Hiszen láttam én már az ő arczát hasonló körülmények között. Bagotay
Muki, Gyuricza Peti, Rengetegi Tihi után Klatopil Venczel valóságos
«fölfelé esés».
A vőlegény az alatt a szobában maradt, a míg a hölgyet bevezettem.
Ott azután elébb engedelmet kért tőle, hogy kezet csókolhasson neki,
azután bocsánatot kért én tőlem, hogy azt tette. S többé rá nem volt
birható, hogy helyet foglaljon, hanem állhatatosan megállta a helyét,
annak a karszéknek a támlányára könyökölve, a melyben a hölgy ült.
– Meg tudta ön érteni, a mit az én vitézem magyarázott? Kérdezé aztán
Erzsike, a mint az első feszélyt levetkőzte. Képzelje, nekem lovagi
szavát adta, hogy soha magyar emberrel más nyelven nem fog beszélni,
mint magyarul. Elébb a privatdienerét kínozta agyon vele.
– Ez igen dicséretes szándék. Ezt kellett rá felelnem.
– Hanem már most hadd mondjam én el, hogy miért kellett nekem épen önt
kéretni fel arra az áldozatra, hogy násznagyom legyen.
Biztosítám felőle, hogy ez nekem nem áldozat, sőt élvezet.
– A legutolsó találkozásunk után talán nem is várhatta ön azt, hogy még
valamikor összejövünk az életben.
Én meghökkenve kaptam föl a fejemet.
– Oh, «e» felől beszélhetünk akármit. (Erzsike a vőlegényére czélzott.)
Ez egy áldott jó fiu. Olyan, hogy kenyérre lehetne kenni. El lehet ez
előtt mindent mondani. Ön odáig tudja a történetemet, hogy én a
forradalom után Bálványosyval bujdokoltam egy ideig. Nem szeretném, ha
valami könnyelmű félrecsapásnak tulajdonítaná ön, hogy azt az embert
elhagytam. Képzelje ön, csakugyan arra az alacsonyságra vetemedett, a
mit úgy tudom, említettem önnek, hogy a császári biztos előtt elmondá az
egész sürgönyvitel történetét, kitisztázva magát a hőstett vádja alól s
engemet denunciálva vele. Előttem azzal mentette magát, hogy neki
szüksége volt magát purificálni a directorsági concessio elnyerése
végett, nekem, mint asszonynak, nem fogják ezt a «kis tréfát» imputálni.
Pedig hát dehogy nem imputálták! Sőt nagyon is elővettek, beidéztek,
letartóztattak. Csak ennek a becsületes, jó fiunak köszönhetem, hogy
valami nagy baj nem ért. Ez fogta pártomat. Nála nélkül igazán olyan
árát adhattam volna meg a hősködésemnek, hogy megkeserülném. Ugy-e bár,
Vencza?
A főhadnagy mutatá a tenyérmozdulatával, hogy hagyjuk már ezt az emléket
tovább futni.
– Innen kezdődik az ismeretségünk – folytatá a hölgy. – Ez talán kiment
ön előtt is, hogy én egy idegent, egy katonatisztet választottam
jövendőbelimnek. Nagyon erős okom volt elidegenedni az én hajdani hős
ideálomtól.
A szép hölgy, úgy látszott, hogy nem volt megelégedve a hatással, a mit
szemei rám gyakoroltak: legalább azt kell hinnem, hogy a következő
commentárok nem annyira a vőlegényének az örömére, mint az én
felvilágosításomra lettek közrebocsátva.
– De higyje el, egész komolyan mondom, hogy Kvatopilt nem csak hálából
tüntetem ki, a miért engem igen nagy galibákból kiszabadított, és a mi
több, annak a Bramarbas-Bálványosynak minden további
alkalmatlankodásaitól megmentett; de azért is, mert ő igazi becsülésre
méltó jellem: tetőtől talpig igazságszeretet, a ki hazudni még tréfából
sem szokott. Bátor és erőslelkü, és a mellett gyöngéd és érzékeny. Ura a
kimondott szavának: azért a szavát könnyen oda nem adja. Valóságos
eszményképe a férfinak.
Nekem egy plajbász volt a kezemben, előttem egy üres papirlap. Az irón
ezt találta irni a papirra:
«Nro 4.»
A hölgy elértette az abrakadabrát, s megcsóválta rá a fejét. Egy kicsit
mosolygott is.
– No ez nem olyan, mint a többiek, – erősködék, – egészen ellentéte
annak, a mit a «hódítók» alatt szoktak érteni. – Hihetetlennek fog
látszani, ha elmondom, hogy három évig járt hozzám. Csaknem mindennapi
látogatóm volt, a nélkül, hogy egy merész lépést, egy indítványozó szót
megengedett volna magának. Mindennap ujból fel kellett szólítanom, hogy
foglaljon helyet, tegye le a sisakot a kezéből, támaszsza a kardját a
szögletbe, s Schiller verseinek az olvasásán túl soha sem ment a
társalgásunk.
El kell ismernem, hogy ez csakugyan rendkivüli eset.
– Én már gúnyolódtam is vele, – folytatá a csevegést a szép asszony. –
Tudja, én nem vagyok ahhoz szokva, hogy mikor nekem udvarol valaki, a
Memnon szobrot utánozza s ekkor bevallotta Kvatopil egész őszintén, hogy
ő «fél én tőlem». – «Ha én olyan gyáva volnék a katonai pályán, a minő
vagyok kegyeddel szemközt, megérdemelném, hogy ő felsége rögtön
elcsapjon a tiszti karából».
A főhadnagy fejbólintással helyeslé emlékezetes szavainak idézését.
– Utoljára is nekem kellett az ő kezét megkérnem – folytatá Erzsike. –
Ugy-e barátom?
A vőlegény rámondta, hogy valóban úgy volt.
– Még akkor is szerénykedett. Alacsony rangjával mentegette magát. –
Meggondolási határidőt kért. No nem igaz?
– Ez igaz.
– Nekem kellett a scrupulusait egyenként elenyésztetnem, míg végre
határozott nyilatkozatra birhattam, hogy no hát elvesz. Soha sem láttam
én ilyen katonatisztet.
Erzsike vehette észre az arczomon, hogy hát mit törődöm én mindezekkel?
Én se nem kérdeztem, se nem bánom, akárhogy van az ő dolga.
– Hát, lássa ön – folytatá esedezésig menő hangon, – én mindezeket nem
azért mondtam ám el önnek, hogy mulatságot szerezzek vele, hanem azért,
mert egy nagy kérésem van önhöz.
– Azt már közölte velem a főhadnagy úr.
– Nem a násznagyság végett. Ez nem «nagy» kérelem. Ezt megteszi ön a
szolgálója kedvéért is. Nagyobbat kérek annál. Azt akarom öntől kérni,
hogy legyen nekem gondnokom: törvényes gyámatyám.
– Én? Kegyednek gyámatyja?
– Ne tegyen olyan nagy hangsúlyt arra a szóra, hogy «atya». Igaz, hogy
ön csak négy évvel idősebb, mint én.
– Nem a magam minőségéről beszélek, hanem a kegyedéről. Férjes nőnek
mire való a gyám?
– Hát, teszem föl, ha a férjes nő könnyelmüen kezeli a vagyonát.
– Azt hiszi kegyed, hogy én valami nagy pénzügyi tekintély vagyok?
– Csak egyet hiszek: azt, hogy ön nekem őszinte jó barátom. Egyetlen jó
barátom a kerek földön; a ki azért, a mi szivességet tesz velem, nem
kér, nem vár semmit. – Ez már ki van próbálva. – Azt hallotta ön, – s ha
nem is hallotta volna, kitalálhatná magától is, – hogy engem a rokonaim
eltaszítottak maguktól. – Eltagadják, hogy ismernek. Az anyám férjhez
ment s áttette a lakását Prágába. – A kire csak rábizom magamat, mind
azon van, hogy valamit elnyerjen tőlem: pénzt vagy annál is drágábbat. A
ki csak hozzám szegődik, az mind vagy szédelgő, vagy csábító, vagy
kerítő. Magam pedig egy ostoba, könnyen hivő teremtés vagyok, a kinek
soha sem fog benőni a fejelágya. Nekem kell egy olyan parancsolóra szert
tennem, a ki a tönkrejutástól megőrizzen és a kinek a jó akaratában
megnyugodjam. Hiszen kaphatnék én önnél tapasztaltabb gyámot is, csak a
városi hivatalhoz kellene folyamodnom; de én senkinek a zsarnokságát nem
tudnám eltürni: – az önét eltüröm. – Ne hagyjon elpusztulni! Az Istenre
kérem.
Meg kellett őt szánnom. Azon vettem észre, hogy a kezemet el hagytam
fogatni.
Pedig ez bizony kényes helyzet, egy szép asszony gondnokának lenni. S
még milyen szép asszonynak!
– Hát nem bánom. Vegyük egész komolyan a dolgot. Ha főhadnagy úr is
beleegyezik?
Kvatopil Venczel kinyilatkoztatá, hogy ő neki e tekintetben nincs saját
akarata.
– Térjünk a dolog érdemére. Meg van kegyednek még azon vagyona, a mi a
bécsi takarékpénztárban lett elhelyezve?
– Megvan. S mihelyt ön hivatalos gondnokom lesz, kiveheti onnan és
áthelyezheti a pesti hazai takarékpénztárba.
– Itt könnyebben lesz a kamatutalványozás évnegyedenkint. Kegyednek
ebből a tiszteknél megkivánt biztosítékot is le kell tenni.
– Igen. Hatezer forintot.
(Abban a korban csak annyi volt a főhadnagyi ara biztosítéka.)
– Ezt különben az atyai házra is be lehetne tábláztatni.
– A hogy ön jónak látja.
– Azért gondoltam így, mert azt sejtem, hogy kegyed a házuk jövedelméből
aligha lát valamit, s szeretném, ha a készpénzből minél többet
megmenthetne.
– Megmenthetnék? – kérdezé Erzsike nagy szemeket nyitva erre a szóra.
Én körülvakargattam a hajamat. (Még akkor sok volt.) Gyámapai
kötelességem volt őszintén elmondani a nézeteimet. Végre megtaláltam a
formát hozzá.
– Hát, tudja, édes Erzsi nagysám; – igen tisztelt főhadnagy úr, – én már
sok mindenféle csodát láttam életemben. Láttam fél lábu ballettánczost,
a ki a legnehezebb pirouetteket megcsinálta; láttam kéz nélküli festőt,
a ki a lábaival remekül mázolt arczképeket; – láttam vak szinészt, a ki
végig játszotta Hamletet! – hanem olyan lovassági főhadnagyot, a kinek
adóssága ne lett volna, – még nem láttam soha.
Erre mind a ketten nagyszerű hahotában törtek ki!
– Nem! Nem! – kiáltott a vőlegény. – Bizonyára engem sem fognak pénzért
mutogatni.
Én azután kértem, hogy ha már ennyire vagyunk a sincerisatióban, hát
sziveskedjék még is széket huzni ide az asztalhoz és tegye le a kezéből
azt a szép sisakot az arany fekete tolltarajjal és beszéljönk számokban:
kinek mennyivel tartozik?
Csinos kis összeg támadt belőle.
A vőlegény bizton leolvashatta ábrázatomból, hogy ezt az árt sokallom
egy főhadnagyért; ennyiért Erzsike egy őrnagyot is találhatott volna.
Sietett megértetni a dolgot.
– Nem én magam csináltam ám ezt a rengeteg nagy adósságot, hanem volt
egy jó pajtásom, főhadnagy, gazdag, előkelő fiu. Az vett rá, hogy irjam
rá nevemet a váltóira, mint jótálló. Még minorennis volt. Én csak irtam,
irtam, mit tudtam, hogy mi az? Egyszer aztán mikor szájáig ért a víz, az
ifju barátom főbe lőtte magát. Az apja megtagadta a fizetést, a
hitelezőket én örököltem utána. Azóta folyvást fizetek, de az adósság
nem hogy fogyna, de egyre növekedik s egyre szorosabbra tekerődik a
derekam körül a rettenetes boa conscriptor.
– Boa conscriptor ugy-e? (összeiró óriás kigyó.)
Ezen aztán mind a hárman nevettünk. Pedig tulajdonképpen nem volt biz
ezen semmi nevetni való.
– Summa summarum: Erzsi nagysámnak marad a vőlegénye adósságainak
tisztázása s a cautio letevése után még huszonötezer forintja.
– Tudom. Éppen azért kérem önt, hogy legyen szigorú gondnokom, mert ha
az én kezemben marad a pénz, akkor ennek öt esztendő alatt vége lesz.
– Csodálom, hogy eddig is eltartott.
– Ez a csoda onnan ered, hogy a mama letiltotta a bécsi intézetnél
letett összegemet s a zár csak akkor szünik meg, ha egy derék, rangbeli
úrhoz férjhez megyek.
– Ugyan takarékosan kell kegyednek gazdálkodni, hogy ennek az összegnek
a kamataiból ki tudjon jönni.
– Kvatopilnak is van fizetése; aztán ő, mint lovassági tiszt, szállást
«in natura» kap.
– S kegyed meg fog férni azon az in natura tiszti szálláson.
– Ön tudja jól, hogy én az ilyesmihez… (Láttam, hogy azt akarja most
mondani, hogy «hozzá vagyok szokva» s furcsa képet csináltam hozzá. El
is értette a pantomimikámat, hogy a császári és királyi vőlegény előtt
nem igen lesz alkalmatos az «anno Rengetegi» élményeket emlegetni s
művésznői ügyességgel átcsapott a megkezdett markotányosnői henczegésből
a gyöngéd turbékolásba), hogy az igaz szerelem áldozatra képes.
S megigéző mosolylyal nyujtá kezét a vőlegénynek. A mit az gyöngéd
elragadtatással emelt ajkaihoz. Mint egy gerlepár.
– Nemde Vencza?
– Igen, Eliza!
Nekem bizony semmi gyönyörüségem sem volt ebben az ő Romeó és Julia
előadásukban. Kedvem volt az előadásukat kifütyölni.
– Még egy kérdést, kedves gyermekeim, mielőtt az atyai áldásomat rátok
adnám:
– Tisztelt főhadnagy úr, a hogy a curriculum vitæjéből megértettem: önt
kezdetben papnak szánták s így ön valószinüleg katholikus.
– Római katholikus.
– Az alatt az időköz alatt, a melyet ön a seminariumban töltött, nem
hallott volna olyasmit, hogy egy kálvinista asszonyt, a kit a polgári
törvényszék a férjétől elválasztott, katholikus férfinak nőül venni nem
szabad; mert az ő dogmája szerint a házasság sacramentum, a mit a világi
biró föl nem oldhat.
A vőlegény nagyot bámult erre a szóra.
– Erre bizony egyikünk sem gondolt.
Erzsike egyszerre baziliszk tekintetet vetett felém. Huh, hogy
villámlott a tengerszemekben!
– Hát ezen hogyan lehetne segíteni? – kérdé tőlem a vőlegény, egész
gyermeteg gyámoltalansággal.
– Hát csak úgy, hogyha ön is kálvinistává lesz.
– «Kálvi…?» – De már a szónak a végét… «nista» az ajtón kívül mondta ki.
Kapta a sisakját, senkitől búcsut sem vett, úgy elszaladt. A Kálmán diák
azt mondta, hogy még így svalizsért futni nem látott soha.
Az Erzsikét ott hagyta én rám.
Borzasztó dühös volt a menyecske.
– Ez magától tiszta maliczia volt! Így elkergetni a vőlegényemet!
Menjen! Hogyan csuffá tett most!
Én mentettem magamat, a hogy tudtam.
– Ezt elébb-utóbb meg kellett neki tudni. A pap megtagadta volna az
egyházi kihirdetést önöktől.
– Csak bizta volna ön ezt rám. Ha egyszer én az adósságait kifizettem
volna, akkor már lovagias kötelessége lett volna azt az áldozatot
meghozni értem: akkor már nem léphetett volna vissza.
Meg kellett magamat adnom: ez bizony nagy ügyetlenség volt tőlem. Kértem
is nagyon bocsánatot. Soha sem cselekszem többet. A legközelebbi
vőlegénynél nem bánom, ha mohamedánus lesz is.
– Magával nem lehet okosan beszélni. – No de se baj. – Visszahozom én
még ide Kvatopil Venczelt.
Azzal nagy durczásan ott hagyott.
Bántam is én. Nagy dolgom volt. Az ujon érkezett előfizetők
keresztkötéseire kellett irnom a czimeket. Ez nem annyira ideális, mint
inkább realistikus foglalatosság: hozzá számítva, hogy még a
czímszalagok összecsirizelése is az én feladatom volt. A correctura ív
is várt rám, rengeteg sok sajtóhibával. – Hát bizony «szegény az
eklézsia: maga harangoz a pap». – Üres óráimban pedig – pihenésképen – a
«Magyar nábob» regényemet irtam: a minek a főalakjához a feleségem
elbeszélése után kaptam az eszmét.
Azután elmult egy pár hét. Egy délután, a mikor épen azon gondolkoztam,
hogy megcsináljam-e magam az olaj lámpásomat, vagy megvárjam, a míg a
Kálmán diák hazakerül a póstáról, vagy a szobaleány a szinházból, a hová
a feleségem után elvitte a jelmezes kosarat: egyszerre erős csengetés
támad odakinn. Magamnak kellett kimennem, az ajtót kinyitni.
Nagy meglepetésemre, Erzsikét láttam magam előtt. Hozta karonfogva a
főhadnagyát.
Kvatopil Venczel csupa szabadkozó nyájasság volt.
– Megint itt vagyok uram. Elfogtak, lánczravertek. Kénytelen voltam
kapitulálni.
Gondoltam. Mikor már a kiéheztetett várőrség a lóhusra szorul.
– Erős ostrom volt… Ilyen batteriák! – Nézze ön! – Ezek a szemek! –
Congrévrakéta semmi ehhez képest! – A csillagsáncz be van véve!
– Nagy tűz lehetett! Már az igaz.
– És már most ujra kell önt kérnem, hogy legyen nekem tanum.
– Azaz, hogy a menyasszonyának.
– Nem! Elébb nekem. – Elébb velem kell eljönnie a paphoz, bejelenteni,
hogy kitérek a katholikus hitből.
– Tehát csakugyan?
– Meggyőződtem.
– Tessék helyet foglalni.
– Teljesen meggyőződtem. Erzsike nagysám úgy tud kapaczitálni, hogy
nincs olyan missionárius. Valóságos hittérítő.
(Gondolom én azt, hogyan tud az Erzsike convertálni.)
– És ha mindjárt el kellene is kárhoznom, ha elveszteném is az örök
üdvösséget, még azt is kész volnék feláldozni, ezekért a drága szép
szemekért. Inkább a purgatoriumban égjek!
– No no, főhadnagy úr! Ne mondjunk ilyen nagyokat.
– De szavamra mondom. Kész volnék érte mohamedánná lenni!
Dejsz azt elhiszem.
– Tehát fog ön tanum lenni a papnál?
– Bocsánat. Ez komoly dolog. Én a magam vallását épen oly magasra
becsülöm, mint más felekezetekét. Proselytacsináló azonban nem vagyok.
Őszinte meggyőződésből akar ön kálvinistává lenni?
Erre a szóra elszörnyedten ugrott fel a helyéből.
– Kálvinistává? Dehogy akarok! Isten őrizz!
– Hát micsoda?
– Lutheránus akarok lenni.
– Hisz az mindegy.
– Ördögöt mindegy! Nálunk Leutomischlben azt tartják, hogy a kálvinisták
Krisztustagadók.
– Azt a menyasszonya megmondhatta volna önnek, hogy nem igaz.
Erre aztán Erzsike veté magát közbe. Olyan szépen könyörgött, hogy még
ezt a kis szivességet ne tagadjam meg tőle. Kvatopil csak így volt
rávehető a convertitaságra. Hogy a lutheránusoknak is kereszt van a
templomukon; azok ostyában veszik fel a Krisztus testét. Hogy itt nem
koczkáztat az ember annyit a mennybeli jussából; a főhadparancsnokságnál
sem veszik olyan rossz néven, mintha a «kurucz» kálvinisták közé lépne
stb.
Az lett a vége, hogy nekem, a kálvinista presbiternek kellett a
lutheránus egyház számára egy áttérő lelket bevezetnem.
Mégis csak jó fiu lehettem én hajdanában, a míg a szívem így el nem
kérgesedett.
Végre minden akadály le lett győzve. Én beváltam gyámatyának, Kvatopil
Venczel vőlegénynek; Erzsike megkapta az excellentiás mamától (most már
tábornokné volt) a felmentvényt a sequestrált tőkepénze fölötti szabad
rendelkezésre; a biztosíték le lett téve, a boa conscriptorok
jóllakatva, fixumfertig mehettünk az esküvőre.
A násznép állt a menyasszonyon és a vőlegényen kivül még a két
násznagyból; – a vőlegényé volt a zászlóaljparancsnok őrnagy – és ennek
a feleségéből.
Itt valószinüleg mindenki azt fogja tőlem kérdezni, hogy hát a másik
násznagynak a felesége miért nem volt ott?
Kényes kérdés! Sőt mondhatnám csiklandós!
Igen röviden végezhetnék vele azzal a válaszszal, hogy a feleségem éppen
akkor Szabadkán volt vendégszereplésen; meg volt ő is híva, de nem
jöhetett.
Tudom, hogy ez a válasz tökéletlen.
Mindenekelőtt egy axiomát kell felállítanom.
– Tisztességes férjnek nem szabad okot adni a feleségének a
féltékenységre; de ok nélkül féltékenynyé tenni a feleségét, megint nem
szabad.
Annyi szent igaz, hogy én az Erzsike nevét az asszonyom előtt soha ki
nem mondtam. («Papucshős!») Volt-e róla tudomása? azt nem tudom. Sokkal
büszkébb volt, mint hogy valaha mutatta volna.
Az Erzsikének arczképe is volt s az ott volt az én iróasztalom
fiókjában. Még akkor is ott volt, a mikor már megnősültem. S én nem
mondhattam azt, hogy az öreg anyámnak a képe, ha történetesen kézbe
kerül. Hanem az történt, hogy mikor az orosz seregek betörtek az
országba, én is, előre látva az egyenlőtlen harcz végét, fogtam a
puskámat, felkötöttem a kardomat, nyakamba öltöttem a tarisznyámat,
búcsút vettem a feleségemtől s mentem a Görgey táborát fölkeresni –
gyalog. Útközben találkoztam Nyáry Pállal. «Hová ilyen fölpuskázva,
Móricz öcsém?» – Én tragicus pathossal feleltem rá: «Megyek meghalni a
hazáért.» – «Hát a tarisznyában mi van?» – «Egy sonka.» – «No hát,
mielőtt meghalnánk a hazáért, előbb együk meg a sonkát.» – Azzal fölvett
a szekerére. Rajta kivül még Patay József is a szekéren volt. (Két tagja
a debreczeni magyar kormánytanácsnak.) Én még is szerettem volna tudni,
hogy hová megyünk, a mire Nyáry azt felelte: «Hát, édes öcsém, a hogy a
népdal mondja: «Szalad a kutya Szeged felé. Lóg a farka Buda felé.» A
legfenyegetőbb halálvész között sem hagyta el a keserű ironiája. Így
mentem Nyáryval együtt Szegedre. Egy hét mulva a feleségem is utánam
jött. A szállásunkat rábizta a jó öreg Kovácsnéra. A derék komikai
művésznőnek nem kellett félnie a kozákoktól. A mint aztán az oroszok
megszállták Budapestet s a szigorú rendelet kiadatott, hogy minden
fegyvert, monturt és magyar bankót beszolgáltassanak, mert a kinél egy
tiltott tárgyat, vagy egy forradalmi kiáltványt megtalálnak, hadi
törvényszék elé állíttatik s főbe lövetik, akkor a jámbor megbizott
művésznő fogta az iróasztalom fiókjában talált összes czók-mókot, azok
között voltak Petőfinek a levelezései, Klapka levele, az egész
forradalom alatt irt naplóm, számtalan érdekes adataival s azokat mind
bedobta a kemenczébe s befütött velük. Ebben a nagy autodaféban hamvadt
el az Erzsikének az arczképe is. Azt hiszem, hogy sejtettek valamit, de
nem szóltak soha.
És e szerint én csak magamban voltam ott az Erzsikének az esküvőjén.
Az összejövetel az ő szállásán történt meg. Itt volt alkalmam
megismerkedni a násznagytársammal, a dragonyos őrnagygyal. Igen derék,
affábilis ember volt. Valóságos másolata egy igazi magyar viczispánnak.
Csupa kordiális kedélyesség, joviális tréfa; az ember észre sem vette
rajta, hogy katona. Plane, hogy osztrák katona. Úgy szidta a
«Bach-huszárokat», mint a jégeső. Ellenben a magyarokat dicsérte. Ő nem
volt Temesvárban bezárva, mint a főhadnagy; előbb Olaszországban
harczolt, azután került ide. A beszédét fűszerezte magyar mondásokkal:
körmönfont kifejezésekkel. – A feleségének is bemutatott. Az is tréfásan
történt: «az én házi sárkányom.» Pedig nem volt valami sárkányfajta.
Kapitális derék asszonyság volt, élte javában. Igen csinos ábrázatú.
Csak az az egy, hogy a beszédében nem ismerte a pontot, meg a pauzát.
Előttem az még előny, mert én mindig úgy szerettem a hölgyeket
mulattatni, hogy azok beszéljenek, én meg hallgassak. A míg a
menyasszony előjött az öltözőből, az alatt engem megismertetett az
ezredben szolgáló valamennyi nős tisztnek a családi viszonyaival. Mikor
aztán a menyasszony teljes menyegzői díszben megjelent, kisérve a
vőlegényétől, a ki az egyik kezében a sisakját, a másikban egy óriási
kamélia csokrot tartott: akkor egész ünnepélyességgel ment végbe a kérő-
és kiadónásznagyok közötti formaszerű jegyzékváltás.
Az őrnagy azonban csak az én irányomban volt kedélyes táblabirói alak: a
főhadnagygyal szemben folyvást előljáró maradt. Úgy kommandirozott neki,
mintha most is lovon ülne s «terepfutónak» volna kiküldve. Az feszesen
engedelmeskedett.
Rám egészen azt a benyomást tette a vőlegény, mint mikor a svadrony élén
ott ül a nyeregben a tiszt: kezdődik az apró fegyvertűz, a puskagolyók
elfüttyentenek a füle mellett, a granát prüszkölve vág le előtte a
földbe: s neki még csak a fejét sem szabad félrekapni; míg egyszer aztán
felhangzik a szabadító vezényszó: «Előre! marsch! marsch! Kardki-kard! –
Rajta, rajta! – Üsd, vágd!» – Mit is mondok? Dehogy «üsd, vágd!» –
«Szorítsd hozzád: nem anyád!»
Végre a kommandószóra eljutottunk az oltárig.
Ez is megtörtént. Férjhez adtam az Erzsikét.
Ő igen bátran viselte magát. Persze, már volt benne gyakorlata.
Hanem a vőlegénynek minden mozdulatát úgy kellett vezényelni. Ő meg
ehhez volt szokva. Alig birta a keztyűt lehúzni a kezéről. S erővel
jobbfelől akarta a menyasszonyát állítani; holott a pap azt kivánta,
hogy balról bocsássa. S mikor vége volt a szertartásnak, olyanforma
arczkifejezéssel fordult a násznagyához, mint a minő a halálraitélt
delinquensé, a ki már csak a legmagasabb kegyelemben bizik.
– Minket balkézre eskettek meg.
– Ne félj fiam, biztatá őt a násznagya. Így szokták azt. Balfelől áll a
menyasszony: de azért a jobb kezeitek voltak egymásba téve.
– Lehetetlen!
A jó Kvatopil már azt sem tudta, hogy melyik a jobb, melyik a balkeze?
Hazatérett már aztán egy kocsin ültek – a boldog menyasszony és a
vőlegénye.
Erzsike szállásán ott várta a násznépet a pompás lakoma. Fel volt
terítve.
Mikor aztán a boldog férj felhozta a kedves életepárját közénk, akkor
egyszerre levetette magát a pamlagra s arczát a két tenyerébe takarva,
elkezdett keservesen sírni.
Hát ilyen csodát még nem mutogattak, sem ingyen, sem pénzért.
Hogy a vőlegény fakadjon sírva az esküvő után s legény-voltának
elvesztése fölött keserű könyhullatásokban adózzék.
A két hölgy aztán két oldalt fogva, elkezdte kérlelni, vigasztalni, de ő
csak nem birta érzelmei kitörését visszafojtani. Az őrnagy is szépen
biztatgatta: «Ejh, édes barátom. Nem kell azt olyan tragice venni. Lám
én is átestem rajta. Lássa milyen jól meg vagyok most a házi
sárkányommal.» Ez sem volt balzsam a nagy fájdalmára. Utoljára aztán
haragba jött az őrnagy: «Ezer török koponya! Főhadnagy úr! Fog ön nekünk
itten produktiót tartani a magasabb érzékenységből! Bomba és gránát.
Ölelje meg mindjárt szépen a feleségét!»
Az Erzsike mindig csak rám nézett, mintha könyörögne. Megszántam
szegényt.
– Főhadnagy úr! mondék. Tanult ön angolul?
Az új házas meg volt lepetve.
– Igen.
– Ollendorf nyelvtanából?
– Hát igen.
– Emlékezik a 2-ik gyakorlatra: «Miért sír a kapitány?» «Azért, mert az
angolnak nincsen kenyere.» No hát adjunk az angolnak kenyeret.
Erre mind valamennyien elnevették magukat. A barátom is.