, hogy ez alatt elvesztettem a
hadjáratot Zsarnó alatt, Bali bég ellen. Vert hadvezérnek ajtó mögött a
helye.
– Talán még sem. Perényi nádor, úgy tudom, hogy tiltakozott a bécsi
kötés ellen, melyben Magyarország a császár utódainak elszereztetett.
Pozsony utczáin a köszvényes főúr zsöllyeszékben hordoztatá magát körül
s úgy hirdeté ki a nemzete protestatióját.
– Megfordult már! A siklósi vár, meg a római birodalmi herczegi czím
megpuhítá a kemény hazafit. Ő is aláirta a szerződést. Most már mind azt
nem lehet visszaigazítani, mert Ulászló király meghalt.
– Meghalt a király? Hozzánk még nem érkezett el a hire.
– Szegény Dobzse László! Annyira fölösleges ember volt a világon, hogy
mikor bevégezte az életét, majd alig akadt ember, a kinek eszébe jusson,
hogy a holt királyt még el is kellene temetni. Azt meg épen senki sem
tartotta kötelességének, kogy még az országot is értesíteni kellene a
király haláláról. Hát törődött valaki az életével? Veszi valaki észre,
hogy nem ül már a trónon? Itt maradt utána a trónörökös: a megkoronázott
király. A kit úgy hinak az urak egymás között, hogy «kis öreg». Egy
megvénült gyermek. A Rákoson összegyült nemesi rendek azt követelték,
hogy az ország rendeljen mellé magyar kormányzót. Engemet kivántak. De a
fiatal királyt az én ellenségeim tartják hatalmukban. Tomory budai
várparancsnok az országgyülést ágyukkal szóratta szét. Én ott hagytam az
udvart és az országgyülést. Ellenségeim halálra keresnek. A magyar
főurak és főpapok a brandenburgi őrgrófot, Györgyöt kivánják az ország
kormányzójául.
– A ki Corvin özvegyét nőül vette.
– Már el is temette, a Hunyadiak nagy birtokaival együtt.
– S ez lesz most Magyarország és a magyar király kormányzója! De hát
különben daliás férfi?
– Én csak a félkotyót tanultam megismerni benne, a ki magából és
másokból példát csinál. Vagy hát nem példa az, mikor a király
trónfoglalásának ünnepélyére olyan hajczihőt csinálnak, a mi megjárja a
prágai vásáron, de nem az ősbudai királyi várlak udvarán. Övig
levetkőzött férfiak, uri hölgyek, nemes hajadonok szeme láttára, birokra
kelnek, egymást földhöz ütögetik; aztán előrobog, két rosz gebén ülve a
királyi kormányzó, a herczeg, vad embernek öltözve. Nem jól mondtam:
öltözve; nekivetkőzve. Az ellentársa, egy gróf Krabat, éppen semmi
öltözetben, hanem a helyett teleraggatva az egész teste fekete szőrrel,
fején sisak helyett két szarvú sapak, hogy valóságos ördög forma volt.
Azok mindenféle ferde ugrásokkal taszigálják egymást, míg végre a
vadember az ördögöt nyergéből lelöki. S ezen a pór sokaság üvölt,
tombol. Azután ugyanaz a brandenburgi herczeg előjön tizennyolcz
álarczostól kisérve, fején tollas sipka, vállán kurta köpeny, lábán
arasznyi hegyesorrú veres czipő. Azok közre fognak egy öreg, pupos hátú
manót, a kinek fehér lófark a szakálla, két bot a két kezében, faczipők
a lábain, s azzal együtt csinálnak olyan bakugrásokat, hogy az embernek
a gyomra felkeveredik bele. S ezt hozzák szokásba a mi méltóságos
fáklyatánczunk, palotásunk helyébe Budavárában!
– Hiszen Hunyady Mátyásnak is voltak bolondjai, Anjou Lajosnak is, sőt
Salamon királynak is.
– De azokat nem tették meg országkormányzóknak. Rosz idők járnak, kegyes
atyám. Az még hagyján, hogy Budán bolond tánczot járnak; de hogy
Boszniában egyik várat a másik után engedik elveszni, török kézre jutni,
ez már veszedelem. Ha Jajcza vár is megdől, a Száva nem lesz határ a
töröknek.
– Hát te nem állhatsz a sarkadra, vajda?
– A sarkamra ugyan állhatok, mert leszállítottak a lóról. Ha
megkaphatnak, bezárnak a csonkatoronyba.
– Hát sógorod, Zsigmond király?
– Csak volt az.
– Mit? Király?
– Nem. Sógor.
– Mit beszélsz? uram!
– Hát nem hallottad még? Jó nép lakhatik itt a te környékedben, a kin
nem szivárog keresztül a rosz hir. Hugomat, Borbálát a lengyel király
hazaküldte Szepesbe. Anyám belehalt e gyalázatba.
– Lehetetlent akarsz velem elhitetni, vajda! Borbála herczegnőt, azt a
bethuliai szépséget, a jó erkölcsök példáját, a király el tudta
taszítani magától. Ez szörnyű gyász!
– S a mi legszomorubb e gyászban, az, hogy a királynak igaza volt.
– Ne mondj hirtelenkedve itéletet!
– Meggondolva mondtam.
– Nem. Nem! Ez így nem végződhetik! Megengeded, vajda, hogy felmenjek
Krakkóba s megkisértsem kiengesztelni a királyt neje iránt.
– Későn érkeznél. A király már új menyasszonyt jegyzett el magának, a
szépséges Sforza Bonát.
– Kezemben az egyház hatalma, mely felbontja az ilyen törvénytelen
kötést.
– Mégis későn jönnél, jó Fráter György. Hugom, Borbála királyné halálán
van.
– Akkor megmérgezték.
– Az is meglehet. Talán valaki más. Talán a király. Talán saját maga.
Nekem nem mondja meg. Lassan ölő méreg pusztítja, a melynek írja
nincsen. Idejöttömnek a czélja az volt, hogy odahijalak haldokló
hugomhoz, a halotti szentségek feladása végett.
Fráter György megrettent.
– Mit kivánsz? vajda! Én menjek a te haldokló hugodhoz?
– A kinek látása miatt egykor házunktól elszöktél. A kire ő azt mondta:
«hisz ez nem ember, csak szolga!» És most azt fogja mondani: «több, mint
ember, ez Isten szolgája». Tedd meg én értem.
– De hát nem végezheti ezt más pap ott a közelben? ott a szepesi püspök,
a jászói prépost, nálamnál rangban előkelőbbek.
– Tudod, hogy én minden pappal ezen a vidéken villongásban élek.
Dézmáikat elkoboztam. Nincs a Szepességen se prælatus, se gregárius pap,
a ki egy Zápolyának absolutiót adjon. De ha volna is, hűséget,
barátságot én a szigorú kötelességen fölül egytől sem várhatok. Ez az, a
mit tőled és csak te tőled remélek.
– Hűséget a kötelességen fölül?
– Igen. A gyónás titka szent. Azt pap nem elárulhatja. Egy sem fogja
tenni azok közül, a kiket ismerek. Nekem pedig meg kell tudnom, ha az ég
fejemre szakad is, hogy ki okozta testvérem halálát? Mert bármennyire
óhajtsam is Magyarország koronáját, bármennyire utalva legyek is annak
elérhetésében Zsigmond király pártfogására, de ha ő volt az, a ki
hugomat halálos szerrel megölte: Isten úgy tartson; itt hagyom hazámat s
elmegyek Bogdánhoz, a moldvai vajdához, vagy Mengli Giraihoz, a tatárok
khánjához, annak a szolgálatába állok s tüzzel vassal látogatom meg
hugom meggyilkolóját. Ha ellenben szerencsétlen Borbálám önmaga volt az,
ki ily kegyetlen itéletet tartott maga fölött, akkor elnyelem
keserűségemet, s leszek, a ki lenni kivánok. Senki én nekem ebben
világot nem gyujthat, egyedül te, Fráter György. Te átveszed a haldokló
gyónástitkát. Papi esküdhöz hiven nem árulsz el belőle egy jottát sem,
egy gondolatot sem. Csupán annyit teszesz meg, hogy a midőn a halotti
szentségek feladása után tőlem elválsz: vagy a fejemre teszed a kezedet
áldást adva, vagy nem teszed. Ebből én megértem azt, hogy mi az én
sorsom? és te megtartottad az esküdet.
– Elmegyek hozzá.
Martinuzzinak az a ritka adománya volt, hogy egy pillanat alatt a
legszélesebb látóhatárt tudta áttekinteni.
Zápolya Jánost üldözték. Az udvari pártnak sikerült őt kegyvesztessé
tenni. Azt az érdemét, hogy a pórlázadást ő verte le, hogy magát a trónt
ő mentette meg, mert Dózsa György már a király nélküli uraságot hirdette
ki, mind elfelejtették. A főurak, főpapok csak a hihető trónörökös
vetélytársát látták benne. Már Budán el akarták fogni; de onnan hatszáz
nemes lovagjával a cseh testőrök közül kivágta magát. És most a testvéri
szeretet rábirja, hogy egyedül, fegyveres kiséret nélkül, haldokló
hugához siessen s annak a halálos ágyától ismét egyedül a sajóládi
apátságba vándoroljon. Ez nem maradhatott a budai tanácsurak előtt
titokban, kik Zápolyát mindenütt kémekkel vették körül. A vajdát, a míg
a Szepességbe visszatér, bizony elteszik láb alól.
– Uram, vajda, szólt Zápolyához. Én, papi hitemhez hiven az egyházi
segélyt senkitől meg nem tagadhatom. De én nekem, a szigorú rendhez
kötött szerzetesnek, hintóba ülnöm nem szabad. Engem csak gyalog,
mezítláb, faczipőben lát a nép megjelenni.
– Hát akkor együtt megyünk veled a váramig gyalog.
– Engemet pedig az egész uton egy ministráló szerzetesnek kell
istápolni, a ki előttem járul, egyik kezében a feszületet, másikban a
csengetyüt tartva, hogy a midőn az útban embereket talál, a csengetyűvel
figyelmeztesse őket, miszerint papot vezetnek haldoklóhoz.
– Leszek én az a kisérő szerzetes. Ajánlkozék Zápolya.
– Akkor induljunk azonnal. A halál türelmetlen látogató, nem tűri, hogy
várakoztassák.
Zápolya átöltözött pálos barátnak, fehér csuhába faczipővel, hogy Fráter
Györgynek ministrálhasson. A hatalmas erdélyi vajda!
És ez volt a szerencséje. Fráter György úgy ismerte már a hegyi
ösvényeket, hogy a Mátrán, a Bükkségen, a dargói veszedelmes szoroson
keresztül bizton elvezette a vajdát. A hol helységeken keresztül
zarándokoltak, a csengetyű szóra minden nép térdre esett előttük, s
utonálló fegyveres csapatok békén hagyták őket tovább vonulni.
Kassán találkoztak össze Zápolyának előrebocsátott hintajával. A kocsis
és a csatlós rémdolgokat tudtak beszélni. Minden erdőben megrohanták a
hintót fegyveres martalóczok, a kik mind a vajda után tudakozódtak. Nem
zsákmányoltak semmit; nekik csak a vajda személye kellett. Ekkor tudta
meg Zápolya, hogy micsoda halálveszélyből szabadította őt ki Fráter
György.
Kassa már a Zápolya pártján volt. Itt nem kellett Bakács és Szathmáry
György odium theologorumától tartani. Itt már fel lehetett ülni a
hintóba – még az apátúrnak is. A kassaiak megszokták már, hogy fehér
ruhás barátokat lássanak kocsin ülve. Közel volt a jászói apátság,
premontrei barátjaival, a kik igen víg kedvű világi emberek voltak.
E helyütt Fráter György, a vajda szerencsés megszabadulása hálaünnepére
misét akart szolgáltatni, de Zápolya lebeszélte róla. Zápolyának kín
volt a templombajárás. A nép úton-útfélen beszélte, hogy a vajdát a
Dózsa Györgyön elkövetett embertelen kegyetlenkedés miatt az az Isten
büntetése érte, hogy a midőn a pap a szent mise alatt a szentséget
felmutatja, őt egyszerre farkas-sötétje lepi meg; megvakul, nem lát
semmit. Ezért Zápolyának nem lehet templomba járni többé. Sietteté
Fráter Györgyöt a tovább utazásra.
Késő alkonyat volt, a midőn a hintóval megérkezének a Zápolyák várába s
Fráter Györgyöt azonnal felvezették a halállal vívódó királyné
szobájába.
Este volt, mikor bement hozzá, virradat volt, mikor kijött tőle.
Másnak szép piros hajnal, a királynénak örök reggel a túlvilágon.
Ott halt meg a szemei előtt.
Egész éjjel gyónt a királyné.
Minő éjszaka volt az Fráter Györgyre nézve!
Előtte az a nőalak, a kit testben-lélekben a világ remekének képzelt.
Most még szebb volt, mint mikor legelőször látta. Elitélve, hogy porrá
legyen.
Egy teljes virág, melyről minden vallomás után egy szirom hull le.
S midőn minden bünét bevallotta, akkor ismét olyan megdicsőült az arcza,
mint a hogy a teremtő kezéből előkerült.
Semmit sem szabad elhallgatnia, ha bűnbocsánatot akar nyerni.
És a titkok, a miket felfedez, jobban kinozzák azt, a ki azokat
meghallja, mint a ki elmondja.
A gyóntató pap előtt egy egész ismeretlen világ nyilott meg, teletömve a
gyönyör pokolbálványaival. Minő büvös elhárkozás! Minő
kimagyarázhatatlan tévedései a női szívnek! Hogy ezek ellen még a korona
sem védelmez meg! sem a szentelt chrysma, sem az ősi czímereket tartó
kherubimok!
A vétkeit szakadozott halk szavakban meggyónó királyné ott vált
lassanként márvány szoborrá előtte. S a szerzetes is épen úgy érezte a
saját keblét márványnyá hidegülni. Forró álmainak eszményképével együtt
ő is meghalt a világnak.
Zápolya János álmatlanul várt a szerzetes visszatérésére.
– Kiszenvedett! mondá Fráter György, midőn belépett hozzá.
Zápolya szemei keresték a kifejezést a barát arczán. Kemény volt az,
mint az ércz. De elérté a kérdő tekintetet.
– Áldását küldte általam számodra a haldokló.
S kezét Zápolya fejére tette.
Tehát megáldotta.
– Nem hagyott valamely kivánságot maga után?
– Hagyott. Azt kivánta, hogy holttestét szállítsam el Krakkóba, királyi
férjéhez, ott temessék el a Jagellók királyi sírboltjában.
– Megigérted neki?
– Meg is teszem. Zsigmond királyt fel nem mentené a pápa az új házasság
tilalma alól, ha én oda nem vinném első felesége holttestét, hogy
mindenki láthassa.
Tehát meg akarta nyerni a lengyel király jó indulatát. Ebből világosan
érthetett Zápolya.
A vár tornyában megszólalt a lélek-harang.
– Menjünk a megholt lelkeért imádkozni.
Zápolya elment a szerzetessel a kápolnába, a hol Fráter György egy rövid
misét mondott.
Mikor a barát felemelte magasra a szentséget, Zápolya az arczára
tapasztá a tenyerét, két szemét eltakarva.
Igaz volna-e, hogy kegyetlenkedéseért azzal bünhődik, hogy a szentséget
nem látják meg a szemei, a hogy a legenda mondja? Aztán csendesen
leveszi a kezét a szeméről, s megkönnyebbülten felsóhajt. Látják a
szemei a szentséget. Tehát igaz a monda? A megtért haldoklónak az áldása
eltörlé a halálra kinzottnak az átkát.
Zápolya sietett vissza Erdélybe.
Fráter György Borbála holttestét elszállítá Krakkóba, Zsigmond
királyhoz. Kedves ajándék volt! E pillanattól fogva nagy kegyelemben
állott a pálos barát a lengyel király előtt.