Nem volt már előtte chaosz. Szemügyre vette egyenkint az alakokat.
Egyszerre tíz alakot is meg tudott figyelni, s itéletet hozni felőlük. A
nevére valamennyinek emlékezett. Az ott a király mellett jobbrúl Bakács
Tamás, a primás. Innen rajta az a nagy fekete szakállú, Szathmáry
György, a pécsi püspök. Az a daliás alak, a ki a trón oszlopához
támaszkodik, s a királynénak nyájas szavakat suttog, Perényi Imre, az új
nádorispán. A királyné magas, nyulánk hölgy, fehérpiros arczczal, vékony
ajkakkal, nagy fekete szemekkel, mik fölött az egyenes szemöldök csak
nem összeérnek, az álla szívalakú és kétfelé osztott. Öltözete
granátszin bársony, gyöngyökkel himezve.
Tomiczky baljában a kardját, jobbjában a prémes kucsmáját tartva,
toppant a trón elé, s fél térdét meghajtá előbb a király, azután a
királyné előtt, akkor egy mazurka bókot csapva, összeüté a sarkantyúit,
s azután a balkezét a csipőjére nyomva, jobbjával a süvegét magasra
emelve, megkezdé az üdvözlő szónoklatát a királyhoz.
Lengyelül beszélt. Ez volt a királynak az anyanyelve.
Annálfogva György megértette az egész előadást. Jobban mint a magyar
urak, a kik közül csak a felvidékiek értettek valamit lengyelül.
Különös kivánsága volt a lengyel főurnak. Zápolya János, a szepesi gróf
számára kérte meg feleségül a király leányát: azt a kis három esztendős
czukorbabát.
Ulászló kényelmetlenül feszengett a helyén. Ha más nyelven beszéltek
volna hozzá, jó lett volna a dolga. Akkor a háta mögött álló tisztelendő
Hammel uramnak azt mondhatta volna, «quid dixit ipse?» Az megmagyarázta
volna neki, ő megtagadta volna rá a feleletet; azt Hammel újból
tolmácsolta volna: ez akkor úgy ment volna, mint mikor két ember egyik
árokpartról a másikra beszél át. Nem veszhetnek össze, mert nem érik el
egymást. De lengyelül kérdezve, lengyel választ kellett adni.
– Mit akarsz? kérlek, hiszen még csak három esztendős a leányom.
– Isten és a szent szűz oltalma alatt nagyra fog nőni.
– De még a szepesi gróf is gyermek, hogy adjunk annak egy királyleányt
feleségül?
– Ha lehetett tizennégy éves korában szepesi gróffá tenni.
– De hát mire való volna ez a házasság?
– Az ország nyugalma kivánja. Felséged beteges. Ha ne adj Isten,
trónváltozás történik, kell egy legitim örökösnek maradni, a ki a
zűrzavaroknak elejét vegye.
– De én nem vagyok beteg. Én nem fogok meghalni. Nekem még lehet fiam
is.
S e szónál olyan gyöngéden tekintett a király a viruló szépségű
királynéra, ki a lengyel társalgásból nem értett semmit. A király arczát
átfutotta a láng, annak a tűznek a lángja, mely ötven éves korában
gyulladt ki először szivében.
Most aztán a királynéhoz fordult a lengyel. Ő hozzá már francziául
beszélt.
A főurak nyughatatlankodtak a sok idegen nyelven folytatott beszéd
miatt. «Loquatur latine!» Kiabáltak közbe. Az ungvári unitus püspök, a
ki jól értett lengyelül, fennhangon magyarázta a körülállóknak a király
és Tomiczky szóváltásának tartalmát, a mi azokat nagy felgerjedésbe
hozta: «Hoc non pergit! Hoc non tolerabimus!» Zúgták haragosan némelyek.
Ellenben olyanok is voltak, a kik kedvteléssel sodorgatták a
bajuszaikat, a kiknek tetszett a dolog, s odasuttogtak a lengyelnek:
«nye bojsza!»
György mindent látott és hallott, de még nem értett semmit.
Egy kis leányt kérnek feleségül egy gyerek ember számára. Mit tartozik
ez az országtanácsra? Ez családi ügy. Mi köze ahhoz ennyi bölcs
honatyának? Végezzék a szülők magukban.
A mit francziául beszélt a lengyel a királynéhoz, abból már nem értett
semmit. De a királyné válaszát még is megértette. Annak az arcza is
beszélt. A versaillesi udvar légkörében növekedett, temperamentumteljes
nő arczában eleven kifejezést nyert minden indulat, mely szavait
diktálta, szeretete a gyermeke iránt, gyűlölete a kérő személye ellen,
büszkesége, mely magasabb czélt tűzött maga elé, elutasító heves
kézmozdulata. Meg lehetett azt érteni. Az anya is kikosarazza a kérőt.
Tomiczky ekkor a legvégső szinpadi fogáshoz folyamodott. Magához a
legközelebb érdekelt félhez fordult; térdre bocsátkozék a kis
királyleány elé, s annak mondá el a leánykérő ajánlatát, odakinálva neki
a jegygyűrűt, közepén egy ragyogó karbunkulussal.
A kis királyleány pedig, igazi franczia vér! pajkos mosolyra hajnalodó
arczczal, fogja a két markában tartott szablyát, s azzal megfenyegette a
tolakodó násznagyot. Lefesteni való jelenet volt. A gunnyasztó király, a
büszke királyné, a karddal fenyegető gyermek s a térdeplő követ, körül a
fényes főrendek.
Ekkor a főurak sorából kilépett az a fekete szakállú püspök, s
odatoppanva Tomiczkyhoz, azt kiáltá neki: «sed non facias sculptile!» s
azzal eléje állt, odaplántálva magát a királyleány és a lengyel közé.
Tomiczky erre dühösen pattant fel térdéről, s haragjában belemarkolt az
útját álló főpapnak a szakállába.
Erre aztán a püspök úgy ütötte fejbe az öklével, hogy a halászgyűrűjének
ott maradt a véres nyoma a homlokán.
Micsoda dulakodás ez a királyi pár szemeláttára!
Jó szerencse, hogy a nádor közbeveté magát: a ki athlétai erejű férfi
lévén, nagyhamar szétválasztá a viaskodókat. Tomiczkyba aztán
hárman-négyen belekapaszkodtak, s kihúzták tuszkolták az elfogadási
teremből, a ki aztán végig szitkozódva valamennyi országnagyon,
pattogott még az előteremben, míg nehány híve – Zápolya-pártiak – utána
nem ment és le nem csillapítá.
György ámult és tanakodott magában, miért kell ilyen haragnak támadni
egy gyermekleány miatt? Ez a terem is egy olyan nyitott könyv volt
előtte, melynek a betüit nem ismeri, csak az illusztráló képeket látja
benne.
Az egész hátramaradt társaság debacchált: a királyné felállt a helyéről
s nógatta a királyt, hogy vesse végét a kihallgatásnak.
Ulászló azonban nagy flegmával volt megáldva a természettől. Az ő
emlékezete megkapaszkodott egy szóban, a mitől nem tudott elszakadni.
Zsákmányról, arany, ezüst ajándékról beszéltek az imént előtte, a míg ez
az alkalmatlan közbe nem rontott a maga esetlenkedéseivel. A
zsákmányhozó még mindig itt áll. Ugyan senki sem törődik vele. De a
király egy perczig sem vette le róla a szemét.
A nagy hűhó közepett a király felemelé a kezét, s megfordított mutató
ujjával közelebb lépésre buzdítá a katonát, kegyes leereszkedéssel
intézve hozzá a kérdést:
– Quid tulisti?
(Azt már Szente uram elmondá Györgynek, hogy ez a királynak a rendes
kérdése a hozzájárulóhoz s ez azt jelenti, hogy «mit hoztál?»)
E gyakorlati értékű kérdés csillapítólag hatott a felháborodott
kedélyekre. György nógatást kapott, hogy beszéljen.
Ő aztán beszélt.
– Az én uram, János herczeg, szinét-javát kiválasztá a Bolgárországban
ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy
szekér telt meg a zsákmánynyal. Van közte arany és ezüst marha szép
sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás
fegyverzetek és nyeregszerszámok, a milyeneket ez országban még sohasem
láttak.
Nagy érdeklődés támadt e szavakra.
– Hol van? hol van?
– Íme rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár
udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat
innen a márvány eszterhajról könnyen megtekinthessék.
A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné
felé, annak a véleményét várta.
– Voyons donc. Monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.
A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a
trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott
kulcscsal, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi
pár megindult a tróntól az erkély felé. A király jobbján vezette a
királynét. Candalei Anna egy fejjel magasabbnak látszott a férjénél, a
királyné kezén volt a kis leány.
Ők hárman léptek ki először az erkélyre.
A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt
mondá, «dobzse, dobzse!»
Candalei Anna azonban előbb lehajolt a kis leányáért, hogy azt a karjára
emelje, ő is lelásson az udvarra.
Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra,
hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.
Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében
tartott gyermek arczát.
– Ah! C’est infernal!
Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer
felsikoltott.
– Chassez le! C’est un démoniaque!
Azzal siró görcsök közt elrohant a teremből.
A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.
György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr szine
változását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.
A nádor azonban értette, a mit a királyné parancsolt: «Kergessétek el
innen ezt az ördöngöst!» S a vállára ütött Györgynek.
– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a
dárdára tűzött fejekkel.
Györgynek ez is rejtély volt.
– Mi nálunk így szokás.
– No hát már most csak hordd el az irhát!
S azzal a nádor intésére két darabont kétfelül karonfogta a katonát, s
szépen kituszkolta a teremből, s addig meg sem állt vele, a míg a
lépcsőházig jutva, a grádicson le nem taszította.
Így bocsátották el a zsákmányhozót.
(A históriaíró feljegyzi, hogy a királyné soha sem ivott többet annak a
kútnak a vizéből.)
György vitéz az alatt, a míg a grádicsokon aláfelé lépegetett,
elgondolkodott mind azon, a mit látott és hallott.
Ő egy diadalmas hadjárat zsákmányait hozza fel a királyhoz, melyeket az
ő vitézkedése is öregbített, s a király azt se mondja neki, hogy
«köszönöm», a királyné haragosan kergeti el a szine elől, s a nádorispán
azt monda neki: «Hordd el az irhát!» Legalább az urának izenhettek volna
egy nyájas szót, a kinek a nevében beszélt, a ki a győztes hadjáratot az
ellenség tartományában befejezte: a királyi vérből származott
herczegnek, Corvin Jánosnak. Milyen nagy ellentét! Mátyás király fia,
meg Dobzse László között! Hanem hát ilyen király kell a magyar főuraknak
és egyházi fejedelmeknek! Micsoda urak, micsoda főpapok! Emlékezett rá,
hogy az urának, János herczegnek milyen véres harczai voltak a zárai
püspökkel, a ki az alatt, a míg ő a hitetlenek ellen harczolt, a várát
elfoglalta erővel, úgy kellett megostromolni, mint az ellenséget. A
hideg harag foglalta el egész lelkét. Utálatot érzett egyenkint és
egyetemesen mind azok iránt, a kiknek a nevét most hallá, az arczaikat
megfigyelte. Csak egy ember iránt érzett valami meleget, azon ifjú
iránt, a ki gyermek létére oda mer izenni a királynak, add nekem a
leányodat feleségül, mert te öreg vagy már, nyavalyás, ha kidülsz, hadd
ülök a helyedbe, a királyi trónra. Ebben az emberben van szív! Hogy is
mondták a nevét? Zápolya János! Az apjáról elég rosszat hallott!
A hidegvérű lények haragja még erősebb, mint a melegvérűeké. Még a féreg
szivében is van bosszú. S a tehetetlen féregnek kell sejtelemmel birni
arról, hogy ő belőle még repülő lény lesz: fegyverrel, ártó fulánkkal
ellátott, különben nem furná be magát a földbe, hogy ott bevárja,
bábalakban, a míg szárnyai kipattannak.
György nagy elbúsultában szinte beleüté a homlokát Szente uram
mentelánczába, a ki szembe jött fel a lépcsőn.
– No, fiam! hát mi történt veled? De hamar végeztél!
– Az történt, hogy kidobtak.
– Tán valami otromba dolgot beszéltél a király előtt?
– Nem én. Hanem a királyné haragudott meg reám.
– A királyné? Hát azzal mi ügyed-bajod volt?
– Egy csepp sem volt nekem, hanem a mint meglátta azokat a török
fejeket, a mik a kút körül dárdára voltak kitűzve, felsikoltott és
elszaladt.
– Török fejek! Dárdára tűzve? Hát ki cselekedte azt a bolondot?
– Én biz azt.
– «Ettetmeret a tyúk!» Káromkodék visszafelé fordítva a mondást Szente
uram. Meggárgyultál te fiú?
– Hiszen kegyelmed maga is azt mondá, hogy szeretne egy olyan deli-fejet
látni.
– Látni hát! De nem dárdára tűzve!
– Hát ezt mi nálunk odahaza így szokták.
– Jaj de nagy bolondot tettél! Most mindjárt szaladj, szedesd le a török
fejeket, s dobáltasd a Dunába. No képzelem, a királyné hogy halálra
rémült, mikor azt meglátta!
– De hiszen én abban a nagy ezüstkapcsos könyvben láttam egy képet, a
hol egy király, meg egy királyné ülnek az aranyos zsellye-székben, s
előttük egy garmada levágott fej, a hóhér készül a pallossal levagdalni
a többit.
– Hja az régen volt. Az a királyné Vak Béla felesége volt, a ki a férje
megvakítóit lenyakaztatá. De a mostani királyné egy finom érzésű dáma,
egy érzékeny asszony. Soha sem beszéltél te még asszonynyal?
– Soha.
(Igazat mondott. Még az anyjával sem beszélt, mert az csak olaszul
tudott, ő pedig gyermek-korában csak horvátul tanult a cselédektől,
Vajda-Hunyadon a várban nem fordult meg asszony, a hadjáratban pedig
elfutott előle valamennyi.)
– No te most, mondhatom, hogy szépen magad alá döntötted a forrót! Te
most itt nem maradhatsz Buda várában.
– Nem is maradnék, ha ezt a palotát nekem adnák sem. Megyek egyenest a
pajtásaimmal vissza az én uramhoz, János herczeghez, s elmondom neki,
hogy fogadták az ajándékait fényes Budavárában.
– Dehogy mégy ahoz fiam! Dehogy mondasz te annak egyet is, mást is!
Látod ezt ni?
Azzal a várnagy valami furcsát huzott elő a kaftánja alól. Egy fekete
pecsétes levelet, a mi egy hosszú nyelű két ágú villára volt feltűzve.
– Látod ezt ni?
– Látom. Paksaméta. De mi a kőnek van ez cserepcsikra tűzve, mint a
szalonna, a mit meg akarunk piritani tűznél?
– Hát hogy ezt is tüzön megfüstöljük. Ez a levél olyan vidékről jön, a
hol pestis pusztít. Ebben a levélben van megirva, hogy a te kedves urad,
János herczeg meghalt.
György halálsápadt lett erre a szóra.
– Meghalt? hebegé, s a falnak esett ijedtében.
– Jól járt szegény, mondá a várnagy. Mi is jól jártunk vele, hogy
elköltözött. Nem találta helyét a világban. Lágy ember volt, a ki hozzá
támaszkodott, eldült.
György csak összeroskadt ott a lépcsőház szegletében, s fejét két karja
közé temetve, elkezdett keservesen sírni.
Szép figura! Egy huszár a ki sír.
Hát valakinek csak kellett Mátyás király fiát megsiratni!
A feleségnek volt már, a ki vigasztalja!
– No fiacskám, te csak sird ki magadat ide lenn kedvedre. Mondá a
várnagy. Én sietek fel ezzel a villára szúrt levéllel a királyhoz. A
király, tudom, hogy a mint azt meglátja, s azt hallja, hogy «pestis»,
azonnal befogat s egész pereputtyostúl költözik Csehországba. Majd ha
visszajövök, akkor felszedlek a földről, aztán beszéljünk róla, hogy
hová dugjalak be.
Azzal csendesen ballagott fel a lépcsőkön Szente uram, jó messze
eltartva magától a sokszor felfüstölt gyászhirlő levelet.