György lassankint beletörődött az állapotjába. Megszerette a kandallóit.
Jó barátjául fogadta mindennapi társát, az emésztő tüzet, a lángot, ezt
a hatalmas elemet, mely nem épít, nem teremt, nem tenyészt, csak
fogyaszt és pusztit, és még is ő a fentartó eleme mindennek, a mi él.
Órahosszant elbámult az izzó zsarátnakba, hallgatta a gyertyánfa-hasábok
pattogását, nézve, hogy támad a nyers fából a füst, hogy változik
lánggá; a láng felcsap magasra, elszakad, fellebben, még ott is láng
marad; ember nem tudja, mi az?
A Biri leányasszonyhoz nem járt többet ebédelni. Meghasonlott vele. A
fraj szemére vetette a csalfaságát: «parolát adott kend, hogy lakodalmat
tartunk, a mikor a grófunk elhozza a királykisasszonyt; de már akkor
tudta kend jól, hogy nem lesz abból semmi, mert ott volt, a mikor a
lengyelt kikosarazták. Hamis kendnek teste lelke!»
Azontúl együtt falatozott a kápsáló barátokkal. Azokból soha sem fogyott
ki a kastély.
A főurak szavuknak álltak. A püspökök, nagyprépostok dézsmáját és egyéb
világi javadalmait prédára bocsáták. A panasz egész a pápáig felhatolt;
II-ik Gyula pápa a királyhoz irt levelében szemrehányásokat tett e
szavakkal, hogy «Magyarország bárói és nemesei a tized megtagadása, az
egyházi tulajdon elrablása s a clerus ellen szórt durva fenyegetések
által azon törekesznek, hogy országodban az egyházi rend csorbulást
szenvedjen, vagy jobban mondva, végkép elnyomassék.» Annál nagyobb
beczézésben részesültek a szerzetesek.
A sokféle vándorló barát között különösen megszeretett György egy pálos
szerzetbeli frátert; a kit a köznép «fehér barát» czímen ismert. Frater
Antonius volt a neve. Két kerekű laptikával járt, a mely elé egy szamár
volt fogva, azzal gyüjté össze a kegyes adományokat: bort, buzát,
szalonnát. Egy noviczius is járt vele. Egész világi dicsőségük állt egy
fehér csuhából, annak a csuklyája volt nehéz időben a fejtakaró; a
lábukon egy szijjal felkötött fatalp.
Ezekkel szeretett György legjobban beszélgetni. Fráter Antonius írástudó
és világlátott férfiu volt; sok országot, sok népet ismert, s azokról
örömest beszélt, a hol szivesen hallgatták. A beszéde ugyan nem minden
paraszt fülnek való volt, mert szerette az allegoriákat, a képes
mondatokat, a miket nem kellett szó szerinti értelemben venni. De György
azonnal megértette a példabeszédes szójárást, s ez által kedvenczévé
lett a barátnak.
Egy este a kápsálásból csak egyedül tért meg a fráter Antonius a
laptikájával; a novicziusnak csak a csuháját hozta magával vissza. Azt
mondá, hogy útközben meglepte a pestis s meghalt a világnak. Megszokott
állapot volt ez akkor Magyarországon.
György azt kérdezte fráter Antoniustól, hogy nem fél-e a pestisben
elhalt fráter-csuháját magával hordani a talyigáján?
– A ki Isten nyomdokán jár, az nem fél az Isten angyalaitól. Felelé rá a
kegyes ember.
És aztán egész éjjel térden állva imádkozott, másnap is bőjtöt tartott;
ez volt az ő hathatós védelme a veszedelem ellen.
Reggel György ismét a rendes szolgálatát követte, óra szerinti
pontossággal. Mikor rákerült a sor, kopogtatott a herczegnő pitvarának
az ajtaján. A fraj bocsátotta be, s György ment egyenesen a kandallóhoz,
a tüzet felszítani.
Biri leányasszonyt boszantotta az, hogy a legény rá sem ügyel, utána
ment, ingerkedett vele.
– No! hát megvan még kend a kaminárius mundérjában? Azt gondoltam, már
felvette a barátcsuhát. Mindennap meggyónik kend annak a vén
bakszakállas barátnak? Ugyan mit tud kend neki meggyónni? Hiszen kend
egy olyan pipogya, nyühöge, kákompilli anyámasszony katonája, a kinek
elébb kölcsön kell valami bűnt kérni a komájától, ha meg akar gyónni. Se
iszik, se káromkodik, se nem legyeskedik. Hej valami nagy gonosznak kell
a kend szivében lakni, hogy olyan jámbornak mutatja magát.
György rá sem nézett, ott guggolt a kandalló előtt s fujtatta a tüzet.
A leány oda könyökölt a két vállára s úgy dudolt a fülébe:
«Nem vagy legény, nem vagy:
Nem mersz csókot kérni;
Lássad, én lyány vagyok:
Még sem tudok félni!
A mellékszobából hangzott a sipszó. Ismételve hangzott.
– Ejh nó! De rá ért valamelyik princzeszre a sipolás! Dörmögé durczásan
a fraj, s keresztül rontott a spanyolfalon, mérgében tárva, nyitva
hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva
lenni.
György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor
már a tüzet lobogásra birta.
Az egész női szobán végig láthatott.
A mit látott, az csupa mysterium volt ő előtte.
A tizenhatodik század pompája az első magyar főur várában összegyüjtve.
Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont diszítéseikkel, a
damaszkozott aczél szekrények, arany és ezüst szobrocskáikkal; a nagy
velenczei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa alakok környezik; a
czímeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, a nyitott
pohárszékek megrakva arany és ezüst edényekkel, serlegekkel, a réz
állványokon nyugvó kandelaberek; a drágaköves mozaikkal kirakott
asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága
szönyegek, melyeken egész mythoszi csoportok vannak szőve, festve, vagy
himezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvös
remekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel,
zománczfestésű szent képével; és az a nagy álló óra, melynek csak
fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak
meg rajta az angyalalakok s kalapácsaikkal ütik az ezüst harangon az
órát; a tűzmadár pedig az alatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy
sötét rámából kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábitó hölgy,
fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez
támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé
téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.
Györgynek minden érzéke szenvedett ettől a látványtól. Neki fájt ez az
érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.
Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a
fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi
pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt s egy ujabb álmában
ismét visszatalálna ide.
A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek; melyek
az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvola hangja volt, a
másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az álló
vízbe. Egy arany szelenczéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott
elő; minden tolla zománczragyogásu; az is elkezdett énekelni, mint a
fülemüle, s a közben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait
összeverte s a farkát pávamódra szétterjesztgeté.
Ugy gyönyörködött benne, mint egy gyermek.
Ő is ilyenekkel venné magát körül.
Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyilt. Onnan nem jött be
világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha
virágeső hullott volna.
A puha szőnyegen nem hallatszottak a léptek.
György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már
előtte állt.
Igazán tünemény volt.
Egy gyermeteg hajadon, karcsu és sugár, hosszan leeresztett aranysárga
hajjal. E tündérpaláston kivül még csak egy patyolat lepel fedezte a
termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt oda tapadt az idomaihoz.
Most szállt ki a fürdőből.
Ez volt Zápolya Borbála herczegkisasszony.
Biri leányasszony kiséretében jött elő a szobából.
Györgynek legelső érzése az ijedtség volt.
Neki nem volna itt szabad látni.
De hát ő nem tehet róla, hogy a spanyolfal szét van tárva.
Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tüzkotró
vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.
E neszre a fraj odatekintett, s elkiáltá magát.
– Herczegnő! Egy férfi van a kandallónál!
A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy sötét pilláit alig emelte fel a
szeméről, parányi gömbölyü piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán
hidegen mondá:
– «Nem férfi az; csak egy inas.»
S azzal lasankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először
csak csipőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még oda állt a földig
érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta
dusgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.
– Hát nem leszek-e szép királyné? kérdezé a frajtól.
– Bizony királyné kegyelmed most is. Hizelkedék a fehércseléd.
György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt
válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrud megtüzesedett már és
sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy
a tüzes vasat eldobassa vele.
Hogyan jutott ki a herczegnő szobájából, maga sem tudta.
Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül
lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.
Minő álmai lehettek? minő látomásai? minő bűvkáprázatai?
A mint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt és lement a szük
czellába, a hol a fehér barát éjszakázott.
Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kisértőt.
Bevallotta szivének minden legtitkosabb gondolatját.
– Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, a ki az előtt voltam. –
Mint a kit a vipera megcsipett; idegen méreg lángol minden eremben. –
Azt látom, a mi nincs, s nem látom, a mi előttem áll. – Nem tudok
megszabadulni a kisértettől, a ki a szivemet megszállta, a kiért vágyom,
és kit gyülölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszivni, és aztán
összetépni. Rém gondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam:
tüzzel játszom, tüzben dolgozok; tüz lesz a fegyverem. – Felgyujtom ezt
a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán
meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, a hol a rettenetes
hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első,
kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; tulteszek az istentelenségben
valamennyi harámbasán s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi
haramiának, akkor érte jövök: «No ha királyné akartál lenni, itt vagyok
én, leszek királyod!» – Ezekkel küzködtem éjfélig; nézd, hogy
összeharapdáltam a karjaimat kinomban. – Azután megint megszállta a
lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. – Pöröltem az Istennel! – Mért
adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha
nem tudok látni az elmémmel?
– Bizonyára ördög szállta meg a testedet.
– Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sirva fakaszt, a másik
kaczagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen
voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták:
ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam
tudni, mi van hát ott a napban? ha mingyárt megvakulok is utána. – Ah,
nem a láng fáj jobban, a mitől meggyulladtam, a miben égek; hanem az a
jég, a mitől megfagyok. – A mikor azt mondta: «hiszen nem férfi ez, csak
cseléd.» Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem
férfi, csak egy cseléd!
S azzal egyenesen, a hogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a
homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.
A fehér barát felemelte őt a földről, s letörlé homlokáról a vért.
– Atyám! Rebegé György. Engem az Isten nem azzá teremtett, a mi vagyok.
– Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod, belőlem uj
embert teremteni? Uj embert, a milyen én akarok lenni. Ha van rá
hatalmad, tégy velem a te bölcseséged szerint, mert ha nincs, én ezt a
nyomorult cserépedényt, a mibe az Isten emberi lelket küldött,
összetöröm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat!
– Legyen neked a te kivánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán
jőjj velem, a merre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled.
György megcsókolta a barát csuhájának szegélyét.
– Most eredj az akolba, itasd meg a szamarat és fogd be a kordéba.
György engedelmeskedett a parancsszónak.
Frater Antonius az alatt elvégezte a reggeli ájtatoskodását.
Akkor kiment az udvarra s felkereste a védenczét.
A szamár a kordé elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina
letakarva ponyvával.
A várbeli cselédség mind aludt még.
– Vezesd a szamarat, parancsolá Györgynek Frater Antonius.
György azt sem vette észre, hogy hajadonfőtt jár-kel. A darutollas
süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út
pedig sáros. Vezette a kordés szamarat kötőfékénél fogva. A talyiga
nyikorgó kerékkel döczögött ki a várból, végig a váralja utczáján. A
pitvarból utána kiabáltak a szolgálók: «gyere ide, te mendikás! Adok egy
garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, ne nyikorogjon!»
Frater Autonius egy szót sem szólt a védenczéhez sok ideig. A nap jól
feljött már a hegyek mögül; az erdő megzendült a húros rigó
fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová?
Egyszer aztán egy hegyszakadékhoz értek, a melynek mélyében tombolva
zuhogott a megáradt hegyfolyam. A két meredek partot egy gerendákból
tákolt hid kötötte össze.
A hid innenső végén megállítá a kordét a fehér barát. Tul a hidon
meredek kaptató következett.
A barát összetette a kezét, imádkozott, s keresztet vetett magára.
György mindezt utána csinálta.
– Ez itt a válaszút, monda fráter Antonius: nézz hátra! ott van az a
világ, a mit elhagysz. Most gondold meg jól, hogy elhagyjad-e? A mi ott
van: az a dobzodó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító
kisértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg
nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Ha a test
gyönyörüségeit ohajtod inkább, amott megtalálod. A tulsó parton nincsen
semmi öröm. De ha a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi
embert s követed az én utaimat.
– Követlek. Monda György.
– Akkor vetkőzzél le. Ez a czifra gunya, a szolgaság pompája nem illet
meg többé.
György lerakta az ezüst paszomántos öltönyöket a híd karfájára. Darabról
darabra, az utolsó kapczáig.
– És most övezd fel az «Úr» szolgáinak köntösét.
A barát előhuzta a kordé saraglyájából az elébbi novicziusnak a csuháját
s odanyujtá azt Györgynek.
Az ifjunak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a
gunyája. Az élteért reszkető test végig ludbőrzött ez érintésre. De a
lélek erősebb volt. Az ifju felölté a rettegett csuhát.
– Még ez a faczipő is hozzávaló. Monda fráter Antonius.
György pedig fogá a szijainál összekötött fatalpu bocskort, s felakasztá
azt a kordé lőcsére: – ne kopjon. – És aztán mezítláb tette meg az utat,
a nyikorgó kordét tolva, a hol meredek volt az út: egész a budavári
hegységig.
Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a hid karfáján, s aztán
találgatták, hogy mi vége lett a magister kaminariusnak.
Egy látástól megbolondult, szerelmes lett s elölte magát.