relais-vel. Két nap mulva Bécsben voltam. Még Komáromban értesültem,
hogy az anyám odamenekült s benső barátságot tart fenn azzal a bizonyos
főrangu tiszttel a császári hadseregben. Az meg ott szolgált a
hadügyminiszteriumnál. Könnyü volt rátalálnom. A viszontlátás
jelenetének leirását elengedem önnek. A mama szeret komédiázni; de rossz
szinésznő, nem tudta a szerepét. Szeretett volna sirni is, meg elájulni,
mikor berontottam hozzá, de nem vitte tovább a fulladozásnál. Én annál
jobban tudtam a magam szerepét. Magam mentettem őt ki azért a
qualificálhatlan magaviseleteért a legutolsó találkozásunk alkalmával.
Magam voltam a hibás. Eszemnek kellett volna lenni, hogy a mama
szekerébe ne kapaszkodjam, mikor őt halálra keresi a felbőszült
néptömeg. Aztán egyenesen áttértem az idejövetelem indokára. A magyar
kormánybiztos Komáromban kiadta a rendeletet, hogy minden bárhol
található osztrák bankjegyet a piacz közepén el kell égetni. A mamának
is van negyvenezer forintja bankjegyekben, melyeket az árvapénztár az én
hozományomból tartott vissza. A pénz úgy gyült össze, hogy ki volt adva
adósoknak kamatra. Azok, a mint a kormánybiztos rendeletét megértették,
rögtön siettek a német bankóikat felvinni; de nem a várba, hanem a
városi pénztárba, hogy legalább a kötelezvényüket visszakapják. És így a
mi pénzünket fogják elégetni. Ezért szaladtam ide lóhalálába. Ha a mama
most nekem azonnal meghatalmazást ad, én azzal rögtön visszatérek s
miután nagy befolyásom van a várbeli parancsnokságra, kieszközlöm, hogy
a mi pénzünket ne égessék el, hanem szolgáltassák ki nekem. Én aztán
majd a mamával eligazítom a magunk dolgát. Neki is voltak ott rekedt
tőke pénzei. Azokat én mind kiveszem.
Ez az előterjesztés megtette a hatását. A pénzkérdés az örökmozdony.
Én a mamának azt levélben is megírtam, a mikor még a közlekedés könnyebb
volt, (a Csallóköz felé sokáig nyitva volt az út) hanem a mama, ideges
emberek módjára, azt tette a levelemmel, hogy az írásomat megismerve a
czímen, fel sem bontotta azt; de elzárta a chautouillejába. Azt
gondolta, valami bünbánó esedezés van benne. Most azután, hogy a
levelemre figyelmeztettem, előkereste azt, s majd elájult ijedtében,
mikor a levelemet felbontotta, meglátta abban az odamellékelt hivatalos
hirdetményét a kormánybiztosnak, s abból megtudta, hogy már csak három
napi haladék van az osztrák bankjegyek elégetésére kitüzött határidőből.
Nosza hirtelen futni a főtiszt jó baráthoz, onnan a mindenféle katonai
főparancsnokságokhoz, a számomra Geleitscheint kieszközölni, azután
törvényes meghatalmazást iratni, mely mellett a pénzeket reclamálhatom,
s akkor aztán: «egy perczig se késsél, édes leányom!» fiakkerbe ülni és
vágtatni Komárom felé.
A visszamenetelnél sokkal kevesebb akadályra találtam, mint a
kijövetelnél. Ugyanaz a vértes őrnagy, a ki mint czigányprimást, majd
megveretett, csupa udvariasság volt irántam. Ajánló leveleimet
elolvasva, a melyekben utazásom czélja is meg volt említve, semmi
kétsége sem lehetett, hogy tisztán magánügyben járok, a mely nagyon
sürgetős. Még csak meg sem motoztatott. Esze ágában sem volt, hogy
öltönyeimet kicseréltesse velem. Akármit bevihettem volna magammal a
várba.
A mint az ostromzár-vonalon belül jutottam, letértem az országútról
Hetény felé, hogy az én szobafoglyomat kiszabadítsam.
A viszontlátás első örömei után elbeszéltem neki azt az egész
történetet, a melyet most önnek előadtam. Annyit mondhatok, hogy sokkal
háladatosabb publicumom volt, mint ön. A sensatiós jeleneteknél földhöz
verte magát, mint «Hinkó, a hóhérlegény» czímszerepében. S összekulcsolt
kezekkel könyörgött a farkasoknak, hogy ne egyenek meg. Esküdött, hogy
hogy ha megkaphatja Jelacsics bánt, halálra tánczoltaja, a mért velem
kegyetlenül muzsikáltatott magának. Mikor aztán a betanult sürgönyt a
titkos irás kulcsa szerint lediktáltam neki, a melynek a végsorai az ő
őrnagyi kineveztetését tartalmazták, a hála túlömlő kitörésével kiálta
fel: «Királyném! Zenobiám!» Én megtettem őtet őrnagynak, ő megtett engem
királynénak, nem lehetett egymásra panaszunk.
– Már most aztán siessünk a várba, mert én nekem is sietős ügyem van
ott, megmenteni a vagyonunkat. A házunk már elégett, ha még a pénzünket
is elégetik, koldussá leszünk. Ez őtet is sietteté.
– Csak még valamit ki kell gondolnom az expeditio kiegészítéséhez,
valami hőstetthez hasonlót.
Ki is gondolta odáig, a míg a várba bejutottunk.
A kiküldött futár visszaérkezése, a magyar főhadparancsnokságtól
meghozott sürgöny, általános sensatiót keltett a várban, s elterjedt a
városra is.
A várkormányzó azonnal közzé tette, hogy Rengetegi Tihamér kapitány, a
hadügyminiszterium által, rendkivüli szolgálataiért, őrnagygyá lett
kinevezve.
Következett a visszatért hős tiszteletére rendezett díszlakoma. Az egész
tisztikar jelen volt, hölgyek is részt vettek benne. Magam is ott
voltam. Még ilyen remekül játszani nem láttam Bálványossyt (pardon!
Rengetegit) mint ezen az estén. Ő volt a czigányprimás, a ki
negyedmagával keresztül muzsikálta magát valamennyi ellenséges táboron.
De mennyi mulatságos tréfa történt vele. Azt hiszem, az egész
adomagyüjteményt felhasználta, a mit a czigányokról írtak valaha. Hát
mikor arra a rémjelenetre került a sor, a farkasokkal. Az volt a
drasticus előadás. A valóság nem volt rettenetesebb, mint a hogy ő
előadta. Hajmeresztő részletezés, borzadalmas fantázia! Az asszonyok
ájuldoztak, a férfiak szörnyűködtek: csak én nekem volt nevethetném.
Mikor aztán megérkeztek a guerillák, hej de vitéz lett egyszerre az én
Rengetegim! Ő is lóra kapott s üldözőbe vette a vasasokat. Neki vasasok
voltak! Jellachich-huszárral derogált neki verekedni. Dehogy engedte
volna el magának azt az adomát a karikásostoros guerilla, meg a vasas
közötti párharczról: «Ich parire rechts; er haut mich links!» Végkép
dicsőséges volt azonban a visszajövetelének a leirása a Mátyusföldi
ostromzároló seregen keresztül. Sötét éjben, hófuvatagos éjszakán,
lóháton keresztül vágtatva az osztrák előőrsök között: átugratva a
sorompókat, a sáncz-árkokat, a golyók fütyöltek a füle mellett
jobbról-balról; a lovát kilőtték alóla; de ő minden esélyre készen,
hirtelen felkötötte a korcsolyáit s villámsebesen átkorcsolyázott a
Zsitván, a Csilizen, meg még egy pár meg nem nevezett folyóvizen. Igy
érkezett vissza a várba. Mindenki el volt tőle ragadtatva. A hölgyek
összecsókolták s muskátli levelekből rögtönöztek babérkoszorút a
halántékára.
A látszat kedvéért én is csak odamentem hozzá, hogy meggratuláljam ennyi
kiállott szenvedésekért és hőstettekért. Hej de akkor egyszerre milyen
feszes lett az én barátom. Hidegen meghajtotta magát előttem, lefelé
vonva a szája szegleteit s fölfelé a szemöldökeit.
– Madame! Önnel még majd egy kis eszmecserénk lesz! Hát ön hol járt
azalatt, a míg én az életemet mindennap százszor koczkára tettem a
hazáért! Meg tudja ön mondani, hol töltötte a napjait azalatt?
Én csak elámultam! A szó a torkomon akadt. A vér az arczomba szökött.
Éreztem, hogy most minden ember én reám néz. Azon idő alatt
természetesen, hogy nem látott senki Komáromban.
– Ha az kiderülne, a mit a világ suttog, hogy ön az alatt Bécsben járt!
De nem! Ezt nem hihetem el.
A nagylelküsége még jobban megalázott, mint a vádja.
Én félvállról feleltem neki.
– Mi köze önnek hozzá, hogy én hol járok-kelek? S azért is úgy tettem,
mint a ki nem szégyenli magát. Elkezdtem beszélgetni más fiatal
tisztekkel.
Aztán nemsokára elhagytam a lakomatermet.
A mint a vár-pavillon hosszú folyosóján végig haladtam, Rengetegi utánam
futott és utolért.
– Az ördögök vannak önnel? mondám én; hogy a társaság előtt engem vádol
és gyanusít; mintha áruló, vagy nem tudom még, mi volnék.
– Csitt, Zenobiám, királyném. Értsük meg egymást. Nekem a féltékenyt, a
haragost kell játszanom, épen a kegyed érdekében. Menjünk a szobánkba,
ott majd mindent elmondok.
Mikor aztán magunkra maradtunk, bezárt ajtónál, akkor szépen
felvilágosított.
– Kegyednek a pénzéről van szó.
– Ahá!
– Nekem a sok magasztalás, elismerés, ovátió s más afféle csemege között
az igazi harapnivaló forgott az eszemben. Négyszem között azt mondám a
kormánybiztosnak, hogy ha már valami megjutalmazásra gondolnak, hát
tegyék meg a kedvemért, hogy annak a hölgynek, a ki szívemhez oly közel
áll, a városi pénztárban talált vagyonát ne adják át a lángoknak; hanem
engedjék neki magához venni. A szigoru jellemü hazafi azonban
kérlelhetetlen volt, mint egy Brutus: «Soha! A mit lefoglaltunk, azt
elhamvasztjuk, ha a saját apámnak a vagyona volna is. Kivételt senki
kedvéért nem tehetünk. Mit mondanak azok a szegény emberek, a kiknek a
tiz-husz forintocskáját autodafé lángjainak átadjuk, ha a gazdagok
negyven-ötvenezer forintját meg repülni hagynók. Égni fognak!» Ezt
haragos arczczal mondta. Azután csendesebb hangon hozzá tevé:
«Egyébiránt, az elégetés végrehajtásával önt bizom meg».
Kezdtem már érteni a dolgot.
– E szerint minekünk okvetlenül brouilliroznunk kell egymással. Haragba
kell jönnünk. Pár nap mulva megtörténik az autodafé. A piacz közepén
lesz a máglya. Én egyenkint hajigálom a bankjegy csomagokat a pattogó
hasábok közé. A legtestesebbnek a fölemelésekor magasztos arczczal
elkiáltom önnek a nevét. Ez is vegyüljön a lángok közé. Kegyed legyen
ott a kenyérsütőnék csarnoka alatt, és átkozódjék. Tudja azt az
átkozódási jelenetet Deborahból? Az autodafé után egy élénk elválási
scena. Egymásnak az emlékeit a lábaihoz dobáljuk. Én önnek azt a himzett
vánkost, melyet névnapomra készített. Abban lesznek a kegyed és a mamája
megmentett pénzei. Aztán el innen gyorsan! Vissza Bécsbe.
– Hát a csomag, a mi el fog égni?
– Azt csak bizza rám. A Komáromi Ujság példányai épen olyan jó tüzet
adnak.
Minden az instructio szerint történt.
És megmentettem a vagyonunkat s ismerjük el, hogy ez okosság volt mind
tőlem, mind a barátomtól. Senkinek sem vétettünk vele. Csak azt hoztam
el, a mi az enyim.
Mi azután, formaszerint, mások hallatára, összepöröltünk. Rengetegi
barátom kitünően játszotta Othellót, én azonban nem játszottam
Desdemonát, hanem Gonerilt; a legbecsmérlőbb kifejezésekkel illetve az
eltaszított imádót. «Minek önnek egy zászlóalj? Elég önnek egy «trupp»
is». Erre halkan közbe is szólt: «Hallja, most mindjárt azt mondom, a
mit a molnár mondott a vargának, hogy: «Szálljak csak le a keresztről!»
Miután az ismerőseinknek nem sikerült bennünket kibékíteni,
ünnepélytelenül elváltunk s én visszamentem Bécsbe.
Utközben ismét betértem az osztrák őrnagyhoz. Megmutattam neki a
magammal hozott pénzt; természetesen nem kötve az orrára, hogy mi módon
jutottam hozzá. Olyan barátságos volt, hogy még levelet is küldött
általam, a bécsi jó ismerősünknek, a mama ezredesének. Beszélgetés
közben előhozta, hogy Komárom új várparancsnokot kapott, Guyon
Richárdot. Ő már értesítve volt erről. Én biztosítám felőle, hogy a
komáromiak még nem tudják. «No csak arra vagyok kiváncsi, hogyan fog az
új várparancsnok, a fejünkön keresztül, a várba repülni? Ha erre jön,
szívesen látom egy kis «úrvacsorájára». Németül még szebben hangzik:
«Das letzte Abendmahl».
(– Pedig azért Guyon még is keresztül törte magát a várig s az
úrvacsorája az őrnagynak maradt.)
– Képzelheti ön a kedves fogadtatást, melyben részesültem, midőn a
mamához újra visszakerülék Bécsbe, s a pénzét átadtam. Karjai közé zárt,
csókjaival elhalmozott, könnyeivel elárasztott, egyetlen gyermekének
nevezett. Én a saját apai örökségemül rám maradt negyvenezer forintomat
betettem a bécsi takarékpénztárba. A hozományom többi része Bagotay
Mukinál volt még: kivéve azt, a mit együttlétünk alatt elköltöttünk. Ez
is megkerült; de hogyan?
A mint tavaszszal a hadi koczka megfordult, Komárom föl lett szabadítva
az ostrom alól, én is siettem vissza otthonunkba. A mamának azt mondtam,
hogy sürgős feladatom újra fölépíttetni a leégett házunkat, csak a tető
égett le; a boltozatok megmaradtak. Ő helyeselte elhatározásomat s
büszke volt rá, hogy ilyen okos és vállalkozó szellemü leánya van.
Én csakugyan hozzákezdtem a házunk újra felépítéséhez, felhasználva a
várfelszabadítás s a második ostromzárolás közötti boldog időt. Én bécsi
tartózkodásom alatt, folyvást a katonai körökkel érintkezve, már láttam
előre, a mi be fog következni. Minek tépjem fel ezt a sebet? Minden
illuzióm oda volt. Az én hősömet is megtanultam közelről ismerni,
mondhatom, a kuliszszák mögül. A «Világ ura» ott könyörög a szabójának,
hogy csak a jutalomjátékáig várjon a kontójával, s akkor egyszerre
fellép a diadalszekérre, melyet elfogott királyok vonnak ki a szinpadra,
s declamál a meghódított Konstantinápoly népének! Hanem egy dologban
teljes bámulatomat vívta ki Rengetegi őrnagy: a strategiai tudományában.
(Áh!)
– Bizony «áh!» Én olvastam első Napoleon, olvastam XII. Károly
hadjáratairól; de annyi hadászati furfangot mind valamennyien nem
fejtettek ki, mint a mennyit kitalált az én hősöm azon feladatnak
sikeres keresztülvitelében, hogy az ember, mint főtiszt, szüntelen részt
vegyen a legválságosabb ütközetekben, a nélkül, hogy valaha a saját
személyét valami kilőtt golyónak az útjába engedné tévedni. Mindig
talált valami «kiküldetést»; a mivel elskizzirozhatta magát. S ha én
egyszer-egyszer szemére lobbantottam ez önszeretetét, azt mondta: «Nekem
kötelességem van a művészet iránt; ha féllábamat ellövik: nem játszhatok
többet». Hanem azért aztán, ha vége volt egy ütközetnek, ki volt a
nagyobb hős, mint ő? Mások csak aratták az ellenséget, de ő csépelte!
Valami rettenetes az, mikor egy nő azt tapasztalja, hogy az eszményképe
folyvást hazudik. Olyan forró, lángoló meggyőződéssel hazudik, hogy nem
mer benne senki kételkedni. Vajjon az is mind ilyen «igaz»-e, a mire én
előttem esküdni szokott.
Én az alatt folytattam az építkezést, minden építőszer méreg-drága volt;
de pénz is volt sok. Hogy honnan támadt a sok pénz? azt is elmondom. Az
orosz seregek már benn voltak az országban. A spekuláns fajta már vette
észre, hogy a nemzet ügye hanyatlóban van. A magyar hadseregek mindenütt
visszavonultak. Ekkor Klapka egy diadalmas ütközetben felszabadítá
Komáromot az ostromló sereg alól, kicsi híja, hogy el nem fogta az
egészet. Erre az az egész vidék egyszerre feléledt, új győzelmek sorát
látta bekövetkezni. Most azután mindenünnen, az egész országból tódult
oda a megriadt vállalkozók, szállítók fajzata, a kinek a táskája tömve
volt magyar bankóval s vásárolt mindent, a mi csak megvehető; olyan
árakon, a minőt csak kértek az eladók. Hát az én Bagotay Mukim is
felhasználta ezt a szerencsés korszakot financziáinak rendezésére.
Eladta a gulyáit négyszeres árért. A kapott árt, magyar bankóban aztán
beküldé a Komárom városi letéti pénztárba, mint az én visszafizetett
hozományomat. A város is igyekezett a kapott bankókat azon melegében az
én kezembe juttatni; de még magam is siettem azokat az építő mesterekre
rásózni, s valószinű, hogy azoknak sem ragadt a pénz a tenyerükhöz. Nem
jut önnek eszébe a társasjáték, a mivel gyermekkorunkban mulattuk
magunkat, hogy egy szalmaszálat meggyujtottunk s aztán körben ülve
kézről-kézre adtuk; a kinek utoljára úgy a körmére égett a szalma, hogy
el kellett dobnia, az volt a vesztes. Ilyen szalmaszál volt az én
hozományom, a mit a férjem visszaadott. Az anyai ház teteje a
szalmacsutak, a mi megmaradt belőle. Csak az az összeg, a mit a bécsi
takarékpénztárnál letettem, van még a világon. Aztán meg a Rengetegi
Tihamér. De az sem maradt meg, mert visszaváltozott Bálványosivá. Most
itt vagyunk, összeköt bennünket egy közös komédiajátszás. Reggeltől
estig minden szó hazugság, a mit másoknak mondunk, meg a mit egymásnak
mondunk. Még az sem igaz, hogy Rengetegit valami üldözés fenyegetné,
mert a komáromi capitulatiónál ő is megkapta a menlevelet, mely életét
és szabadságát biztosítja. Nem az az ő baja. De el akarja tagadni az
egész vendégszereplését a forradalom alatt, hogy mint Bálványosi
szinházdirektor megnyerhesse a szükséges concessiót. Engem folyvást arra
ösztönöz, hogy menjek fel Miskolczra a kormánybiztoshoz s tegyek
lépéseket az ügyében.
(– Értem.)
– Dehogy érti ön. Ez nem az a chablonszerű közbenjárás, a minőt
románokban és drámákban látunk, hogy egy szép asszony elmegy könyörögni
a hatalmas zsarnokhoz s bájainak az árán vásárolja meg az üldözött férj,
szerető, hős életét és szabadságát. Oh nem! Az én hősöm nem plagiátor.
Neki eredeti eszméi vannak. Ő azt kivánná tőlem, hogy menjek oda a
hatalmas úrhoz és mondjam el neki, hogy az egész debreczeni expeditió,
melyből már egész hősköltemény támadt, nem az ő «bűne», hanem az enyém.
Én voltam az a czigányprimás, a ki Jellachich bán előtt muzsikált s
rajta keresztül megszökött; én vittem el a sürgönyt a magyar kormánynak.
Egyszóval: áldozzam fel magamat érte.
(– Pfuj! Pfuj! És ön mégis szereti ezt az embert!)
– Hát mit csináljak? Senkim sincs, rajta kivül a világon. Aztán külömben
olyan mulatságos, bohó fiu. Egész nap hol veszekedünk egymással, hol
vigadunk s ez a változatosság teszi kellemetessé az életet.
Hanem azért mégis leborult a földre és arczát a zöld mohába dugta el.
Olyan jó kedve volt!
– Ne adjak jelt a barátomnak, hogy kijöhet már az odujából?
– Jó helyen van: ne háborgassuk.
– Azt csodálom, hogy kegyed még rá nem jött arra az igen közel álló
gondolatra, hogy ennek az egész bujkálási színjátéknak egyszerre véget
vessen. Kegyednek van külföldi útlevele. Abba beírhatná a jó barátját az
utitárs rovat alatt, mint komornyikját, vagy mondjuk «major domus»-t;
szépen kivihetné magával Nápolyba, vagy Párisba. A bécsi
takarékpénztárba letett tőkepénzének a kamataiból ott gond nélkül
megélhetnének.
– Tudom.
– Hát miért nem teszi meg?
– Mert nem akarom.
S e szónál olyan csodálatosan tekinte rám azokkal a kimagyarázhatatlan
titkú szemeivel, a mikben össze van keverve ég a pokollal. Csillagfény a
mélységben.
XIV. FEJEZET.
A DAEMON-CSÁB.
Ott hagytam el, hogy a hölgy valami bűbájos tekintettel nézett a
szemembe.
Aztán egyet vont a vállán, leheveredett a tüzrakás mellé s elkezdve a
hamut szétfujni, megpróbálta lángra kelteni az alvó parazsat.
– Nekem nem jó tanácsot adni; mert én annak mindig az ellenkezőjét
teszem meg. Beszéljünk inkább önről. Hát önnek mi a sorsa most?
– A mi a féregé, mikor báb alakban van.
– Ugy-e, hogy nem ok nélkül mentem el önhöz azon az estén, a mikor majd
kivert a szobájából: pedig én csak azért mondtam azt, mert meg voltam
rémülve, hogy önre mi vár ezen az uton, vagy a bitófa, vagy az
öngyilkosság.
Itt elfulladt a szava, az álla, ajka görcsösen rángatózott, a szemei
megteltek könynyel.
A könnyező hölgy veszedelmes!
Én nem siettem letörülni a könyeit.
Hideg cynismussal feleltem rá.
– Hát, édes barátném, minden pályának megvan a maga maleficiuma: a
tengerészre a vizbefulladás, a katonára a meglövetés vár, az orvos
ragálynak eshetik áldozatul; a tükörcsináló csontszuban szenved; a
bányászt megöli a bányalég; a ki politikában dolgozik, azon megesik,
hogy felakasztják, leguillotinozzák.
– Nem! Nem! Ezt nem fogják tenni! – kiáltá hevesen, megragadva a kezemet
mind a két kezével.
– Hiszen magam is azon vagyok, hogy ne tegyék. Azért rejtem el magamat
ide, a világ háta mögé.
– De meddig tarthat ez így? Mi jövendőt lát ön maga előtt?
– Egyelőre úgy vagyok, mint a lábbadozó beteg, a ki eleinte nem mer
nagyobb sétát tenni, mint a ház kapujáig. Arra gondolok, hogy talán itt,
ebben a völgyben kezdhetek egy kis gazdaságot s elfelejtem a dicsőségről
való álmaimat. Szántok, vetek.
– Szép! És a neje?
– Ő is ide fog jönni hozzám.
– S azt kegyed komolyan hiszi? Hogy a neje ide fog költözni önhöz, egy
olyan agyaggal padlózott, nádfedelü házba, a milyenben mostan lakik?
– Palota ez, ahhoz képest, a minőben a debreczeni korszak alatt laktunk.
A mikor a feleségem maga főzött, mert cselédünk sem volt: annál jobban
szerettük egymást. A kis házban közelebb vannak a szivek egymáshoz, mint
a nagy palotában.
– Ez lehetett akkor. Én is próbáltam hasonlót. De az egészen más. Mikor
az embernek olyan fényes reményei vannak, akkor nem fáj a nélkülözés;
azt hiszszük, majd vége lesz. De megkezdeni a nyomort, azzal a tudattal,
hogy ez így tart majd holtig – ilyen lemondás nincs. Kivált asszonynál!
Higyje el nekem. Én ismerem a magam nemét. Az ön asszonya, a ki a
müvészi dicsőség tetőpontján áll most, nem hagyhatja el azt a fényes
életpályát. Nem! Még ha angyal volna ön, akkor sem.
Nem tudtam az álláspontomat védelmezni ellene. A rideg való az ő részén
volt, az enyimen csak a hit, a képzelet.
– Én bizom a nőm igéretében, hogy engem e sulyos helyzetemből meg fog
szabadítani.
– Nem tudom elképzelni, hogyan? Azt nem teheti, a mit én tehetnék
Bálványossiért, hogy előálljon, önmagát bevádolni: «Nem «ő» volt az, a
ki márczius 15-én a szabadságot proclamálta! Nem ő irta azokat a
lélekfelköltő czikkeket a nemzethez; nem ő szerkesztette azokat a
hirlapokat; nem ő járt a hadsereggel a csatákban; nem ő buzdította a
honvédeket Buda ostrománál, hanem én». Az ön bünét nem veheti magára az
asszony.
Nevetnem kellett rajta.
– Azt nem is adnám oda!
– No de hát, tegyük fel, hogy valami utonmódon sikerülne egy nagy
müvésznőnek, egy hires szépségnek kieszközölni a bujdokló férje számára
az amnestiát: (e közben a szemei szögletéből gyilkoló méregnyilakat
lövöldözött felém) hát aztán mi lesz önből akkor, ha a felesége
közbenjártára, mint megkegyelmezett rebellis Pestre visszakerülhet? Az
az ég, az a föld, a mit imádott, elveszett. Nincs többé költészet. Nincs
se hirlap, se kiadó, se közönség. Mit fog ön kezdeni? Beáll ujból egy
prókátor műhelyébe napszámos akta-másolónak, idézőlevelek kihordójának,
itéletek expediálójának? vagy fordít vigjátékokat (protectio utján)
ötven forintért a nemzeti színháznak; vagy fest arczképeket jó módú
hentesnékről öt forint honoráriumért? vagy éppen nem tesz semmit, hanem
él a felesége mellett, mint a «müvésznő férje» s elnézi, hogy vesződik
egy asszony az egész háztartás terhével; végzi a legfárasztóbb munkát;
játék után agyonkínozva, felizgatva, fájó idegekkel hazajön; félbetegen
is siet a színpadra, hogy a játékdiját el ne veszítse, s a mikor egy kis
pihenő ideje volna, akkor szalad vendégszerepelni egyik kis városból a
másikba, hogy egy kis pénzt szerezhessen össze, a mivel a zsidónéit
kielégíti, akiktől a jelmezeihez a kelmét vásárolta; s mind ezt a férj
elnézi tétlenül, legfeljebb annyit segíthet, hogy a felesége jelmezeire
felrajzolja a virágokat, a miket az maga kivarr.
– Nem fog örökké így tartani, majd jönnek más idők.
– Más idők? azokra gondol ön? Ez az, a mitől én legjobban rettegek. Én
önt jól ismerem. Ön nem az az ember, a ki megtud nyugodni abban, hogy a
mi elmult, az nincs többé; ön nem fogja soha elfelejteni azt, hogy mi
volt valaha, még kevésbbé azt, hogy mi akart lenni egykor. A «dicsőség
gloriája!» Az nem olyan könnyen elfelejthető, mint egy elkobzott gyémánt
ékszer. Ön ismét bele fog menni abba a balvégzetbe, a miből egyszer
kiszabadult.
Ez az asszony keresztül lát a lelkemen; olyan ügyetlen arczom van, mely
soha sem tudott titkot tartani: olvasni hagy a vonásaimban, mint a
nyitott könyvben. Ha megijedek, hiába mondom, hogy bátor vagyok; ha
haragba jövök, hasztalan tettetek nyugalmat; nem hiszik el. Még alkudni
sem tudok; kiszámítják az arczomból, hogy mit adok, mit veszek? Ez a nő
meglátja még azt is, hogy hol bolyong titokban az én lelkem, messze a
távolban; egy dicsőségesen feltámadt magyar hazában. S az a szántóvető
életről való beszéd csak olyan, mint egy hagymázbeteg viziójának
összefüggéstelen motyogása.
– Hát legyen úgy, a hogy kegyed mondja. Ugy van. Olyan erős a hitem,
mint Péteré, ki a tengerre mert lépni, hogy mesteréhez eljusson. Ha
megcsal is a hitem és elmerülök. Morzsákra törhette a sors, a miről
álmodtam: ébren hozzáfogok a morzsákat összerakni. A mit Isten a
lelkemnek adott – jó kedvében, vagy rossz kedvében – azért vagy élek,
vagy meghalok! Ha élek, tornyot építek hazám dicsőségéből, ha elbukom, a
sirom oltárrá lesz. Hiába reszket ez a gyáva hustömeg minden izében. Nem
vagyok se hős, se óriás; megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál
előtt, könyre fakaszt a fájdalom, – de az utamról le nem lépek. Ha a
nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek
«Sajó»:[4] ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.
A hölgy ijedten kapta meg mind a két karomat.
– Az Istenért, vigyázzon. Ha hátralép, lebukik a szikláról.
– De nem lépek hátra!