mint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a
legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból absolute semmi
levelet nem szabad irnunk. Azért is czímeztem ezt tehozzád és nem a
feleségem nevére; mert a te discretiódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve
mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.
K. V.
No már most ez a levél egyenesen kötelességemé teszi, hogy az Erzsikét
meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.
Azt is tehetném ugyan, hogy a Kvatopil levelét megsemmisítsem, s aztán
magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de
akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj
meglesz.
Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet
incognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Még hozzá épen
most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta a hányan
hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utczán. Nagy inség
az, mikor az embernek mindenütt «éljent» kiabálnak a fülébe, akárhová
akarna is elsomfordálni.[6]
Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyujtják
«és» sötét lesz, akkor annál rosszabb.
S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike
lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik
szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun? S
ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!
Jó lelkiismeretü férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt
orczával lép a felesége elé s bejelenti nyiltan és őszintén, hogy «édes
angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a
delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkisérnél». – Erre az
asszony természetesen nagylelkü lesz, azt mondja: «csak eredj oda,
fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny.»
Azonban a feleségem épen vendégszerepelni volt Szegeden, csak egy hét
mulva vártam haza.
Ez még sulyosító körülmény az esetleges látogatásnál.
A mint így tanácskozom magam magammal, beállít hozzám egy kaczkiás leány
cseléd, a piaczrajáró födeles kosarából egy levelkét vesz elő s gyanúsan
körültekintgetve, kezembe adja.
A levélke illatos volt a zellertől, a mi közé el volt dugva.
Már a czimen megismertem az irást. Erzsike küldi.
Felbontottam, elolvastam. A cseléd ott állt.
Egyszer aztán megsokalta a várást s megszólalt:
– Választ kérek.
– Vagy úgy? Maga is itt van?
Még egyszer elolvastam a levelet.
«Kedves gyámom!
«Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy
tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma
hozzám ebédre? Csak magunk leszünk. Erzsike».
Az indokolás a legfurcsább! «Minthogy tisztelt neje most úgy is
vendégszereplésen van». – No ezt tudhatja a «Fővárosi Lapok»-ból. De a
conclusio! «tehát eljöhetne hozzám ebédre». – Aztán «csak magunk
leszünk!» – Ha még ez sem kisértés?
Elkezdtem alá s fel járkálni.
A cseléd csak nézte, hogy vajjon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az
ablaktól az ajtóig? Végre megsürgetett.
– Kérem. Nekem ebédet kell főznöm odahaza.
– Ahá! Tisztelem a nagyságos asszonyt, elmegyek hozzá délelőtt.
– De nekem tudnom kell, hogy eltetszik-e jönni ebédre? Mert a szerint
főzök.
– Igazság! Tehát elmegyek ebédre.
Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az
asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.
No már most egészen benne vagyok a veszedelemben.
Ezt a meghivást nem lehetett visszautasítani.
«Komoly ügy!» – De nagyon is komoly.
Egy ifjukori eszménykép: most még szebb, mint valaha. A kinek férje van.
Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbiz vele,
hogy busongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták
szerzetéhez, a kik hangyákkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz
vágyakat elöljék a testökben vele.
Elismerem, hogy én is csak olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem
vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kisértetbe, mert én
ott maradok.
Erősen kicsiptem magamat. Felvettem az új kávészinű attilámat, az antik
gombokkal; himzett nyakravalót kötöttem; felhuztam az ezüst sarkantyús
kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem,
rézsodronynyal kivert nyelű ezüst fokos egészíté ki a toilettemet.
Ez volt azon év merész divatja, egy év mulva általános viselet az egész
országban.
S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges
csigákká bodoríttattam. – Csupa sulyosító körülmények!
XVIII. FEJEZET.
HIDEG ZUHANY!
Ugyancsak elővett a szívdobogás, mikor a végzetes expeditióra indultam.
A míg a lakásomtól Erzsike szállásáig elmentem: a hány érdemekben gazdag
veterán szinésznő van a nemzeti szinháznál, azt mind szemközt hozta rám
a sors; az mind megállított, az mind megkérdezte, hogy hová megyek? az
mind észrevette, hogy de ki vagyok csipve; az mind megfenyegetett, hogy
«no no, szalmaözvegy!»
De az ördög is volt velem, hogy fel kellett friziroztatni a hajamat.
A mint az Erzsike lakásának a kapuján be akarok surranni, ott meg a Sági
Tóni ütközik belém. No még ez kellett! Közös jó ismerős a vármegyénkből.
A világ harangja.
– Servus pajtás! De régen láttalak. Épen most jövök az Erzsikétől.
Szörnyű kifordított kedvében van a menyecske. Majd kidobott az ajtón.
Bizonyosan valakire vár. Talán épen te rád vár?
Végem van! Holnap minden ujságban benne lesz, hogy itt jártam. Mert
«quod licet bovi: non licet Jovi».
Ha visszafordulok, még rosszabb.
Siettem fel a lépcsőkön. Erzsike a harmadik emeleten lakott. Nem volt
«in natura» szállás. Az udvar felől, a folyosón kellett az ő ajtajáig
végig menni. Útközben lakott egy masamód, egy fiókzálogház-tulajdonos,
egy cselédszerző, annak mind az ablakban volt a feje.
Mikor a czímzett ajtóhoz értem, épen akkor rángatta ott a
csengetyűfogantyút egy olyan fentebb leirt piros peluche-hajtókás
tisztecske, a minők ellenében Kvatopil Venczel szerint nekem kellett
szolgálnom madárijesztőül.
A negyedrészben felnyitott ajtón egy mérges szakácsnépofa jelent meg,
röviden elutasítva a látogatót.
– Nincs itthon a nagyságos asszony!
Csaknem letapostuk egymásnak a sarkantyuját, a mint a szűk folyosón
karamboláztunk.
S egy percz mulva ugyanaz a szakácsné-ábrázat, teljes nyájasságra
gömbölyülve szólt én hozzám.
– Tessék csak besétálni, kérem alássan!
S egészen feltárta az ajtót.
Azt a képet kellett volna látni, a mit a piros prémes csinált. Nem volt
elég, hogy a szemével, szájával rám bámult: még a czvikkerét is feltette
az orrára.
Ezzel nekem holnap duellumom lesz.
Én azonban elfoglaltam a positiót.
Erzsikének a lakásába a konyhán keresztül kellett menni, az volt
egyuttal az előszoba is, a hol a felöltőt fel lehetett akasztani. A
szakácsné volt az egyetlen cseléd, szobaleány, mindenes.
– Csak tessék besétálni a salonba, unszolt a cseléd.
– De jelentsen be elébb. Itt a névjegyem.
– Nem vehetem el, kérem, mert csupa tészta mind a két kezem. (Valami
vajas süteményhez való tésztát dagasztott.) Tessék hát ide a fogam közé
dugni azt a vizitkártyát.
Azután úgy apportirozta be a névjegyemet a foga között. Egy percz mulva
kijött.
– Be lehet már menni.
Én beléptem abba a szobába, a melyet a cseléd salonnak nevezett.
Senki sem volt még ott. Körülnéztem.
Nem találtam azt az uri pompát, a mi a szép hölgyet hajdan az anyai
házban körülvette, de azért minden csinos volt és tiszta. Némely
hölgynek megvan az az adománya, hogy a szegényes tárgyakból is tud
harmonikus pompát csinálni. Sajátkezű himzések, zenetámlány
hangjegyekkel és hegedűvel, nyiló virágok, egy kalitka, exotikus
verebekkel, oláh katrinczák, székely cseréptálak, korsók, egy pár
diszkötésű könyv, kiegészítik az egyszerüségben keresett elegans
hangulatot.
A salonból nyilt egy szőnyeg-ajtó a másik szobába, az valószinüleg a
hálószoba.
Az ajtó néhány percz mulva megnyilt s előlebbent a szép asszony.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kiléptekor a fejét oldalt fordítá s a
szemöldeit összehuzta, mintha valakinek, a ki oda benn maradt, csöndes
maradást intene. Az a pillanatnyi ajtónyilás azt is megengedte látnom,
hogy az intő tekintet irányában van a lefüggönyözött mennyezetes
nyoszolya.
A mint azonban az ajtót betéve maga mögött, felém fordult, egyszerre
nyájas lett az arcza a szép hölgynek. Oda sietett elém s kezét nyujtá.
– Nagyon szép öntől, hogy kérésemre eljött. Nem neheztel érte, hogy ide
fárasztottam?
Most még kedvesebb volt ez a nő, mint valaha.
A legegyszerűbb házi toilette-ben, a fején semmi dísz, csak a fényes
selyemhaj, egy varkocsban összefonva s tőben átkötve szalaggal.
Olyan volt, mint ezelőtt tíz évvel, mint egy tizenhat éves kis leány.
S az egész lénye mind a gyermekkorára emlékeztetett. Az az őszinte,
ravaszság nélküli tekintet; azok a lelkében olvasni engedő nyilt szemek;
az az ártatlan száj!
Helyet mutatott, hogy hova üljek le. Elvette a kalapomat, ezüst
fokosomat s letette az asztalra.
– Hisz ön nálunk marad ma ebéden. Megmondtam a szakácsnénak, hogy ma az
ön kedvencz ételét készítse.
– S tudná kegyed, hogy mi az?
– Hogyne? Babot disznófüllel. Ezt már csak minden tisztelője tudja
országszerte.
Erre aztán nagyon kevély lettem. Nemzetem mégis csak elismer! Másnak
babért, nekem babot.
– De már akkor itt maradok.
– Kvatopil idejében nem főzhettem soha babot, mert ő azt állítja, hogy
attól ostoba lesz az ember.
– Ellenkezőleg. Pythagoras bizonyítja, hogy a bab ugyanazon
alkatrészeket tartalmazza, a miket az emberi agyvelő.
S miután a babnak a becsületét ekként helyreállítottuk, rátértem a
tulajdonképeni czéljára az idejövetelemnek.
– Én kegyedet hivatlanul is meglátogattam volna mai nap.
– Volt valami oka rá, hogy eszébe jussak?
– Olaszországból kaptam egy levelet, melynek tartalma kegyedet nagyon
érdekli.
Ennél a szónál olyan hidegen nézett rám, mint egy alabástrom szobor.
– Engem érdekel?
– Úgy hiszem. E hó 20-án ütközet volt a Mincio mellett, a melyben a
kegyed férje is kitüntette magát.
– Úgy? mondá a hölgy gépiesen.
– («Úgy?» Furcsa! – No de tovább.)
– Sőt a küzdelem hevében meg is sebesült.
(No már ennél a szónál szentül számítottam arra a drámai hatásra, hogy a
gyöngéd feleség rémülten fog felugrani, elsápad, ájulásra kezd s a
kezeit tördeli; míg végre zokogva tör ki ajkain az imádott férj neve: oh
Venczelem! oh, Kvatopilom!)
Az bizony még a fejét sem vetette hátra.
– Igen? szólt egész hidegvérrel.
Mintha az csak olyan mindennapi dolog volna, hogy egy szeretett férj a
csatában sebet kap.
Meg voltam botránkozva. Ilyen háládatlan közönséggel még nem találkoztam
soha.
Már most hogyan folytassam tovább? – Én arra számítottam, hogy majd
mikor már jól kisirta, kikiabálta magát a kétségbeesett hitves, akkor
előállok neki a vigasztalással.
– Ámde megsebesülése annyira nem életveszélyes, hogy a hadjáratot tovább
folytathatja vele.
– Elhiszem. Veté oda félvállról az asszony.
No, de ez már alligátori érzéketlenség! Hát rhinoceros idegeink vannak?
Ilyen fogadtatásra nem voltam készen. «Elhiszem!» Ez az egész?
No hát ha gyöngéd érzelmeink ennyire be vannak capsulázva, talán majd az
örökké érzékenynek maradó indulat megmoczczanik a drastikus hatásra. A
hiuság nem zsibbad el soha!
Előjöttem az öreg ágyuval.
– A főhadparancsnok Kvatopil Venczelt, a csatatéren tanusított hős
magaviseleteért, ott a harczvonal előtt kinevezte kapitánynyá.
S a szép asszony még arra a szóra sem ugrott a nyakamba.
De még hangot sem adott rá, hanem a szája két szegletét lefelé húzta.
Hát ez már micsoda?
Mikor egy főhadnagynénak azt mondják, hogy mától fogva «kapitányné» a
czíme, hogy a ki csak találkozni fog vele az utczán, mindenki gratulálva
fogja mondani: «Frau Rittmeisterin!» titkolt irigységgel a még
főhadnagynői rangfokon elmaradt pályatársnők; hogy azonnal új
látogató-jegyeket nyomathat változott rangczímmel: ha még ez sem idézi
elő azt a hatást, hogy a cseresznyeajkak egyszerre szét vonuljanak, a
csillogó fogsort gyönyörre nyitva meg s a hajnalderűs arcz közepébe
szerelemgödröcskéket ásva? A helyett az a csunya, lefelé görbített,
összeszorított száj! S aztán még tokát csinál hozzá! Nincs rútabb, mint
mikor egy szép asszony tokát csinál. A kettős áll vénít!
Egész zavarba hozott. Már most én ezt mivel mulattassam? Az időjárásról
beszéljek?
– Szabad kegyednek gratulálnom? mondék a keze után nyulva.
De nemcsak hogy nem szorította meg a kezemet, a hogy illett volna, sőt
izetlenkedve vonta azt vissza, s félrefordította a fejét.
Egyszerre világosság támadt a fejemben! Mértéknélküli önhittségem
gyujtotta meg azt. Mit magasztalod te most itt a távol levő férjet,
mikor te magad közel vagy? Hát azért hittak téged ma ide ebédre, hogy
Kvatopil Venczel hős tetteiről énekelj?
Közelebb húztam a széket a pamlaghoz, a melyen Erzsike ült, s a kezemmel
a felfrizirozott hajamat borzoltam végig.
Erzsike észrevette ezt a mozdulatot, s hirtelen felém fordította az
arczát. Valami hamis mosolygás villant át egyszerre az arczán: olyan
mosolygás, a melyből egy pillanat közén egy egész fejezetet olvas le az
ember. Ez ám a stenographia.
– Ah uram, hát ezzel a gondolattal jöttünk ide? Felsütöttük a hajunkat?
Felcziczomáztuk magunkat ellenállhatatlannak?
Ezer csúfolodó, halfarkú vizitündér ficzkándozott ezekben a
tengerszemekben.
Ez a mosolygás megölt.
Észrevettem a visszás helyzetet. Én itt (szokásom ellenére)
felcziczomázva jelenek meg, akár csak egy «petit maitre»: ő pedig, az
asszony, legegyszerűbb házi öltözetben, perkál ruhában fogad el, minden
pipere nélkül, s mosolyogva lövi ki ellenem a nagy költő mondását:
«hiuság, a te neved – férfi!»
De hát miért hivott akkor ide?
Miért kergette el az egyik látogatóját? miért tagadta el a másik előtt
honlétét? ha nem az én kedvemért?
Ohó! Tertium «is» datur! Talán egy harmadikért, a ki már előbb jött?
Mikor kijött a boudoirjából, valakinek inteni látszott a szemöldökeivel.
Hirtelen rendbeszedtem magamat. Azt hiszem, hogy nagyon elpirultam a
megszégyenüléstől, (a mi jól meg volt érdemelve).
Azt láttam, hogy a don Juan szerepében nem aratok sikert, a Tartuffe
szerepére kezdtem vállalkozni. Játszszuk hát az erkölcsi birót.
– Talán nem jó időben jöttem kegyedhez most?
– Sőt én kértem, hogy épen most látogasson meg.
– Egy komoly ügyben?
– Rám nézve nagyon komoly.
– De hisz az is igen komoly ügy, a miről én beszéltem kegyednek.
– Úgy látszik.
– De kegyed olyan különös arczczal fogadta.
– Elég komolyan hallgattam.
– De annak örvendetes része is volt.
A szép hölgy boszusan csettentett a nyelvével.
– Hát nem érdekli kegyedet Klatopilnak a hőstette, megsebesülése,
kitüntetése, rangfelemelése?
– Nem! vágta keresztül a szavamat határozottan. Huh, hogy lángoltak a
szemei, akár egy kigyuladt naphta-tó.
– Nem? Ismételtem én elbámulva. Kegyedet nem érdekli már a férjének sem
jó, sem balsorsa? Nem érez miatta sem hideget, sem meleget?
– Nem!
Megint «nem!»
– Hiszen a legnagyobb szeretetben váltak el, mikor neki el kellett a
csatatérre mennie.
– Igaz.
– S annak még alig múlt egy hónapja.
– Csak huszonnyolcz nap. Számláltam a napokat.
– S azalatt beállt a tél?
– Be.
Ekkor aztán elkezdett pajkosan nevetni. Felugrott a helyéről, s az öt
ujjával ő is felborzolta a bodros hajamat.
– Hagyjuk ezt ebéd utánra. Majd akkor elmondok mindent. Most ne rontsuk
el a jó ebédet vele. Ön most egészen el van szörnyedve fölöttem, s azt
hiszi, hogy én önt most valami kelepczébe csaptam. Majd meglátja, hogy
bohóság az egész, az az én komoly ügyem. Hagyjuk ezt a fekete kávé után.
Megint életre keltem. Szeszélyes az asszony! Az illik neki.
– Én azon voltam, hogy önnek jó ebédet adjak. Tartozom a revancheal,
olyan régen volt, hogy együtt ebédeltünk. Legutoljára ön vendégelt meg
engem. Tudja? ott a pogányoltáron! Soha sem ettem jobb izüen. Milyen
pompás pirított kenyér volt! Fáin sült szalonnával. Ma is a számban a jó
paprikás ize. Ma én akarok önnek olyan vendégséget adni, a mire
visszaemlékezzék sokáig.
(No ez már megint kellemesen biztató nyilatkozat! Valóságos macskafajta,
hizelkedik, törleszkedik, azonban folyvást tartani kell tőle, hogy
egyszer csak megkarmol.)
– No jöjjön, segítsen felteríteni. A szakácsné nem ér most rá.
Nekem aztán segítenem kellett neki az asztalterítésnél. Ugyanaz a salon
volt az ebédlő is. A pamlag előtti asztalról elébb el kellett hordani a
könyveket, porczellán vázákat, chinai csecsebecséket, azután felteríteni
az abroszszal.
Kiváncsi voltam rá, hogy hány teríték lesz?
Csak kettő volt. Két tányér, két evőeszköz, két pohár.
Hát az a harmadik, ott a hálószobában? Vagy nem jól értelmeztem volna az
arczkifejezést?
Már azt kezdtem hinni, hogy az egész csupán idiosyncrasia volt.
Egyszer azonban egy félretolt szék zöreje hangzott át a boudoirból.
Látszott a hölgy összerezzenésén, hogy az kellemetlen volt ránézve.
Összeharapta az ajkait boszusan.
– Van valaki kegyednek a szobájában? kérdezém én szigorú, biráló hangon.
– Van! felelé ő daczosan.
Kezdtem a neheztelést affektálni: «asszonyom!»
– Akarja ön megtudni, hogy ki van odabenn? kiáltá ő ingerülten.
– Nem vagyok rá kiváncsi, mondám én, s nézegettem a kalapom és a
sétapálczám után.
– De én akarom, hogy tudja meg! kiálta ő, utamat állva indulatosan s
megragadva a kezemet, oda vonszolt a hálószobája ajtajáig; azt hirtelen
felszakítá és kitárta. A szobában egy szőke fiatal hölgy állt előttem,
nagy bámuló kék szemeit rám meresztve.
Erzsike bemutatta a hölgyet:
«– Kvatopil Venczelné asszonyság Krakkóból.»
Azután félrehuzta az ágy függönyét. Ott pedig egy gyermekleányka feküdt,
valami tizenegy éves.
– Ez pedig Kvatopil Venczelnek a leánya. Beteg. Hagyjuk őket magukra.
Én úgy éreztem magamat, mintha valami magikus hatalom egy percz
lefolyása alatt körülkeringette volna velem hosszában a földtekét, a
jégsaroktól az egyenlítőig és megint vissza.
Azt sem tudtam, hogyan kerültem megint vissza a másik szobába.
Még folyvást előttem állt annak az ijedten rám bámuló asszonynak és
leánykának az arcza.
A hátam mögött sírást hallottam.
Erzsike sírt. A pamlagra borult le arczczal, így zokogott.
– Mennyire szerettem én ezt az embert! milyen igaznak, milyen
tökéletesnek tartottam. Azt hittem, ez az eszményképe a férfinak. Még
most sem tudom őt vádolni. Nem ő volt a hibás, egyedül én. Az ő vétke
egyedül az én bűnöm. Eh! Bolondság. Beszéljünk a helyzetről komolyan. Ön
már most megérti, úgy-e bár, hogy miért kértem, hogy látogasson meg?
Tanácsára van szükségem.
Én oda ültem mellé.
Erzsike letörlé a könyeit s aztán egész higgadtan beszélt:
– Engem az egész világ balul itél meg. Azt hiszik, könnyelmű vagyok.
Pedig ha én nekem valami fáj, az azután hosszan elfáj. Azóta, hogy «ő»
eltávozott, én se társaságba nem megyek, se látogatásokat el nem
fogadok. Ha a régi ismerősök közül látogat meg valaki, azt mondom, nagy
takarítás van a háznál, nem lehet nálam leülni. A cselédemnek meg van
hagyva, hogy ha látogató jön, egy ember kivételével, mondja mindenkinek,
hogy nem vagyok látható. Hogy ki az az egy kivételével? azt ön, ha
akarja, kitalálhatja, ha nem találja ki, az sem baj. Mikor «ő neki» oly
hirtelen útra kellett mennie, egészen érzékeny kedélyállapotban volt.
Meg akart esküdtetni, hogy nem leszek hozzá hűtelen, a míg ő távol lesz.
Idehozta a feszületet elém. Látta, hogy kinevetem vele. Akkor aztán azon
rimánkodott, hogy ha már megcsalom, legalább ne tegyem azt holmi
jött-ment barázdabillegetővel, sőt egyenesen kijelölt a számomra egy
kiváló férfiut, a kire nem lenne féltékeny. Erre én azt mondtam neki
komolyan, hogy a mint én ismerem azt az embert, az képes arra, hogy
szerelemből megöljön valakit, de hogy meglopjon valakit, arra nem.
(Nagyon veres lehetett az arczom ennél a szónál.)
– Ekkor aztán «ő» mystikus hangulatba csapott át; tudta, hogy ez hat rám
legjobban. Azt mondta: «ha te engem más férfiért megcsalsz, én abban az
órában meghalok. Ott állok naponta-éjente, a hol a halált osztogatják. A
mely perczben egy csók elcsattanik a te ajkadról egy más férfi ajkán,
abban a pillanatban roppanik nagyot az engemet kereső golyó az én
szívemben». Irtózatos mondás! Ez a szó aludnom nem hagyott, álmomból
felriasztott. Ha idejött hozzám egyik-másik barátném látogatóba,
belejöttünk a csevegésbe, tréfáltunk, nevetgéltünk, egyszerre csak végig
futott az egész testemen valami hideg borzongás. Mikor én nevetek, ő
talán akkor a lovak lábai alá taposva küzd a kínhalállal. Minden jóizűen
esett falat a torkomon akadt, ha arra gondoltam, ő most talán éhezik,
szomjazik, s mikor a szél rázta az ablakot, arra gondoltam, hogy ő most
kinn a viharban áll védtelenül, fázik. És én nem takarhatom be.
Egész álomjáróvá tett a fenyegetése. Utóbb már a barátnéim elől is
eltagadtam magamat. Egész kedélybeteg lettem. Azt hittem, hogy nekem nem
szabad jókedvünek lennem. Egy nap tízszer is bementem ahhoz a
feszülethez, a mire ő meg akart esketni, s letérdeltem elé imádkozni,
fogadásokat tettem, hogy védje meg, hozza épen vissza. Pedig kálvinista
nő vagyok. De a feszület az övé volt. S ahhoz ő hű maradt azért, ha
kitért is. Legszebb úton voltam a pietistaság felé. Kezdtem igen szépnek
találni az erkölcsös életet. Nagyon szerettem volna, ha ön hébe-hóba
meglátogatott volna; de csak azért, hogy megmutassam, hogy én is olyan
erényes vagyok, mint ön. Én magasztaltam volna ön előtt az ön nejét, ön
pedig az én férjemet. Ez lett volna az én ambitióm.
Félbeszakította az ömlengést a szakácsnő.
– Bevihetem már a madámnak a becsináltat?
– Ha készen van, vigye be.
Aztán felém fordult, felvilágosítva a körülményekről.
– Ezeknek a számára külön kell főzetnem, mert ezek a mi magyaros
ételeinktől halálos betegek lennének. Azért nem teríttettem az asztalhoz
harmadiknak. A mi önnek kedvencz étele, a németnek halál.
A szakácsné behozta a csirkebecsináltat.
Erzsike belekóstolt egy kanálkával, hogy nincs-e nagyon megsózva? nem
tett-e bele a szakácsné petrezselymet? Mert az orvos, a ki idejár a
leánykát gyógyítani, homeopata; tiltva van minden füszer az ételben.
Aztán maga fölszeletelte a kis leány számára a zsemlyét; vizet töltött
neki egy pohárkába s azt a két tenyere közé fogva meglangyította egy
kissé. Sőt egy égő parazsat is hozatott be, s ezt a pohár vízbe
fojtotta, a hogy szokták gondos anyák a beteg gyermek számára a vizet
megójtani. A leány anyjának pedig felnyittatott egy korsó pilseni sört,
azt küldte be neki.
S csak azután, hogy azok megebédeltek, hozatta fel a mi ebédünket.
Addig nem is folytatta a félbeszakadt beszélgetést: a cseléd szüntelen
keresztül járt a szobán, az előtt nem szólhatott. Azután is, hogy az
ebédhez hozzáültünk (mondhatom, hogy keserves ebéd volt!) valahányszor a
szakácsné bejött az étellel, vagy tányért váltani, mindannyiszor
félbeszakította a beszéd fonalát, s háziasszonyi nyájasságra fordította
a dolgot, mintha a kinálkozás magyaros szokását gyakorolná.
– Egy reggel, mikor épen fésülködtem, bejön a cseléd jelenteni, hogy egy
kopottas asszony van odakinn egy serdülő leánykával, a kik a főhadnagy
után tudakozódnak. Én kimentem hozzájuk a konyhába. Egy szőke, kékszemű
nőt láttam magam előtt, a ki körülbelül velem egykorú lehet; annak a
karjába kapaszkodott egy hirtelen felnőtt, tíz-tizenegy évesnek látszó
leányka. Az asszonynak a kezében volt egy útitáska, meg egy nagy vászon
esernyő. Ruházata polgárias, minden divatszerű krinolin nélkül; fején
egyszerű nemez kalap; épen ilyen öltözete volt a leánynak is. Mind a
kettőnek simára fésülve a haja a homlokáról hátrafelé.
A nő németül kivánt jó reggelt.
Én azt kérdeztem tőle, hogy kit keres?
A nő azt felelte: «a férjemet keresem, Kvatopil Venczel urat».
– A főhadnagyot?
– Mikor engem elvett, csak alhadnagy volt.
Én hirtelen megfogtam a kezét s bevezettem mind a kettőt a konyhából a
szobába. A cseléd szerencsére nem ért németül.
Egész a hálószobámba vittem őket. Megkináltam őket, hogy üljenek le.
– Bizony jól esik, mondá a nő. Mert nagy utat tettünk. Krakkóból jöttünk
ide.
– Csak nem gyalog tán?