Hát ezuttal mind a két kivánság beütött.
– Atyafiak! mondá Zápolya, itt a rég keresett magister kaminarius. De
nagy hírt hozok, meghalt János herczeg.
Hahó! Milyen örömriadal támadt erre. Az urak a billikom fenekével
ütötték az asztalt. «De már erre nagyot iszunk!»
De egy közülök mégis elszégyelte magát a jövevény előtt s magyarázatát
adta az örömnek.
– Már tudniillik annak az örömére, hogy van már magister kaminarius, nem
kell magunknak sors szerint fát rakni a kandallóba.
De Györgynek több esze volt ám, mint hogy azt elhigyje. Valamennyi
arczon olvasta az igazságot, irásból nem tudott, de szemekből tudott
olvasni, hogy nem az az oka ennek a diadalmas hálálkodásnak, hogy adott
Isten, a mi nem volt eddig, egy alkalmas kandallófűtőt, hanem hogy
elvette, a mi legjobban útban volt, az igazi törvényes és méltó
trónkövetelőjét a roskadozó magyar királyi széknek: Corvin János
fejedelmet, Zápolya versenytársát.
György hozzálátott gépies egykedvüséggel a hivatalos feladatához, rakta
az új hasábokat a lankadozó tűzre. Az urak folytathatták az eddigi
beszélgetést, a minek új elevenséget adott a most hallott nevezetes
halálhír.
Volt egy közöttük, a ki csitítá a többit: «halkabban urak! Zsindely van
a háztetőn». Ez Györgyre czélzott. Erre aztán Zápolya diákul mondogatott
valamit az uraknak, a miből nehány szó, az oláhhoz hasonló, megragadta
György figyelmét: principis vexillarius, nobilis, fidelis: (a herczeg
zászlótartója, nemes, hűséges) litterarum ignarus (írástudatlan): ő róla
beszélt. Az urak meg lettek nyugtatva s hangosabban folytatták a
beszélgetést.
– Most átmegyek az anyámhoz, e gyászhírt tudatni vele. Mondá Zápolya az
uraknak s aztán Györgyhöz fordúlt s megszólítá a czímén: «magister
kaminarius! jöjj velem: majd bevezetlek a herczegnőhöz».
Györgynek egészen melege lett attól a szótól. A herczegnőhöz! Hát
szinről-szinre fogja látni Zápolya István büszke özvegyét: a hajdan
hirhedett szépséget. Tán még most is az?
Csalódott azonban: a bevezetés alatt nem a herczegnő volt értve; hanem
csak annak az udvari frajja, a ki a kopogtatásra kinyitá az ajtót. A
leányasszony hamis szemű, szőke fehér személy volt, gödrös piros
orczával, fitos orrocskával, a ki előtt nem nagy respektusa lehetett
Zápolyának, mert be sem ereszté az ajtón: fogta a kilincset, úgy állta
el az útját, s azt kérdezé tőle: «mi lesz úrfi»?
– No Biri, hát be sem eresztesz? Fölkelt már az anyám?
– A herczegnő még nem kelt föl. Ott kinn tágasabb.
Szemtelen persona! Jegyzé meg magában György. Így beszélni az én
urammal! Miért nem üti pofon?
De nem ütötte bizony, hanem azt mondta: «no hát majd későbben jövök» s
hátralépett. Aztán előre tolta Györgyöt a leányasszony elé.
– Hanem ezt a legényt csak bocsássa be a szobába. Ez a magister
kaminarius. Budáról jött.
A kisasszony dévaj kedvvel csapta össze a kezeit s pajkos vidámsággal
monda:
– Ejnye, édes lelkem, más rózsája! Kend ugyan helyrelegény! Hát kend
lesz a kandallómester? No ha elalszik a tüze, csak szóljon nekem: adok
kölcsön.
No ez már épen szokatlan beszéd volt György előtt. A dalmatáknál
megköveznék azt a leányt, a ki így beszélne a legényhez.
Azzal a leányasszony igazságot tett a két kopogtató között: Zápolyát az
egyik kezével kitolta a két ajtó közül, Györgyöt pedig bevonta az ajtón
a másikkal. S azzal bezárta az ajtót kulcscsal.
S akkor is egész fenhangon fecsegett. Még ott csak az előszoba volt,
tulajdonképen a fraj lakása. Itt elébb megállítá Györgyöt.
– Hát hogy hívják kendet, galambom?
– Martinuzzi Utyessenovich…
– Jaj, ne azt a hosszút mondja, hanem a rövidet.
– György.
– Ah! Ez szép név! Ez az én bálványom! Gyuri, Gyuricza, Gyuszika!
Melyiket szereti kend legjobban?
– Én csak azt szeretem, hogy «György».
– Jaj akkor én nekem mindig «Gyöngyöm»-re fog menni a szám.
– Hát hol van az a kandalló? Ezzel a kérdéssel gondolta György, hogy
véget fog vetni a fecsegésnek.
– Az itt van a herczegnő szobájában; odamegyünk.
– Hát nekem szabad oda belépnem – «ilyenkor»?
– Kendnek mindenkor szabad belépni ebbe a szobába, a mikor csak a
kandallót meg akarja rakni.
– És a grófnak nem szabad az anyja szobájába lépni?
– Nem bizony, gyöngyömadta. Mert hát tudja, magának megsúghatom
bizodalmasan, tartsa ide a fülét. A herczegasszonynak az arcza most is
olyan gyönge és friss, mint húsz esztendős korában volt; s ezt azzal
szerzi meg, hogy éjszakára mindig két szelet vékony marhahúst tapaszt az
arczára, a mit rápólyáznak, s azt le nem veszi onnan, a míg csak föl nem
kel. Így nem mutathatja magát a grófnak.
Györgynek a körme hegyéig lövellt az ijedtség: azt hitte, hogy ennek a
titoknak a meghallása által maga is bűntársává lett valami szörnyű
összeesküvésnek. Megtudni, hogy a herczegnő nyers rostélyos szeleteket
borongat a szép arczára! Hisz a ki ezt kibeszéli, az méltó a fejvételre!
– No hát csak jőjjön kend utánam szaporán.
A fraj felnyitá az ajtót György előtt.
Rettegett! Ha megtalálja látni a herczegnőt, azzal a különös ábrázattal!
Megkönnyebbült aztán a lelke, mikor az ajtón belűl került. Nem láthatott
ő abból a szobából semmit. Az ajtótól kezdve egész a kandallóig egy
pompásan kifestett spanyolfal volt húzva. A kandallófűtőnek ezen belűl
volt a járása. A tűz már égett a kandallóban.
A fraj magyarázta neki a dolgot.
– Ez eddig a frajok bajlódása volt, ugyan jó, hogy kendet ide hozták; mi
mind összecserepesítettük a tűzrakással a fáin kezünket. Hát a kend keze
micsoda dologhoz szokott?
– Kardforgatáshoz.
– Kardforgatáshoz? Hát kend katona volt? Tán épen lovas katona? Jaj, ne
mondja! Mert mingyárt én is meggyuladok, mint az a gyertyánfa! Olyan
ember, a ki vág, lő, szurkál! Ez az én bálványom.
A hálószobából sipolás hangzott. Ez a frajnak szólt.
– Megyek már. A «sárkány» sipol. Aztán tudja kend, mikor ebédre
csöngetnek, az első csöngetés szól a cselédségnek, arra ne menjen kend
le a refektoriumba; mikor másodikat csengetnek, az az uraknak szól, arra
se hederítsen kend, mert kend nem szolgál fel az asztalnál; hanem mikor
harmadikat csengetnek, akkor tartson kend ide az én szobámba. Ekkor a
herczegasszony, meg a kisasszony ebédel, a maradék mi hozzánk kerül ki
frajokhoz. Kendet is beveszszük magunk közé. Meglássa, úgy élünk, hogy
Laczi király sem él jobban.
Ismét sipoltak a hálószobában.
– Megyek no! Hisz a gróffal kellett a dolgot végeznem. No!
György egészen furcsának találta az állapotját.
Katona korában sokszor meg kellett becsülnie a komiszkenyeret, a mi a
tarisznya fenekén ott maradt szárazon, de az is jobbízü volt, mint ez, a
mire most utalva van, lakoma-maradék herczegnői asztalról, megosztva az
udvari frajokkal, s aként megszolgálva.
– No hát ez is katonasors.
A harmadik csengetésre György csakugyan megjelent Biri leányasszony
szobájában. Az csak egyedül volt: a többi frajokat el tudta másfelé
dirigálni. Györgyöt nem épen a herczegi konyhamaradék csalogatta oda,
mint inkább az ösztön. Az urak ott a teremben egész fesztelenül
beszéltek előtte olyan dolgokról, a mikről ő többet tudott mint azok;
hanem az előzményeiket nem tudta a maga fejétől kitalálni. A
királyleány-kérés volt a beszéd tárgya. György az ő gyors lábaival
gyalogsorban jócskán megelőzte Tomiczkyt, a ki födeles hintójával nem
jöhetett olyan serényen. Ő megmondhatta volna már nekik, hogy mi lett a
leánykérés kimenetele, de hát a kandallófűtőnek nincs szava az urak
tanácsában.
– Jaj, lelkem katonám! sápítozott Biri leányasszony. Bizony Isten
elveszti az ember a lelkét ezzel a mi herczegasszonyunkkal. Mennyi kinom
volt ma vele. Semmi sem tetszett úgy neki, a hogy tették. Ha annyi arany
volna a tarsolyomban, a hány pofont ma az öltöztető frajok kaptak tőle,
ugyan gazdag volnék! Csak úgy repült a fejükhöz doboz, köcsög, a mi a
kezébe akadt. Nekem meg folyvást ott kellett ülnöm a rundellában, s a
mint egy hintó berobogott az udvarra, meglesnem, hogy ki érkezett.
«Tomiczky jött?» Mikor aztán más úrnak a nevét mondtam, akkor az lett a
nevem, hogy «ostoba szajkó!» mintha én tehetnék arról, hogy nem Tomiczky
szállt ki az ekhó alúl, hanem Ártándy. Akkor aztán kijárt egy pofon a
fésülő frajnak, hogy megrántotta a haját. Tudja kend, hogy ki az a
Tomiczky?
– Most jövök Törökországból.
– No hát én megmondom, hogy kicsoda? Ez a mi urunknak a követje, a ki
kérő násznagy képében ment fel Buda várába a király leányát megkérni.
– Hát van a királynak már olyan nagy eladó leánya?
– Oh, kend nagy buksi! Hisz a királyleányt nem azért veszik el, hogy
asszony legyen belőle. Azt majd itt a várban apáczák nevelik. Az csak
arravaló, hogy ha a vén király meghal, az urunkra maradjon a koronája.
– Most már értem.
– Jaj lelkem katonám, itt minálunk ilyen szellet van. Az urfi király
lesz, a kisasszony meg királyné. Azért sereglenek ide most olyan
csapatostul a vidéki urak, hogy a mint a várvavárt nagy örömhirrel
visszatér a Tomiczky, mind fölkerekednek s ezer lovassal indulnak meg
Buda várába a királyleányt elhozni. Az lesz ám a dáridó! Akkor mi is
lakodalmat tartunk! Kend én velem, én meg kenddel. Ugyebár kincsem
katonám?
– Jó lesz biz az. Majd ha az urunk a királyleányt hazahozza.
– Csapjon fel rá!
– Felcsaphatok.
– Eb, a ki megbánja.
Nagyon könnyű volt ez a felcsapás Györgynek: ő már tudta, hogy Tomiczky
küldetése megzápult.
Ezért aztán jól megtraktálta Biri leányasszony.
Azonban Györgynek sietnie kellett, mert nagyon megszaporodott a dolga.
Folyvást jött az uri vendégsereg, a várkastély minden kandallójában
tüzet kellett szítani.
Másnap még több előkelő uraság érkezett: az udvaron hemzsegett a sok
czifraruhás jövevény, cselédség, csatlós, huszár, hajdu, kocsis, vadász,
az előszobákban az apródok, íródeákok, s a ki ilyen alkalommal el nem
marad: a sok kápsáló barát.
György szóba sem állt velük. Dolga után látott.
Mikor a herczegnő szobája ajtaján bekopogtatott, hogy a kandallóban
tüzet rakjon, ismét Biri leányasszony nyitotta előtte az ajtót.
– No lelkem katonám, ma ugyancsak a körmünk közül fogunk falatozni, mint
a héja, a mit a konyhából felkaphatunk; mert ma a herczegasszony, a
kisasszonynyal meg az apáczával együtt az urak asztalánál ebédel. Nagy
lakozás lesz. Valamennyi szakács, szakácsné, kukta egész éjjel spékelte
a vadat, törte a mandulát, szegfüszeget. Ilyenkor, a mi az uri asztalról
lekerül, mind elkapkodja a sok pákosz léhűtő útközben.
– Hát aztán minek az örömére lesz az a nagy dinomdánom?
– Mondtam már. Az éjjel megérkezett Tomiczky fullajtárja lóháton. Itt
volna már, de a sárosi kaptatónál belerekedt az útba a hintója, a lovai
nem bírják felvontatni a tetőre, innen kellett bivalyokat küldeni eléje,
a kik kirántják. Délre várják bizonyosra. Lesz aztán hetedhét országra
szóló nagy dáridó.
György tudta már, hogy milyen dáridó lesz itt, ha Tomiczky megérkezik,
de nem közölte a tudományát a leányasszonynyal.
Midőn újból visszatért a herczegnő termébe a kandallóhoz, Biri
leányasszony azzal az örvendetes fordulattal vigasztalá meg, hogy ők
ketten mégis kivételesen szép rendben fognak megebédelhetni, mert a
herczegnő megváltoztatta a szándékát. Borbála kisasszonyt nem fogják a
nagy asztalhoz ültetni, az oda benn a szobájában egyedül étkezik, a
herczegnő csak az apácza kiséretében száll le a férfivendégek közé, a
kik borozás közben bizonyára olyan beszédeket ejtenek, minőket nem
szükséges egy serdülő grófkisasszonynak füleibe venni. És így annak az
ebédmaradékát szépen megoszthatják.
György olyas valamit érzett, mintha ő most mind ezen egybegyült zászlós
urak, főnemesek, potentátok gyülekezete fölött magasan fölemelkedve
lebegne. Ő már látta előre, a mi következni fog, a leforrázott
reményeket, a hasraesett dölyföt, a szájba szakadt nevetést, mely
egyszerre fogcsikorgatásra válik s olyan kivételes szellemnek érezte
magát, a ki mindezt előre tudja és senkivel nem közli.
Talán magának Zápolyának felfedezte volna azt, a mit tud, ha hozzá
juthatott volna, de ezen a napon a szepesi gróf úgy körül volt véve
udvarló vendégekkel, hogy egy bizalmas szót nem közölhetett vele. De
azonfelül is eszében tartotta, hogy egynehány fényes palotából már
kidobták azért, mert nem tudta a nyelvét kapiczányon tartani. Szegény
embernek ne járjon a szája, ha nem kérdik.
A várban eleven élet volt egész nap. Minden vendég felvette az ebédhez a
legpompásabb díszruháját, maga Zápolya is ujdonat bibor mentében jött
fel a terembe, midőn anyját Hedvig herczegnőt karján bevezeté.
Hedvig herczegnő a negyvenes években járt; de még mindig hódító szépség
volt. Arczbőre oly fehér, mint az alabástrom, haja szénfekete,
gyöngyfüzérekkel átfonva. Öltözete túlterhelve drágakövekkel és
aranycsipkékkel. Megjelenésére a cseh trombitások a terem karzatán
üdvriadót harsogtattak s a vendégek sorba kezet csókoltak neki, kiket
Zápolya egyenkint megnevezett.
György ott állt a kandalló előtt és hallotta a főurak neveit.
– Hát Tomiczky nem érkezett meg még? Kérdezé a herczegnő.
A fia felelt rá.
– A kengyelfutója már megérkezett. Ő maga leszállt a tiszttartói
kastélyban. Az utazásban olyan defektussá lett az öltözete, hogy más
gúnyát kell váltania, mielőtt a társaság elé jöhetne. Az eltart egy pár
óráig.
A herczegnő boszusan veté fel az ajkát.
– Még várat magára! Ilyen alkalommal. Adjanak jelt az étekfogóknak.
Tomiczky helyét fentartjuk. Itt balrul mellettem. A mikor jön, itt lesz.
Kezdjük az ebédet nála nélkül.
Azzal intett az uraknak, hogy foglaljanak helyet. Jobbrul maga mellé
ülteté a Clarissa apáczát, a kinek kiséretében jött.
Az urak nem is kináltatták magukat.
Jó jelnék vették, hogy Tomiczky gálába öltözik elébb. Ha valami rossz
hírt hozna, azt azon rongyosan, szurtosan is elmondhatná.
S csakugyan már a harmadik étekfogásnál járt az ebéd, (minden étekfogás
háromféle ételt jelent), a midőn nagy kardcsörtetve megérkezett a
várvavárt násznagy.
Általános «hozta Isten!» kiáltás fogadá a belépőt, ki egyenesen az
asztalfőhöz sietett, a hol a herczegnő ült.
Zápolya megelőzően lépett eléje, kezét nyujtva neki.
– Nos? Széna vagy szalma? Mi történt, Tomiczky?
A lengyel összeüté a sarkantyúit a herczegnő előtt, kezet csókolt neki,
meghajtá a fél térdét, a kezét a homlokához értette, s latinul mondá az
üdvözletet: «Benedicat Deus»!
– Halljuk a szép szót, Tomiczky! kiabáltak a vendégurak. Mi hír Budán?
– Hát az a hír, hogy engem megvertek és kidobtak, mondá a visszatért
násznagy. A grófnak hozom a kosarat.
Erre a szóra a herczegnő nagyot sikoltott és görcsöket kapott, a feje
hátrahanyatlott a zselleszék támlányára, a kezét a szívére szorítá s
hangos zokogás fogta el.
Az urak felugráltak az asztal mellől, de egyik sem tudta, mitévő legyen?
A régi magyar asszonyok nem ismerték az idegbajok rohamait.
A kisérőnő szintén nem segíthetett a herczegnőn, mert az is görcsöket
kapott azonnal, az ilyen baj példavonó. Férfikéznek pedig nem szabad
elájult nőhöz nyúlni.
– György! Kiálta Zápolya a magister kaminariusra. Szaladj a herczegnő
frajjához: hozza segítségül a szolgálókat.
György futott lélekszakadva Biri leányasszonyhoz, a kinek egyszerre
örömöt is, meg keserüséget is okozott a gonosz hirrel. A leányasszony
szokva volt már az ilyen rohamokhoz, tudta, miféle eszentiákat kell
hirtelen készletben tartani.
György vissza sem ment addig a czímeres terembe, a míg a szolgálók a
herczegnőt és az apáczát ki nem vitték onnan, borzadt ettől a látástól,
s azoktól a síró hangoktól. Csak időhaladtával került ismét belül, hogy
kötelességét végezze a kandallóknál.
Akkor már az urak ismét az asztalnál ültek s folytatták a poharazást. Az
össze-vissza kiabálásból kivehette, hogy Tomiczky elbeszélte már az uri
társaságnak, hogy mi történt vele a király tróntermében.
– De hát ki volt az, a ki megütött? Kérdezék egyszerre többen is, de
különösen Zápolya sürgölte, a ki szemközt ült Tomiczkyval.
Tomiczky nagyokat nyelt a tányérjába szedett ételből s még nagyobbakat
ivott utána, tele szájjal dörmögve.
– Hát tudom is én? Én nem ismerek senkit az udvarnál levő urakból. Nagy
szakálla volt. Mikor elém tolakodott, közém és a királyné közé,
belekaptam a szakállába s ki is tépem, ha egy levente oda nem ugrik s
szét nem választ bennünket.
– De szépen fejbe üthetett, mert most is ott a homlokodon a véres
foltja.
– Ketté hasítottam volna bizonynyal, de hárman-négyen odaugrottak hozzám
s lefogták a kezeimet, aztán kituszkoltak a teremből.
– Hát azok kik voltak? Főurak, vagy praelatusok?
– Mit tudom én? A ti püspökeitek épen olyan mentében járnak, mint a
főurak, pilist nem borotválnak a fejükön, hosszu hajat viselnek, nagy
szakállt, bajuszt, kard van az oldalukon. Keresztes aranylánczot pedig a
főispánok is hordanak.
Zápolya boszusan ugrott fel az asztal mellől.
– Akkor én magam megyek föl azonnal Budára, megtudni, hogy kik bántották
ilyen galádul az én násznagy követemet!
Erre a szóra György odalépett Zápolyához s halk hangon mondá neki:
– Kegyelmes uram! Én tudom, hogy ki ütötte meg a lengyel urat? Az volt
Georgius Szathmáry, episcopus Quinque ecclesiensis.
Az urak mind rá bámultak: «nézd, nézd, a kandalló fűtő beleszólal a
főurak társalgásába»! És mond olyan szót, a mit érdemes meghallani.
– Honnan tudod te ezt? kérdezé Zápolya.
– Ott voltam akkor én is.
Tomiczky az asztalra csapta a kést, villát.
– Szent Prokópra! Ez a ficzkó csakugyan ott lábatlankodott előttem
akkor, csakhogy más gúnyában.
– Tehát pap volt, a ki főbe ütött, mondá Zápolya Tomiczkynak. Bizonyítja
az a sebhely a homlokodon. A püspöki gyűrünek a pecséthelye tökéletesen.
A Locus Sigilli!
Aztán Györgyhöz fordult.
– Honnan tudod te a püspöknek a nevét és czímét?
– Ott vártam az előpitvarban, a mint az urak egymás után megérkezének,
az ajtónálló elkiáltá a neveiket, mikor beléptek.
– Hát talán azt is tudod, hogy ki volt az, a ki közbe lépett,
megakadályozva, hogy Tomiczky úr az ütést visszaadja.
– Annak a neve Emericus Perényi, regni palatinus.
– Szófia beszéd! kiálta erre közbe két-három úri vendég. Ez a ficzkó
részeg! Hisz a nádor Geréb Péter.
– Ennek az embernek igaza van, mondá Zápolya. Geréb Péter meghalt, s az
országgyülés Perényi Imrét választotta meg.
Iszonyú lárma támadt erre.
«Hiszen mi ott sem voltunk ezen az országgyülésen.»
– Hittak bennünket, de nem mentünk el. Majd fizetjük a markális
büntetést a meg nem jelenésért. Utyessenovichnak igaza van.
– Ki az az Utyessenovich? Hát van a szolgáknak vezetéknevük?
Zápolya tovább kérdezősködött.
– Hát annak a neve nem jut eszedbe, a ki a királyné mellett állt, s
annak a fülébe suttogott, a míg Tomiczky úr hozzá beszélt?
– Az volt: Thomasius Bakácsius, archiepiscopus Strigoniensis.
– És azután elmondta a neveiket azoknak az uraknak sorban, a kik a
dulakodás közben Tomiczkyt megragadták s a teremből kitaszigálták, a
latin czímeikkel.
– Hát tudsz te diákul? kérdezé Zápolya.
– Egy szót sem tudok; csak a mit az ajtónállótól hallottam, azt
tartottam meg.
S aztán elmondta azoknak az uraknak a neveit is, a kik a lengyel urat
titkos suttogásokkal biztatták. Zápolya biztos hiveire ismert bennük.
– Bámulatos emlékező tehetség! Monda Zápolya.
– Ennek az embernek egy kalendárium van a fejében, szörnyüködék
Tomiczky. Én most sem tudom egynek sem a nevét. S ez egy hallásra
megtanulta valamennyit.
«Ez táltos! ördöngős!» kiabáltak a vendég urak.
– De legnevezetesebb az, monda Zápolya, hogy a mi neveket az én hivem,
Utyessenovich György elszámlált: azokból a ki ellenségünk, az mind
egytől-egyig érsek püspök, prépost.
Általános volt a felháborodás a főpapság ellen a vendég urak részéről.
Felugráltak székeikről, odarohantak Zápolyához, haragjuk kifejezését a
fülébe ordítani; a ki távolabb esett, az hangosabban kiabált: egymásra
árvereztek. Egyik azt ordította, hogy haddal kell megrohanni a püspökök
rezidencziáit s kiforgatni őket a várkastélyaikból: a másik az uton
hazatérett akarta őket fogságra ejtetni. «Le kell foglalni a
dézmájukat!» volt a leghangosabb indítvány. «Áttérünk mind
lutheránussá!» harsogtatá a fiatalabb nemzedék. «Árulás van Budán!»
dörgött közbe egy neki pirult arczú dalia: «eladják az országot a
németnek!» Akadt egy bátor vitéz, a ki felugrott a székre, onnan
kiabálta, hogy össze kell szedni a bandériumokat, s egész sereggel
indulni azonnal Budára, majd az ilyen násznép előtt Lengyel László
engedelmesebb király lesz, s odaadja esze nélkül a leányát. Egy ősz
hazafi csítitotta volna a tüzeskedőket; de az ő indítványa valamennyien
túlment: «össze kell hívni az országgyülést s törvényt hozni a király és
királyné által tervezett országeladás ellen!»
Nem volt elég az urak lármája: a tornáczokból uraik hangját hallva, mind
betódultak az iródiákok, fegyverhordozók, azok is segítettek a lármát
szaporítani.
Csak egy ember ült nyugodtan az aztalnál. Tomiczky. Ki volt éhezve:
lakozott. Az embernek a szája kétféle czélra van rendeltetve: az egyik a
beszéd, a másik az evés, s azt mondja az írás, hogy «nem attól kárhozik
el az embernek fia, a mi a száján bemegy, hanem a mi a száján kijön».
Tomiczky tartotta magát az elsőhöz. A nagy lárma alatt sorba huzogatta
maga elé a tálakat, s alaposan elbánt velük; hasonlóan cselekedett a
kancsókkal is.
György ott állt az urának a háta mögött. Valami olyan érzése lehetett,
mint az ördögidézőé. Ezt a felháborodást az ő szavai idézték elő. Hogy
olyan jól emlékezett a püspökök neveire és czímeikre. Nézte, hogy
hullámzik az egész tengerszem attól az egy kőtől, a mit ő beledobott.
Azonban a legnagyobb lárma is el szokott mulni magától: a harag
megemészti maga magát. Utoljára csillapíttatlanul is elhallgattak az
urak s mindenki Tomiczkyra nézett, a ki nagy nyugodtan törögette a
diótörővel a mandulát, annak a jeléül, hogy már eleget ivott. Úgy tett,
mintha nem is tudna magyarul; pedig az imént magyarul beszélt.
– No hát, Tomiczky! Mi a te tanácsod? Szólítá fel Zápolya.
– Elmondanám, ha szóhoz juthatnék.
– Beszélj! Elhallgatunk.
– Hát legelőször is ezt a sok csürhenépet küldjétek ki a teremből. Ez
nem országgyülés. Ennyi fülnek nem kell meghallani a tanácskozásunkat.
Zápolya intésére a janitorok kituszkolták a nem oda való szájtátókat az
ajtón. György is menni készül velük; de Zápolya visszaparancsolá: «te
itt maradsz, rád szükség lehet.»
Igaz: fát kellett rakni a kandallókba.
– Hát legelső dolog az, hogy válasszunk magunknak egy előlülőt, a ki a
tanácskozás rendjét vezesse. Mondá a lengyel.
«Zápolya! Zápolya!» kiáltozák az urak.
– Én szépen megköszönöm, monda az ifjú szepesi gróf. De én itt vádló
vagyok, peres fél, biró nem lehetek. Üljön az asztalfőre Tomiczky.
Elfogadták. Tomiczky is egy szóra fölkelt a helyéből s elfoglalta a
karszéket, a melyet Hedvig herczegnő üresen hagyott.
– Hát mindenek előtt, urak, tartsunk rendet. Hárman-négyen egyszerre ne
beszéljünk. Sőt ha én nekem megengeditek, majd sorba veszem mind azokat
a tanácsokat, a melyet elmondtatok, névszerint megilletve azoknak
támasztóit; s majd azután hozzácsatolom a magam okoskodását.
Ez nagyon helyes methodus. Az előlülő fogalmazza a szónokok véleményeit.
Tomiczky lengyeles accentussal beszélt magyarul; de ahoz szokva vannak a
görbe felföldön.
– Legelébb is kegyelmednek a tanácsát veszem elő, Homonnai Drugeth
Ferencz uram.
(György figyelt: most ismertették meg vele név szerint is a nevezetessé
leendő főurakat.)
– Kegyelmed azt javasolja, hogy le kell foglalni a püspökök dézsmáit.
Jól van. Megbocsátnak tisztelt barátaim, az Ártándy testvérek, ha az ő
javaslatukat nem vizsgálom, a püspököknek haddal megrohonását. Ezt maguk
is visszaszivják, majd ha egyet aludtak rá. Tehát a püspökök javadalmait
lefoglalni jó lesz. De nem arra a czélra, hogy azt az urak egymás között
feloszszák; hanem hogy azt a gregárius papság, meg a szerzetes rendek
megjuhászítására fordítsák. Ha a falusi papokat, meg a barátokat a
püspökök ellen hadba tudjuk vinni, az lesz a legjobb stratagema.
Általános helyeslés fogadta az indítványt.
– Azokat az ascétai életet folytató barátokat pedig, a kik a világi
vagyonra nem tekintenek, a püspökök világi fényüzésének megutáltatásával
kell ezek ellen fordítani. A mezítlábos barát a legfélelmesebb ellenfele
a biboros főpapnak.
(Ez a mondás nagyon megragadt György lelkében.)
Tomiczky folytatá a rekapitulácziót.
– A mit Tornallyay Jakab uram mondott, hogy legyünk lutheránusokká: ez
olyan fegyver, a mi bizony mondom, majd magától is kiguvad a hüvelyéből;
de tartok tőle, hogy egyszer a markolatja a kezünkbe szakad, s a pengéje
ellenünk fordul.
– Azt én sem helyeslem, szólt közbe Zápolya. Én a vallásra nem alkuszom.
– A mit Athinay Deák Simon czimboránk tanácsolt, hogy szedjék össze az
urak a bandériumaikat, s aztán menjenek fel «cum gentibus» Budára leányt
kérni, azt sem tanácsolom. Bár úgy vettem észre, hogy Zápolya János
grófnak ennél a szónál nagyon szikráztak a szemei. A fegyvert hagyjuk a
végső esetre. Ulászló királyt nem kell bántani. Azzal az én királyom jó
akaratát változtatnók ellenkezőre. Nem kell a királyt megalázni. Nem az
embert kell tekinteni, hanem a koronát. Akármilyen alak üljön is ott az
ország első székében, annak hódolni kell, mert különben szétbomlik az
egész világi rend. Én részemről tisztelettel hódolnék meg a trón előtt,
még akkor is, ha ez a «fa-jankó» ülne benne.
Ezzel a szóval a Zápolya háta mögött álló magister kaminariusra
mutatott.
Rengeteg hahota zendült fel e tréfás mondatra. Az urak hanyatt dültek
karszékeikben s az asztalt verték ökleikkel, úgy nevettek e képtelen
furcsaságon.
György látta a hahotázó arczokat, s valamennyinek az a képe égette bele
magát a lelkébe.
Valami dæmoni akaraterő a jövendők fényét gyujtá fel előtte. Hátha
egyszer ti, hahotázó büszke nagy urak: Drugeth Ferencz, Homonnay Jakab,
Somlyai Báthory István, Czibak Imre, Kun Gothárd, Deák Simon és a két
Athinai és a többiek mind, lehajtott fővel állnátok előttem: szavaimat
várva és rettegve!
A hahota elpihent; a cselédre nem ügyeltek tovább. Elsápad az arcza?
vagy tűzlángba borul? ki törődik vele?
Tomiczky folytatá.
– Az országgyülés egybehivása volna a legjobb tanács. De ez csak a
király akaratával történhetik meg. Azt kellene megtudnunk, hogy kinek
van a gyöngelelkű királyra föltétlen befolyása, és a ki a mellett nekünk
is őszinte hivünk?
– De hát lehet ilyen ember a világon? szólt közbe Zápolya.
– Valósággal van. De hogy ki? azt nem tudom. Mikor a trónteremből
kituszkoltak, én a várpalota lépcsőtornáczán megálltam, bevárva, a míg a
csatlósaim előállítják a hintómat. A lépcsőtornácz fölött van egy kiálló
donjon. Egyszer csak egy összenyomogatott papirgöngy esett a lábamhoz.
Felnéztem a donjonra, annak az ablakai mind le voltak zárva redőnynyel.
Valakinek a redőnyök között kellett utánam leskelődni, s azt a czédulát
ledobni. Azt eldugtam a kalpagomba s csak a hintómba ülve bontottam ki;
nevezetes titok volt közölve benne. Ime itt van a czédula nálam «Ulászló
király és a királyné eljegyezték Anna királyleányt Maximilian
unokájának, Ferdinand herczegnek.»
Erre a szóra a harag és elszörnyedés zivatara tört ki újból.
– Itt van a pozsonyi titkos szerződés folytatása! kiálta Báthory István.
– Azt már besavanyította a rákosi országgyűlés, a hol ki lett mondva,
hogy idegen vérből származott királyt nem vállal többet az ország!
felelt meg rá Kun Gothárd.
– De a római király azt izente erre a magyaroknak, hogy az ő ereiben is
magyar vér buzog. Leány-ágon a Habsburg Árpád-ivadék, mondá Zápolya. S
ha Anna királyleányt Ferdinand herczeg kapja meg, bizony elkapta vele a
magyar koronát is.
– Ezért kellene az országgyülést újból összehívni a Rákoson, szólt
Tomiczky, hogy az kényszerítse a királyt leányának Zápolyával leendő
eljegyzésére. Az, a ki a királynak azt a titkát birja, okvetlenül
legbizalmasabb embere Ulászlónak; és hogy az a titkot közölte velem, az
csalhatlan bizonyítéka annak, hogy alattomban Zápolya hive. De hát ki
lehet az?
A czédulát kézről kézre adták; latinul volt irva. Egy sem ismert rá az
urak közül az írásra.
– No de hiszen itt van ez a hórihorgas! szólt Tomiczky. A ki mindenre
emlékezik. Nos! Magister kaminarius. Hát most nyisd fel a szádat. Ott
voltál; szemfüleskedtél. Jó spion lenne belőled. Hát ki volt az? milyen
alak volt, a ki azután, hogy engem elbucsuztattak, odasettenkedett a
donjonba? Neked azt látnod kellett.
Erre Martinuzzi György azt felelé:
– Fajankó csak kandallót tud fűteni.
S azzal megfordult a sarkán s ment hasábokat rakni a tűzre.
Zápolyának tetszett ez a letromfolás.
– Nemes legény ám a fiu, a kit nem lehet per tu szólongatni.
– A «fajankót» nem vette be a nyaka. Toldá a magyarázatot Athinai. Kutya
is haragszik az orráért.
György aztán el is hagyta a termet, s többet nem tért vissza.
Hanem este, midőn Zápolya szobájába tért lefeküdni, ott találta Györgyöt
a kandallóval foglalkozva.
Megszólítá.
– Hát most mondd meg nekem magamnak, láttál-e valakit a trónteremből a
donjonba lépni, midőn Tomiczkyt kituszkolták?
– Láttam.
– Milyen alak volt?
– Alacsony, szikár termet, sovány, sápadt arcz, símára borotválva,
mélyen bennülő szemekkel, sürü szemöldökkel; fekete selyem talárt
viselt, veres öv volt a derekán.
– Pap volt?
– Igen is. A király gyóntató papja Hammel Mihály.
Zápolya felugrott a fekhelyéről, a hol már neki vetkőzve végig
nyujtózott s újra elkezdett öltözködni.
– Ezt rögtön tudatnom kell Tomiczkyval. Miért nem mondtad ezt meg neki,
mikor kérdezett? Megharagudtál rá a gunyszóért?
– Nem, kegyelmes gróf. Én nem tudom mi a harag! Én még akkor sem vagyok
haragos, mikor karddal verekedem.
– Hát akkor mért tagadtad el, hogy tudod ezt?
– Azért, mert arra gondoltam, hogy mikor egy gyóntató pap elárulja az ő
urának, a királynak a legnagyobb titkát Tomiczkynak, ott én nekem ugyan
vigyáznom kell, hogy el ne áruljak valamit, a mi az én uramnak a titka,
ugyanazon Tomiczky előtt; mert ki tudja, mi közük van ezeknek egymáshoz?
– Helyes eszed van, György, monda Zápolya, elbámulva szolgájának
rendkivüli belátásán. S aztán ismét csak levetkőzött és lefeküdt. Tehát
ne közöljük ezt senkivel.
György ellenben másnap mindent megtudott, a mit az urak egymás közt
határozának. A magyaroknak az a szokásuk, hogy az összeesküvésüket ki
szokták trombitálni.
Egyelőre abban állapodának meg, hogy az Ulászlópárti főpapoknak
lefoglalják a dézmáját; a pátrizáló szerzeteseket megnyerik
propagandacsinálásra a megyékben, hogy az összehivandó országgyülésre
mentül több Zápolyapárti nemest toborzzanak; s az Ulászlópártiakat (az
asszonyok rábeszélését felhasználva) otthon maradásra birják.