vidám poharazás között sokat tréfáltunk a fölött, hogy mily bolondos
furcsa ötlet volt, Ollendorftól azt kérdezni, hogy «miért sír a
kapitány?» s azzal válaszolni rá, hogy «az angolnak nincs kenyere.»
Maga ez a paradox kedélyállapot azonban megfejthetlen talány maradt
előttem.
Csak több év mulva akadtam rá az igazi nyitjára.
Egészen más oka volt annak a sírásra, mint a mire a grammatikus gondolt.
XVI. FEJEZET.
KATONADOLOG.
Az idyll nem soká tartott, csakhamar felváltotta az epos.
A háboru kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai
hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte,
hogy Kvatopilt is mozgósították; a dragonyos ezredével együtt vitték a
keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.
Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre.
Kvatopilnak az arcza ragyogott az örömtől s ez viszfényét találta az
asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a
buzája!
Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett mulhatlan volt velem tudatni a
tartózkodásuk helyét.
– Czímünk egyelőre: «An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin
Elisabeth von Kvatopil». Egyelőre! Később valószínűleg haladunk alább és
feljebb.
– «Alább» a határ felé, és «feljebb» a ranglépcsőn? mondám én, kitalálva
a feladott rebust.
Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a
helyes megfejtésemmel.
A legjobb kedvben távoztak el tőlem.
Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a
lóugrással kombinált sakkfeladvány, a mely az ő járáskelésükkel kiállja
a versenyt. Ma délnek, egy hónap mulva nyugotnak, aztán fel északnak,
előre, hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy
nagyító üveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott
a hadiszállás Moldvába, Oláhországba: körülugrálta Jassyt, Bukarestet,
végig ugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg
onnan is tovább nem kelt Przemislbe; a honnan aztán szerencsésen
visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolczon, Kecskeméten,
Kalocsán keresztül megint Budapestre.
Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári
viszontagságokat, a mikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan
bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, a melyeket ez alatt
hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a
katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak
közzétételétől: még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen
lévőt) az Erzsike példájával.
Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta
mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás
mellett ültünk: szalmáskunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, casamata
boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja, mindenütt
boldogít a szerelem; az édes illuzió tündér-palotát tud azokból
elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj.
Zaklatva, boszantva, előljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva,
ellenséggel farkasszemet nézve, és soha rá nem eresztve; örök
czivódásban a barátságtalan lakossággal, rosszúl látott vendég, a kinek
a nyakán nehéz kölöncz a magával hordott feleség. És az mégis
szerelemmel követi őt mindenfelé s türi a nehéz indulatait.
És ő ezt mind előre megjósolta magának! Mi következik még?
Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó
levél czíme is így szólt: «főhadnagyné asszonyság».
Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást
hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Kvatopil Venczel
főhadnagy.
Nem volt már akkor Kálmán diákom. A «Délibáb» megbukott. A helyett a
«Vasársapi Ujság»-ot szerkesztettem: a lapon megnevezett szerkesztő Pákh
Albert helyett, a ki Græfenbergben feküdt betegen. Új nevem volt: «Kakas
Márton». Hejh de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák,
tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal: a nemzet igazán szájában
hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánynyal
füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!
– Ah, te vagy az, kamerad! (A lakodalom alkalmával bruderschaftot
ittunk.)
– Hát rám lehet ismerni még?
Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg
lett engedve a tiszteknek, hogy szabályzaton kívüli szakálleresztéseket
produkáljanak. Venczelnek à la Haynau szakálla volt; a mi úgy
eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból
hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, a mi az arcznak
formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.
De még nevezetesebb korrektura volt az arczán, hogy az orra egészen
veres volt. Valóságos egy darab rubin.
Azon is kezdte, hogy a mutatóujját az orra hegyére tette.
– Látod-e ezt? Ez az egész acquisitióm a török-orosz háboruból. Ez a
veres orr. A mult télen a galicziai határon táborozva tettem rá szert
egy kriminális muszka-szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrátört
havat, mint megannyi varrótűt vágta az arczunkba a szél. S még csak
háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten
húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba
került, tüdőgyuladásban, scorbutban, éhségtyphusban. A századomból nem
hoztam többet haza negyven legénynél. És ezt a veres orrot, mint
trophæumot.
Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulálnom hozzá, akár sajnálkoznom
rajta.
– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy
másfélesztendős háborut, a nélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett
volna, mint a szénarequirálásnál a henczegő parasztnak a hátára húzkodni
a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy
igy nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra
rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával.
Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek
volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no most kezdődik a patália,
megint csak «hüvelybe a kardot!» s megint odább masirozni. Inkább
megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sánczokat. Hát az az átkozott
sok puliszka, meg a kukoricza málé! Csakhogy az is volt! De mikor az sem
volt. Lóhús! félig megsülve! Köszönöm szépen!
– No de hála Istennek, vége van már. Vigasztalám én.
– Vége bizony. De hát mit nyertem én vele?
Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag
ragyogott.
– Semmi avancement. Ott vagyok, a hol voltam. Pedig az őrnagyom
quietált: kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja rheumával.
Helyébe avancirozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány.
Ez a hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó
rólam. Főbe lőni való állapot.
Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei
is. A kinek olyan kedves felesége van.
– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e
keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem
volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is
tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban
végezte a rondeot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy
tündért, a ki egy pohár forró punchcsal várja.
– Tudom, próbáltam.
– A punch soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rhum, még is
megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült s napijáróra elment a városba,
hogy bevásárolja. Gyémántszivű asszony! És aztán még most is szeret.
Daczára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen
jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak hivják. Ha
ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.
Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktiv szolgálatban levő
főhadnagy többet ér a világ piaczán, mint egy generális extra statum.
Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár punchra;
mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.
Nem mentem el.
Többször hítt, levélben is, a felesége nevében is, soha sem mentem
hozzájuk punchra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.
Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt;
menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.
Venczel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással
végezé:
– Főbe lövöm magamat! Még mindig semmi avancement.
Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak
az igazat.
Azaz hogy, álljunk meg csak! Ugyanis háromféle «igaz» van a világon.
Az egyik «igaz» az, a mi a barátomnak tetszik, de nekem nem tetszik.
A másik «igaz» az, a mi nekem tetszik, de a barátomnak nem tetszik.
A harmadik «igaz» pedig az, a mi a barátomnak sem tetszik, meg nekem sem
tetszik, s a min aztán összeveszünk.
Hogy mindjárt a harmadikat illustráljam, hát ez az lett volna, hogy
«édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a
feleségem uralkodik, én pedig vagyok a «felelős.» S hogy én minden héten
eljárjak a te szép asszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem
kapom meg ő felségétől a szentesítést.»
No hát ezt nem mondtam el neki.
A második lett volna az, hogy «édes főhadnagy, én egész más sphærában
élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te
kollegáiddal nem tudok miről diskurálni.»
Ezt sem mondtam el neki.
Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy «kedves Kvatopil! Ha te meg
akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon,
hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a
hatalmasok előtt. Épen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a
rendőrség; minden irott papirost, a mit találtak, összepakoltak,
elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél
napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamátiójáról, meg a dolláros
bankjegyekről? Ha te én hozzám járogatsz, irdogálsz, plane, ha még én is
szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid közt, szentül azt
hiszik, hogy te is benne vagy a conspiratióban. Jó szerencse, hogy a
meghivó leveleidet azonnal el szoktam égetni, külömben most azokat is
osztályozná Prottman.
Ez meghökkenté a barátomat.
– Hiszen én csak egy pohár punchra hivtalak.
– Punch ide, punch oda. A policzáj ezt «puts»-nak olvassa. Aztán te
neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a punch-ivással, mert attól
lesz vörös az orrod.
(No hát ez volt az az «igaz», a mi mind a kettőnknek tetszett.)
– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár punchot
lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimensiókban nyerni s
világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több
punchot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a
naplódba. «Január 23-án Kvatopil Venczel főhadnagy lekötötte nálam a
lovagias szavát, hogy soha több punchot nem fog inni.»
Nem hagyott békét, a míg ezt be nem irtam a jegyzékkönyvembe.
– Még többet: «és semmiféle pálinkát, snapszot: sem bort, sem sört, egy
szóval semmi spirituosumot.»
Ezt mind protokollumba kellett vennem.
– És már most esztendő és egy nap mulva majd lásd meg az eredményt.
Semmit többé, mint tiszta vizet.
Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kvatopilt. Ez alatt az Erzsikéről
sem hallottam semmit.
Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak
két csillag viselője.
– De már ez csakugyan főbelőni való állapot. Már megint prætereáltak! –
Már ezt nem türhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: «Uram, excellenz!
Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem hiven teljesítem. Soha
megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. A lovagló iskolát vezetem.
És mégis mellőzve vagyok. Kivánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem?»
– No, ez férfias fellépés volt, kamerád.
– És tudod, mi választ nyertem? – Csakugyan te neked volt igazad.
– A velem fentartott gyanús ismeretség?
– Oh dehogy! Ki az ördög törődik a ti policzájotok fecsegéseivel? Nem
te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.
S megczibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami
makacs remonda került volna a kezébe.
– Nem értem.
– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyiltsággal felelt meg az
interpellátiómra. «Kedves Kvatopil! Ön csakugyan a legjobb
conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, a mi
sulyosan vet a latba: hogy erősen neki adta magát az italnak.» – «Mit?
én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint
vizet.» – «Lehetetlen!» – kiált fel az ezredes; – «hát az a veres orr?»
– «Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.» – Az ezredes a fejét
rázta hitetlenül. – «No hát én be fogom excellentiádnak bizonyítani,
hogy igazat mondok, van irásbeli bizonyítványom róla.» – «No arra
kiváncsi vagyok.» – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom,
instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz,
ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add
ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, a mibe ezelőtt egy évvel
beirtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg
az ezredesnek.
Én erősen huzódoztam ettől az indítványtól.
– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes
adataim vannak feljegyezve, a mik éppenséggel nem arra valók, hogy
azokat rajtam kivül más olvasgassa.
Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a kezéből élve ki nem
hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az előljárónak, a mi
az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt
neki rendelkezésre bocsátani. Igérte, hogy egy óra mulva visszahozza.
Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta a
könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.
– Barátom! Boldoggá tettél. Czélnál vagyok. Ő excellentiája, a mint
elolvasta a jegyzőkönyvedbe irott fogadást, akkorát kaczagott, hogy
megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva aranynyal. – Szent Isten!
– ő aranynyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! –
Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött s azt mondá:
«Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem
iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Most már
szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a
harmadik csillagot.
Az én barátomat már ez az igéret is a hetedik égbe emelte. A remény
visszaadta neki az életkedvet.
Hát ez a katonaélet speciálitása.
Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk. – Kivált holmi jámbor
poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha
elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem
kapja.
XVII. FEJEZET.
NE VIGY MINKET A KISÉRTETBE.
A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. Két
hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a
legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. E közben az
üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja
tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is
látható volt már.
Nagy okom van erre az üstökösre ilyen jól visszaemlékezni.
Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló
jelenség.
Házi orvosunk, az áldott emlékü Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy
«nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne
közelíts.»
Megfogadtam az utasítást s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra,
lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a
szabadságharcz alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, a
kik már máskor is bejárták ezt a gyönyörü vidéket. Tizennégy napig
mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül,
meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat
átusztatva, ugyanazon vastagtalpu bagariákban a tiszteletünkre rendezett
bálban tánczolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen
szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyogatva hozzá, ezt nevezem
radicalis curának – mellvérzés ellen.
Nekem használt.
Végig jártam úti kiséretemmel, mely utóbb tíz főre felszaporodott, a
Bihar hegységét, rátaláltam a sziklasirra, mely alatt a hős halált
szenvedett jó barát, Vasváry Pál nyugszik, voltam a magyar
Californiában, Abrudbánya, Verespatak aranytermő bányavidékén;
lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, a melyhez hasonló
érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római
uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett;
azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rab-keze. Mikor még alább
túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt, maga alá temetett
rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.
Ezen kedves emlékü utazás alatt kisért folyvást az égen ama bámulatos
szép üstökös.
Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az
üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot
kezdjek meg, s azt «Üstökös»-nek czimezzem. Ez nekem huszonöt esztendei
munkát adott.
Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos censura
mellett egy igaz szót, egy biztató szót csak versben, csak anecdota
alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például:
erre a kérdésre: «mit csináljon most a magyar ember?» – ez a válasz:
«várjon és türjön», hanem a «türjön» sajtóhibából két «r»-rel szedődött,
s ebből az olvasó azt vette ki, hogy «Türr jön!» – S ezt kiegészíté az
országszerte énekelt népdal: «Hoz Türr Pista puskát!»
Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.
Akkoriban ez volt az általános imádság: a háború.
S a következő év csakugyan meghozta azt.
III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz
sorsát.
Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja
voltam. Az arcza ragyogott az örömtől.
– Barátom, Isten hozzád!
Furcsán kezdi!
– Talán már a zsebedben az előléptetés?
– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk
Lombardiába, s onnan tovább. Háborunk lesz az olaszszal. De kérlek, el
ne mondd senkinek; mert ez államtitok.
– Tudom én ezt régen.
– Honnan tudod?
– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti
lapszerkesztőt felhivatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a
bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betüt se merjünk irni. És
igy a leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat megindulásáról.
– No azt okosabban csinálhatta volna.
– E szerint jövendőben hová czímezzem az utánatok küldendő
pénzesleveleket?
– Oh, kedves barátom, sehová sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát
senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig, attól a
naptól fogva, a mikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add
át az Erzsikének magának a pénzét.
– Majd elküldöm neki.
– Én azt mondtam, hogy «add át.» Vidd el neki magad személyesen.
– Nagyon megtisztel ez a bizalmad.
– Ez több, mint bizalom. Én kivánom, hogy a míg én oda leszek, járj oda
hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!
– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila ficzkónak tartasz engem, a
kire egy szép asszonyt – à outrance – rá lehet bizni?
– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban
tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. A mit az ember a jó
barátaitól kivánhat, az egyedül a discretio. Jól vagyok értesülve
mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fa-kunyhót a
komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvar-szobában, – a
találkozást a pogány-oltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!
(Ez már hallatlan! Hogy egy szép asszony maga blaguirozzon!)
– De, édes kamerádom, becsületemre…
– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele s a ki egyszer az
Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfőisten is
volt, a legszebb asszony férje is volt, még sem tartotta meg a tíz
parancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba.
– De én ismétlem, hogy semmiféle bort sem töltök a poharadba.
– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot
csinál, gúnyt üz az imádóiból: egyedül te rólad szól mindig
elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt s azt
mondja: «és én az övé lehettem volna!»
– No hát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói
természetü volt közöttünk.
– Nagyon jól adod! Hiszen épen az tetszik nekem te nálad legjobban, hogy
ilyen komoly arczczal tudod a magad álláspontját fentartani. Más ember a
te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen
eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó
barátom fölött. Inkább te rád bizom őt, mint bárki másra.
– De hát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála.
Irj neki mindennap levelet a táborból.
– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni,
ábrándozni. Erzsike nem is afféle sentimentalis asszony. Te tudod, hogy
milyen sok temperamentuma van…
– Én bizony nem tudom.
– De én tudom bizonyosan, hogy a mint a jobb lábamat átvetem a lovon,
már hűtlenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint
nekem a hadakozás, neked meg a versirás. Ha én egy nap lovon nem
ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem irhatsz, beteg vagy; ha
egy szép asszonynak egy nap nem udvarolnak, migrainet kap. – No kezet
rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, a mig én távol leszek. És
vigasztalni fogod.
Valósággal könyek jöttek szemeibe.
No ez is olyan helyzet, a milyennel még soha olvasó nem találkozott
regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó,
hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja birni a jó
barátját, hogy távolléte alatt vigasztalja a csoda szép feleségét; de
hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse
ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratu
publikumot.
– Barátom! – szólt végre, könyeit letörülve Kvatopil, s a közben az
egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. – Tudod, most mink mind
lemegyünk Olaszországba, derék lovasok, dragonyosok, uhlánusok; a
huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az
«önkéntesek». Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak
itt graszszálni a mi távollétünk alatt. Ha én rajtam megesik az a
gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cichoriahuszár foglalja el a
helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet.
Ugy-e nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi
töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi
szentélyemben meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az
előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a
nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.
Nagy nevetés lett mind ennek a vége.
Szépen elbucsuztunk egymástól. Kvatopil a legszebb reményekkel távozott
el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kinált.
Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő
hireket.
Ez a bucsujelenet ápril végén történt közöttünk.
Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebelloi
csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák
részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemü
hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a francziák elég vitézül verekedtek.
Egyéb részletekkel a hivatalos communiqué nem szolgált.
Én azonban egy sebes futár barátságából, a kit a csatatérről a budai
hadparancsnoksághoz küldtek, kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. –
Kvatopil irta.
«Kedves barátom!
Sietve irok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, a franczia
chasseuröket megszalasztottuk; Montebelloig üldöztük. Én könnyü sebet
kaptam a homlokomon; mely azonban nem gátol a tovább harczolásban.
Fővezér azonnal kinevezett kapitánynyá; harczvonal előtt megdicsérve
vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem irhatok.
Ezer csókot mindkettőtöknek
Kvatopil Venczel; százados.»
De még utóirat is volt.