Rágondolni is szörnyeteg egy eszme! Krakkótól idáig, egy növendék
leánykával együtt gyalog tenni meg az utat! Tud-e a képzelet ilyent
teremteni?
– Ön Kvatopil Venczel hadnagynak a neje? kérdezém én az asszonytól.
– Az vagyok. Ez pedig itt az ő leánya, Marianna.
S állításának igazolásául előkereste az utitáskájából az esketési
levelet, melyben a krakkói székesegyház anyakönyvének kivonata van,
rubrikázva szépen: vőlegény Klatopil Venczel, hadnagy a ** cheveaux
legers-eknél; menyasszony Dunkircher Anna. Tanuk: Babolszky ezredes,
Kolmarszky szatócs. Eskető pap: Lubanszky Szaniszló, plébános. Nap és év
1846 február 16.
Aztán előmutatta a leányának a keresztlevelét: Marianna. Szülelett 1846
junius 29-én. Törvényes szülött. Atya: Kvatopil Venczel, hadnagy; anyja:
Dunkircher Anna. Keresztelő lelkész: Lubanszky Szaniszló. Keresztapák a
fentebbi násznagyok.
Még egy házassági szerződés is volt az okiratai között. Be volt ez
bizonyítva jól.
Erzsike egyszerre csak nagyot kaczagott.
A szakácsné jött be, hozta a leveses tálat.
– Hahaha! Tudja ön már Ollendorf szerint, hogy «miért sír a kapitány?»
– «Mert az angolnak nincs kenyere.»
– Nézze Zsuzsi, elfelejtett a gyámatyámnak kenyeret adni. A gyürkéjéből
messen neki, azt szereti.
A cseléd mentette magát, hogy hiszen a leveshez még nem kell kenyér.
Pompás leves volt, tejfeles tojásos rizsleves, csirkeaprólékkal. Erzsike
merített a tányéromra.
– Köszönöm, elég lesz.
Mikor aztán a cseléd kiment, folytattuk.
(Nincs is kellemesebb tête–à–tête a világon, mint a melyet a benyitogató
cseléd tíz perczenkint félbeszakit.)
– Most tudjuk már, mondám én, hogy mi oka volt annak a rendkívüli
tüneménynek, hogy egy boldog vőlegény az esküvője után keservesen
zokogni kezd. Szegény fiunak eszébe jutott az elhagyott régi felesége és
a gyermeke.
– Az ám. Hanem azért el ne hagyjuk hűlni a levest. Tetszik önnek
parmesan is hozzá?
– Köszönöm. A nélkül jobb szeretem.
– Kvatopil Venczel parmesannal szerette.
Aztán hozzáláttunk a levesevéshez.
– Kvatopil Venczel meg is duplázta mindig a rizslevest.
– Köszönöm. Én soha sem veszek egy ételből kétszer.
– Tudom. És a legjobb falatot mindig a tányérján szokta ön hagyni.
– Hát ezt honnan tudja?
– Még leánykoromban figyeltem meg; mikor nálunk volt ön néha ebéden. Azt
tartják, hogy ez babona: a tányéron felejtett falat azt jelenti, hogy
valami távollevő kedvesünk éhezik.
– Nem babona bíz az; hanem egészségi szabály, akkor hagyni abba az
evést, ivást, mikor legjobban esik.
(Valóságos diætetikai értekezést folytattunk, mint a kiknek semmi egyéb
kivánságuk nincs, mint késő vénséget élni és köszvénytől mentnek
maradni.)
A levesben, mint említém, csirkeaprólék volt. Erzsike tányérjára került
az a része a csirkének, a melyikben a «sarkantyu»-csont van.
Köztudomásu, hogy bizalmas társaságokban, fiatal hajadon leányok között
az a szokás, hogy mikor ilyen sarkantyu-csontra akad valamelyik, az a
barátnéját felhivja csonttörésre. Az egyik az egyik végét fogja meg a
sarkantyu-csontnak, a másik a másikat s addig húzzák kétfelé, míg ketté
törik. A melyiknek a sarkantyus rész jutott, az fog hamarább férjhez
menni. Ez az ábrándos babona.
Erzsike nevetve mondá:
– Mikor az első ebédet megettük, ilyen sarkantyucsont akadt a kezembe.
Én odanyujtottam azt az Annának: «szakítsuk el: melyikünké marad a
Kvatopil?»
– Ah, önök egyszerre olyan jó barátnék lettek?
– Hát hogy ne? Mikor kettőnknek van egy férjünk! Én természetesen itt
marasztottam őket magamnál. Nem is tudom, hová lettek volna, ha én be
nem fogadom. Már akkor egy krajczárnak sem voltak urai. Az egész úton
csak kávét ettek. Több felöltő ruhájuk nem volt, mint a mit a testükön
viseltek s fehérneműt nem váltottak az egész úton. Nekem az első
feladatom az volt, hogy kiöltöztessem őket. Az asszonynak jó volt az én
ruhám, a leány számára a kerepesi útról hozattam neki valót. Ezt
mindjárt ágyba is kellett fektetni, mert a feje fájt és erős láza volt.
Orvost hivattam, az adott neki valami orvosságot, a mitől elaludt. Azóta
ő alszik az anyjával együtt az én ágyamban, én magam meg a pamlagon. Nem
kell önnek ez a csirke mája?
– Köszönöm. Folytassa inkább.
– Mikor a szegény asszony látta, hogy jól fogadom, elérzékenyült, a
nyakamba borult, aztán sírtunk egymás barátságáért mind a ketten, mint a
záporeső. Tudtuk, hogy egyikünk a másiknak a halála. De melyik lesz?
Aztán csak nagy hamar elmondtuk egymásnak a magunk történetét a közös
férjjel, hogy kerültünk össze vele. De furcsa szinpadi jelenetet lehetne
ebből csinálni.
Én kérdem: No te Anna, mondd csak, hogyan kerültél te ezzel a
Kvatopillal össze? s hogy maradtál el tőle tizenhárom esztendeig?
Anna felel: Furcsa históriája van ennek. Tudod Erzsi a krakkói
köztársaságnak a történetét?
Én: Soha hirét sem hallottam én szegénynek.
Anna: Hát, tudod, ez egy nagy lengyel város, a hol hajdanában a lengyel
királyokat koronázták s ha meghaltak, eltemették. Én oda való vagyok. Az
apám hires keztyüs volt Krakkóban, a kinek a portékáit messzeföldre
elhordták. A mi városunk volt az utolsó szabad lengyel köztársaság,
mikor utoljára felosztották Lengyelországot. Huszonkét négyszög mérföld
területe volt.
– Kevesebb, mint Debreczennek, vetém én közbe.
Erzsike folytatá Anna beszédét.
– Mikor én tíz esztendős leány voltam, megint támadt valami lengyel
forradalom; azt ismét leverték, osztrákok, poroszok, muszkák egyesült
erővel s akkor a krakkói köztársaság feletti ügyelést rábizták
Ausztriára. A régi lengyel szokások, tanácskozások megmaradtak; hanem a
várban állandó helyőrségül maradtak az osztrák katonák. Mikor én
tizenhat esztendős lettem, meghalt az anyám s akkor aztán nekem kellett
a keztyüs boltban helyet állanom. Itt ismerkedtem meg Kvatopillal.
Fiatal hadnagy volt: rendesen nálunk vásárolta a keztyüit. Bár maradt
volna a keztyüknél! Ki veheti rossz néven egy tizenhat esztendős
leánynak, hogy ha hisz? Én is hittem. És ő neki igazán jó szive volt.
Mikor látta, hogy nekem nincs más választásom, mint a szégyen és a halál
között, akkor oda jött az atyámhoz és megkérte a kezemet. Természetesen
hozzáadtak. A lengyeleknél soha sem volt az szokásban, hogy ha egy leány
katonatiszthez akar nőül menni, annak még elébb a katonai hatóságtól
kelljen engedelmet kérni, keserves nagy összeget biztosítékul letenni; a
pap összeadott bennünket minden kérdezősködés nélkül. Alig voltunk egy
hétig férj és feleség, mikor újra kitört a forradalom. A lengyel
fölkelésnek Krakkó volt a központja. Eleinte nagy sikerrel harczoltak a
lengyel fölkelők. Én nekem látnom kellett, hogy kergetik az utczán végig
a lengyel kaszások az én férjemnek a lovascsapatját, a kinek annyi ideje
sem maradt, hogy tőlem búcsút vegyen.
– Én azt kérdeztem tőle: «te is lengyel vagy?»
Anna azt felelte: «hogy ne volnék? azért, hogy német nevem van?» Nehéz
napok következtek erre. Nekem leányom született. És én nekem mindennap
kétszer kellett a templomba mennem. Egyszer azért imádkozni, hogy a
hazám diadalmaskodjék, másszor meg azért, hogy a férjem visszatérjen.
Őrült kivánság! Hisz arra maga az istenség is tehetetlen, hogy két
egymással ellenkező imádságot beteljesítsen. Férjem visszatért Krakkóba,
hanem a lengyel ügy elbukott. A szabadságharczosok szétfutottak, a
megszálló seregek visszatértek. Szomorú viszontlátás volt az! Krakkó e
bukás után megszünt köztársaság lenni s be lett kebelezve, mint egyszerű
székváros az osztrák örökös tartományok kötelékébe. Az apám sírt, én
pedig örültem, hogy visszakaptam a férjemet. De nem sokára megbünhödtem
a tilalmas örömért. A férjem tudatta velem, hogy nagy baj van. Eddigelé
az osztrák tisztek Krakkóban nem sokat kérdezték a tábornokaiktól, hogy
szabad-e házasodniok?
(Én közbeszóltam: «ez a magyar-horvát határőrvidéken is így volt
szokásban; a granicsár tiszt házasodhatott kautio és engedély nélkül».)
Anna. De most, hogy Krakkó Ausztriához lett csatolva, az egész katonai
törvény ki lett terjesztve mi ránk is s most már a hadnagy feleségének
hét ezer forintot kell lefizetni biztositékul.
Erre pedig az én apám képtelen volt. Rajtam kivül még hat leánya volt s
akkora összeget nem vonhatott el az üzletéből, a mekkora a biztosítékhoz
kellett.
Az a veszedelem fenyegetett bennünket, hogy ha a férjem felsőbbsége
megtudja a házasságunkat, Kvatopilt azonnal megfosztják a tiszti
rangjától.
Az apám azt tanácsolta, hogy Kvatopil tegye le önként a kardbojtját és
lásson valami polgári állás után. De arra gondolni sem lehetett. Ki
adott volna Krakkóban alkalmazást egy osztrák katonatisztnek, a ki a
lengyelek ellen fegyverrel harczolt?
Kvatopil azon időben lett főhadnagygyá előléptetve. Ez azt a örömteljes
reményt lobbantá fel sziveinkben, hogy nagy gyorsan fog a rangfokozaton
előrehaladni s ha egyszer azután őrnagy lesz, akkor nem kell a házassági
biztosítékot letenni többé; akkor nyilvánossá tehetjük, hogy férj és
feleség vagyunk. Addig ne tudja más, csak a rokonok és az ismerősök.
Ebben megnyugodtunk. Kvatopilt nagyhamar áthelyezték az ezredével
Magyarországba.
A mint aztán Magyarországon kitört a forradalom, én többé Kvatopilról
semmit sem tudtam meg. Hol jár, hová lett, él-e, vagy meghalt? Semmi
hírt sem vettem róla. Háboru idején titokban tartják azt, hogy merre jár
ez, meg amaz az ezred. Egyszer olvastuk egy hadi bulletinből, hogy az a
dragonyos ezred, a melynél a férjem szolgált, résztvett valahol a
Bánságban egy ütközetben. Szegény apám ekkor rászánta magát, hogy
leutazik személyesen a Bánságba, megkérdezni az ezredestől, hogy él-e
még a férjem? Mikor odaért, épen akkor temették nagy pompával az
ezredest. Typhusban halt meg. Ez volt a násznagyunk. Ő neki volt egyedül
tudomása a katonaságnál a mi házasságunk felől. Ez jól megőrizte a
titkot, mert a násznagykodás a szabályellenes egybekelésnél neki is az
állásába kerülhetett volna. Az alezredes pedig csak annyit tudott
Kvatopilról, hogy azt a századával detachirozták valami küldetésben, a
honnan nem tért vissza. Valószinű, hogy a magyar fölkelő seregek
lekaszabolták, a csapatjával együtt.
Én bizvást felvehettem a gyászruhát, el is viselhettem azt; a háboru
bevégeztéig semmi hírt nem hallottam a férjemről.
– Eddig szólt Anna, most én vettem át a szót.
– Hogy semmi hírt nem hallottál róla, annak az oka az volt, hogy az
egész hadjárat alatt körül volt zárva az ostromolt Temesvárban a
századával együtt, s onnan hirmondó sem jöhetett ki egy esztendeig.
– De hát azután, hogy Temesvár fel lett szabadítva, mért nem tudosított?
Legalább annyit irhatott volna, hogy él?
– Ennek az okát könnyű kitalálni. Ő rá nézve az egész hadjárat meddő
maradt dicsőség dolgában. Mint lovas tiszt, az ostromolt várban
érdemeket nem szerezhetett. A hadjárat után is maradt főhadnagynak, a
többi hadnagytársai mind előhaladtak a rangfokon. – Neki csak az
elkeseredés maradt. A hátratett katonatiszt rosszabb a halottnál, annak
a száján nem jöhet ki az a szó, hogy «hála istennek, élve maradtam!»
– De hát azután? Későbbi években. Három-négy esztendőn keresztül miért
nem irt, bár csak egy sort hozzám, hogy még él és gondol reám – és
gyermekére, a kit úgy szeretett!
– Annak megint én tudom a legjobb okát. Egy könnyelmű bajtárs miatt
adósságokba keveredett, lelketlen uzsorások kezébe jutott, a kik
folyvást mélyebben huzták bele a hinárba. Az ilyen zaklatott állapotban
levő katonatisztnek bizony nem nagy kedve lehet még egy asszonyt és egy
gyermeket is szorosabban fűzni magához. Most már nemcsak a biztosíték
hiánya választotta el tőled, hanem az a csuf mocsár, a minek adósság a
neve. Ezt nem tudta átgázolni. Ha rád gondolt és a gyermekére: az csak a
kétségbeesését növelte. Ha levelet irt volna hozzád, annak csak ez
lehetett volna a tartalma: «mire ezeket a soraimat olvasod, már
megszüntem élni».
Anna kiváncsi volt rá, hogy vajjon mennyire vihette Kvatopil adósság
dolgában?
Én aztán megmondtam neki a csinos kis összeget.
Hüh! Milyen hosszú képe lett egyszerre a barátnémnak!
Azt kérdezé hüledezve, hogy most is megvan még ez a szörnyű nagy
adósság?
Olyan bohókás volt ez a helyzet, hogy minden keserüségem mellett is el
kellett magamat rajta nevetnem. Kinéztem az arczából a jámbor
teremtésnek, hogy ha én ennek most azt felelem, hogy «bizony édes
barátném, az adósság az egyedüli tárgy a földön, a mit az idők foga meg
nem emészt: Kvatopil váltói még most is élnek», (igaz is, hogy
megvannak; de az én fiókomban,) hát akkor ez a szerencsétlen asszony
képes azonnal kézen fogni a leányát s visszagyalogolni Krakkóba. Hanem
hát megszántam szegényt. Elmondtam neki a tiszta, puszta igazságot. –
Négy esztendeig nem tudósítá őt a férje életbenlétéről, a hitelezői
miatt; azontul pedig én miattam. Én megismerkedtem vele; nem tudtam,
hogy nős; megszerettem, felajánlottam neki a kezemet. El kell ismernem,
hogy ő vonakodott azt elfogadni. Mindenféle kifogásokat tett, csak azt
az egyet nem, hogy már van felesége. Ez természetesen a legsikeresebb
lett volna. De már akkor annyira szájáig ért a víz, hogy nem maradt
egyéb választása, mint vagy főbe lőni magát, vagy kettős házasságot
elkövetni. – Úgy látszik, hogy ezt az utóbbit tartotta kellemesebbnek.
Még Anna maga is elismeré, hogy okosabb eszme volt Kvatopiltól ezt az
utóbbit választani.
Nagyon áldott jó teremtés ez az asszony!
Én aztán teljesen megnyugtattam az iránt, hogy az esküvőnk előtt minden
adósságát kifizettem a jó Kvatopilnak. Meg is mutattam neki a
chatouilleomban eltett váltókat, felvilágosítva felőle, hogy azok már el
is évültek s én nem fogom azokat Kvatopil ellen beperelni, a változott
viszonyok után sem. – A mire a jó lélek hálakönyek között borult a
lábaimhoz s a térdeimet csókolva, biztosított felőle, hogy holta napjáig
áldani fogja az emlékezetemet. S e megnyugtató biztosítás után egészen
helyreállt a gyöngéd vonzalma az ő szeretett Kvatopiljához.
Én megtetéztem a szivességeimet még annak a jelenetnek a leirásával is,
a midőn Kvatopil, mint vőlegény, az esküvőnk után keservesen sirva
fakadt; bizonyosan az elhagyott neje és leánya miatt fakadtak e sűrű
könyjei.
Ez által meg egészen elérzékenyítettem a szegény Annát.
– Lássa ön, milyen jó szive van Kvatopilnak!
Akkor aztán egymásra liczitáltunk, hogy melyikünk tud több jeles vonást
felfedezni a Kvatopil jellemében.
Végezetre elővettük a mi közös Kvatopilunknak a fényképezett arczképét
és azt kölcsönösen kézről-kézre adva, forró csókjainkkal vetekedve
elhalmoztuk; míg végre megállapodtunk abban, hogy egyikünké se legyen az
arczkép; hanem adjuk azt a kis Mariannának.
(«– No hát jó volt-e a bab czuspájz disznófarkkal?» – kérdezé tőlem az e
közben tányért váltani bejött szakácsné.)
(«Költői szavamra mondom, hogy még soha így el nem laktam disznófarkas
babbal!»)
Azután következett valami baraczklekváros tésztanemű. Én azt is
szeretem.
Erzsike folytatá:
– Hát eddig volt az idyll.
– Mi volt az? A disznófül?
– Most következik a próza. Én ezután a kellemetlen felfedezés után
elmentem az ügyvédemhez s elmondtam neki a dolgomat; kérve, hogy mit
tanácsol a helyzetemben? – Elébb kérdeztem meg az ügyvédet, a ki száraz,
prózai ember, nincs előtte más, mint a törvény; – csak azután akartam ön
elé terjeszteni az ügyet, hogy legyen közöttünk biró.
– Kik között?
– Köztem és az ügyvédem között; mert kettőnknek homlokegyenest ellenkező
nézete van a jelen ügyben követendő eljárás tekintetében.
– Kegyednek is van valami nézete?
– Hogy ne volna: de elébb hallgassa meg a törvények magyarázójáét. Elébb
azonban koczintsunk egyet azoknak az egészségére, a kik bennünket
szeretnek.
S koczintottunk – nem mondtuk meg, kiért.
– Hallgassa ön meg, hogy mi véleményt adott az ügyvédem. «Ez bizony nagy
baj, de csupán Dunkircher Annára nézve az. Ha rendes békességes időkben
élnénk, akkor lehetne az a kimenetele az ügynek, hogy a katonai hatóság
Kvatopil Venczel főhadnagyot, a miért hatósági engedély nélkül
házasodott, tiszti rangjáról való lemondásra kényszerítse. Ez esetben a
Dunkircher Annával kötött házassága érvényben marad. Ellenben Kvatopil
úr, a később elkövetett bigamia vétségeért, az osztrák büntetőtörvények
értelmében, két esztendei börtönre nyer kellemetes kilátást. A jelen
viszonyok azonban, a midőn a lombardiai hadseregnek minden vitéz,
betanult tisztjére nagy szüksége van, okvetlenül azt a választ fogja
kapni a krakkói feleség, hogy az egész házassága törvénytelenül lett
kötve, annálfogva «null und nichtig». A plébánost, a ki összeeskette
őket, elküldik egy esztendőre valami kolostorba, fegyelmi büntetésből,
Kvatopil Venczel pedig marad főhadnagynak, sőt ha vitézül viselkedik,
kapitánynyá is lesz. Kegyed pedig akként lesz főhadnagyné és kapitányné;
mert az előbbi házasság érvénytelensége a kegyedét teljes jogerőre fogja
emelni».
– Ezek voltak a ügyvéd szavai. Ugy-e jól megtartottam? Ismeri ön a
katonai törvényeket?
– Őszintén megvallom, hogy azon számos tudományok között, a melyeket nem
ismerek, ezek kiváló tért foglalnak el.
– No hát én erre azt feleltem, hogy: «Jól van! A törvények, a
körülmények, a helyzetek azt indokolják, sőt okadatolják, hogy
Dunkircher Anna legyen megfosztva hitvesi jogától; de hátha az emberi
szív törvénye talál érvényre jutni?» – Elég jó curialis stylusban
fejeztem ki magamat?
Egy kicsit nevettem rajta.
– Az ügyvéd még jobban nevetett. «Hogyan? mondá. Kegyed azt képzeli,
hogy Kvatopil Venczelnek majd megesik a szive az elhagyott első
feleségén? a kinek szándékosan nem irt levelet, a míg irhatott volna,
nehogy az valami bizonyítékkal birjon az iránt, hogy Kvatopil Venczel őt
csakugyan megesküdt feleségének és nem egy elcsábított leánynak
tartotta, a kivel kötött házasságának érvénytelenségéről jól meg volt
győződve? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel most, tizenhárom év
mulva annyira elérzékenyül, hogy a csatatéren, a harcz közepén
elbocsáttatását fogja kérni; elfelejti a zászlójának, az uralkodójának
adott esküjét; csak azért, hogy Dunkircher Anna számára megmenthesse a
hitvesi főkötőt? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel otthagyja a
legjobb reményekkel biztató carrièrejét? becsukatja magát két esztendőre
a fegyenczházba, hogy onnan mint megbélyegzett koldus jöjjön elő; csak
azért, hogy koldusnéval tovább élhessen, törvényes összeköttetésben? És
végül hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczelnek úgy megzavarodhatik
mind az öt érzéke, hogy ő egy ilyen szép, fiatal feleséget, mint kegyed,
egy nemes gazdag hölgyet, a ki őt kényelemben tartja, el fog taszítani
magától, odadobni a világ csufságának; azért, hogy visszakapjon egy
elhervadt élettársat, a kinek az arcza megránczosodott: egy jámbor
keztyüsnek a leányát; a kire nézve még csak nem is előny, hogy a jóhirű
«Dunkircher» név helyett a «Kvatopil»-t ragaszthatja ki a czégtáblájára?
– Nem! Asszonyom. Ilyen jószivü emberben én nem hiszek. Inkább elhiszem,
hogy halfarku tengeri szűzek vannak a világon.
– Nem szakítottam félbe az ügyvédet. Engedtem, hogy teljesen
expectorálja magát. Mikor aztán egy kis pauzát tartott, akkor azt
mondtam neki: hiszen nem a Kvatopil szivéről beszéltem én, hanem a
magaméról.
– A magáéról? – kérdé elcsodálkozva; – hát az hogy keveredik ebbe a
dologba?
– Nekem az az eszmém van a kinos ügy elintézésére, hogy én azt a
biztosíték-összeget, melyet egybekelésünk alkalmával letettem, átruházom
a Dunkircher Annára, akkor aztán az ő részéről teljesítve lesz a
föltétel, mely mellett a katonatiszt házassága megengedtetik: ő hadd
legyen boldog az esküdt férjével. Én magam pedig majd el tudok valamerre
tünni az emberek közül. Nagy a világ!
– Az ügyvéd erre megharagudott, azt mondta: – Ha kegyed ezt megteszi:
akkor rászolgál, hogy egyenesen elvigyék Döblingbe!
– Nekem pedig ez komoly, elhatározott szándékom. Ezzel végzé Erzsike.
Én nem állhattam meg, hogy a kezére ne tegyem a kezemet.
Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szivben! Ha lett volna ember, a
ki azokat fölébreszsze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből,
ha egy olyan férjre talált volna, a ki a legközönségesebb értelemben
vett «jó ember», a milyen tíz férfi közül kilencz! – Miért kellett neki
mindig, de mindig, azt a tizediket kihuzni a maga számára a sors
urnájából?
Kitalálta, hogy mire gondolok e néma pillanat alatt. Azok a nagy, mély
tüzű szemek lassankint megteltek könynyel. A gyémánttűz semmi a köny
sugártüzéhez képest! Milyen szép volt e perczben.
Az ajkai valami rebegéshez kezdtek. Alig tudta kimondani.
– «Annak a másiknak gyermeke van».
S erre a szóra elkezdett görcsösen zokogni, egyik kezével az arczát
eltakarva, másikkal az én kezemet szorítva erőszakosan.
Kicsi hija, hogy én is együtt nem sirtam vele, úgy megesett rajta a
szivem.
Aztán, hogy kisirta magát kedvére, nagyot sóhajtott, felszárítá a
könyeit.
– Most már tudja ön, hogy miért kérettem, hogy jöjjön ide? Legyen bíró
ebben az ügyben. Melyiknek van igaza: az észnek, vagy a szivnek? Azt
kell-e tennem, a mit az ügyvéd tanácsolt, vagy azt, a mit én magam
gondoltam ki?
Nehéz feladat!
– Lássuk: nem volna-e valami középut? – mondám én. Hátha rátalálnánk. –
Én azt tanácsolom, hogy ne tegye kegyed sem azt, a mit az ügyvéde
tanácsolt; sem azt, a mit maga kigondolt. Hanem várjon egy kis ideig. –
Nagy háboru indul meg: több, mint fél millió harczos áll egymással
szemben. Annak egy ötöd része nem fog a háboru végén az övéihez
hazatérni. Ezen országdöntő harczban vagy elesik az önök Kvatopilja,
vagy élve marad. Ha elesik, akkor meggyászolják mind a ketten. Az
özvegyi fátyolon nem vesznek az asszonyok össze. – Ha pedig megéri
Kvatopil a háború végét, akkor ő, a vitéz, ambitióval teljes katona
okvetlenül előbbre lép a rangfokozaton, a csatatér gyorsan növel! Lesz
belőle őrnagy. Mint őrnagynak nem kell többé a házassági biztosítékot
letennie.[7]
Akkor azután magához veheti a Dunkircher Annáját. Kegyednek pedig nem
kell odaajándékoznia a biztosítási összeget, a mire magának is nagy
szüksége lehet.
– Köszönöm – szólt a hölgy. – Ez igazán olyan egyszerü, mint a Columbus
tojása. Tehát várni fogunk, én is, Anna is, a mig a háboru véget ér, s
addig ezt a családot itt tartom magamnál.
– Még egyre figyelmeztetem. A várakozás ideje alatt kegyednek jó lesz
valahová, valami kis városba félrevonulnia; a hol nincsenek ismerősei.
Itt a fővárosban tarthatatlan hamis helyzetbe fog kegyed jutni. Az első
feleség történetét nagy hamar megtudja a világ. – S a «szalmaözvegy»
czím még elég jó czím; de a «szalmaasszony» már nem az. Kegyed költözzék
mindenestől, holnap mindjárt falura s vigye magával a vendégeit is.
– Azt fogom tenni.
Alig készültünk el, midőn kopogtatott az orvos.
Az orvos elől nem tagadhatja el magát, a hinek a házánál beteg van.
Az orvos is jó ismerősöm volt. Nagy, kiterjedt praxissal birt.
Homoeopatha volt. Bizonyos, hogy ez ma, meg holnap valahány patiensét
meglátogatja, a nux vomica mellé mindannyinak beadja azt a legujabb
hírt, hogy engem itt talált a szép asszonynál – poharazás közben: «thé
complet!»
Megvártam, míg a kis betegtől visszajő.
Megnyugtatott, hogy semmi baja sincs már, elhagyhatja az ágyat.
Erzsike kérdezé, hogy lehet-e a lánykát falura kivinni?
– Sőt nagyon jót fog neki tenni.
Azután engemet fogott elő az én barátom, a doktor.
– Hát te hogy vagy?
– Köszönöm, nagyon jól.
– No no! A szemedből látom, hogy nagy felhevüléseid, vértolulásaid
vannak.
– Voltak, de már kigyógyultam belőlük.
– Remélem, homoeopathiai úton.
– Tökéletesen homeopathice.
Az orvossal együtt én is eltávoztam.
Mikor kiléptem a kapun, megint belebotlottam Sági Tóniba.
– Corpo di Bacco! Te azóta mindig a szép menyecskénél ülsz?
– S te azóta mindig a kapuja előtt sétálsz?
Az átelleni ház ablaka tele volt kiváncsi asszonyfejekkel.
Én aztán bérkocsiba vágtam magamat. Kihajtattam az indóházhoz, estére
ott voltam Szegeden.
Ott is maradtam három napig, együtt jöttünk haza a nőmmel, a
vendégjátékok bevégeztével.