Zord, nedves, érdes idő volt.
Ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.
A szép, szobadíszül is szolgáló majolikakályhák még azon időben nem
divatosak Magyarországon, a kastélyokban kandallók voltak, a közrendűek
házában banyakemenczék, vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem
lehetett kandallót beállítani. A helyett a háttérben volt alkalmazva egy
hordozható rézkatlan, török mintára, melyet megtöltöttek bükkfa
parázszsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése
alá, a ki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüst medenczét, mely
szintén parázszsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a
sokaság a teremben, a nélkül is elég meleg támadt.
Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe.
Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a
helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával
előhuzatta a szék alul a parázsos medenczét s rárakta a lábait. – Aztán
következett volna, – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.
Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, a hová neki, mint
várnagynak, mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára
felnyársalt fekete pecsétes levelet.
A ki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az? Levél a pestises
tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb
gyülésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját,
elsietett a terem hátulsó ajtaján.
A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, ki hasztalan
kinálfa fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.
Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett
felbontani a gyászpecsétes levelet s felolvasni a rendek előtt a
tartalmát. János herczeg udvari káplánja tudatá ékes stylusban, hogy
Mátyás király fia az alólirt napon, a halotti szentségek felvétele után,
csendesen elszunnyadott az Úrban.
Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokból álló
társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a
hitelezőjük meghalt.
– Requiescat in pace… Dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is
utána fohászkodtak.
Soha jobbkor nem halhatott volna meg.
Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet archivumba tegyék-e?
– Isten őrizz! Monda a püspök.
– El kell égetni! kiálták a főurak.
Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a
veszedelmes papirostól s odasietett, a mit legközelebb látott, a trón
alatt levő parázsos medenczéhez.
Jó szerencse, hogy a mácsói bán elkapta a gallérjánál fogva.
– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha le nem
ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték.
Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, a hol az lobbot
vetett.
Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:
– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János
herczeg katonái, a kik a szekereket felkisérték, az uruk meghalván,
lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek s aztán
Isten hirével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba
magaviseletéért, melylyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba
tétetvén.
Az utóbbi parancsot Szente uram aképen hajtotta végre, hogy György
vitézt bevitte magához s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy
óráig, nem kenyéren és vizen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és
főtt musttal.
– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sirás-rivás, buslakodás mind nem
használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked
való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.
– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy
ki lesz az, a ki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem
fogadok.
– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, a kit
elfogadhatsz; mert az a szepesi gróf: Zápolya János.
– Ah! Az a fiatal főúr.
– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is épen olyan válogatós a
szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, a mit Tomiczky
által küldött. Egy olyan legényt keres, a ki fiatal, katona volt, talpig
becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jó
indulatú, nem részeges, nem menyecskés, – és a mellett se irni, se
olvasni sem tud.
– No ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.
– Magam is mindjárt rád gondoltam.
– S aztán mi volna ez a szolgálat?
– Ennek a czime «Magister kaminarius».
– Mi az ég csodája az?
– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven
oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több.
– «Magister kaminarius!» – Zápolya Jánosnál!
– Ez az én jövendő uram király akar lenni, monda a vitéz.
A várnagy bámulva nézett rá.
– Hát te hol veszed ezt?
– A lengyel beszélte a király előtt, – az, a kit kidobtak.
– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No hát én
még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn
Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé
kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a
kis fiát karjánál fogva a levegőbe: «héj csak te ekkora volnál most:
akkor téged tennélek meg királynak». – János «ekkora» már, s nem
felejtette el, a mit az apja mondott.
– Szolgálatába állok.
– Úgy én megirom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most
aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, a mi rád
néz, nem végzik lóháton.
– Majd búcsút veszek a «Ráró»-tól.
– Aztán a kardodat is le kell tenned.
– Már attól nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél
ki nagy veszedelemből. Ha megszorítottak, azt mondtam: «nem vagyok
egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!» Nézze meg az élét
kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert soha sem gyaláztam meg a
kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én
vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még
egyszer valaha az én jó kardomért.
Azzal leoldotta az övéről a kardját s megcsókolta a pengéjét, aztán
átadta a várnagynak.
– Ne busulj fiacskám, biztatá a várnagy, majd kapsz e helyett más
oldalfegyvert az új gazdádnál.
Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.
Szente uram aztán utasítást adott neki.
– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, a ki Zápolya Jánosnak a totumfacja s
vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon
ülni.
– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám
goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképen azért nem akarok az ő
kiséretében kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én,
mi az a kocsival döczögés? Egy nap egyik toronytól a másikig. Ha én
gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább
megérkezem Szepes-Váraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és
tyúkteleltetőjével.
Szente uram helyeselte György szándékát s azonnal pennát faragott;
megirta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta
Györgynek, öt denár utiköltséggel, meg egy somfa suhogóval együtt s
azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetés idő, útra bocsátá őt,
Istennek hirével.
Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfabotjával a czifra
várkaput.
– Ki fogsz te még egyszer nyilni én előttem!
Lóháton jött fel Budavárába s gyalog jött ki belőle.
Igaza volt, így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján
döczögtette volna magát, a hol még az a mulatsága is meg lett volna,
hogy a hol dülős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s
ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros uton.
Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, a ki megértvén a
benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a
legénykét és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, a
milyen megilleti a magister kaminariust.
Igen szép jelmez volt, sötétvörös dolmány, zsinór helyett ezüst
tölgyfalavelekkel, buzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású,
hosszúszárú sárga csizmával. György csinos ficzkó volt benne.
– No most még hegyébe jön ez a «melledző».
A melledző parasztviselet. Az úri-rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat
alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrből, csak elől fedi a
termetet, hátulja nincs.
– Mirevaló lehet ez? Kérdezé György a sáfártól.
– Hát hogy a tűz ki ne likaszsza a szép ruhát.
– Tűz? – Ebből azt itélte György, hogy ő rá valami olyan feladat vár, a
hol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjubőr melledző a
muskéta-golyót bajosan fogja fentartani.
Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához
csatolta. Az övnek volt egy nyujtványa, a mi egy lyukas tokban
végződött. Ilyen van a bőröveken, a melybe az egyenes kardot, vagy a
vadászkést szokták dugni.
– Hát a fegyver, a mit beledugjak, hol légyen?
– A fegyver? Mondá a sáfár. A biz itt van. Itt a baltád.
– Balta? Hát minek nekem ez a balta?
– Hát, a mikor szükséges, a fát felaprózni vele.
– Fát felaprózni? Hát mi az én hivatalom?
– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? «Magister
kaminarius».
– No igen, magister kaminarius. Hát mit jelent az?
– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befüteni s a
tüzet folyvást eleventen fentartani. «Kandalló-mester» vagy.
György odadobta a baltát a sáfár lábához nagy mérgesen.
– Vezessen kegyelmed a főispán elé!
Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a
szája is tátva maradt ijedtében.
– Meg ne egyél, vitéz katona! úgyis odavezetlek.
S átvitte Györgyöt a várkastélyba s vezette a míg sok szobán és folyosón
keresztül eljutottak a czimerterembe. Annak a nagy vörösmárvány
kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.
– Ez lesz az egyik kandallód. Mutatá a sáfár Györgynek.
A terem egyik szárnyajtójánál ácsorgott a janitor.
– Pokválem, janitor, üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót, odabenn van a
serenissime?
– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam
prüszkölni.
– Mondtad rá, hogy «prosit?» No hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van
az új magister kaminarius.
A janitor bement, meg kijött s mutatá a könyökével Györgynek, hogy
bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy «zbógom»
s azzal visszatért.
György két ajtón keresztül jutott be a szepesi gróf szobájába.
Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfatáblákkal borítva,
hosszú góth idomú ablak szines üvegkarikáin keresztül szürődött be a
világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázs
tüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül
alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas
pánczélos vitéz arczképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek
festményekkel a kandalló párkányán arany és ezüst billikomok és vedrek.
Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.
Zápolya János ott állt a kandalló előtt, violaszin bársony zubbony volt
rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a szines ablak derengése világította
meg alakját. Szép szabályos, nemesvonású arcza volt, alig pelyhedző
bajuszszal büszkén fölvetett ajka fölött, annál sűrűbb szemöldei s
szokatlanul magas homloka, mely a szemöldök csontoknál erősen
kidudorodott. Haját elől üstökbe csavarintva, hátulról rövidre nyirva
viselte.
Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a
tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.
– Te vagy Utyessenovich Martinuzzi György, kérdezé az előtte álló
ifjutól.
– Nemes Utyessenovich Martinuzzi György, ismétlé kiegészítve az ifju.
– Igen. Nemes. Úgy kivántam. A kit a budai várnagy, mint magister
kaminariust rekomendált be hozzám.
– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem
tudtam, hogy mi az? De kegyelmes uramnál bármely szolgálatot elvállaltam
volna, ha a kocsisi, vagy lovászi lett volna is. Nincs is semmi panaszom
az alacsony sors ellen, a mibe beálltam, csupán attól vagyok idegen,
hogy én az oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, a
kinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok
fegyvere, a pakulároké, én azt az övemben nem hordozom.
Zápolya meglepetve nézett az ifju arczába s aztán a vállára ütött.
– Ember vagy fiu! Az én emberem vagy! Ilyent kerestem én. Igazad van.
Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost,
elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt oda nyujtá
Györgynek.
Györgynek az arcza lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált
volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve
tokjába illeszté.
– Te katona voltál? kérdezé Zápolya.
– Igenis, kegyelmes úr, János herczeg huszárezredénél. Vele jártam a
bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a
zsákmány javából a király és királyné számára. Azok között volt
huszonnégy levágott deli harczosfej. Én azokat kitüzettem, tudatlan
észszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a
királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a
palotából.
Zápolya ajka gúnymosolyra vonult.
– Azt elképzelem, – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél
vissza a te régi uradhoz, János herczeghez?
Az ifju felelni készült; de csak annyit tudott elmondani:
– Azért, mert… akkor a görcs az állkapczájába állt; a két szeme megtelt
könynyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem birta
visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – «János herczeg
meghalt!»
Zápolya arczán e szóra összevillámlott az a kettős világítás, a tűz és a
napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.
– János herczeg meghalt!
Egy nagy hatalmas vetélytárs mult el a világból. A legjogosabb
trónkövetelő, mert Hunyady Mátyásnak fia és a mellett a mostani
báb-királynak leghívebb támasza!
– Pestisben halt meg, mondá György.
Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában,
míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán oda állt György
elé.
– Nagy hírt hoztál vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni
nálam. De még inkább azokért a könyekért, a mik urad miatt fakadtak
előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, a mit kastélyomban
elvállaltál. A magister kaminarius én nálam nem cseléd; hanem belső
bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell
kandallóinkban. A ki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám,
ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a hugom termeibe; az egész
ház rá van bízva, lát mindent, a mi történik, tud mindent, hogy kik
járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről
tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem
annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy
mindezek fölött irni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben
azt, a mit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kamináriusnak.
– Hiven fogom azt teljesíteni, mondá György, bal kezével a dákos
markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt,
kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.
Zápolya nem engedte azt. Erős kézszorításra merevíté meg a jobbját.
– Nemes emberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. –
Fiatal vagyok arra. – Te meg épen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz.
Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya
János. Jobban, mintha aranynyal vásárolta volna meg. Az egyik ifju bele
volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort,
nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett
ifju talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, a ki a királynak azt
meri izenni: «add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra
ülni!» és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával! s azt
mondja neki: «te nemes ember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek».
De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte
álló ifjuban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szivet. Az a köny, mely
Corvin János halálhirének elmondásakor György szemeit elhomályosítá,
beszélt erről a szívről.
Még többet is tett vele Zápolya.
– Szeretnék felőled még többet is megtudni, mondá Györgynek, mint a
mennyit a budai várnagy leveléből megértek. Ülj le ide e székre.
– Hadd álljak, kegyelmes uram.
– Fogadd el a kinálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a
biboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.
S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a
kerevetre dült le.
– A te atyád, Utyessenovich Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč
várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király
seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve,
sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hivatod magadat?
– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovich Gergely
horvátországi főispán, a mit úgy hinak, hogy «comes»; s ezt grófnak is
mondják, a hogy kegyelmességedet is «szepesi grófnak» hiják inkább, mint
főispánnak. Vára igenis van az Unna partján épen a török járás útjában.
De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalócz seregek
falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait
elrabolták, szántóföldei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon
soha. Csak a harczos dandára maradt meg az apámnak.
Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó
kalandokra, s a mi martalékot így ejthettek, abból éltek. A bátyáim az
apám első feleségétől születtek. Hajlott korában másodszor is
megházasodott az öreg, elvett egy velenczei származású olasz leányt, a
Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda
szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros
hölgynek ismertem már, meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a
szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolcz
esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb
megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak
olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, a miért
engem a világra hozott, mert neki gyermeke soha sem volt. Onnan
gondolom, hogy a mióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a
kastélyból, féltem is tőle s boszantottam, a hol tehettem. Egész
gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem. Úgy éltem,
mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A
másét sem kiméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az
apám nevén hijjanak, a minek szégyenére váltam s az anyám neve maradt
rajtam: «Martinuzzi».
– És ezért nem tanultál meg írni és olvasni?
– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az
egész vármegyében, az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan
vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, a miben
fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim.
Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, a ki idősebb volt is s egy
fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt-itt, a homlokomban,
nem tudom mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre.
Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a
keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édes testvére. Nagy kamasz voltam
már, a mikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. Gyalog mentünk odáig,
kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a
szép tornyos városba, épen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt
magával a templomba. Ott az oltár közelében, a hol a vasrács van,
letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De
sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő
asszonyoktól azért a fenhangon való kérdezősködésért, a mit az anyámhoz
intéztem, «mért csinálják ezt? mért amazt?» Tetszett a czeremonia. Végre
az anyám azt sugta fülembe, hogy no már most fogjam be a számat, mert a
ki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De
ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat:
«jó napot keresztapám!» A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a
nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé.
Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat furni kettőnknek a sokaság között,
a miért nagyon megszidtak. A templomból aztán egyenesen mentünk az
anyámmal a püspöki palotába. A czifra portás a mint az anyám nevét
meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márvány lépcsőkőn, azután
egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig
megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellet
várakoznunk, mert a keresztapám épen ebédelt. Egy nagy gömbölyű
asztalnál ült egyedül. Szép piros orczájú, domború termetű úr volt,
violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes
étek, a minőket én soha sem láttam. Csak a szaga csiklándozta az
orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett
hozzá s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot
parancsolt s elébb kihúzva a zsebéből a violaszin selyemkeztyűt, azt
felhúzta a kezére. A keztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy
nyujtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy
üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.
– Hát nem hívta meg az anyádat az asztalhoz? A testvérét?
– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést egyedül, ivott
közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle szinü borokat.
Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, a mire nyers hangon
adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt,
de nagyon el voltam keseredve a miatt, hogy legalább egy ludczombot nem
ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az
étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani horvátul:
«No hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?»
Én erre a magam buta eszével az felelém, hogy «láttam bizony, hogy
kegyelmed keresztapám a templomban is egyedül ivott, idehaza is egyedül
iszik.»
– Hüh! Sziszent fel Zápolya, felegyenesedve fektéből. Hisz ez őrült
mondás volt. (Zápolya igen vallásos érzületü volt s nem tűrte szent
dolgokban a tréfát.)
– Tudom már, hogy az volt, megtanított rá a korbács. Kaptam aztán abból
annyit, hogy három ebédre elég volt.
– De hát nem voltál te azelőtt soha templomban?
– Soha. Vidékünkön minden templom le volt égetve. Egy rácz kápolna volt
csupán, az is fából, abba meg nekem nem volt szabad belépnem. Nagy néha
vetődött hozzánk egy kószáló barát valahonnan, a ki a tornáczban misét
mondott. Annak meg kellett gyónni az egész háznépnek. Én is meggyóntam
neki, s azalatt kicsentem a csuhája zsebéből a füstölt kalbászt, a mit
az ángyomtól kapott.
– No te rád, nemes vitéz, ugyan sok igazítás elfér.
– Tudom én azt magam is, csak azt tudnám, hol igazítanak meg?
– Hát nagybátyád, a püspök, nem tette meg?
– Az kikergetett a palotájából, hanem elébb jól megveretett. Én aztán
elbújdostam a világba. Találtam egy nagy erdőt, abba belebódorodtam,
napokig eltévelyegtem benne. Éltem málnával, mogyoróval, a mit az erdő
adott. Éjszaka odvas fákban háltam. Megkergetett a farkas, megkergetett
a kurta kigyó. A farkast elhajigáltam magamtól kövekkel, a kigyót
elvertem husánggal, hanem egyszer valami szörnyeteg nagy állatra
kukkantam a bozótban. Soha sem láttam még olyat. Szarva van, mint a
bikának, de maga sokkal nagyobb annál. Iszonyú nagy széles feje, vastag
nyaka egészen benőve sörénynyel, a két lapoczkája között egy nagy púp.
– Az egy bölény volt!
– Az ám. Megmondták később. Ott legelt két tehenével meg egy borjával. A
mint meglátott, dühösen rohant rám. Én felfutottam egy fára, akkor
elkezdte a nagy fát döngetni a kemény homlokával. Azt hittem, hogy
kidönti a helyéből. A szarvaival tépte a gyökereit s bömbölt iszonyú
módon. Én szépen beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne bántson,
hisz én csak egy szegény gyerek vagyok, soha se ettem borjuhúst
életemben, nem vádol a lelkem, hogy valaha a familiájának vétettem
volna, de csak nem engesztelődött meg. Ott maradt a fa alatt egész nap.
Azt gondoltam, hogy éjszakára majd odább megy. De éjjel is ott maradt.
Akkor tudtam meg, hogy ökör, tehén nem alszik soha, ha lefekszik is
ébren marad. Reggel egy kis időre elment legelni, de minden neszre
figyelt, s a mint meghallotta, hogy én kezdek czihelődni a fáról,
egyszerre odarohant s ujra elkezdte a fát döngetni. Az éhségemet csak
elvertem a fáról szedett bükmakkal, de a szomjúság majd megölt, a
faleveleket rágtam. Egyszer csak este felé puskadurranás hangzott az
erdőben, erre a vadállat akkorát ugrott, hogy szöktében megfordult maga
körül, s arra aztán a hozzátartozóival együtt neki vágtatott a legsürűbb
bozótnak, csak úgy recsegett alatta a csalit. Én aztán nagy sietve
lemásztam a fáról s futottam abban az irányban, a honnan a puskalövést
hallottam. Ezalatt egészen rám esteledett. Sötét volt, a sok
szentjánosbogár csillogott körülöttem. Végre tüzet láttam felcsillámlani
a fák között. Arra felé futottam. Nagy tűzrakás volt. Mellette valami
harmincz ember guggolt és hasalt, ketten pedig egy fanyárson egész
dámvadat sütöttek, még a szarva is rajta volt a fején.
– Bizonyosan orvvadászok voltak.
– Ha még orvvadászok lettek volna! Haramiák voltak, zbojnikok, a kiknek
a nevét már sokszor hallottam emlegetni, a «cserveni dolmán» czimborái.
Mingyárt rájuk ismertem a veres dolmányukról. A mint engem észrevettek,
egyszerre felugráltak, puskáikhoz, handzsáraikhoz kapkodtak, csak aztán
csillapodtak le, mikor látták, hogy csak egy fegyvertelen suhancz jön
eléjök. Azért mégis meg akartak ölni, hogy hátha kém vagyok. Hanem aztán
a harámbasájuk megszánt, «Ne bántsátok! Hátha hasznát vehetjük ennek a
ficzkónak?» Azzal oda állított a tűz mellé, hogy nagy fakanállal
öntözgessem a nyárson forgó pecsenyére az alatta levő teknyőben meggyült
forró zsirt, attól az porhanyóbb lesz. Az alatt kikérdezett, ki vagyok,
honnan jövök? Elmondtam neki mindent hegyiről-tövire. A zsiványoknak
nagyon megnyertem a tetszését. «Hisz ez nekünk való ficzkó!» A mint
aztán a bölénynyel való rémületemet elmondtam előttük, akkor meg nem
foghattam, hogy miért ordítanak fel olyan ujjongással, mintha valami
elásott kincsre bukkantak volna? A harámbasa odajött hozzám, s vállamra
ütött, pajtásnak nevezett s aztán maga vágott le a pecsenye megsült
részéből a számomra egy darabot, s a kezembe nyomta, a mit én nagy mohón
befaltam. Azután egy kulacsból innom adott valamit, a mi savanyú is
volt, édes is volt, s úgy égette a torkomat, mint a tűz. Akkor aztán azt
mondá a harámbasa, «jól van ficzkó, holnap szabadon elmehetsz innen,
elvezettetlek egész odáig, a hol meglátod Lepoglava várát.»
– Az volt Corvin János herczeg lakhelye.
– Megtudtam azt is. A harámbasa azt mondá, hogy a legelső embernek, a
kivel a várkapuban találkozom, csak annyit mondjak, hogy engem a bölény
megkergetett, akkor bizonyosan a herczeg eleibe fognak vezetni, s az
engem ezért jól meg fog jutalmazni.
– Értem. A bölény olyan ritka vad már az országban, hogy kevés vadász
tud egyet elejteni.
– Azután azt mondá, hogy majd én fogom a herczeget és vadászkiséretét
elkalauzolni arra a helyre, a hol a bölénynyel találkoztam, még azon
éjszaka. Akkor még egyszer adott innom a kulacsból. Én attól aztán úgy
elálmosodtam, hogy eldültem a földön s elaludtam a tűz mellett. Egyszer
azonban egy haramia jól oldalba rugott. Meg akarta tudni, hogy alszom-e
igazán? Én fölébredtem a rugásra, de mégis úgy tetszett, mintha alunnám.
Hallottam, hogy mit dödörögnek a zsiványok maguk közt. Hogy a
czimboráikat összecsődítik, vannak kétszázan, s mikor a herczeg a
vadászkiséretével lejön az erdőbe a bölényt keresni, egyszerre
körülfogják, foglyul ejtik s akkor aztán rémséges nagy váltságdijat
fizettetnek érte, azon megosztoznak. Azt is mondták, hogy nekem is adnak
belőle s aztán felvesznek a czimboraságba. Nem is nagyon bántam. Hisz
ezek vitéz czimborák, hátha még egyszer én lehetek a vezérük. Egész
életemben mindig azt hallottam, hogy rabolni vitézség.
– Hát aztán megtetted, a mit a haramiák rádbiztak?
– Meg biz én. Eljutottam Lepoglava alá s a mint ott egy hajdúval
találkozám, mondám neki, hogy láttam az erdőn a bölényt. De csak hogy a
tenyerén nem vitt a herczeg elé. Annak is elmondtam, a mit láttam és
tapasztalék. Nem kellett semmit hozzátennem, nem volt mese. A ki nem
látta a bölényt, az nem tudja elmondani, milyen a bölény. A herczeg
nagyon megörült a beszédemnek, s rögtön rendeletet adott a sáfárjának,
hogy engem öltöztessenek fel jó tiszta ruhába, olyan ágról szakadt is
voltam! Ez a jósága úgy meglágyította a szivemet. Valami nagy keserűség
fogta el a torkomat, sirva fakadtam. A herczeg azt kérdezte, miért
sirok? «Azért, mert olyan czudar gonosztevő vagyok. Én téged most
kelepczébe akarlak csalni, hogy majd mikor a bölényre mégy vadászni, a
haramiák elfogjanak, magukkal vigyenek, nagy váltságdijt fizettessenek
érted.»
– No az becsület volt tőled.
– Meg is lett a jutalma. János herczeg megdicsért s aztán leküldött a
csatlósaihoz, hogy tartsanak jól. Másnap pedig erős vadászkisérettel
elindult az erdőbe az én vezetésem mellett, de elébb éjszaka két csapat
muskétás lett két oldalra elbujtatva, a kik a rablókat körülfogják, a
míg azok a herczeget akarják kézrekeríteni. Egész csata lett abból, én
magam is részt vettem benne, puskával a kezemben. A rablók egy része
elesett, más része fogságba került, de a harámbasa egy csapattal kitört
a kelepczéből és elmenekült. A fogoly rablókkal röviden elbántak,
valamennyit felakasztották az erdő szélében az út mellé. Engemet aztán
pártul fogott a herczeg s rövid időn felvitt magával Buda várába, egy
időre maga is ott telepedett le. Ott bizony henye életet éltem a
cselédség között, egész nap lebzseltünk, egyéb dolgunk sem volt, mint a
lovakat, hintókat tisztogatni a sártól. Mikor aztán a herczeg megint
vissza akart térni Horvátországba, engem oda hivatott magához, s azt
mondá: «te édes szolgám, nem jösz velem Lepoglavára, mert ha ott a
rablók elkaphatnak, a minapi elárultatásukért majd nagy kegyetlenül
bánnak veled; hanem lemégy Erdélybe egy muskétás hadammal, az én
vajda-hunyadi váramba s ott vársz, a míg ismét érted nem küldök. Nem
fogok rólad elfelejtkezni.» Ott felejtettek biz engem öt esztendeig.
– No ott ugyan nem sok hasznos dolgot tanulhattál.
– De igenis tanultam, lóháton karddal, kopjával verekedni, aztán meg
magyarúl, lengyelül, oláhul beszélni.
– Az is szép tudomány.
– Egyszer aztán jött a parancsolat a vajda-hunyadi várőrséghez, hogy
gyors iramodásban siessen a Vas-Kapuhoz a herczeg hadaihoz csatlakozni.
Az én uram megkezdte a Dunán túl a törökök ellen dicsőséges hadjáratát.
Mindenütt ott voltam a testőrhuszárjai között s magamviseletével
kiérdemeltem, hogy zászlótartónak kinevezett. Hadnagygyá is megtesz
vala, ha írni és olvasni tudok. A nikápolyi csatában levágtam a török
szarácsiak vezérét páros viadalban. Ezért azzal jutalmazott meg a
herczegem, hogy én rám bizta a király és a királyné számára kiválogatott
hadi zsákmány felszállítását Buda várába. Hej, micsoda csába reménységek
között mentem oda! Azt hittem piros csizmát adnak, aztán azt kaptam,
hogy kilöktek a várból s még a lovam is elvették.
Ez emléknél összeszorítá a torkát a keserűség az ifjúnak. Egész
gyermekes panaszhangon mondá:
– De hát miért? De hát miért? Hát tehetek én arról, hogy a királynénak
olyan gyönge szive van, hogy nem tudja az ellenség levágott fejét utálat
nélkül meglátni? Hisz azért királyné, hogy ne legyen olyan gyönge, mint
más asszony.
Zápolyának tetszett ez a kifakadás.
– De hát nem soká fájt nekem az, hogy a királyi várból kitették a
szüröm, mert nyomba jött utána az a hír, hogy az én jó gazdám, a dicső
János herczeg meghalt. Ez a nagy fájdalom elnyomta azt a kisebbet.
– Derék fiú vagy, György.
– Most pedig meg vagyok vigasztalódva, hogy a jó uram helyett kaptam egy
másik jó urat. Olyan hiven fogom szolgálni kegyelmességedet, mint a hogy
szolgáltam a régit s ha Isten megsegít, talán még annál is jobban.
– El is várom tőled. És most azonnal bevezetlek a hivatalodba. Itt az én
szobámban csak egyszer kell a tüzet megraknod, délben, én nem szeretem a
meleget. Hanem a czímeres teremben már korán reggel kell tüzet szítanod
mind a két kandallóban, s azt időnkint élesztened, ott egész nap mindig
akad vendég úr, a ki a dőzsölő asztalnál ül s azoknak eddig az volt a
szokásuk, hogy koczkát vetettek egymás között, ki tegyen ismét
fahasábokat a tűzre? mert a pórt nem türik a teremben, itt pedig nemes
ember, a ki szolgálatot tegyen nem akad. Azután a herczegnő, az anyám
szobájában kell befűtened a kandallót, de mielőtt belépsz, háromszor
kell kopogtatnod az ajtón, s addig várnod, a míg egy sípszó nem felel
belülről. Akkor aztán jönni fog egy fraj, a ki felnyitja előtted az
ajtót. Mikor belépsz, semmi üdvözletet nem kell mondanod, se «jó
reggelt», se «dicsértessék»-et, csak a kandallóhoz menned, felszítanod a
tüzet s aztán csendesen eltávoznod.
– Azért vannak ezek a sarok nélküli saruk.
– Gyere utánam.
Zápolya néhány hideg szobán keresztül elvezette az új szolgát a nagy
czimerteremig.
Hosszu, komor, sötét terem volt az, ódon freskó festményű falakkal és
márvány oszlopokkal, melyeknek közeit családi czimerek, fegyverekből
összerakott trofeumok diszíték. Magas nehéz pohárszékek két oldalon,
ezüst és aranyozott billikomokkal és vedrekkel megrakva, többnyire
műremekei az olasz ötvösművészetnek. Két pánczélos vasember a két ajtó
mellett. A terem két végében roppant nagy kandallók, a mikben egész
máglyatűz égett. A terem közepét elfoglaló nagy tölgyfaasztal mellett
ült «már» valami tíz vendég úr, vagy talán «még». Lehet ám, hogy a
tegnapi vacsorától feledkeztek ottan.
Mikor Zápolya belépett a terembe, hangos üdvözlettel fogadták:
– Adjon Isten, a mi nincsen!
Ez az igazi magyar üdvözlet.