addig nincs is teljesen megelégedve a párja szeretetével, a míg az
egyszer jól el nem döngette. Ez is valami új neme az élvezetnek kegyedre
nézve, tudom!)
– Még ez sem hódította meg; semmiképen nem volt rávehető, hogy mellém
üljön a pamlagra, sőt egyre czurukkoltatta a székét, a melyre
letelepedett, a mint azt látta, hogy ostromlom. Végre kirukkolt az öreg
ágyúval.
– Lássa, édes ténsasszony, én ismerem ám magának azt a tréfás szokását,
hogy nem szeret sokáig egy fészekben ülni. – Úgy tesz a kedveseivel,
hogy «adom s veszem». Ma itt, holnap amott. Ha megtörténik az, hogy én
kegyedet valami rakonczátlanságért férji jogomnál fogva érzékenyen
megfenyítem, akkor kegyed majd megszökik tőlem, itt hagy a faképnél. Én
nekem aztán megvan a csúfságom. Nem olyan ám egy kálvinista rektornak a
sorsa, mint más halandó emberé. Ha engem a feleségem elhágy: én a
csúfságtól az ekklézsiámban meg nem maradhatok. Nekem is futnom kell
innen. Ki vagyok taszítva az egész emberi társaságból. Pedig én nagyon
meg vagyok elégedve a mostani conditiómmal. – Van hatszáz forint
készpénz fizetésem. Azonkivül a datiám, a lukma, meg stóla felmegy másik
hatszáz forintra. Megélek tisztességesen. Én ezt mind nem tehetem föl
egy kártyára.
Erre én egy nagyot mondtam:
– Hát hallgasson ön rám; nekem van akkora tőkepénzem, a mely önnek a
mostani fizetésével egyenértékű kamatot hoz: huszonötezer forint. Én ezt
az egész összeget lekötöm önnek móringba, s kész vagyok azt elveszteni,
arra az esetre, ha önt valaha hűtlenül elhagynám.
(S még erre a szóra sem capitulált az Ézsaiás? kérdeztem én Erzsikétől.)
– Három napi meggondolási határidőt kért. Én rögtön idesiettem önhöz,
hogy a gondnokság megszüntetését bejelentsem.
– Tehát még két napja van Ézsaiásnak a meggondolásra. Remélem, hogy
megszállja a szentlélek s nem áll kötélnek.
– Hát ön nem helyesli az elhatározásomat?
– Én is szeretem az igazmondást, egy kissé a jósláshoz is értek. Nem
bánom, ha kegyed a jövendőbeli férjének leköti bánatpénzül az összes
tőkepénzét, még a házát is.
– Olyan ember az, a ki azt megéri!
– Elhiszem. Kegyed ebben szaktudós! De arra az egyre kérem még is, hogy
a háza melletti kertet tartsa meg a saját rendelkezésére.
– Minek?
– Azért, hogy tele ültethesse török meggyfával, mert a hogy én ismerem a
kálvinista rektor természethistóriáját, úgy tudom, hogy a mit az egyszer
megigér, az azt meg is tartja; – a hogy pedig a «tengerszemű hölgyek»
természetrajzát ismerem, azt hiszem, hogy kegyed arra nagyon sokszor rá
fog szolgálni!
Erre a szép asszony felugrott a székemből, mérgesen.
– Maga goromba szörnyeteg! Nem költő, hanem garabonczás! Jól tették,
hogy becsukták! Most beszéltünk egymással utoljára az életben!
S azzal ott hagyott: elszaladt.
Én pedig nagyot sohajtottam.
– Ne adj Isten, hogy még egyszer visszatérjen!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor kiszabadultam, egy ujság hymenhirei között olvasám, hogy csakugyan
végbement a házasság. A takarékpénztárból tudósítottak levélben, hogy az
eddigelé gyámleányom nevére szóló összeg annak a férje nevére lett
átirva.
… No! Valahára megkapta hát Erzsike is a férjek non plus ultráját. Mert
valójában az a férfi, a ki harminczkét éves koráig kánoni hibában nem
találtatott, a superlativusa a kincseknek, egy olyan asszonyra nézve, a
ki annak az értékét meg tudja becsülni.
XX. FEJEZET.
GYÓNÁS.
Hát bizony végesvégül csak meg kell gyónnom, hogy volt énnekem egy
szeretőm, a ki miatt hűtelen voltam nemcsak a feleségemhez, de még a
muzsámhoz is, a ki körülhálózott a pókfonalaival s a szívem vérét
kiszívta; a ki lefoglalta magának a legjobb gondolataimat; a kinek utána
szaladgáltam az ország egyik szélétől a másikig s igavonó rabszolgája
voltam. Gyakran a fél vagyonomat elvesztegettem rá, s vakon rohantam a
bajba érte. Tűrtem miatta szidalmat, átkozódást, gyalázatot.
Koczkáztattam érette az életemet, szabadságomat.
Néha, mikor megsokaltam a zsarnokságát, megpróbáltam elszökni tőle, de
megint csak visszacsábított, nem eresztett szabadon.
S még ha valami szép menyecske lett volna; de egy csúf festett képű vén
banya, kaczér, hűtelen, csapodár, rossz nyelvű, rágalmazó, hazug; a
kinek az egész világ udvarol, s a ki minden udvarlóját bolonddá teszi; a
hány kedvest számlál, annyiféle divatot hord.
Verje meg a ragya! Úgy hívják, hogy «Politika».
Volt egy esztendő, a mikor különösen az őrülésig bele voltam bolondulva.
Mindent megtettem a kedvéért, a mit csak kivánt. Összeveszített egy igen
jó barátommal, a ki jobb kezem volt a hirlapomnál. Egy másik jó
barátommal pisztolypárbajt vivatott velem, a ki soha sem vétett nekem, s
én sem vétettem neki soha, mindig becsültük egymást. «Politika» így
kivánta s nekünk lövöldöznünk kellett egymásra. Aztán neki ingerelt egy
harmadik jó barátomnak, a ki igen derék ember volt és magyar miniszter,
hogy buktassam meg a választásnál. És én azt a derék embert
megbuktattam, a kit tiszteltem, szerettem, becsültem. Így kivánta
«Politika». Micsoda parádéja volt, mikor a diadalszekéren vihetett
magával! Elhitette velem, hogy most én vagyok a leghirhedettebb ember az
országban! – Meg is fizettette a kegyeit! Micsoda «petit souper»-k!
ötszáz emberre! Milyen corso! Kétszáz hintóval. Hát még a toilettjei!
Egyébbe sem akart öltözni, mint ujon alapított hirlapokba, s
bebutoroztatta magának velem a «Népkör»-t. – Cora Pearl nem ruinálta úgy
az imádóit, mint az a vén courtisane engem.
Hanem hát akkor egészen bele voltam bolondulva.
A nagy diadalom után csak úgy záporlott hozzám a sok üdvözlő távirat,
levél. Megbuktattam egy minisztert! Nagy triumfus az! A ki csak valaha
ismerősöm volt valahonnan, mind meglátogatott e fényes siker után. Régi
iskolatársaim ráemlékeztek, hogy valaha együtt birkóztunk a kollégium
udvarán. Az autogrammjaim iránt feltámadt az élénk kereslet. – És én
mind erre büszke voltam.
Úgy, hogy meg sem lepett, mikor egy délután egy ilyen feliratú
látogatójegyet hoztak be hozzám: «Medvési Ézsaiásné».
Nagyon természetes, hogy ő is meglátogat. Dicsőségem napsugárai
felolvaszták a neheztelés jegét! Már ekkor hat esztendeje mult, hogy nem
láttam.
Képzelem, hogy elhízott azóta! Jól tartva, semmi gondtól nem üldözve,
semmi szenvedélytől nem háborgatva, csak az a sorsa lehet a szép
ideálnak: meghízni.
Annál jobban megdöbbentett aztán, mikor megláttam őt. Egészen le volt
soványkodva. A régi divatú öltözet, a mi teltebb idomokhoz volt szabva,
csak úgy lógott rajta. A hajdan oly piros, derült arcz hosszukás lett és
szintelen, a csalfa szerelem-gödröcskék helyén komor redők, melyek az
áll alatt összefutnak. Csak a szeméről lehetett ráismerni: azok a régiek
voltak.
Mikor engem meglátott, erőltette a mosolygást, de látszott, hogy az nagy
munkájába kerül.
Én soha sem tartom jónak valakitől, a kinek az arcza nagyon
megváltozott, azt kérdeni, hogy «talán beteg volt?» de ő maga hozta elő.
– Nagyon megváltoztam úgy-e? Csoda, ha rám ismer. – Nagyon beteg voltam.
Most is orvoshoz jöttem be. Negyednapos lázam volt, a mit a mi
városunkbeli orvosok nem birnak elmulasztani.
– De külömben meg van kegyed elégedve?
– Nem vagyok. Azt hiszem, hogy a testi bajom is azért olyan makacs, mert
a lelkemmel nem vagyok rendben.
Megkérdeztem, hogy mi baja van?
– Épen azért jöttem önhöz, hogy elmondjam. Ön volt az mindig, a ki nekem
jó tanácsokat adott s én voltam az, a ki azokat soha sem fogadtam meg.
Lehet, hogy most sem fogadom meg, de legalább megkönnyebbül a lelkem
vele, hogy elmondtam. – Nekem van egy titkos vágyam, a mi régóta
megtölti az egész lelkemet: azzal alszom el, azzal kelek.
– Mi vágy lehet az?
– Ha az arczomra tekint ön, elgondolhatja, hogy az nem valami bűnös
indulat.
– És mégis titkolni való?
– Az. Én azzal a gondolattal járok-kelek, hogy katholikussá legyek.
Engem úgy meglepett ez a szó, hogy bámulatomban nem tudtam rá mit
mondani.
– Ez elhatározott szándékom. Lelkemnek csak az adhat megnyugvást itt a
földön, s üdvözülést az égben, ha áttérhetek a katholikus hitre.
– S hogyan támadt kegyedben ez az elhatározás? hisz a városban, a hol
lakik, nincs is katholikus templom.
– De van a közelében egy zárda; egy szép csöndes kies helyen. Én oda el
szoktam járni, mikor nem veszik észre. Eleinte csak a véletlen, a
kiváncsiság vitt be a templomba, mikor a szent hangokat meghallottam az
ajtón keresztül; most már az áhitat vonz oda. Ah mennyivel magasztosabb
hely ez, mint a mi rideg imaházunk. Bárhova tekintek, megdicsőült alakok
csoportjait látom, a kik áldanak, hivogatnak. És azok a magasztos
hangok, a mik az égből tetszenek jönni, majd angyalok kardalában
egyesülnek, ismeretlen, óhajtott világba ragadják a lelkemet; aztán az a
méla csend, a mit csak az ünnepélyes csengetyűszó szakít félbe, s aztán
magának a papnak az alakja, a ki mint egy földöntúli lény, az oltár
előtt beszél olyan nyelven, a mit az emberek nem, csak az Isten ért meg.
Mikor kijövök ebből a templomból, azt hiszem, hogy én is az Istennel
beszéltem.
Én elgondolkoztam, hogy mi lehet ez?
A nő megsürgetett.
– Mit tanácsol ön? Mit tegyek? A lelkem kényszerít rá.
– Kedves barátném! Azt tudja ön, hogy én protestans vagyok. Mint ilyen,
szabadelvü és jóindulatú minden más vallás iránt. Én senkit sem biztatok
hitének megváltoztatására; és senkit le nem beszélek róla. A katholikus
vallást igazán tisztelem. Ritusát magasztosnak, fenköltnek találom.
Szertartásaiban sok fenséges, sok eszményi van. Ha katholikusnak
születtem, neveltettem volna, igen buzgó hive volnék az egyháznak. – De
a kegyed helyzetében, hogy lehessen a kitérési szándékát helyeselnem?
Nem gondol kegyed arra, hogy a férje belső tisztviselője a kálvinista
hitközségnek?
– Hisz épen ez idegenít el a vallásomtól. Hogy ott vagyok a tűzhely
mellett, a hol az úr vacsoráját főzik. Milyen prózai közöny az, a mivel
ezek a mi «belső embereink» szent hivatásukat teljesítik. Az ima,
éneklés, predikáczió robotszerű munka náluk. A kik maguk nincsenek
ihletve, hogy osztanának másnak malasztot? Ezek csak gúnyolni, csak
csúfra emlegetni tudják a mások vallását; a magukét pedig megvetik.
– De gondolja meg kegyed, hogy egy protestáns néptanító hivatalát
veszti, ha annak a felesége hitéből kitér.
– Ő a testi nyugalmát veszíti el; de én a lelki nyugalmat.
– Édes Erzsike! Én meg tudom érteni, hogy egy nő, a kinek az idegei
túlérzékenyültek, a puritán egyszerűséget nem találja vigasztalónak. Ha
kegyed az igaz áhitatban keres menekülést: szerezze meg Albach
imakönyvét; az katholikus imakönyv. Abban meg fogja találni mindazt, a
mi fenséges, magasztos, Istenhez vezető a katholikus hittanban
foglaltatik. Imádkozzék abból, mikor egyedül van: mikor senki sem látja.
– Ez engem ki nem elégít. A vallás nem csupán imádkozásból és éneklésből
áll.
– Hát talán a külső szertartások pompája hat kegyednek a kedélyére?
– Ez legkevésbbé. Van a katholikus vallásnak egy intézménye, mely
annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra,
hogy mindenütt elterjedjen a kerek földön, a hol csak szenvedő emberek
vannak: a kiknek egyéb is tud fájni, nem csak az ütés és harapás. Ez a
gyónás. – Nagy hiba volt Kalvinus Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a
hivei számára. Nem ismerte a sziveket; különösen az asszonysziveket. –
Nincs annál nagyobb szenvedés, mint mikor éjjel-nappal hordunk a
lelkünkben egy rossz gondolatot, a mely üldöz, kisért, – s azt nem
mondhatjuk el senkinek. A katholikus asszony talál kétségbeesésében
vigasztaló szót, elbukásában felemelő kezet; annak van menekülése az
önvádak elől; az, ha vétett, kérhet bűnbocsánatot s a lelke
megkönnyebbül vele. De ki old fel engem? Kinek mondjam én el azt, a mi
belül kínoz?
Szemei mereven néztek, mint a hagymázos álomlátóé, a ki egész rémvilágot
lát maga előtt, melyet mások nem látnak, mig ugyanakkor óva emelé fel a
mutatóujját, száraz, felcserepesedett ajkai elé, mintha vissza akarná
tartani a hallgató fájdalom szavát.
Nagyon megszántam. Nem kellett mondania: az arczvonásai elbeszélték,
mennyit kellett szenvednie életének utolsó fordulata óta.
– Édes barátnőm! Ön engem régóta ismer. Tudja, hogy mindig jóakarója
voltam. Ha önnek van olyan nehéz gondolatja, a mit meg kell gyónni:
mondja el nekem. A protestansoknál minden ember pap. Ez a mi
alaptételünk. Gyónjon meg nekem.
Olyan csodálatosan mosolygott, – miként egy beteg szokott mosolyogni, a
kit az orvosa azzal biztat, hogy meg fog gyógyulni; ő pedig gondolja
magában: «várj csak! majd megtréfállak én téged. Meghalok!»
– Ön igazán elfogadná az én gyónásomat?
– S fogadom önnek, hogy épen úgy megtartom a gyónástitok szentségét,
mint egy felszentelt pap.
– Legalább addig, a mig én életben vagyok. Azután nem bánom mondja el;
hirdesse ki. Felhatalmazom önt rá, hogy ha meghaltam, irjon rólam
regényt; ilyen regényt, mint az enyim, nem irt még ön soha. De addig el
ne mondja senkinek, a mit ma tőlem hallani fog! Senkinek! még a
feleségének sem! Megigéri ön? Férfiui szavát adja rá?
– Barátném! Ez az én keblem egy kriptája az eltemetett titkoknak. Az ön
titka nagyon csendesen meglesz a többi között.
– Azt elhiszem, hogy a gyónás titkát épen úgy meg fogja ön őrizni, akár
egy pap; de hát feloldani tud-e ön aztán?
– Ahogy ember feloldhat embert.
– No hát hallgassa meg.
Azzal odahajolt a fülemhez, forró lehellete égeté az arczomat a míg
suttogott.
– Meggyónom önnek, hogy én «meg akarom ölni az uramat!»
Megrettenve tekinték a szemébe. Sárkánytűz lövelt elő azokból. Ez a
gondolat «élt»!
– A mit mondtam, azt meg is teszem, – mondá, s vékonyra szorította össze
az ajkait, mig a szemeit felnyitá kerekre, fenyegető villogással.
– Az Istenért! Minő gondolat ez?
Ekkor aztán kárörvendő gúnymosolylyal tekinte rám.
– No úgy-e? Nem pap ön! Nem tud bűnbocsánatot adni?
– Bizonyára a pap se tenné azt. A pap csak a megbánt vétekért adhat
vezeklést, de nem a szándékolt bűnre indulgentiát. A pap is csak azt
mondaná önnek, a mit én: hogy szálljon Istenhez és tisztítsa meg a
lelkét ettől a sötét gondolattól. Hogy tudott ez önnek a lelkében
megfogamzani? abban az áldott jó lélekben, a mely mindig csak szeretett,
soha sem gyűlölt.
– Úgy-e bár? Ilyennek ismert engem? Bolondja voltam a szeretetnek. –
Önnek van egy elbeszélése, a mit én még leány koromban olvastam, abban
elbeszéli egy háborodott sziv, hányféle módja van az élet kioltásának: a
többek között az is áll ott, hogy ha a nádmézet sokáig állni hagyják,
mig az megrothad, akkor az halálos méreggé változik át. Hát a mi «azt» a
mézet illeti, a mivel egy szegény, könnyen hivő asszonynak a szive tele
van, arra nézve az ön háborultjának az állítása igaz; hanem a valódi
nádmézre nézve nem igaz. Azt próbáltam, nem igaz.
– Egyik sem igaz. Ne higyje el. Nincs az a tengere a keserüségnek a
hitvesi életben, a mit egy cseppje a szeretetnek újra meg ne édesítsen.
– Oh, azt az ön képzelete utól nem birja érni, a mit én szenvedek. Gúny,
megaláztatás a mindennapi eledelem. Gyanú kisér minden lépésemen. Ha
szólok, a szavamat magyarázzák félre, ha hallgatok, a némaságomért
dorgálnak, ha sirok, a könnyeimért fognak vallatóra.
– Sejt valamit talán kegyednek a férje a vallásváltoztatási
eszmejárásáról?
– Annyit megtudott, hogy én a kolostorhoz többször ellátogattam; hogy
egy szerzetessel többször beszéltem. Istenre esküszöm, hogy a vallásról,
az áhitat dolgairól beszéltem vele! Semmi másról. És ő minő csúfsággal
vádol e miatt! Azóta délben, este azzal mérgezi meg minden betevő
falatomat, hogy a mi csufondáros nótát csak tud a barátokról, meg
azokról a menyecskékről, a kiknek a csuha és a faczipő az ideáljuk, azt
mind eldanolja előttem. Mikor hazajön, már künn a folyosón hallom a
nótáját: «Hej az én rózsám a barát! Tartja a létániát!»
– De hát ezt ne vegye kegyed olyan tragice. Biz ezeket a gúnydalokat
éneklik időtlen idők óta: ezek nem a kegyed boszantására lettek
kigondolva a férje által. Nevessen érte a szeme közé, s azzal el lesz
hallgattatva.
– Jól van! Hát az, a mit az én kicsufolásomra tesz, az legyen neki
megbocsátva; de a mióta sejti a lelki állapotomat, mindent elkövet, hogy
az áhitatomat megzavarja. Ha délben, este, mikor a zárda harangszava
áthangzik hozzánk, én önkéntelen összeteszem a kezemet, ő felkaczag rá:
«hahá! te harangszóra imádkozol?» – A kálvinisták nem harangoznak déli
imára, sem az angelust nem csengetik meg. – És az nekem olyan nagyon
fáj! Jobban, mintha sárba dobnák a kenyeremet, hogy úgy egyem meg. Ez a
folytonos gúnyolódás úgy tapad hozzám, mint a deget: megfullaszt,
émelyegtet. Olyan érzést támaszt, mintha egy enyvtengerben kellene
úsznom. Minek beszéli előttem azokat a maszatos adomákat a szent
alakokról? – A minap, egy szombaton, egész délelőtt esett az eső, én
nekem ki kellett volna mennem a városba. Ő vette észre a
nyugtalankodásomat s nevetve mondá: «Ne búsulj, asszonyi állatom!
Délutánra kitisztul; mert a szűz Mária akkor szárítja a Jézuskának a
vasárnapra felvevő ingecskéjét!» – Szerencséje, hogy kiment a szobából,
mert közel voltam hozzá, hogy a kést a szivébe döfjem!
Én csitítottam a felindúlt hölgyet; hogy az bizony ámbátor nem valami
áhitatos tréfa, de hát nem az Ezsaiás találmánya; ez a szombat délutáni
napkisütés, a maga indokolásával, általános szójárás a magyar népnél s
komolyan véve nincs benne valami kegyeletsértő; mert hisz azt a
mindnyájunk által tisztelt, szent alakot úgy mutatja be, mint gondos
anyát, népies felfogásban.
– Nem szeretem, ha nevét a szájára veszi. Egy régi cselédemet csak azért
küldtem el, mert «Marcsa» volt a neve s az uram mindig úgy kiáltotta be,
hogy «Mária!» Olyankor mintha mindig tőrt szúrt volna a szivembe.
Láttam, hogy ez a nő csakugyan szenved. Ennek valami heroicus
gyógykezelés kell.
– Édes barátném. Én nem tudom a kegyed férjét kárhoztatni. Ő rá nézve
lét és nem lét kérdése ez a kegyed vallásos rajongása, a mit erősen
előmozdíthatott a hosszas, ideggyöngítő betegség s a mediczinák, a miket
a provinciális doctorok kegyeddel összeitattak. Ha kegyed a szentekbe
kapaszkodik, a szegény Ézsaiásnak kiesik a földteke a lábai alól.
Kegyetek egymáshoz vannak kötve. Kegyed az által, hogy más templomban
keresi a mennyországot, otthon a saját házában a poklot installálja.
Hisz a férje, ha azt a szándékát megtudja, dühös őrült lesz s kegyedet
széttépi! – Menjen kegyed fürdőkre és igyekezzék az idegeit
megerősíteni.
– Hm, hm. Ön nem ismeri az én bajomat. Azt gondolja, az csak olyan
asszonyi baj, a minek fele affektálás. Nézze meg ezt a reczeptet. A
leghiresebb fővárosi orvos irta a számomra. Hozzá mentem, megvizsgált;
azt mondta, hogy azok a falusi orvosok nem helyesen gyógykezeltek.
Teletömtek chininnel. Pedig a bajomnak nem az a gyógyszere, hanem ez itt
ni. Olvassa el.
Én a reczipén e szót olvastam: «arsen».
– Az orvos azt az utasítást adta, hogy első nap vegyek be hat cseppet
belőle, aztán minden nap egy cseppel többet, fel húszig, aztán megint
lefelé cseppenkint kevesebbet, hatig. A lázam nem fog visszatérni többé.
De szigorúan a rendelethez tartsam magamat: mert ez igen komoly szer.
Úgy-e az?
– Az.
– Már el is készíttettem, itt a józsefvárosi gyógyszertárban.
Azzal elővonta az üvegcsét a zsebéből és megmutatta.
– Ez nekem való. – És most azután sorba járom ezzel a reczepttel a
fővárosnak mind a tíz patikáját s mindenütt megcsináltatom azt a szert.
Tízszeresen csak elég lesz!
Én elszörnyedve ragadtam meg a kezét.
– Mit akarsz tenni, szerencsétlen! orgyilkos akarsz lenni? A férjednek a
testét mérgezed meg, nekem pedig a lelkemet? Én valahányszor rád
gondoltam, a régi tiszta szerelemben megdicsőülve láttalak magam előtt,
s most az utálatot, a förtelmet akarod ennek a helyébe állítani? Add ide
azt a recipét!
A nő elrémülve, rám meredt szemekkel, minden izében reszketve rogyott
térdeire, s mikor azt mondtam neki: «eddig az imádságaimba foglaltalak,
azt akarod, hogy ezután megátkozzalak?» akkor elkezdett mosolyogni.
– Ön először tegez életemben… Megengedi, hogy viszonozzam? Nem! Nem
tehetem. Nem jön ki a számon ez a szó. Ne emeljen fel. Hadd térdeljek
még itt. Csak sírni tudnék, de nincs már könnyem. Itt van ez a reczept.
Tegye el. Őrült vagyok. Nem tudom, mit beszélek. Igaza van. Ha nekem fáj
az élet, akkor nekem kell meghalnom.
– Az is bűn, a mit most mondasz! A lelket, az istenszikrát, nem azért
adta nekünk az ég, hogy azt visszadobáljuk neki. Tanulj megnemesülni a
szenvedésekben. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a mit Isten rámért,
viseli mindenki; egyedül a saját fiának a vállára tett az Isten oly
nehéz keresztet, hogy összerogyott alatta. Ha hinni akarsz a szentekben,
kövesd a példájukat! Légy martyr, ha Isten úgy akarta: – ez az igazi
pápista vallás.
A térdein csúszott utánam, úgy köszönte meg a dorgálásomat.
– Oh mi jó volt, a mit ön mondott! Már tudok sírni ismét. Nem fáj úgy a
szivem. Ön nem irtja ki az emlékezetemet a lelkéből; ön engem védelmez.
Ön megtisztít engem a sártól, a salaktól, a miben fetrengek. Ön azt
mondta, hogy imáiban megemlékezik rólam. Oh ne felejtsen ki ezután sem.
Én is megtanulok imádkozni. Megveszem Albach imakönyvét. S aztán majd
azt képzelem, hogy valahol mégis csak találkozunk, a hol senki sem
tudja, csak a jóságos Isten!
Én aztán nagy nehezen elhagyattam vele a zokogást. Aztán elláttam
mindenféle jó, házisütésű tanácscsal, hogy a jó asszonynak hogyan kell
alkalmazkodnia a férjéhez, nem kell annak a hibáit biráló szemmel
itélgetnie. Igyekezzék kedvében járni inkább. Hozza el egyszer hozzám,
hadd ismerkedem meg vele. Talán, ha én hatok rá: ő is fog engedni a
rigolyáiból. Lehet, hogy bizhatok rá valami szellemi munkát, a mi
lelkének nemes elfoglalást ad, felkölthetek benne tán valami ambitiót, a
mi cynismusából kihüvelyezi. Hiszen becsületes, jó ember az, a kinek
csak irányadóra van szüksége, hogy előre haladjon.
A sok jó utasítást mind csendesen, fejbológatva fogadta az én
tengerszemű hölgyem. Annyi hálát tudtak kifejezni a szemei. Úgy
tetszett, mintha az arcza is visszanyerte volna az én szavaim hatása
alatt az elvesztett pirosságát.
Ah nem! Hiuság! Nem az én szavaim tették azt. – Valami más.
Felállt, felegyenesedett, rendbeszedte magát.
– Jól van. Megfogadom. Türök, engedelmes leszek. Leteszek minden rossz
gondolatról. Megmutatom, hogy tudok jó feleség lenni. Ön meg lehet
felőlem nyugodva. – Hanem egyet mondok önnek. Az az ember engem azzal
fenyeget, hogy megver. Ha ezt meg találja tenni, akkor Isten legyen
irgalmas neki is, nekem is!
Most már tudtam, hogy miért pirúlt úgy ki az arcza.
– Ha engem az uram csak egy ütéssel is meggyaláz, esküszöm a boszuálló
Jehovára, hogy én felkapom a vadászfegyverét és agyonlövöm!
Azzal kifutott a szobámból.
Úgy jött nekem, mintha utána kellene kiáltanom: «ne menj többet haza,
szerencsétlen asszony!»
Későn volt. Már kinn volt a kapun.
Eltünt előlem, mint az álomlátás.
XXI. FEJEZET.
MÁRIA-NOSTRA.
Hejh, de tenger idő mult el azóta, hogy ez történt. Idestova húsz
esztendeje lesz! Elszédülök, ha visszatekintek rá.
De sok rossz esztendő; de sok nemszeretem-nap.
De sokan elköltöztek mellőlem, a kiknek öröm volt az élet, a kikre
mosolygott a jövendő. És én itt maradtam.
Alig találkozom már egy-egy magamhoz hasonló ősz alakkal a régi fényes
időkből, a mikre jól esik még visszaemlékezni s elmondani: «nem így volt
az régen!»
… Néhány évvel ezelőtt sorra látogattam a hazai nagy államfogházakat.
Voltam Szamosujvárott és Illaván, a hol a bűn aristocratiája van
összegyüjtve. Mindazok az alakok, a kik tíz éven felül terjedő fogságra
vannak elitélve, a halálbüntetésből kegyelem útján élő-halottakká téve.
Érdekes tanulmány az emberi élet éjszakájából.
Meglátogattam Mária-Nostrát is. Ott a női elitéltek vannak.
A felügyelést apáczák végzik.
Látogatást csak miniszteri engedély mellett szabad tenni e fegyházban.
Ott példás rend uralkodik: a fegyencznőkkel igen jól bánnak.
Végig vezettek a nappali termeken, a hol a fegyenczek munkával vannak
elfoglalva.
Egy hosszú teremben csupa fehér ruhát varrnak. A finomabb munkát
végzőknek külön asztalkájuk van.
Egy ilyen asztalka előtt megálltam: egy nő varrt valami gyermekruhát.