A két nagy királyi termet egymással összekötő márvány küszöbű ajtó egyik
párkányzatán:
«Mathias Corvinus, Rex Hungariæ.»
A másikon pedig:
«Uladislai hoc magnificum opus. MDVII.»
A várnagy azt szerette volna, hogyha a fiatal hadfi ennyi pompa láttára
szörnyüködött volna s nagyon bosszantá, hogy ez még annyit sem mond rá,
hogy «aujnye!»
– No hát láttál már ennél szebb palotát életedben, te lélek?
(A régi magyaroknál csak az a szó járta szidalmazásnak: «te lélek!»)
– Hát, nagy jó uram, czifra palotából annyi részem volt én nekem, hogy
akár megcsömörlöttem tőle. Tíz álló esztendeig laktam meg a felséges
Vajda-Hunyad várát; a hová az én uram és pártfogóm János herczeg
küldött. Ott éltem nagy ártatlanságban a kék darabantokkal együtt.
Láttam én ott faragott követ, festett falat annyit, hogy irtózok
rágondolni; olyan hideg volt benne, majd megfagytunk, s a denevérek mind
megrágták a kenyerünket. Áldottam a Jehovát, mikor onnan elvittek s a
rongyos sátor alatt hálhattam, a hol nem volt a fejem alatt kirakott
márványkép. Jobb szeretném én, ha valami mást mutatna meg kegyelmed
nekem.
– Tudom. A boros pinczét. De oda én téged, fiacskám, az audientia előtt
nem vihetlek, mert ha a királyné megérzi, hogy bort ittál, menten
kidobat a teremből. Hát majd csak azután jön a bor.
– Azt pedig szépen megköszönöm, mert azt sem tudom mi az?
– Nem ismered a bort?
– Hát hol vettem volna? Tíz esztendeig az oláhok között, kettőig a török
földön. Ott mind nem ismerik a bort. Azt hallom, hogy bolond lesz attól
az ember. Nem kérek én abból. – Hanem ha jót akar velem, nagy jó uram,
arra kérném, mutatná meg nekem azt a nagy csodáját a dicső Mátyás
királynak, a minek az egész világra elterjedt a híre: hogy is mondom
csak ki? a «bibliothékáját!»
– A bibliothékáját? Jajh fiam! A ki oda belép, még ha kanállal ette is a
tudományt, úgy megretten tőle, hogy könyörögni kezd: ereszszenek innen!
elveszek ebben az erdőben!
– Azt szeretném én látni.
– Ismersz valamiféle litterákat?
– Azt sem tudom, milyen fáról rázzák.
– No, akkor hát nem fogsz innen ellopni semmit. Hanem aztán tőlem ne
sokat kérdezősködjél, mert én Nagyszombatban csak a humaniorákig jártam.
Azzal előkereste a nagy kulcsos karikáról a legdíszesebben kiformált
czifra kulcsot, a minek a fogantyuja csupa sárarany volt s elvezetve
magával a káplárt ama hosszú keresztfolyosón végig, melynek doha jelzé,
hogy ennek az ajtaját ritkán szellőztetik, kinyitá előtte a rézzel
gazdagon kivert vasajtót.
György lekapta a süvegét a fejéről s térdre bocsátkozék, a mint a
könyvtárba belépett.
– Nem templom ez, öcsécském, mondá neki a várnagy.
– De olyan felséges, mint egy templom.
Mátyás király világhirű könyvesháza! A gazdag ornamentikájú
boltozatokkal, melyeknek összefutó gerinczei közét a tudományos világ
vezéralakjainak fresko-festményű képei tölték ki. A remek faragványú
szekrények és körülvonuló galeriák a sorba állított foliansokkal, mind
fényes bekötésben, pergamen, marokin, préselt bőr, szattyán borítékkal.
Irott mű a legtöbb. A nyomtatvány még ritkaság. Az ablakok előtt roppant
nagyságú földglobusz és csillagsphera. Szemben az ablakokkal egész falat
eltakaró térképek s középen egy remek faragványu feszület,
elefántcsontból, melyen az életnagyságú Megváltó alak oly élethű, hogy
szinte hallani a nyitott ajkáról a fájdalmas felkiáltást: «Eloi, Eloi!
Lámma abszatháni?» Átellenben a feszülettel egy nagyszerű óramű, mely a
nap és holdjárást is mutatta.
A templomi hangulatot növelték a magas ablakok üvegfestményei s a padok
és karszékek, angyalos faragványaikkal. Az ablakfülkék a lemásolók
számára voltak berendezve apró kartalan székekkel és asztalokkal. Az
öles vastagságú falban valódi czelláknak tüntek fel.
A fiatal katona egészen meg volt igézve a bámulattól. Egyre sohajtozott:
«Istenem! Én Istenem!»
– No úgy-e, ilyen nincsen Vajda-Hunyadon?
A várnagy, hogy teljessé tegye pártfogoltja gyönyörűségét, felnyitott
előtte egyet azokból a nagy márványasztalon heverő, aranyozott bőrbe
kötött könyvekből, a miket drágakövekkel kirakott kapcsok foglaltak
össze.
A felnyitott könyv épen Marcus híres krónikája volt a tizennegyedik
századból. Talán nem is véletlenül volt odatéve; hanem hogy a
bibliothecariusi hivatal ez idő szerint vákálván, a várnagy által
helyettesíttetett, s Szente uram ebben az egy opusban volt csupán
járatos, azt produkálta a látogatók előtt.
Épen a 38-ik lapra nyitotta a könyvet, hol egy pompás színekkel festett
kezdőképen szent István király harcza van ábrázolva a bolgárokkal. A
magyarok pánczélosan, dárdásan, a bolgárok hegyes süvegekkel, nyilazva.
A szent király maga, fehér lováról leszállva, melyet egy czímeres apród
tart kantárszáron, feje körül arany glóriával, mindkét lábával az
elesett bolgár vezér tetemére tapos, pallosát emelve.
A fiatal vitéznek az tetszett legjobban a képen, hogy ime egy olyan
derék szent, a ki nem hagyja magát levágni, inkább ő vágja le az
ellenséget.
– Ez szent István király! magyarázá neki a várnagy.
György még jobban elbámult azon a sok betűn a kép alatt.
– Hej, ha volna ember, a ki ezt el tudná olvasni.
– Vagyok olyan ember! mondá Szente uram. S azzal a bámuló katona
szemeláttára elő huzá az oldaltarsolyából a nagyító üvegét s azt az
irott betüknek szegezve, egymás után leszótagolta az irott mondatot,
csakhogy az latinul volt, György nem értett belőle semmit.
– De hát tudja kegyelmed, hogy mit tesz az mind?
– Minden bizonynyal.
Azzal elmagyarázta a textust Györgynek, hogy ime szent István király a
bolgár fejedelmet legyőzte, megölte, s megbecsülhetlen sokaságát a
kincseknek, aranyban, gyöngyökben és drágakövekben zsákmányolta rajta.
György a fejéhez kapkodott. Ha ezt szent István királyról ilyen drága
könyvben megirták, megfestették, akkor hasonlónak kell az utódokkal is
történni. Hisz ők is megverték, megölték a bolgárok vezérét s elhozták a
kincseit nagy halommal.
Szente uram pedig büszke volt a tudományára, s még azt is megmutatta a
bámuló katonának, hogy ugyanazzal a betűoldozó nagyító üveggel hogyan
lehet a bükkfataplót meggyujtani, a napsugarak összegyűjtése által.
– Sokszor jön ide ő felsége olvasni ugy-e bár? – kérdezé György.
– Dehogy jön! Nem olvas az egyebet, csak pénzt; – de azt is ritkán.
Legfeljebb akkor jön ide, ha egy idegen potentát vetődik Budavárába,
annak szokott a király egy-egy drága könyvet ajándékba adni. – Ez a
legolcsóbb adomány.
Még azután azt a szivességet is megtette a védenczével Szente uram, hogy
megmutatta neki Ulászló király arczképét, hogy majd mikor a kihallgatási
terembe kerül, ráismerjen a királyra, s valahogy a czímeres heroldnak ne
találjon kezet csókolni.
Azalatt eltelt az idő, az audientia óráját hirdette a csengetyű; az őrök
rivallása jelzé, hogy a király közeledik a templom felől.
Szente uram felvezette a katonáját a várakozási terembe.
Még akkor néhány instancziás özvegyasszonyon kívül csak az ajtóőrök, a
bekiáltó s a rovatos diák voltak jelen. Ezt úgy hívták, hogy Ambrus
mester.
Szente uram odavezette hozzá a katonáját s jól berekomendálta nála.
– Ezt a vitéz káplárt, a kinek becsületes neve: nemes Utyessenovics
Martinuzzi György, mindjárt a püspökök és zászlós urak után bocsássa be
kegyelmed a király elé: minden más egyebek előtt; mivelhogy ez János
herczegnek a követje, a ki a királynak és királynénak tetemes
zsákmány-kincseket hozott.
Ambrus mester rögtön felirta a káplár nevét a kezében tartott
palatáblára, s utasítá, hogy csak odaálljon a háta mögé; majd ha
rákerülend a sor, a könyökével taszítand rajta egyet.
György erősen belekapaszkodott a díszkardba mind a két kezével s
elfoglalta az ajtó melletti helyet.
– Aztán majd ha kijösz az audientiáról, odajöjj hozzám egy pohár
bakatorra, mondá Szente uram az ifjunak s nem lévén több dolga a
teremben, eltávozott.
Nemsokára aztán jöttek az előkelő uraságok. A bekiáltó egymás után
üvölté be az ajtón a neveiket és a rangjukat latin nyelven. Ambrus
mesternek a táblája rovancsolva volt már és számozva. Gyakorlatból
tudta, melyik név hanyadik szám alá tartozik? – Első az esztergomi
primás, második a nádorispán; azután az érsekek, megyés püspökök, főapát
urak, azután a zászlós urak, főispánok.
György magában mind utána mondta a hallott neveket. Sohasem felejtett el
közülök egyet is.
Az alakjaikat is mind elevenen benyomta az emlékezetébe.
Mennyi pompa! Milyen kérkedő fényüzés! A suhogó selyemtalárok, a
csengő-bongó arany lánczok; a gyémántoktól villogó keresztek! A fényes
fegyverzetek! (Milyen rongyosak ezeknek a jobbágyaik odahaza!)
Elébb az egész fényes társaságnak ott kell várakozni az előteremben, a
míg a királyi pár az elfogadási terembe megérkezik; az alatt senki sem
türtőzteti magát, fenhangon beszélnek, mintha lakozásban volnának; a
püspökök latinul, a főurak magyarul vitatkoznak; hallani dölyfös
kaczagást is, s közbe egy-egy egészséges, körmönfont mondást. E sok
büszke alak láttára igazolva látszik a királynénak az a mondása, hogy
«az én férjem valóban a királyok királya, mert alattvaló országnagyjai
mind megannyi kis királyok».
Tarka-barka világ volt az, jellemezte az egész kort. Törvényt,
tekintélyt nem ismertek; még a divat törvényét sem. Minden főúrnak a
viseletéről meg lehetett ismerni, hogy mely vidékről származik. A
felvidékiek a lengyeltől vették kölcsön a divatjukat, azokon duzzadt a
prém, ragyogott a boglár, bő volt a bugyogó, hosszúszárú a színes
szattyán saru; két vállukat verte a csigákba göndörített haj; a
délmagyaroszágiak ellenben hosszú, sarkig érő virágos szövetű selyem
kaftányokat viseltek, török izlés szerint, keskeny prémmel, széles övet,
szűk csizmát, telekes bocskorral; a hajuk rövidre volt nyírva, s csak a
homlok tetején meghagyva egy üstök. Az egyiknek hosszúra eresztett
szakálla volt, a másiknak simára borotvált arcza, lefelé csüggő
bajuszszal: a végvidékiek még egy arany golyócskát is akasztottak a
bajusz végére. A kezében az egyik tollas buzogányt, a másik szekerczét
viselt, aranyozott vert ezüstből. S az egyházi nagyokat is alig lehetett
a viseletük felül megkülönböztetni a világi főuraktól, a talár alig
különbözött a kaftánytól, bajuszt, szakállt mindenki viselt, még kardot
is az oldalán, háboru idején a püspök volt a dandárjának a vezetője. Az
egyetlen esztergomi primás, Bakács, vált ki a sokaság közül, a ki
bibornoki köntösben pompázott.
S ha a viseletükről nem, a beszélgetésükről ugyan épen nem lehetett őket
megkülönböztetni; olyan nyers, kiméletlen szavakkal beszélnek egymáshoz,
mindenkinek volt valami szemrehányása a másikhoz, a sok panasz, a keserű
zok-szó egymás tetejébe hágott. Az alantas közönségtől nem is
restelkedtek. Úgy lármáztak, mintha övék volna az egész királyi vár.
György az alatt az egy óra alatt mese-nagy dolgokat tanult a főurak és
főpapok dolgaiból, kivált mikor egyet-egyet közülök bebocsátott a
rovatoló diák az elfogadási terembe, annak azután a hátramaradtak igen
szépen elmondták a viselt dolgait.
Ambrus mesternek volt nagy klepsydrája, tekenősbéka tokkal, azt ő
folyvást a markában tartá s a mint öt percz letelt, ujabb főurat
szólított fel a király elé járulásra. Ez az intézkedés egyrészt jó volt,
másrészt nem volt jó, mert igaz ugyan, hogy öt percz untig elég egy
magyarnak a kivánságait elmondani a király előtt, a ki azoknak
teljesítését okvetlenül megigéri; azonban némelyiknek még sem elég, s ha
az ilyennek az utána nyomakodó a sarkantyújára tapos, az nem marad
visszatorlás nélkül. Ilyenformán a mely fokban apadt a szabadszájú
zsivaj a várakozó-teremben, azon fokban szaporodott az elfogadóteremben,
a bebocsátottak mindannyian odabenn maradván.
Egyszer a bekiáltó ismét egy új érkező nevét hirdeté.
«Comes Tomiczky, archidiakonus krakoviensis.»
Krakói főesperes! Ennek a megjelenésére csakugyan kiváncsi volt György
vitéz.
És igen nagy lőn a csalatkozása. A betoppanó alak nem volt valami papi
méltóság, hanem egy fényesen felcziczomázott dalia, festői lengyel
öltözetben, hónaljáig felkötött karddal az oldalán, vidám, kihívó
tekintettel; a ki az első belépésnél úgy tett, mintha ez az egész
társaság csupa régi jó ismerőseiből állna; a legelsőnek, a kit
megkapott, megragadta a kezét, a tenyerébe csapott, aztán a keblére
ölelte s jobbról balról megcsókolta, a legérzékenyebben üdvözölve őt
lengyelül. Azzal, hogy értett-e az üdvözölt abból valamit, vagy sem,
épen nem törődött, folytatta az ismerkedést. Föl sem tehette, hogy
lehessen valaki ebben a palotában, a ki ne tudja azt, hogy ki az a «Pan
Tomiczky».
György azonban megeszelte, hogy Ambrus mester az ujon érkezettnek a
nevét épen nem rovatolja a magyar főurak kategoriájába, hanem egy sorral
alább jegyzi be az ő neve és czíme után. Ambrus mester pedig alaposan
ismeri az udvar körüli dörgést.
György értett lengyelül. A Corvin János hadai között sok lengyel
szolgált, azoktól ragadt rá. Körülbelül kivette Tomiczky bőbeszédű
ömlengéseiből idejövetele czélját. Zápolya János, a szepesi főispán
küldi őt ide, hogy számára a király leányát feleségül megkérje. – Az
urak azonban nem akartak lengyelül érteni.
Így aztán lassankint megritkult a várakozó-terem, a főrendek egyenkint
beszivárogtak a trónterembe, künn csak az instans plebs maradt még.
Tomiczky egyedül rekedt a fényesek közül hátra. – Boszús is volt e miatt
s nagy lépésekkel mérte végig diagonalis vonalban a várakozó-termet,
minden fordulásnál odakiáltva Ambrus mesterre: «hát én mikor jövök?»
– Azonnal, azonnal; válaszolt a diák.
György vitéz udvarias akart lenni, elmozdult a helyéről Ambrus mester
oldala mellől s odalépegetett az ablakhoz. Arról is értesülni óhajtott,
hogy vajjon a katonái végrehajtották-e pontosan a megbízását. Nagyon meg
lehetett velük elégedve. A téren fel voltak halmozva a zsákmányból
rakott trofeumok művészi összeállításban, a szökőkut körül pedig ki volt
tüzködve a huszonnégy dárda, mindegyiknek a hegyére odaszúrva egy-egy
levágott deli-fő, a homlokbőrébe szúrt kerecsentollal, a mint a szél
végig sepert a téren, azok a feltűzött koponyák olyan szépen integettek,
nagyokat bókolva a királyi vár felé.
György arra gondolt, hogy ezt csak bele fogják festeni még Marcus
krónikájába.
Szinte megrettent, a mint a nevét hallá kimondani.
Ambrus mester őt hívta fel a trónterembe lépésre, Tomiczkyt megelőzve, a
hogy a várnagy utasította.
György alig talált az ajtóra, pedig ugyancsak két alabárdos állt
kétfelől az ajtófélnél. Ambrus mesternek kellett rajta egyet taszítani,
hogy útba igazodjék.
Mikor aztán az ajtó kitárult előtte, csaknem elveszett a szeme fénye.
Előtte állt a roppant terem mélyén a pompás mennyezetes trón két
karszékkel, az egyikben ült a király, a másikban a királyné, s kettőjük
között állt egy kis leány, a királyleány. Az lehetett három esztendős.
Ezen akadt meg a szeme legjobban. – Hát ezt a kis gyermeket kérik
feleségül?
Ez a gondolat egészen megzavarta az agyát.
Egészen elkábítá az eléje táruló látvány. Magyarország főrendei egy
csoportban. Valóságos vásári kiállítása a prémnek és szakállnak. S ennyi
bozont között csak három sima arcz: a királyné, a király, meg a kis
királyleány. A király arcza olyan, mint egy becsületes jó matrónáé, a
fehérségig halovány, kissé puffadt, a mitől kövérnek látszik; de ez nem
az egészség duzzadása rajta, mert szemeit pöffedt, vörhenyes karikák
szorítják össze; szemöldökei alig látszanak, olyan világos szőkék, orra
buczkós. Fején valami, nagyon alacsony, gyöngygyel körülvett sapakot
visel, mely hasonlít a falusi asszonyok csepeszéhez; vállait hermelin
prémes palást nyomja, melynek nagyvirágú arany szövete egész termetét
takarja; csak a két szikár keze látszik ki belőle, a miknek egyikével a
trón karját fogja.
Szerencséje volt Györgynek, hogy a könyvtárban már látta a király
arczképét, kitalálhatta, hogy kihez intézze a megszólítását.
– No csak előre, vitéz! buzdíták, a kik közel voltak hozzá.
A katona szabályos léptekkel járult a trón elé s elmondá a hadnagya
által szájába rágott mondókát, nagy lélekzetet véve.
– Felséges király! Az én uram, Corvin János herczeg küldi felségednek
ezt a kardot, a mely Csendereli Mehemet beglerbég szablyája volt, ki a
nikápolyi csatában esett el.
S azzal átnyujtá a királynak a bolgár helytartó kardját.
Ulászló maga is mosolygott rajta, mikor azt a kardot a kezébe nyomták, a
szemeiben látszott a kérdés, hogy «hát már én aztán mit csináljak ezzel
a karddal?» S odanyujtá azt a királynénak. Azonban a királyné sem tudta
a drága ajándékot kellőleg appreciálni. Az meg odaadta azt a kis
királyleánynak. Az aztán nagyon megörült neki. Megfogta a két piczi
markával, s nagyot nevetett a kardmarkolatra faragott dæmonfő szemébe.
Ekkor eszébe jutott Györgynek a mondóka folytatása.
– Azonkívül sok drága zsákmányt küldött János herczeg felségednek
általam, aranyban, ezüstben és drága portékában.
– Zsákmány? Hol van? kiálta közbe egy hang s a hangadó fő előtolakodott
a sokaság közül.
Ennek a főnek a tulajdonosát e névvel hallotta György az ajtónálló által
bekiáltani: Pruisz Chrysostomus, episcopus Varadiensis, thesaurarius
regni.
De mielőtt válaszolhatott volna, valami zavar támadt a teremben.
Tomiczky, a lengyel, odakinn összeveszett Ambrus mesterrel, hogy minek
bocsátá be ő előtte a köztisztet? Utoljára erőszakosan berontott az
ajtón, mielőtt az öt percze betelt volna, s ott találva maga előtt a
katonát, azt erőszakosan félre lökte.
– Czo félre, paraszt!
S maga állt a helyébe a király elé.
«Czo félre, paraszt!»
Ez a szó egyszerre új lélek világát gyujtá meg a vitézben.
Hogy őtet parasztnak czimezik, s félretaszítják a király elől.
Más nemes embernek a vére tüzlánggá gyuladt volna fel erre a szóra: az ő
vére egyszerre lehiggadt, valami dæmoni kevélység fagyasztotta át. Úgy
érzé, mintha egyszerre a boltozatig nőne fel a fejével, s onnan nézne le
erre az egész társaságra.