Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és noviczius,
segítve tolni a szekeret a hegynek fölfelé, visszatartani völgyfelé,
soha sem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni
pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek s lakomáztak a
vadkörtefa alatt hullott gyümölcsből.
A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék
rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyilt
semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely
többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a
refektoriumból lett pálinkafőző.
II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt,
melynek fennhatósága alá tartoztak a felső magyarországi és
lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hirhedett volt a
zárda tagjainak rendkivül szigoru életmódjáról, egyházi fegyelméről. A
pálosok asztalára soha hus és halféle étel nem kerűlt, még a
gabonanemüekből is azt válogatták, a melybe a zsizsik bele nem esik.
Maguk sajtot készitettek; de azt soha nem izlelték, mert abban is lehet
élő állat.
Idegen embernek a kolostor küszöbét nem szabad átlépni. Egyszer Hunyady
Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli,
rideg szertartásaikat.
Fráter Antonius épen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba,
megrakott kordéjával, szamarával s az uj neofitával.
A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy «Deo gratias». Épen
vecsernyére harangoztak a kis toronyban.
A péntek nagy jejunium napja volt a klastromban; akkor még egy ital
vizzel sem volt szabad senkinek a torkát megenyhíteni.
Györgynek az volt a kötelessége, hogy a kápolna küszöbén letérdeljen és
a fehér barátoknak, kik előtte végig lépdeltek, kezet csókoljon.
A szamarat átvette tőle egy idősebb noviczius, az vezette az akolba. Ő
még arra sem volt érdemesítve.
Tizen voltak a barátok, tizenegyedik a gvárdián, tizenkettedik a perjel,
tizenharmadik a főapátur. Ez jött legutoljára. Énekeltek és imádkoztak.
A vecsernye végezte után ismét ugyanazon rendben hagyták el a kápolnát.
Akkor odajött hozzá fráter Antonius s azt mondá neki, hogy álljon fel és
kövesse.
Odavezette a főapát elé, ki maga egy falóczán ült, mellette a többi
barátok álltak.
– «Ecce homo novus», monda a barát. (Im az új ember.)
– Szólj, ki vagy? kérdé a főapát Györgytől.
– Bünös ember.
– Hogy jutottál a fehér csuhához?
– Viselője meghalt pestisben, s én felvettem utána ez öltönyt.
A barátok elszörnyedtek e szóra.
– Ki mondta ezt neked? kérdé szigoru arczczal a főapát.
György lesüté a szemeit s összeszorítá az ajkait.
– Mondj igazat. Biztatá frater Antonius.
– Frater Antonius mondta.
– Ugy van. Erősíté meg a pártfogó barát. Elődöd, a ki e szerzetes
ruhában velem jött, valóban a pestis által lőn meglepve. A leggonoszabb
bélpokol lepte meg: a test kivánsága. És valóban meghalt ő a világnak, a
midőn ez öltönyt levetve, megszökött, a világ hiábavalóságait keresve,
és lelkét kárhozatnak adta. A mit mondék, a szent irás értelmében volt
mondva.
– És az ifjú ember hitte azt, hogy egy dögvészben elhaltnak a köntösét
veszi fel magára? kérdé a főapát.
– Valóban hitte. És nem vonakodott tőle.
– Akkor méltó, hogy fölvétessék a mi szerzetünkbe.
György ott térdelt a főapát előtt.
Ezzel a főapát, felemelve a bünbocsánat-osztó fekete pálczát, odasujtott
vele Györgynek a fejére.
– «Eris servus servorum» (Szolgák szolgája fogsz lenni.)
Ezzel fel volt avatva novicziusnak.
De még egy próbát kellett kiállnia.
Fáradságos utnak a befejezésén, eltikkadva, kikoplalva érkezett meg a
kolostorba, a hol épen teljes bőjtnek a napja volt.
S ő neki a legelső kötelessége az volt, hogy noviczius társának segítsen
a teheneket megfejni. Csak ketten voltak az istállóban. A conscolaris
könnyű erkölcsű fiú volt: mikor tele volt párolgó tejjel a sajtár, ő
bizony nagyot húzott belőle s Györgyöt is biztatta: «hisz nem tudja meg
senki, hogy átléptük a tilalmat.»
– Elég, ha én magam tudom.
S elutasítá magától a csábítást. Lefeküdt étlen szomjan.
Hideg, szük odú volt a hálóhely, a mely a neofitának volt rendelve. Egy
szöglet-zug a lépcső alatt, egyenesen felállni sem lehetett benne, egy
vánkostalan fapad volt a fekvőhely. Ámde György ennél rosszabb álomhoz
is hozzá volt már szokva. Az ifjui erőtől duzzadó test, a mint fekmentes
állapotba került, rögtön átadta magát az álomnak. Gyermek volt még, a
kinek ha este későn, vacsora után nyafog, azt szokták mondani:
«álompecsenye kell már neked!» s aludni küldik.
De még sem volt már egészen gyermek: az álomvilágban szeszélyes a
korszámlálás. Egyik ember vén korában ifjunak álmodja magát, a másik
ifju fővel férfi korba csapong át. Györgynek kínzó látásai voltak.
Minduntalan azt a képet látta maga előtt: a királynénak szánt tündért a
tükör előtt. S magát álmodta melléje királynak. Tündér királynak,
lidércz fejedelemnek, dæmonok uralkodójának. Egyszer ő volt annak a
zsarnoka, másszor meg az volt az ő rabtartója. De mindig közéjük támadt
valami érthetetlen lény, valami angyalféle, a lángpallosával, a ki
egymástól elválasztotta. Örjöngött miatta. Fegyver után kapkodott.
Csakhogy álmában nincs az ember kezének ereje, nincs a fegyverének éle.
Nem egy tükör, de száz mutogatta előtte ugyanazt a csábító tüneményt, s
akármelyik után kapott, az a hideg üveglap volt, egy sem az igazi
melegsugárzó tündér maga.
A pokolédes álomból egyszerre felriasztá egy magasból jövő hang: a
kolostor-csengetyű szava szólt.
Felnyitá a szemét. Czellája ajtaján Antonius arcza tekinte be, mécses
volt a kezében.
– Surge puer. (Kelj fel fiú.) Dörmögé. Gyujtsd meg a mécsedet, s jöjj
fel a kápolnába.
Györgynek a lelkét még mindig elbüvölve tartá az a tündéri álom. Gépileg
gyujtá meg a mécsesét, s követte frater Antoniust.
A kolostor hosszú folyosóján mind megnyiltak a czellák ajtajai, s
előléptek belőle az éjféli alakok, fehér csuháikban, mécscsel a kezükben
s mindanyian a kápolna szentélye felé tartának.
Ott az előcsarnokban mind összegyültek s vártak, míg a gvardián
megérkezett. Az felnyitá a kápolna ajtót.
– Lépj be! Mondá Antonius Györgynek. Ma te vagy az első.
Első! Egész lelkének ez volt a vágya. Valaha elsőnek lenni.
Megtudta aztán nem sokára, hogy mit jelent az: a fehér barátok éjféli
vigiliáján elsőnek lenni?
A kápolnába lépve, a tizenkét barát s a két noviczius két oldalt az
oltár mellett helyet foglalának. Megzendült az ájtatos zsolozsma:
«miserere mei Domine». György még nem tudott énekelni; nem vehetett
részt a chorusban. Neki még most is az a túlvilági csábdal hangzott a
fülében, a mit a tündérek énekelnek földieket üdvezítő égi szerelemről,
földieket elkárhoztató pokoli szerelemről. Ha megtudná valaki, hogy ő
most miről ábrándozik?
A mint az ének elhallgatott, Antonius oda lépett hozzá s azt mondá neki:
«vesd le a csuhádat egész a kordáig.»
György engedelmeskedett s lemeztelenité a felső testét egész a
derékszorító kötélig.
– Borulj le az oltár zsámolyára.
Szót fogadott.
Akkor oda inté Antonius a másik novicziust s kezébe adott egy korbácsot.
– Feri! (üssed.)
Az első ütésnél felsziszszent György. Az jutott eszébe, hogy ez
igazságtalanság! Nem ő torkoskodott a bőjtöt megtörve a tejből, hanem a
pajtása, még is az korbácsolja meg őtet! Hanem aztán a későbbi
korbácsütések egészen magához téríték. A csábító álomképek eltüntek
előle. Eszébe jutott Antonius példálózása, a mit egész uton igyekezett
vele megértetni. A testet meg kell öldökölni, hogy a lélek
megelevenüljön. Az utolsó korbácsütésekben már valami földöntuli
gyönyörüség volt. A rossz álom el volt üzve.
– Surge! (kelj fel) monda neki a tizenkettedik ütés után Antonius, s
aztán maga segíté neki felölteni a csuháját.
György rájött arra a tudatra, hogy itt ezen a szent helyen még álomban
sem szabad vétkezni: mert azt is megbüntetik. Azt hitte, hogy az álmában
elkövetett gonoszságért kapta azt a flagellácziót.
Hanem aztán, a mint felkelt az oltár zsámolyáról, látta, hogy rögtön
elfoglalja helyét a másik noviczius, a ki már felszólítást sem vár, csak
veti le a válláról a csuháját, s tartja oda a meztelen hátát a korbács
elé.
Ennek frater Antonius szolgáltatta ki a tizenkét korbácsütéseket.
Kiállta jajszó nélkül.
– Na ez is megérdemelte, gondolá magában György, mert titokban meglopta
a tejet, megszegte a jejuniumot.
Csak az után lett nagy a bámulása, a mint frater Antonius maga is oda
tartá a vállait a korbácsütésnek, végig borulva az oltár lépcsőjén. Őt
viszont egy legközelebb álló szerzetes társa részesíté e fenyítésben.
Hát az a tisztes ősz férfiú mit vétett? Mi büne lehet, a miért így kell
vezekelnie?
És aztán következett a többi: egyik a másik után. A tizedik barátot a
gvárdián ostorozta meg.
Akkor a gvárdián jött a sorra. Az ostor a perjel kezében volt. A
gvárdián is tizenkét ütést kapott.
Györgynek egyre növekedett a bámulata, a midőn azt látta, hogy maga a
perjel is leveti kereszttel diszített köntösét s alázatosan hajtja le
fejét az oltár lépcsőjére. A korbács a főapát kezében suhogott, a ki
erőteljes, nehéz csapásokkal sujtott le az előtte fekvő testvérre.
Mikor a perjel is fölállt és felölté a csuháját: a főapátur így szólt az
egybegyültekhez:
– Mindez annak az emlékezetére történik, hogy a mi urunk, Megváltónk
eként ostoroztatott meg Pilátus parancsolatjára a poroszlók által.
És akkor maga a főapátur szintén leveté övig a szerzetesi jelmezét s a
korbácsot átadva a perjelnek, leborult az oltár lépcsőjére.
A perjel magasra emelte az ostort s megcsóválva azt a levegőben, teljes
erejével sujtott le azzal a főapát vállára. Csak egyet ütött: aztán
átadta az ostort a gvardiánnak. A második csapást annak kellett a főnök
testére mérni. És aztán sorba a többi tiznek. És megkivántatott, hogy az
ostor fütyüljön a levegőben és csattanjon a hová leüt.
Utoljára maradt a két noviczius.
Azoknak is meg kellett ütni a korbácscsal a főnököt.
György elszédült ettől a látványtól: a szent képek, a faragott
apostol-szobrok tánczot jártak körülötte. Mikor a noviczius társ kezébe
adta a korbácsot, hogy ő is sujtson oda arra az ostorcsapásoktól vérző
testre; hogy üsse meg azt a szent embert, az Istennek leghívebb
szolgáját, egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ: összeroskadt
eszméletlenűl.
Másnap megkezdte az oktatást frater Antonius Györgygyel. Azzal a
csodával határos emlékezőtehetséggel csak úgy «égett a nyaka», (a hogy a
magyarok mondják) a tanítvány keze alatt. A mihez rendes embernek
hónapok kellenek, az ő neki ugyanannyi nap alatt sikerült. Mire az év
letelt, a legavultabb kéziratokat le tudta másolni, s latinul úgy
beszélt, mint akármelyik barát. A grammatikát és syntaxist, a mi mellett
más diák négy iskolapadba faragja bele a nevét: ő félesztendő alatt
csutkástól megette, s szent Ágostont tanulmányozá.
De nem csak a tudományokban tüntette ki rendkívüli elmetehetségeit;
hanem a gyakorlati élet feladataiban is. Kolostora egyike volt a
legszerényebbeknek. Ez nagyon természetes. A pálosok egész komolyan
vették a szerzetesi élet szigorát. Az ő tagjaik nem jártak a főurak
mulatságaira asztaltréfákat kiegészíteni, ő náluk nem kerestek menedéket
előkelő családok ivadékai, ők nem hajhásztak örökségeket vakbuzgó
vénasszonyoknál; nem szolgáltak a főuraknak. Egyedül a vallásnak éltek.
Ezért aztán kicsiny is volt a birtokuk, csekély a jövedelmük,
kápsálásból tartották fenn a kolostorukat és szigoru életrend
tartásával. Egy év alatt mind ez jobbra fordult. Györgynek volt egy jó
ötlete, a mi a kolostort egyszerre nagy jövedelemhez juttatá. Eddig is
készítettek a fehér barátok sajtot; de azt csak nagy olcsón adogatták el
a parasztoknak egész frissiben: György új módját hozta be a
sajtkészitésnek. Formába préselte, kehely és billikom alakba, ellátva
szent emblémákkal, aztán felfüstölte, a mi által a sajt évelő lett,
megfestette zöld és piros szinre s aztán eként bocsátotta áruba. A
sajtáruló kordék az által megszüntek koldustalyigák lenni. Ur és paraszt
kapva kapott az új alaku, rendkívüli ízü, soha el nem romló
«ostyepkákon.» A vándor barátok aztán a szentelt sajtokat becserélték
sáfrányért, szilvaízért, fűszerekért, nádmézért; azt megint Budára hozva
a főurak és papok konyháin értékesíték: a zugligeti kolostor ládájába
halommal gyűlt össze az arany és ezüst. Martinuzzi Györgynek az volt az
első próbatétele a pénzcsinálás tudományában, melylyel később annyi
csodáit szerezte az államférfiúi sikereknek.
A főapát igazlelkű ember volt. A rend gyarapodásában nagy része volt
Györgynek. Ezt azzal jutalmazá meg, hogy a mint a noviczius az exament
letette a theologiai tudományokból, azonnal felszentelé őt rendes
tagnak. A sáfár helye épen megürült a kolostorban. A volt sáfár meghalt.
A testvéreknek választani kellett helyette másikat. A főapát hármat
kandidált. Az egyik volt az ősz Antonius; igen derék ember, de a ki a
számokhoz épen semmit sem értett: az algebrával örökös
ellenségeskedésben élt. Ez csak a hármas szám kitöltése végett lett
kandidálva, de soha egy szavazatot sem nyert. A második volt fráter
Innocentius: a ki a Corvin könyvtárban mint kéziratok lemásolója volt
alkalmazva; a harmadiknak lett Martinuzzi György jelölve. Valamennyi
szavazat egy ellenében Györgyre esett.
És akkor György térdre borulva esedezett a főapát előtt, hogy engedjék
meg neki a cserét a confráterrel. Vegye az által a sáfári hivatalt, ő
pedig a könyvtári másolóét.
A sáfári hivatal uraság, a leiróé pedig nyomoruság.
Meglett neki adva, a mit kivánt, György lett felküldve Buda várába a
Corvin könyvtárban másolatokat körmölni. Igen szép irása volt, értett a
talik-betük rajzolásához is, sőt az initialék festését is nagy
ügyességgel gyakorolta.