Budapestről a feleségemhez, ilyen forma tartalommal: «Szegény barátném!
Férjed egész napokat, éjeket ott tölt a régi ideáljánál, a
főhadnagynénál. Mindnyájan osztjuk bánatodat. Az egész város tudja.»
Milyen nagyokat nevettünk e leveleken! Hej! ha keresztül nem jártam
volna az eszükön a «drága barátnéknak»!
… Ilyen furfangos ficzkó voltam én, a mikor még a sasok ki nem tépték a
hajamat.
XIX. FEJEZET.
MEDVÉSI ÉZSAIÁS.
Csakugyan beteljesült az általam megjósolt esetek egyike Kvatopil
Venczellel.
Igen sajnálom; de bizony nem segíthetek a dolgon. Igen szivesen hoznám
őt vissza, mint őrnagyot, ha rajtam függne; de hát a sors könyvében az
volt megirva, hogy a derék férfiu a csatatéren végezze be hősi
pályafutását.
Az az egy vigasztalás, hogy legalább diadalmas csatában esett el. A míg
Mac-Mahon Solferinonál Schlick deréktömegét keresztül törte, azalatt
Benedek a jobb szárnynyal győzelmesen nyomult előre, San-Martinoig
szorítva Viktor Emanuel piemonti seregét. Itt érte a halálos golyó
Kvatopil kapitány szivét.
Pedig bizony mondhatom, hogy abban a pillanatban a szép asszony csókja
nem csattant el másnak az ajkán, mint az ő elhagyott leánykájáén.
A két feleség aztán megosztozhatott békében az özvegyi fátyolon.
A bigamia nyilvánossá lett; de már a megholt férjet nem lehetett törvény
elé idézni miatta. A nagy napok eseményei csakhamar elfeledtették ezt az
apró botrányt. Nevezhette magát háborítatlanul Erzsike is, meg Anna is
özvegy Kvatopilnénak, azzal a kis külömbséggel, hogy az egyik
kapitányné, a másik hadnagyné volt ugyanazon a jogon.
Az ügyvéd közbenjárásával és az én gyámi helyeslésemmel aztán Erzsike a
biztosítékát is visszakapta. Biz abba idő telt; mert elébb ki kellett
deríteni a «dolus»-t; azután lemondani az esetleges özvegyi nyugdíjról.
Erzsike az alatt folyvást abban a kis mezővárosban lakott, melyet
tartózkodási helyéül választott. A mint a biztosítékát kezéhez kapta,
abból ezer forintot Annának ajándékozott s azzal ez hazatért Krakkóba az
atyjához: a megmaradt összegen pedig vett magának Erzsike abban a
városkában egy csinos lakóházat, szép kerttel együtt. Én egészen meg
voltam ezentúl nyugtatva sorsa felől.
Volt tehát már saját háza, tisztességes czíme: «özvegy kapitányné»;
biztosan kijáró jövedelme: ezzel abban a kis városban a legjobb szerepet
játszhatta. Egyúttal ezen helyzetében a gonosz világ minden csábjai
ellen is tökéletesen megóva; mert abban a városban minden ember erényes,
az asszonyok szigorú kormányzatot tartanak ott. Ott eltántorodni,
megbotlani, bűnbe esni nem lehet; mert nem szabad.
De lélektani alapon is egészen meg lehettem nyugodva az Erzsike
jövendője felől. A ki már annyi keserves tanulságot szerzett magának a
saját kárán, lehetetlen, hogy a tapasztalatokból a következményeket le
ne vonja; s ha még egyszer választani fog, hát bizonyosan nem fogja
magát a külső előnyök által megvesztegettetni, hanem a belső értékét
becsüli meg annak, a kivel a sorsát végleg és tartósan összekötni
szándékozik. Ezt a szép és okos phrasist levélben is megirtam neki: igaz
gyámatyai gondoskodással. Csak arra az egyre figyelmeztettem, hogy
valami «mostanában» kinevezett hivatalnokkal, vagy adóvégrehajtóval,
vagy más efféle kutyafejű tatárral össze ne adja magát; mert az aztán
férjnek is csak olyan provisorius lesz. Erre szavát is adta, hogy nem
cselekszi.
Én aztán közel négy esztendeig nem is hallottam az Erzsikéről semmit.
Azon nők sorába került, a kik nem beszéltetnek magukról. A legjobb
kategoria. Évnegyedenként megküldtem neki a pénze kamatjait, azt ő
megköszönte s azzal végeztünk.
De nekem is volt elég okom, nem gondolni a veszedelmes, szép
tengerszemekre.
Rossz csillagok jártak!
Nem volt egy esztendő, a melyben valami nagy csapás ne érte volna a
fejemet, a mi alatt össze kellett rogynom. Majd egy drága halottam volt,
a kit eltemettem; majd magam álltam ki nehéz betegséget, mely szinte a
halál révéig vitt; alig épültem fel, akkor megint a nőm lett veszélyes
beteg. Jó barátaimnak látszó emberek könnyelműsége egész a vagyoni
tönkrejutásig vitt. Éjjel-nappal ott kellett dolgoznom az iróasztalom
mellett, hogy kiküzdjem magamat a mocsárból a partra; majd meg a kiadóm
szökött el Amerikába; inséges esztendő jött, könyvet, lapot senki sem
vett; majd meg párbajt kellett vívnom, nem a magam bűne miatt; hát még a
hazám nehéz sorsa! Az elkobzott szabadság visszavívásának minden terhe,
titka nálam volt letéve: én voltam az organuma a «comité»-nak; kínozva,
üldözve, insultálva egy gunyolódó hatalom által. Olyan volt az, mint egy
szörnyű álom! Összefüggéstelen, egyre váltakozó rémséges visiók; de
örökös lidércznyomás. Mire fölébredtem belőle, azt láttam, hogy kopasz
vagyok.
Egy szép tavaszon aztán azt a változatot találta ki a számomra a
rémálmok tündérkirálynéja, hogy tömlöczbe csukatott.
Sorsát senki sem kerülheti el.
Politikai lapot alapítottam, magam voltam a kiadó és a felelős
szerkesztő. Munkatársaim a szabadelvű párt matadorai. Nagy közönség
sorakozott hozzánk. Volt dolgom elég, regényt is kellett irnom a lapba,
meg vezérczikket is. Egyszer egy kitünően átdolgozott munkálat lett
hozzám beküldve, mely alá a magyar főnemesi családok egyik legfényesebb
neve volt irva. Én azt minden aggodalom nélkűl kiadtam. Loyalis,
hazafias, alkotmányos elveken alapuló értekezés volt, egész
tárgyilagosan kimutatva benne a jog és a szükség, mely Magyarország
alkotmányos kormányzatát követeli.
Ezért a czikkért aztán a czikkiró grófot is, meg engemet is katonai
törvényszék elé állíttatott a kormányzó. Előre megizente, hogy három
hónapra becsukat mind a kettőnket.
A katonai törvényszék állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy
kapitányból, egy fő- és egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy
káplárból, egy frájterből, meg egy közlegényből, a négy utóbbiak csehek
valának.
Én aztán tartottam az aræopag előtt egy hatalmas védbeszédet, németül.
Persze, hogy azt mondták rá, hogy «abczug!» Elitélt a katonai
törvényszék, a gróf munkatársammal együtt egy esztendőre nehéz vasban,
kenyéren, vizen, bőjttel nehezítve, nemességvesztésre és ezer forint
birság lefizetésére.
Mikor az ítéletet felolvasták, azt mondám az auditor majornak:
– Hát ez mi a csoda? Hisz a kormányzó csak három hónapra kivánt
bennünket elitéltetni.
Arra az auditor major mosolyogva mondá:
– Igen, három hónapot az incriminált czikkért, kilenczet pedig a
nagyszabású védelmi beszédért.
Az ítéletünk nem szólt ám sajtóvétségről. Oh dehogy:
közcsendháborításért lettünk elitélve. Én és a grófom ablakokat vertünk
be s gázlámpákat törtünk össze a kerepesi-úton.
Mint «közcsendháborítók» lettünk bedugva a hüvösre.
Olyanforma ítélet volt ez, mint a müncheni városi tanácsé, mikor egy
piktor került eléje, a ki azzal volt vádolva, hogy egy női modelljének
pajkosságból bajuszt festett. Ezért rá lett olvasva «20 márka birság, §:
nyilvános mulatóhelyek bemocskolása miatt.»
Azonban valahogy azt ne várja ám tőlem a tisztelt olvasó, hogy én most
ebből az alkalomból valami martyrtöviskoszorut akarok fonni a homlokom
körül s leirom majd a velenczei ólomfödelű börtönök kínszenvedéseit! Van
eszemben!
Csupa tréfa és mulatság volt az egész börtön-életem. A térparancsnok
ezredes, a kinél laktam, feljárt hozzám mindennap anekdotázni s
elhordott magával sétálni a zöldbe. Felvitettem a fogházba az
iróasztalomat, könyveimet, faragó eszközeimet, ott készitettem el a
feleségemnek a mellszobrát. Az ezredes is szenvedélyes faragó művész
volt; versenyben esztergályoztunk. Szó sem volt semmiféle lánczról és
bilincsről s a kenyér és víz mellé azt hozathattam a vendéglőből, a mi
csak jó és drága. Délutánonkint a tisztelt barátaim a «pesti körből»
feljártak hozzám tarokkozni; úgy, hogy mikor egyszer egy rebellis
czimborám (Beniczky) meglátogatott a szállásomon s széttekintett,
lenézéssel fejezte ki indignatióját: «nem ér az ilyen börtön semmit;
hisz nincs ebben semmi poezis.»
Egyszer pláne elvittem a fogolytársamat, meg a porkolábomat magammal a
svábhegyi nyaralónkba: ott a feleségem pompás vacsorát készített a
számunkra; csapra ütöttük az új boromat s úgy elmulattunk késő estig,
hogy mire visszakerültünk, alig akartak bennünket beereszteni a
börtönbe. Szerencsénk, hogy a profósz velünk volt s azt, kétfelől
támogatva, magunkkal tudtuk hozni.
Hát még aztán a látogatások!
Egész életem folyásán összevéve nem kaptam annyi látogatást, mint az
alatt az egy hónap alatt, a míg a fogságom esztendeje tartott. (A
következő hónapban felváltott a börtönben a kormány officiosus lapjának
a szerkesztője. Azt is elítélte a haditörvényszék,
közcsendháborításért.)
Feljöttek hozzánk a börtönünkbe távol vidéken lakó jó barátaink, főurak,
úrhölgyek, grófnők és művésznők; néha egész cerclet tartottunk. Az is
megesett, hogy egy betegeskedő mágnásnő, a ki nem jöhetett fel hozzánk a
második emeleten levő börtönünkbe, lehivatott bennünket a kocsijához,
ott fogadtuk el a vizitet az utczán, szegény rabok!
Nekem pedig sok volt már ez a jóból.
Ha egyik tisztelőm a másiknak adja a kilincset a kezébe, akkor én nem
tudok dolgozni. Utoljára könyörgésre fogtam a dolgot, hogy zárják rám az
ajtót egy pár órára; hisz azért börtön; irják fel az ajtóra, hogy mikor
vannak az elfogadási órák.
Egy becsületes cseh fiu volt a szolgálatomra rendelve, ordináncznak. Ezt
is Venczelnek hitták.
Igen jól kijöttünk egymással s meg tudtuk egymást érteni.
Megmagyaráztam neki, hogy bizonyos órákban, a mikor dolognál ülök,
senkit se bocsásson be hozzám; kivéve, hogyha valami szép hölgy jön
látogatóba.
Hony soit, qui mal y pense!
Tulajdonképen nem is lehet alkalmasabb helyet képzelni légyottokra, mint
az ilyen börtönt. Csodálom, hogy ezt a «viveur»-ök fel nem kapták.
Aztán meg az ebéd utáni szundikálásra milyen kiváló alkalmatos hely az
ilyen lokalitás. Ajánlhatom mindenkinek, a ki álmatlanságban szenved:
csukassa be magát. Különös jótéteménye a gondviselésnek, hogy a rabok
igen jól tudnak aludni.
Egy délutáni édesded szendergésemből azzal ver föl a Venczel, hogy itt
van egy szép asszonyság, a ki látni akar.
– Igazán szép?
– Ojoj!
– Ojoj?
– Ojojojojoj!
Csakugyan «ojoj» volt: az Erzsike.
Egészen gyászba volt öltözve, fekete selyemfátyol a kalapján.
Láttam a szemeiből, hogy az én sorsomat akarja gyászolni.
Bevágtam az útját egy komplimenttel: «ej de jó szinben van, szép
gyámleányom! Látszik, hogy meghasznált a falusi levegő!»
Abba hagyta a megkezdett siralmas szepegést.
– No hiszen magának sem ártott meg a börtönlevegő, úgy látom.
– Hát hogy kerül most ide?
– Bizony nagy nehezen. Alig akartak beereszteni. Azt mondták, hogy az
árestánsnak ma szobafogsága van. Már arra gondoltam, hogy pofon ütöm a
silbakot, akkor aztán büntetésből majd ide zárnak ön mellé.
– Ez igazán nehéz bilincs volna!
Elnevette magát.
– Értem a czélzást! Egy kicsit nagyon is megerősödtem termetben. Mit
csináljon az ember kis városban egyebet?
Ez csak lelki megelégedésre mutat.
Megkináltam a saját karszékemmel. Azt is czélzásnak vette.
– Ennek jó erős lábai vannak, ugy-e? szólt, mikor elhelyezkedett benne.
Csakugyan nagyon pronunciált gömbölyüséget vettek fel az idomai, a mi
azonban nem ártott meg a szépségének. Az egész lénye olyan
étvágygerjesztő volt.
Én bizony örültem neki, hogy látom.
– Ne tessék rossz néven venni! A szegény rabnak jól esik, ha börtöne
sötét éjszakáját egy mosolygó női arcz átderengeti! Oly édesen hangzik a
lánczcsörgés közepett egy vigasztalón csengő gyöngéd asszonyi hang!
– Szeretem, hogy itt is megtartotta ön a jó kedélyét, mert én igen
komoly dolog miatt jöttem.
– Hogyan? Hát nem a szomorú rabságomat enyhítő részvét hozta volna
kegyedet ide?
– Az is! Első sorban igen. Mindennap olvasom a «Fővárosi Lapok»-ban,
hogy önt kik és hányan látogatták? úri hölgyek, szép művésznők;
gondoltam, ha azoknak illik, nekem épen kötelességem. Azonban egyéb
körülmény is vezetett ide.
S e szónál fürkészve nézett körül.
– Nem hallik át a szó azon az ajtón?
– Ne tartson tőle, az a szoba üres. Fogolytársam külön appartement-nal
van ellátva.
– Én azért jöttem önhöz, hogy bejelentsek valamit. Én folyamodtam a
gyámi hivatalhoz, hogy önt mentse fel a gyámi teendők alól.
– A mire elég jó oka kegyednek az, hogy magam is gyámság alá lettem
helyezve egy esztendeig.
– De nem az volt nálam az ok. Hanem, hogy olyan helyzetbe jutottam,
melyben szükségem van a tőkepénzem feletti szabad rendelkezésre.
– Kitaláljam az okát? Megint valami szerencsétlenség történt!
Elvesztettük a szivünket ismét?
Erzsike eltakarta a piruló arczát a selyemfátyollal.
– Ejh, hogy ön mindent is kitalál rögtön. De jó volna vallató birónak!
– No hát ez nagyon természetes. Kegyed még olyan fiatal!
– Már jól túl vagyok a harminczon.
– Csak négy évvel. Jól tudom; ott voltam a keresztelőjén. Tehát ismét
feltalálta kegyed az ideálját!
– Ez úttal szentül hiszem, hogy feltaláltam.
– Csak nem valami provisorista?
– Kérem, ne sértsen meg!
– Éltem a gyanuperrel. Ahhoz nem adtam volna a gyámi beleegyezésemet.
Azt kellett gondolnom, hogy kegyed ezért akar a gondnokságom alól
felszabadulni.
– Épen nem! Ezentúl is kérni fogom jó tanácsát. Úgy fogadom azt, mintha
atyám mondaná. Szidjon meg, ha valami hóborton kap. Engedelmes
gyámleánya leszek ezentúl, ha ön el nem kerget magától. Nekem csak arra
az összegre van szükségem. Higyje el, hogy nem követek el vele semmi
könnyelműséget. Az összeg biztosítva marad. De kell, hogy
rendelkezhessem vele a jövendőbelim iránti tekintetből.
– Kegyednek a vőlegénye talán valami jószágbérlő, a kinek az az összeg
hasznos beruházásokra szükséges?
– Nem bérlő.
– Hát talán épen kereskedő? Az is tiszteletre méltó életpálya. Jó kézben
a forgalmi tőke szép hasznot hajthat.
– Nem is kereskedő.
– Hát talán gyáros? Fürészmalom-, gőzmalom-tulajdonos?
– Egyik sem.
– Hát ugyan micsoda?
– Az én vőlegényem egy derék, kitünő néptanító, a neve Medvési Ézsaiás.
– Medvési Ézsaiás! De hát mi a csodának van szüksége az iskolamesternek
a huszonötezer forintokra?
– Elmondom én azt önnek mindjárt. De egy kissé messze kell kezdenem. Van
önnek ideje, hogy végig hallgassa a történetünket?
– Kérem. «Ma» egész nap itthon maradok.
– Nem fog bennünket senki háborítani?
– Nagyon okos fiu az ordinánczom; tudja a regulát.
– De nem fogják rám zárni a börtönajtót?
Más rendes ember erre azt felelte volna: hogy «az sem lesz baj!» én
azonban kihúztam az iróasztalom fiókját s megmutattam a szép hölgynek,
hogy van saját kulcsom a börtönajtóhoz. Ezen aztán nevetett. Úgy
látszik, hogy meg volt nyugtatva.
– Hát azon kell kezdenem, hogyan ismerkedtem meg.
– Az Ézsivel?
– Kérem: ki kell mondani egészen a nevét, mert megharagszik. Nagyon
sokat tart rá, hogy mindenkinek az egész neve és a rangját megillető
czíme megadassék s azt ő maga is megtartja; engem állandóul «vitéz
kapitányné» asszonyságnak tisztel. Hiába «nagyságolnak» a jelenlétében,
ő kereken kimondja, hogy a «nagyságos» czím egyedül az erdélyi
fejedelmeket illeti meg. «Suum cuique!» Ez a mondása. Oh én igen sokat
tanultam már latinul, a mióta vele ismeretségben állok.
– Tehát latin leczkéket vett kegyed tőle: ezen kezdődött.
– Ugyan ne ironiázzon! Azért sem úgy kezdődött! Azt tudja ön bizonyosan,
hogy kis városunkban igen népes kálvinista ekklézsia van.
– Azt félig-meddig tudom.
– Én pedig igen buzgó templomba járó vagyok.
– Azt már csak negyedrészben tudom.
– De bizony mi nálunk dicséretes szokás minden vasárnap a templomba
eljárni, ájtatoskodni.
– És az új kalapunkat bemutatni.
– Oh engem csak az áhitat visz oda. Olyan szépek azok a szent Dávid
zsoltárai.
– Hát még a szent Dávidnéi!
– Ne üzzön ön gunyt az én kegyességemből! Ézsaiás nemcsak rektor, hanem
kántor és orgonista is. Gyönyörű basszus hangja van. Mikor nekiereszti,
hogy «Oh mely boldog az oly ember éltében!» csak úgy reng bele a pódium.
Ez a csodaszép hang volt az, mely engemet legelébb is megkapott.
– Magát az énekest természetesen eltakarja az orgona.
– De nemcsak a templomban volt alkalmam őt hallani, hanem a temetéseken
is.
– Már temetésekre is méltóztatik eljárni?
– Még, kérem, nem megszokásból. Hanem hogy a legtöbb újszülötthöz engem
szoktak elhívni keresztanyának. Nálunk pedig a gyermekeknek két harmada
csak azért születik, hogy nemsokára meghaljon. Olyankor aztán a
keresztgyermekem temetésére el kell mennem.
– Azok felett pedig Ézsaiás szokott énekelni és búcsúztatót mondani?
– De még milyen szép búcsúztatókat. Csupa versekben.
– Tehát Ézsaiás még költő is.
– De igazán szép verseket tud csinálni. Például ez: «Kedves Julis néném,
ki laksz Apostagon; – Áldjon meg az Isten téged jó vastagon». Mi lelte
önt?
– Semmi sem, csak rám jött a köhögés.
– Igen: a költői irigykedés! «Figulus figulum odit», szokta mondani
Ézsaiás.
– Bizonyosan Erzsébet napjára is irt valami szép onomastichont.
– Azért sem irt! Nem olyan ember az. Mert az nem szokott soha senkinek
hizelkedni, inkább mindenkinek a szemébe mondja az igazat.
– Ez a kálvinista rektoroknak általános ismertető jellemvonása.
– No de tartsunk rendet. – A temetéseknél hagytam el. Nekem feltünt ez a
sűrű halandóság a kisdedek között, s megindítottam egy üdvös mozgalmat a
városbeli asszonyságok között egy bölcsőde felállítása végett. Az eszme
buzgó pártolásra talált. Nagy hirtelen akadt szállás; fehérnemüfélét
nagy számban összeadtak a hölgyek; tejet és egyéb szükséges tápszereket
aláirás útján beszereztünk, pénzt pedig a rendes úton határoztuk el
beszerezni.
– Azaz jótékony hangverseny útján.
– Látszik, hogy ön praktikus ember. El lett határozva a jótékony
hangverseny, s annak rendezésére egy komité lett megválasztva, hét tagú
bizottság. A bizottság üléseit az én házamnál tartotta; nekem volt
legalkalmasabb helyiségem hozzá és egyuttal zongorám is. A bizottság
minden tagjának volt valami feladat kiosztva: egyiknek szavalat,
másiknak éneksolo, harmadiknak tréfás felolvasás, negyediknek
zongora-tanulmány, ötödiknek magyar magántáncz; nekem kellett
hegedülnöm, Ézsaiásnak pedig Nabuccóból énekelni a főpap áriáját. «A ki
az Urban megbizik». – A többit azután már tudja ön.
– Hogyne tudnám: az első bizottsági ülésen megapprehendált az egyik
résztvevő comitétag, a másodikon a második, az ötödiknél már csak önök
ketten tartották meg a főpróbát, Ézsaiással.
– Szórul-szóra. Csak azzal a külömbséggel, hogy nem tartottuk meg a
főpróbát. Ezen a napon hat tag közül négy küldött kimentő levelet. Mind
valamennyi beteg lett. Valóságos epidemia. Csak a tánczos nem talált a
maga számára mentséget. Az tánczmester lévén a városban, nem hazudhatta
azt, hogy a lába kimarjult.
Az Ézsaiás háromszor is elment a házam előtt, a hosszú száruból
pöfékelve; mindannyiszor benézett az ablakon: látta, hogy még senki
sincs odabenn, s tovább ment.
Végre besasirozott a tánczmester. Láttam a vigyorgó arczáról, hogy ez is
valami gyászhírt hoz. Így csak az mosolyog, a ki talált már valami
ürügyet, a minél fogva megretirálhasson.
– Nagysám! Vigasztalhatatlan vagyok! (Tudtam!) Nem lehet föllépnem a
concertben. A czigányaink felmennek Budapestre. «Mi dolguk ottan?» –
«Hát az egész ország minden czigánybandái összegyűlnek zeneversenyre;
Patikárusék, Bunkóék, Rácz Paliék, Berkesék, Salamonék, Dankóék, a mi
Csicsánk is ott akar lenni. Czigány nélkül pedig én nem tánczolhatok. –
Ki húzza el nekem a lábam alá a «bihari kesergőt?» – «Majd elhúzom én!»
– «Ah, haha! Az nem jó lenne; egy szál tánczos egy szál hegedű mellett:
hisz az valóságos medvetánczoltató komédia lenne».
Erre betoppan az Ézsaiás. Meglátva az ablakon át, hogy már nem vagyok
egyedül, bátorságot vett maga is bejönni. Addig nem mert.
(Én közbeszóltam: aligha nem ismerem én ezt a kegyed Ézsaiását. Ezzel
történt az meg legatus korában, hogy az egész ebéd alatt a pap leánya
mellett ülve, egy szót sem mert hozzá szólni, hanem délután felment a
toronyba s annak az ablakából kezdett el kurizálni a szép
kisasszonynak.)
– Valószinű, hogy ő volt az. Én aztán ott marasztottam őket ozsonnára,
hogy legalább a kávé meg a kuglóf ne veszszen kárba. Ahhoz hozzá is
ültek s hozzáláttak az ozsonnához. Falatozás közben meghánytuk-vetettük
a módszereket, melyek segélyével meg lehet még tartani a zátonyra jutott
jótékony hangversenyt. – Egyszer aztán a tánczmester az órára nézett.
«Jézus Mária! Már hat óra! Nekem a főbiróné gyermekeinek a tánczpróbáján
kell lennem». Azzal ugrott, kezet csókolt s elpirouettirozott.
Ekkor aztán Ézsaiás is felállt az asztaltól, leverte a kuglófmorzsákat a
kabátjáról s azt mondta, hogy «áldás, békesség». – Ez az ő búcsúzási
formulája. Azt, hogy «alászolgája», vagy hogy «ajánlom magamat!» soha az
ő szájából nem hallotta még a főkurátor sem, de még a superintendens
sem, mert Ézsaiás nem alázatos és nem szolga s nem is ajánlja magát
senkinek, hazugságot pedig még szójárásból sem mond.
Én aztán az «áldás, békesség» szóra azt mondtam, hogy hát ön is el akar
menni? Önnek csak nincs iskolája este hat órakor?
– Az nincs. De hát minek maradjak itt, ha nem lesz énekpróba?
– Hát én nálam épen csak énekelni lehet az embernek?
– Embere válogatja. Felelt rá Ézsaiás.
– Hogyan értsem ezt? kérdezém nagyot bámulva.
– Hogyan értse? mondá ő, a pipaszárával ütögetve a csizmaszárát. Hogyan
értse? Hát nagyon jól értheti. Ha egy fiskális, egy doktor, egy földesúr
idejön a ténsasszonyhoz s itten mulat, akár muzsikaszó mellett, akár a
nélkül, hát azt a kutya sem ugatja meg érte, de ha a rektort látják ide
bejönni délután öt órakor s aztán azt látják, hogy itt maradt utolsónak,
mikor a többi vendég mind elment, hát abból olyan lárma lesz Izraelben,
hogy engem megköveznek érte.
– Olyan rossz hirben állok én?
– Én nem mondtam, hogy a ténsasszony rossz hirben áll. Annyi bizonyos,
hogy a verses könyvébe több név van beirva, mint a Trattner Károlyi
kalendáriumába. De ez egy szép asszonynak nem árt. Megmondta már
Krisztus: «bocsássatok meg neki, ha sokat vétkezett, mert sokat
szeretett». De én nekem nem bocsát meg az eklézsia. Ha én jövök hirbe,
engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.
– Tehát a kálvinistáknál is van cœlibatus?
– Az nincs, hanem van kánon. A mit kálvinista papnál, rektornál «kánoni
hibának» neveznek, az csupa veszedelem. Lehet valaki «aranyszáju szent
János», de ha kánoni hibában találják, ott reked «Bergengócziában».
– S ön soha sem esett kánoni hibába? kérdezém én tőle.
– Soha! Viszonzá ő határozottan. S egészen vörös lett az arcza. Olyan
büszke volt arra, hogy ő erényes.
(S ez valami új dolog ugy-e? szóltam én közbe, a mi még nem volt a
világon. Egy férfi, a ki erényes s azt nem szégyenli bevallani!)
– «Unicum!» Én pedig erre a szóra megfogtam a kezét és
visszatartóztattam. A szemeiből láttam, hogy először érzi asszonykéz
szorítását. Ön őszinte volt, én is az leszek. Ön nem közelíthet más
nőhöz, mint a kit az oltár elől hozott haza. Hát vegyen el engem
feleségül.
Még csak meg sem volt lepetve ettől a szótól. Az arcza mozdulatlan
maradt, mint a bálvány.
– Azt könnyű megtenni, csakhogy «respice finem!» «Ember teszi a
fogadást, agg eb, ki megállja». És én nem vagyok olyan ember, mint más.
Én nehéz természetű ember vagyok. Velem nem lehet úgy tenni, mint a
nagyuri férjekkel, a kik az ujjaik között nézik el a feleségeik
kikapásait. Ha én a ténsasszonyt feleségül veszem, akkor vége van a
bálozásnak, a csélcsapságnak, a kurizálásnak, a kacsingatásnak. Én nálam
nem bőjtöl az asszony, de nem is torkoskodik! – Én nem ismerem a tréfát.
– Látja a ténsasszony itt a kezemben ezt a törökmeggyfa pipaszárat? – Ha
az én feleségem lesz s én magát valami csalfaságon kapom, hát én
összetöröm ám ezt a törökmeggyfa pipaszárat magának a hátán.
(Nevetnem kellett. «És kegyed szép gyámleányom elvette a rektort, a
törökmeggyfa pipaszárral együtt!»)
– Vettem volna, de nem adta ám meg magát. Azt mondtam neki, hogy
alávetem magam a legszigorúbb erkölcs-szabályoknak, s ha megszegem a
hűséget, nem bánom, verjen meg.