féljen tőlem olyan nagyon. Nem vagyok én csábitó dæmon. Semmi szavam
nincs az ön szavai ellen. Tegye azt, a mit a lelke parancsol. Hisz én
sem akarok egyebet. Hiszi-e ön, hogy nekem jó szivem van?
– Azt hiszem, hogy nagyon is jó.
– Lehet, hogy mindaz vétek volt, a mire szívem rávitt; őrült voltam, vak
voltam, szenvedély vitt rá; de a mit ön felől éreztem, azzal a
mennyországba is elmehetnék. Mikor egyedül vagyok, mindig önnel vagyok s
ha gondolkozom, önről gondolkozom. Én is azt kivánom, hogy ön fusson
tovább, fölfelé, azon a meredeken, a melyen megindult; de hát lehet-e az
itt? ólomsulylyal a lábán, lakattal a száján, kényszerzubbonynyal a
testén?
– Azért viselem, mert nehéz.
– De mennyivel fényesebb volna e küzdelem sikere, ha azt ön a külföldön
folytatná. A szabad Francziaországban. Gondoljon rá, hogy ha ön most
Párisban megjelenne, a franczia irodalom koriphæusai tárt karokkal
fogadnák. Ön jól tud francziául; stylusa, irásmodora, költészete
szakasztott mása a franczia költőkének: önt a franczia közönség a saját
költői sorába emelné s ott azután írhatna Magyarország dicsőségéről,
szenvedéseiről, hősi küzdelmeiről, népe rokonszenves tulajdonairól
szabadon, egész szíve szerint s azt olvasnák milliók és milliók: a kerek
világ, nem egy maroknyi közönség, mint idehaza. Ott gazdag úr lenne, itt
pedig napszámos. Énekelhet ön idehaza, akár egy Tyrtæus: a külföld nem
hallja meg, de ha odakinn, egy nagy nemzet, egy világváros közepett
emeli föl a szavát, az olyan lehet, mint Józsue kürthangja Jericho
előtt.
Ah, milyen csábító volt ez a panoráma: a dæmon elragadóbb képet nem
tárhatott a megkisértett Jézus elé, mint ez a nő én elém. Franczia íróvá
lenni! A nemzetek legdicsőbbikének a vállára emelkedhetni! A mi itthon
csak ostorpattogás a kezemből, az ott villámdörgés volna!
– De hát az lehetetlen. Hogy gondolhatnék én arra, hogy innen Tardonáról
átvergődjem Francziaország határáig? Keresztül a saját hazámon,
Ausztrián, Németországon, útlevél nélkül, pénz nélkül, félázsiai
öltözetben? Ez annyi volna, mint egyenesen levetni magamat a
hegytetőről, abban a hitben, hogy repülni tudok.
– Hát én erre igen jó tervet tudok önnek mondani. Nekem van angol
útlevelem. Elmondtam önnek, hogyan jutottam hozzá? Önön kivül nem is tud
róla senki, hogy ez útlevél nálam van; csak a hivatalos közegek, a kik
útközben láttamozták. Ebben az útlevélben az útitárs rovata kitöltetlen.
Ön az elébb azt mondá, miért nem irom belé Bálványossy nevét és
személyleírását? Hát most felelek rá. Őt senki sem üldözi; most jó
helyen van, majd ha elfogy az élelmiszere, előjön és szépen megél. – Én
mindig arra gondoltam, hogy ezt a rovatot az ön nevével töltöm ki. Nem
kell egyebet feláldoznia, csak ezt a kis bajuszát és szakállát, s aztán
nem beszélni útközben más nyelven, mint francziául és németül. –
Titkáromnak nevezném. Én magam angol lady vagyok. Nem kellene Bécs felé
menni. Boroszló felé nyitva az út. Pénzem van, mindkettőnk számára elég.
Azt a száz aranyat, melyet Debreczenben kaptam, még most is tartogatom.
Ez Párisig uri módon elég. A bécsi takarékpénztárban letett tőkepénzemet
ott is hagyhatom, utánam is küldethetem s annak a jövedelme, szerény
igények mellett, elég arra, hogy kezdetben ön megélhessen Párisban, a
nélkül, hogy az emigratió-cassához folyamodnék. Ha egyszer aztán
elfoglalja ön a helyét a kül-irodalomban, akkor nincs szüksége önnek
senki támogatására többé. Ön vissza fogja nekem téríteni, a mit tőlem
kölcsön kapott. Csak kölcsön, semmit ajándékban. Még kevésbbé cserében.
Még csak egy meleg kézszorítást sem. Én önre nézve nem vagyok egyéb,
mint egy proselyta, a ki a prófétájának az útját egyengeti.
Csábító volt maga a kép is, még inkább, aki azt elém tüntette.
Szabadnak lenni! Megmondhatni a nevemet büszkén, mindenkinek, aki
szemben jön rám! Nem rettegni idegenek lábának dobogását az ajtóm előtt!
Nemes, nagy szellemek társaságában küzdhetni a soha le nem győzhető
eszmékért!
Hogy világítottak előttem a szemei, mikor ezeket elmondta! Mint álnapok
a «halo» fényívében! S az arcza olyan őszinte volt, mint egy gyermeké.
Esküdni lehetett volna rá, hogy ez egy ártatlan szűz, a kinek először
nyilik meg a szíve igaz érzelmek előtt. A kezei össze voltak kulcsolva,
mintha könyörögne.
Ha csak egy hajszálnyit megingok, le kell szédülnöm ebbe az örvénybe.
Ah! Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ő vele elfutok,
most én volnék a realista irók czéhmestere: mert eroticus láng, satyr
véna és luxuriosus[5] fantazia bennem is volt annyi, mint azokban; de
nem használtam – azért, mert magyar közönségnek irtam. Ma milliók
olvasnák a munkáimat s átkoznának az apák és anyák, a kiknek a
gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve,
a mit, mint idealista író nem birtam megszerezni.
S hová csapongott volna még velem ez a gyeplőt vesztett szenvedély egy
ilyen csábító calypsoi alakkal összeforrva, a kinek minden mozdulata
gyönyör, minden szava csáb, a ki maga a megtestesült paradicsomi kéj! És
én huszonnégy esztendős voltam akkor!
Egy józan gondolat maradt a fejemben.
– Én itt maradok a hazámban, mondám röviden.
– Mi oka van rá?
– Nem hagyom el azokat, a kik az én szavamra keltek fel, – ha a földön
fekszenek, fekszem közöttük én is. Kiveszem a részemet a szenvedésből, a
mit magam idéztem fel.
– Hisz nem kell önnek örökre künn maradni. Hát nem élteti önt a remény,
hogy egyszer diadallal fognak visszatérni azok, a kik kimenekültek.
Akkor ön is a megszabadítók élén fog visszatérni.
Még ezt a fegyvert is ellenem fordítá!
Oh, be gyönge pánczél volt, a mi védett. Csupán egy szó.
– Szavamat adtam, hogy nem megyek el innen, mondám csendesen.
– Kinek?
– Annak, a ki szavát adta nekem, hogy fel fog itt keresni.
– A nejének?
– Igen!
– S hát aztán, ha fölkeresi?
– Akkor szabadulást fog a számomra hozni.
– Hogyan? Mi módon?
– Azt nem tudom.
– Nem tudja, és mégis hiszi?
– Egész szívemből hiszem.
– És arra nem gondol ön, hogy ennek a megszabadulásnak ára is lehet?
– Ezt a gondolatot leseprem magamról, a hányszor feltámad.
– Ön hisz asszonyi hűségben, asszonyi erényben?
– Hiszek!
– Akkor ön nagyon boldog ember.
Én e beszéd alatt folytattam a rajzolásomat, ő figyelmeztetett egyes
tárgyakra, a miket itt-ott kifeledtem.
Majd egészen közönyös beszédet kezdett az időjárásról.
– Nézze csak! A vén erdésznek aligha be nem teljesül a jóslata. Az ég
egészen beborul. Még itt lep bennünket a havazás.
– Talán elő lehetne már idézni a barátunkat a rejtekéből?
– Oh, az nagyon könnyen megy. Csak egy jelkiáltást kell neki adni. Ezt ő
választotta magának «Ivanhoe» regényből, a hős kürtjének a szavát «wasa
hóa!» Erre a szóra rögtön előkerül.
– Valóban alig tudok már rajzolni, oly sötét lesz a vidék.
– Ön tehát csakugyan vissza akar menni abba a kis faluba, oda alant?
– Igen.
– Oda talán hír se jár a világból?
– Az tetszik benne legjobban nekem.
– Ön talán azóta sem hallott semmit a künn történtekből, a mióta ide
került?
– Semmi örvendetest.
– Rettenetes világ! Hát mivel élnek ott az asszonyok ha még nem is
pletykáznak?
– A gyermekeik ruháit varrják.
– Ön talán még azt sem hallotta, hogy Petőfiné férjhez ment?
Ah! Ez orgyilkos döfés volt! Kiszámítva megczélzott mérgezett nyil;
éppen oda lőve, a hol a pánczél nyilást ád.
– Mit beszél kegyed? kiálték én fel egész indulattal.
– Hát egy tényt, a mit mindenki tud.
– Petőfi neje? Hát Petőfi?
– Az elesett a segesvári csatában.
– Ki látta őt elesni?
– Egy honvédtiszt, a ki bizonyítványt is adott róla. S ez elég volt az
özvegynek, hogy rögtön oltárhoz lépjen egy másik fiatal iróval, a ki nem
olyan délczeg dalia ugyan, mint az ön barátja volt, de köztiszteletben
levő, jó társadalmi állásu férfi, a ki nejének nyugodalmas sorsot tud
biztosítani.
Oh, hogy járta keresztül-kasul a szívemet ennek az asszonynak minden
szava!
Hiszen most már, évek után, én is azt mondom, hogy jól tette szegény
Julia, hogy egy derék jó emberre bizta a sorsát. Gyermeke volt, a ki
iránt kötelességei voltak. De akkor, óh, ennél lesujtóbb hir nem
csaphatott volna le a fejemre. Martyrjaink kínhalála nem volt oly
rettenetes hír nekem, mint az, hogy a vértanukat – elfelejtik.
Hogy még Petőfit is elfelejtheti az asszony!
Az az asszony, a kit a költő lánglelke sugáraival vett körül!
Hogy az a költő magát halhatatlanná tudta tenni az egész világ előtt,
csak az előtt nem, a kit imádott.
Hiszen igaza volt a nőnek, legyen üdve a túlvilágon. Ott biztosan Petőfi
is megbocsátott neki; az idvezültek igazságosak; hanem énnekem a poklot
nyitotta meg ez a hírmondás.
Ha az én ledőlt bálványom fölött ilyen hamar összenőhetett a fű, hát én
mi vagyok akkor? Fába szorult béka, a kinek hivatása száz esztendeig
élni a fakéreg alatt!
– Nem hiszem! Nem hiszem el! Nem hiszem azt!
Kaczagott rajtam. «Vergődhetel már!»
A fejem tetejétől a sarkamig megteltem keserűséggel.
Hát ha ez megtörténhetett; mért ne jöhetne az a másik utána, hogy egy
másik elbukott költő elfeledi a fogadását, a mit az asszonyának tett s
megfogja a régi ideáljának a kezét és elfut vele a világba. Visszatorlás
ez!
A két szeme lángolt, mikor így nevetve nézett rám.
Mintha tudná, hogy megsebesített s kihívna, hogy álljak rajta boszút.
Összetörte a bálványomat! Az asszonyszívbe vetett hitet.
Egyik asszony olyan, mint a másik!
… Nem! Nem! Nem! Az enyém nem olyan.
Odaálltam a meredély szélére, a két tenyeremből szótülköt csináltam s
hangosan kiáltám a völgybe:
«Wasa-hóa!»
Az erdei viszhang visszakiáltá a szót.
És nem sokára lehetett hallani oda alant a büszke refrainet.
«Mindent, kit útban lát,
Kegyetlenül halálra bánt;
De hogy ha lát egy szép leányt
Ahhoz igen galánt.»
Reszkess! Kerüld a hizelkedőket!
Inkább nevezd te őket
Diavolo, diavolo, diavolo!»
A mint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat s fogtam a
botomat, búcsúzni készen.
– A miről most beszéltünk, azt felejtsük el.
Ezt mondtam én.
– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! felelt rá a tengerszemü
hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.
«Agyiő.»
«Agyiő.»
Meg voltam felőle győződve, hogy soha sem látjuk többet egymást.
Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd
feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam
hazafelé.
Útközben elővett a hóesés; csaknem eltévedtem az erdőben.
Korán beesteledett. Mire a hegyről leértem, egészen sötét volt.
Még sötétebb volt az, a mit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat,
hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! A hol elestünk:
ott hagynak.
Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s
gyászolja maga magát.
Milyen szép sorsa van egy kidőlt fának! Azt befutja a repkény.
Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha
senki, hol vesztem el?
Végre rábukkantam a hársas forrásra.
Ez már jó kalauz. A patak ott folyik el a Csányiék háza mellett, ennek a
partján sötétben is hazatalálok.
Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a «Pogányoltáron»,
azzal a «más» hölgyével!
A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hármas patak kigyózó
futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik
görnyedeztek a hóburok alatt.
Olyan szomorú volt az egész tájék; olyan szomorú az én lelkem.
Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az
ablakfénye, a melyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház
volt.
Ki voltam fáradva testben, lélekben, midőn e kis lakházhoz megérkeztem.
Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett,
szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.
A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyilik. A folyosóról
aztán jobbra van a konyha és a kamra, balra a lakószoba, azontúl a
benyiló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak
földesek.
A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott.
Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.
Mikor szerencsés jó estét kivántam neki, olyan tréfás mosolygással
zsémbelt rám.
– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett haza kerülni? No csak menjen be a
szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.
Én beléptem a szobába.
A befütött kályha mellett ott ült a feleségem.
A kitörő öröm minden egyebb gondolatot kitörült a szívemből.
Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy itt van, míg ölembe
nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.
Hát még is van, van, van. Hűség, szeretet, emlékezet.
Ő aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart
jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt
szerzett útlevéllel. Sok baj érte az uton. A hófuvás miatt eltévedt a
Bükkben a hosszú uton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a
farkasoktól, a miknek az ordítása az erdőből kihallatszott.
Én az alatt azt a lelki torturát éreztem végig, mikor az ember egyszerre
arra is hallgat, a ki beszél, meg arra is, a mit azelőtt hallott: látja
az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.
A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy
dörmögte a szakállába: «ez ám az asszony; ez aztán a feleség!»
No de, most már semmi baj, csakhogy ismét együtt vagyunk!
De meddig vagyunk együtt?
A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A szinházigazgatóság csak
lopva engedett neki négy napi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.
Majd vége lesz a rabságnak!
Nőm elővette a keblébe elrejtett papirdarabkát; kicsiny kis szürke
czédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak
a záloga. Egy komáromi menlevél.
Olyan egyszerű módszere a megszabadításnak, mint a Columbus tojása.
Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet
kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja s a besoroztatástól is
fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen
egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben,
Szatmári Vincze (ez volt a családnevük); az iratott be engem a
kapitulált tisztek sorába, mint honvédhadnagyot s elhozta a nevemre
szóló menedéklevelet a feleségemnek.
Ezért kellett nekem rejtekben maradnom.
Tehát az olajág két levelét már meghozta az én «galambom»: «élet» és
«szabadság». De hát a harmadik?
Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg
másodszor is visszajön értem. Mert a felől már biztosítva vagyok, hogy
el nem itélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési
helyemre, Komáromba s az új kínszenvedés volna rám nézve.
Akkor aztán azt kérdezte tőlem:
– Hát te gondoltál-e én rám azalatt?
Ha én erre azt nem felelhettem volna: «mindig csak terád!» s ha ezt
mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor
megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet s a rongyait
az arczom közé vágja!
XV. FEJEZET.
CSUDADOLGOK, A MIKET NEM MUTOGATNAK PÉNZÉRT.
Négy év mult el azóta, hogy a Bükk erdőségével megbarátkoztam.
Két esztendeig voltam «Sajó»; azután megint lehetett a saját becsületes
nevem alatt gyakorolnom a betűvetés mesterségét.
Nem jártunk sehová, feleségemmel együtt: minket sem látogatott senki.
Dolgunk volt mind a kettőnknek. Nőm művésznő volt, én meg iró. S azt
senki se higyje, hogy ennek a két világnak az ege tele van hegedűvel.
Nehéz munka az, mikor elvégeztük, örültünk, ha pihenhettünk.
Én vesztemre, még lapkiadással és szerkesztéssel is foglalkoztam.
Névlegesen ugyan a nemzeti szinház igazgatója volt a «Délibáb»
szépirodalmi és művészeti hetilapnak a felelős szerkesztője és kiadója;
mert az én nevem nem volt «rendőrképes»: hanem valósággal én irtam, én
szerkesztettem a lapot, én corrigáltam, én csomagoltam, én csirizeltem,
én küldtem szét az előfizetőknek a példányokat, s én buktam bele a
kiadásba.
Segítségemre volt csupán egy jámbor felvidéki kiejtésű magyar fiu, a jó
Iglódi Kálmán: a «mesés világban» a veres sapkás honvédzászlóaljnál
százados, a ki a tarczali ütközetben három golyót kapott: egyet az
arczába, másikat a karjába, harmadikat a lábszárába. Ennek köszönheti,
hogy mint «reálinvalid» el lett bocsátva. Így állt be hozzám és lett
nálam expeditor, kihordó, titkár és ajtónálló. Derék, becsületes fiu
volt.
Egy délután a «Kálmán diák» (Ez volt a familiaris elnevezése) azzal a
szóval nyit be a dolgozó szobámba, hogy «kérek alázatosan egy kürazir
van itt.»
– Miféle kürazir?
– Főhadnagy.
– Vajjon mit véthettem neki?
Az ötvenes években egy katonatiszt látogatása egyértelmű volt a
kihivatással. Akkoriban voltak azok a nevezetes politikai párbajok,
melyekben Tisza Kálmán, Szapáry Gyula és Beniczky Ferencz megverekedett
a delegált katonatisztekkel.
– Hadd lássam.
– Aztán csak tessék nekem kiáltani, biztatott a Kálmán diák,
jelentőségteljes mozdulatot téve a papirosvágó késsel.
A látogató bejött hozzám.
Nálamnál fél fejjel magasabb alak volt, erős, széles vállú férfi,
csontos arczát kemény kifejezésüvé tette a hatalmas sasorr és a széles,
kétfelé osztott áll; azonban ellentmondott e rideg kifejezésnek az
őszinte, világoskék szempár, a kicsiny száj s hozzá még a hirtelen szőke
haj, melynél csak a szemöldökök, a bajusz és pofaszakáll voltak még
világosabbak.
A belépő, a míg az ajtótól az iróasztalomig ért, háromszor csinálta meg
azt a kurta mazurkalépést, a mi férfiak között a beköszöntő üdvözlést
jelképezi. A szép sisakját, a két aranyoroszlánnal és a fekete
tolltaréjjal a csípőjéhez szorítva, hozta a kezében s mikor előttem
megállt, összeütötte a sarkantyuit s bemutatta magát, magyarul.
– Én Kvatopil Venczel vagyok, dragonyos főhadnagy.
Az a sajátsága volt, hogy minden szavát egy magyarázó kézmozdulattal
kisérte, úgy hogy a némajeleiből is megérthette volna valaki, a ki
egészen süket, hogy mit mond. A mentegető kézmozdulatból azt, hogy ő
Klatopil Venczel, a gallérján levő két csillagra mutatásból, hogy
főhadnagy, s a sisakja megemelintéséből, hogy dragonyos, míg ugyanakkor
a jobb kezével a mellén hiányzó vért nem létezését jelezve, érthetővé
tette, hogy nem kürazir.
– Nagyon örvendek. Miben lehetek szolgálatjára?
– Nekem van hosszú beszédem uraságoddal; ha megenged.
Erre én széket akartam neki hozni, de azt a világért meg nem engedte, ő
hozott magának egyet, s aztán még egyszer engedelmet kért, hogy
háborgat, s leült velem szemben.
Én felszólítám, hogy csak beszéljen velem németül, én képes vagyok azon
a nyelven társalogni.
– Nem! Nem! Én akarom magyarul beszélni. (Azt a mozdulatot csinálta
hozzá, mint mikor a makacs gyereknek a fejét megfogják s belebuktatják a
mosdótálba.)
– «Akarok», igazítám én helyre jó indulattal.
– Nem! Nem! «Akarok» határozatlan mód, «akarom» határozott mód. S én
határozottan akarom magyarul beszélni. – El kellett ismernem, hogy a
logika erősebb a grammatikánál.
– Én születtem Leutomischlben. (Itt bánatosan keble felé hajtá le az
arczát.)
Én egy megfelelő mimikával válaszoltam, hogy ez nem jön beszámítás alá.
– Apám volt (itt a két kezével czélzó mozdulatot tett.)
Én már vettem észre, hogy miért csinál annyi kézjelzést. Ez szokásuk
azoknak, a kik autodidaxis útján sajátítnak el valami idegen nyelvet s
nem találják hirtelen a keresett szót. Siettem segélyére lenni.
– «Főerdősz».
– Igen is főerdősz volt. Voltunk neki fiuk. (Mind a két kezével
mutatta.)
– «Tizenegyen».
– Igen is: tizenegyen. Én magam voltam (Földfelé sülyesztett
tenyérmozdulat.)
– A legkisebb.
– Igen is: legkisebb.
– Apám adta nekem. (Itt egy nagyon érthető mozdulat következett.)
– «Igen szigorú nevelést?»
– Ahán! De hát az mind. (Kárba veszést mutató legyintések.) Akarta, hogy
legyek (összetett tenyerek mozdulata.)
– «Pap?»
– Az ám. Nekem nem kellett. (Egy fittyet vetés, s azután egy
gyik-elosonási mozdulat a tenyérrel.)
– «Méltóztatott válét mondani a semináriumnak.»
Ezen mind a ketten nevettünk. A következő mondás egy tenyércsapással és
a széken való lovaglási mozdulattal illustrálva, érthetővé tette, hogy
az én látogatóm felcsapott lovas katonának.
– Huszonnégy esztendővel már hadnagy voltam. Krakóban feküdtem két
esztendeig. Szolgáltam magyar háboruban elejétől végig. Most vagyok
harmincznégy esztendős. Még is csak főhadnagy vagyok. Ez csodálatos; nem
igaz?
Rá kellett hagynom, hogy ez bizony megdöbbentő eset.
– Más kameradjaim, nem «camerad», az franczia szó.
– «A többi bajtársai önnek».
– Többi bajtársaim mind kapitányok, őrnagyok; kaptak dekorácziót. Nekem
semmi! Nézze! Semmi. Pedig van bátor szivem. Jó lovas vagyok. Soha nem
büntettek. Szolgálatot értem. Mit gondol, mi ez?
Csakugyan kiváncsi voltam e balvégzetnek az okát megtudni.
– Hát én egész háboru alatt voltam bezárva, svadronyommal Temesvárba.
Semmi alkalom vitézségre. Lovas katona sánczok között! Míg bajtársaim
csatában, (mutatta mozdulattal.)
– «Vitézül verekedtek».
– Igen, vitézül verekedtek, addig mink lovasok, ostromolt várban. (Itt a
hüvelykujját a zápfogai közé szorította, pöfékelést jelezve.)
– «Pipázhattak».
– Igen is, pipáztunk.
Itt ismét kölcsönös derültségnek engedénk helyet mind a ketten. Én újra
felszólítottam a látogatómat, hogy beszéljünk németül, így könnyebben
fog menni; de ő azt felelte, hogy «muszáj!» No, ha már ezt a magyar szót
is ismeri, akkor csakugyan meg kell lenni.
– Igen. Nekem muszáj magyarul beszélni. Legmagasabb parancsolat.
– Legmagasabb?
Ekkor megfogta a kabátom leffentyűjét a két ujjával.
– Ahán! Kit tud ön legnagyobb zsarnoknak a világon?
– Siracusai Dyonisost.
– Ahahá! Ifju vér! Ez az!
S a mutató ujjával a baloldali negyedik és ötödik oldalbordája közé
bökött.
– A szív?
– Az ám. A szív. Legnagyobb zsarnok. Parancsolja nekem, hogy magyarul
tanuljak.
– Tehát szerelmesek vagyunk?
Egy mozdulat a tenyér élével végig az áll alatt, volt a válasz.
– Nyakig?
– Nem. Fülig.
– Egy szép magyar hölgybe?
A csiptetőre fogott három ujj az összecsücsörített ajkhoz emelve,
magyarázá, hogy «nagyon szép!»
Azután a szétterjesztett tenyér az arczon végig húzva s az áll alatt
összecsukva, erősíté, hogy:
– Fiatal és bájos.
A két tenyér a derékra szorítva:
– Karcsu, mint a liliomszál.
A szemről kipattanó két ujj:
– És minő szemek!
Végre egy általános keresztbevetése s gyorsan szétcsapása a karoknak.
– Egy szóval: elragadó szépség. – Gratulálok hozzá!
– Lehet.
– Az érzelem természetesen viszonoztatik.
– Ohó! (Most már a kardmarkolathoz kapott.)
– Kérem, nem tettem kérdőjelt a mondatomhoz.
– Természetes.
Aztán elhallgatott, a kemény kravátliját igazgatta. Úgy láttam, hogy
kivánja a tovább kérdezősködést.
– Kisasszony?
– Oh nem.
– Tehát özvegy nő?
– Ah nem.
– Csak nem asszonyság?
– Nana! Hogy gondolja ezt?
– Hát ugyan micsoda akkor?
– Asszonyság, a kinek férje van, de nincs.
– Ahá! Elvált nő?
– Igen. Szétvált. (Mutatta két kézzel, hogy szét vannak választva.)
– Akkor ez egészen törvényes viszony.
Erre az én dragonyos hadnagyom felállt a székéről, egész tisztelgési
positurába tette magát előttem. Én is felálltam.
– Asszonyság kivánja, hogy ön legyen neki –
Itt nem jutott eszébe a szó. A jobbkeze három első ujját a feje fölé
emelte, mint a ki esküszik. Megértettem.
– Esketési tanuja?
– Nem azt mondta. Más szót mondott.
– Násznagya?
– Az, az! Násznagy! Hogy elfelejtettem. Pedig «hadnagy» szóról eszembe
juthatna.
– Ismerősöm nekem az ön választottja?
– Természetes. Ha csak az első nevét megmondom, már emlékezni fog. Az
«Erzsike».
– Ah! Az Erzsike?
– Ah. Milyen vörös lett! Maga is volt bele szerelmes! Tudom. Megmondta
nekem. No hát lesz neki násznagya!
– Készséggel.
– Igazán?
– Igen szivesen.
Akkor aztán kezet fogott velem mind a két kezével; megrázta a kezemet s
egész kicsinyekké csinálta a szemeit az elragadtatástól. Azt hiszem meg
is csókolt volna, de neki is nagy orra volt, nekem is, nem fértünk
egymáshoz.
– Hát megengedi, hogy behivjam a menyasszonyomat?
– Honnan?
– Odakinn vár.
– Csak nem a lépcsőházban?
– De igen. A lépcsőházban. Nem akart addig bejönni, míg nem bizonyos,
hogy ön násznagya lesz. Szégyenli magát.
Én rögtön kisiettem, hogy ajtót nyissak a tétovázó látogató előtt.
Csakugyan az Erzsike volt.
Tél volt az idő, mindenféle prémes öltözet volt rajta, kucsma a fején:
igazi muszka nőnek tetszett.
Valósággal látszott az arczán valami negédeskedő szégyenlősség.