A pusztában eltévedtnek az édes víz forrása az, a mi a lelkében
eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e
forrásból – oly szörnyű szomjazás után.
A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban s bement
hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és
szikár volt: a börtön lejárta.
– Hej, édes fráterem, de régen nem láttalak! Talán beteg voltál?
– Sulyos beteg voltam. De már meggyógyulék.
– Látszik az orczádon. A két halántékod majd beszakad s alig tudsz bőrt
húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra valami
lábbadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.
– Köszönöm. Ma bőjt van.
– Dehogy van. Ma ünnep van.
– Nekem bőjt van.
– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az
ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a
gyehennaemberről nagy betegségedben?
– Semmit sem hallottam.
– No hát majd én ide hozom neked a királyi iródeáknak a diáriumát, a
melyben fel vannak irva napról napra a szörnyű gonosztettek, a miket ez
a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.
S odahozta Fráter Györgynek a rémséges krónikát.
Fráter György, mikor először végig olvasta a rémmeséknek azt a
sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – Mi történt vele? – Az a
bámulatos emlékező tehetség veszett volna el nála talán, a hosszú
börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred.
– Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor
elővette a sirás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga
követte volna el. A mint pedig harmadszor elolvasta a krónikát,
fölemelkedett a lelke és hinni kezdé, hogy ő valóban az Urnak
kiválasztott embere és mind az, a mi vele történt, Isten különös
rendeletére történt: vitézségének kudarczczal jutalmaztatása, szolgai
megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten
keblébe lehelt, Isten meg is határozta az utját. – Most már György
világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.
Este volt, midőn visszatért a Szent-Lőrincz zárdába.
A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirág szedéssel voltak
elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.
A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a
lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint a ki
eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az
esteli szabadon emeli fel arczát az ég felé.
A megérkező «laudetur Jesus Christus» szóval, térdhajtással és
kézcsókkal üdvözlé a főapátot.
– In æternum amen.
– Atyám. Én megöltem a régi embert s feltámasztám az ujat; a hogy az
üdvözítő parancsolá.
– Meg volt ez nekünk jövendölve. Keresztül mentél a tisztító tüzön s
fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Ime testvéreid lakomával
készülnek boldog megtérésedet felszentelni.
– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mind ama
szörnytetteket, a miket bizonyára szintugy elkövettem volna, mint Dózsa
György; ha az Ur másfelé nem téríti utamat?
– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Ur nem csak a te
sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a
veszteségből. Ime az történt, hogy a templomosok, a kik a sajóládi
apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összeczimboráztak
Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemes urak banderiumai
széllyelverték őket s a templomosokat levágva a sajóládi kolostort is
visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a
király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a
megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te
beiktatásodnak az ünnepe.
A börtönből egyszerre fel a currulis székbe!
– Meghajtom fejemet: szólt Fráter György. Testvéreimnek és te neked
atyám legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm
zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat s gyujtsatok örömtüzeket. Tegyetek
koszorukat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért
e napon, annál inkább vezeklésnek és vigiliának napja ez. Engem
bocsássatok abba a sötét oduba vissza, a melyben hosszú időket tölték,
hadd legyek még ottan holnapra virradóig.
– Mért akarsz a carcerbe visszamenni?
– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek
dicsőségét, a kit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktól,
a kik többet tudnak, mint én. Ime a pinczebolt lakója, a varangy, előjön
az ő földalatti lyukából, midőn az Ur zivatarát megérzi és vartyogni
kezd, pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó
pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig
nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytól és a póktól bölcseséget. A
bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket
a tavaszszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek
dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most
másodszor újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák
következnek, hogy Szent Lőrincz tüzes könyei fognak nem sokára hullani
csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Ime a párahordó teremtések tudják
azt, a mit én, a lelkes állat magamtól meg nem értek. Engedj engem az
éjszakára visszatérni abba az oduba: hadd tanuljon a párától a lélek.
… És Fráter György a jubilaeum éjszakáját ott tölté önkényt a földalatti
börtönczellában és végig járt lelkében mind azokon a fényes ábrándokon,
a miket e helyen álmodva teremtett magának és aztán azokon az ádáz
történeteken, a miket a rémkrónikából megtudott. A fülemüle az ablak
előtti bokorban meg-megszólalt, késői másodéneket csattogtatva s
tanította a «lelket» égfelé szállni a pára. S hogy a lélek földalatti
oduja ne legyen oly sötét, a nyitott ablakon át egy szentjános bogár
bemászott hozzá s pisla világot gyujtott börtönében. Még ez a féreg is
tudta, hogy ez a mai éjszaka jubilaeumnak és illuminatiónak az
éjszakája.