sunnyogott, a klarinétos rá irányozta a fuvószerszámát, hogy a farkas
azt higyje, hogy az puska. Akkor a dúvad egyszerre háttal fordult s
elkezdte a két hátulsó lábával a havat sebesen előre szórni. Azt
mondják, így szokott tenni, mikor azt látja, hogy a megtámadott ember
védelmezi magát; teleszórja a szemét hóval. Mikor aztán kitanulták a
farkasok, hogy nincs nálunk lőfegyver, akkor elébb egy csunya nagyot
vonítottak s azzal megkezdték a fűzfa ellen az ostromot. Roppant
szökéseket tettek a magasba, hogy a fűzfa koronáját elérjék, de az mégis
magas volt nekik.
Ekkor a czigányoknak az jutott eszükbe, hogy ők gyakran hallottak a
farkasok zenekedvelő hajlamairól s elkezdtek nekik a klarinéttal, meg a
hegedűvel muzsikálni.
Az igaz, hogy a csunya férgek erre abbahagyták az ostromot, körül ülték
a fűzfát s a zeneszó mellé elkezdtek kardalban vonítani, a hold felé
emelgetett sunda pofákkal, azokkal a nagy seprűforma, lompos farkaikkal
csapkodva az oldalaikat.
Egy kis ideig még mulattatott is ez a jelenet.
Hanem egyszer csak eszembe ötlött a dupla veszedelem.
– Héj, czigányok! Ácsi! Ácsi! Hagyjátok abba! Az ördög van veletek? A
muzsikálással ránk hozzátok a szerezsanok pikétjét s azok megnyúznak
bennünket elevenen.
Erre aztán abbahagyták a muzsikálást.
Ez, úgy látszik, még nagyobb dühbe hozta a farkasokat.
Most már új stratagémához fogtak.
Kieszelték, hogy a fűzfa egy kissé félre van hajolva s akkor aztán
messziről neki iramodva, igyekeztek a csapinós oldalon a fára
felkapaszkodni. Ez a manöver sikerült volna is nekik. Ekkor láttam csak,
hogy minő erőteljes állat a farkas, mennyivel ügyesebb mindenféle
kutyánál. Futva, feljutott a fűzfa koronájáig, csakhogy ott várta ám a
bátor kontrás s úgy rugta orron a patkós csizmasarokkal, hogy a támadó
vad ordítva bukfenczezett vissza.
Ez valami tizszer, tizenkétszer ismétlődött így!
S az volt a nevezetes, hogy valahányszor egy támadó farkas a czigány
rugásától lekalimpált a földre, a többiek mind rárohantak s megtépázták,
mintha megbüntetnék azért, hogy kudarczot vallott.
Egyszer aztán abbahagyták s odaültek egy csoportba, épen az én ablakom
elé. A nyelveik kilógtak a nyitott torkaikból; a kifujt állati gőz
párája felém szállt a hidegben. Tanakodni látszottak. A legnagyobb
közöttük lehetett a vezér. Ha egy fiatalabb elvakkantotta magát, azt
nyakon kapta: «te ne ugass!»
Végre, úgy látszott, hogy kifőzték a hadifortélyt. Egyszerre
fölkerekedtek valamennyien s elkezdtek tovább oldalogni, csak a hátra
forgatott fejeikkel sandítva a fűzfa felé.
Az én czigányaim azt hitték már, hogy megmenekültünk.
– Nem esztek czigánypecsenyét! kiabált rájuk csufolódva a klarinétos, a
biztosnak hitt erősségéből.
Ekkor egyszerre visszafordultak a farkasok s akár csak egy lóverseny
rohamának a végén, egyik a másikat fél farkasfejjel előzte meg.
Az első felrohant a fára s a mint a kontrás azt fejbe rugta, akkor a
másik az elsőnek a hátán keresztül szökött fel s megkapta az embernek a
lábát.
Egy kétségbeesett ordítást hallottam:
– Ne hagyj, pajtás!
A félig alárántott embert a másik zenész ki akarta szabadítani a
fenevadak torkából s arra ő is elveszté az egyensúlyt s lezuhant a
másikkal együtt a fáról.
A mi ezután történt, azt hadd ne mondjam el! Elég volt azt egyszer végig
élni: a két szerencsétlen áldozatnak a halálküzdelmét ez undok
fenevadakkal. Úgy is annyiszor álmodom vele. Azt hiszem, hogy ha a hét
főbűnben leledzeném, azt is megbünhödtem volna ebben a rettenetes
órában. Az arczomat beledugtam az odvas fa pudváiba, hogy ne lássak és
ne halljak. Egy örökkévalóságnak tetsző időig tartott a bestiális
ordítozás, a mit az átkozott lakomán osztozó farkasok ott a közelben
elkövettek.
Én mozdulni sem mertem, hogy észre ne vegyék, hogy még én is ott vagyok.
Én Istenem! Milyen rettegéseket kellett kiállanom!
Egyszer aztán megint elkezdett valami mormogás, szuszogás támadni a
közelemben. A vén ordas körüljárta az odvas fát, szimatolva. Megérezte,
hogy még abban is van egy martalék.
Elkezdte a fatövében felkaparni a földet. Bizonyosan lyukat akart ásni a
fa alá, a melyen keresztül hozzám férhessen. Jó szerencsémre, az nem
homokföld volt, hanem kemény tőzeges láp, jó mélyen megfagyva. Ez nem
sikerült neki.
Akkor észre vette azt az ökölnyi lyukat a fa oldalán. Onnan valamikor
egy nagy oldalágat fürészeltek le s annak a helyén a fakéreg kirohadt. A
farkas elkezdte ezt a nyilást tágítani, tépte az agyarával, a forgács
hasadozott, a körmeivel kaparta a pudvát. Már annyira kitágította a
faodut, hogy a fejét bedughatta rajta. Láttam a zöld fényben égő
szemeit; éreztem a bűzös lehelletét; hallottam az agyarainak a
csattogását. Ekkor a kétségbeesés vakmerővé tett. Hirtelen kirántottam a
csizmám szára mellé tett görbe kést, a másik kezemmel megragadtam a
farkasnak a fülét, egy kanyarítással levágtam azt.
Erre az ordas bőszült ordítással rántotta vissza a fejét a nyilásból, s
mint a megvert kutya, kezdett el vonítani és tovaszaladt. A többiek mind
utána. Én a kezemben maradt vadász tropheummal, a farkas füllel,
odarogytam az odvas fa derekához, le nem rogyhattam, mert az odu szük
volt.
(Engemet majd a hideg lelt ki e rémjelenet elbeszélése alatt. Erzsike
maga is egészen kimerült bele.)
– Jaj! Egészen belefáradtam. Még most is reszketek, ha visszagondolok
rá. Életemben ön a második, a kinek ezt elbeszéltem. De ön is olyan
halavány lett egyszerre.
Gondolom, hogy nagyon elsápadhattam. Az villámlott át agyamon, hogy hát
most épen útban van a feleségem az emberlaktalan völgyön keresztül s az
erdészek azt jelenték, hogy itt farkasok járnak.
Erzsike nagyot lélekzett, újra felemelte a lecsüggesztett fejét s aztán
folytatá a történetét:
– A farkasoktól hát megszabadultam. De nemsokára megtudám, hogy ennek
nem az a fölötti szégyen volt az oka, hogy én a vezérüket megfosztám az
egyik fülétől. Nem! A farkasok nem ilyen szégyenlősek. A buczkák mögül
egy lovas csapat közeledett. Hatan lovon ültek, egy pedig szamáron.
Az egyik rémületet felváltotta a másik.
Az odu nyilásán keresztül felismertem a lovasok egyenruháit a
holdvilágnál. Jellachichhuszárok voltak. S hogy semmi kétségem ne
legyen, hogy mi járatban vannak, a mint közelebb értek, megláttam a
szamáron ülőnek az arczát. Az az én hátrahagyott brugósom volt.
Könnyű volt kitalálnom, hogy mi történt? Az ott maradt czigány, hogy a
saját bőrét megmentse, vagy talán a deresen, kivallotta, hogy ez a banda
Komáromból jött ki, s hogy ők egész Debreczenig vannak általam
felbérelve. Ebből aztán rájöhettek, hogy én csak álczigány vagyok, a ki
az ostromolt várból viszek sürgönyt a magyar kormánynak.
A czigányt most azért hozta magával a lovascsapat, hogy a nyomomra
vezessen. Ha rám találnak, végem van.
A holdfénytől világított hómezőn jól ki lehetett venniök az irtózatos
dulakodás szinhelyét. A hosszú vérvonalak, a széttépett öltönyök
rongyai, egy csizmás láb a hóban. Hah! Ne lássam magam előtt újra!
Odarobogtak nagy sebesen.
A brugósnak le kellett szállni a szamárról.
Ordított, jajgatott a jámbor torka-szakadtából, czigány nyelven siratva
a társait s átkozva a toportyánférgeket.
Egy őrmester volt a czirkáló csapat vezetője. Az horvátul kiabált a
czigányra s a czigánynak az a virtusa, hogy a mi nyelvet nem tud, még
azon is megérti, hogy mit kérdeznek tőle. Ő felelt rá magyarul:
«Oh, jaj, oh, jaj! Megették az átkozott farkasok a mi drága primásunkat!
Itt van a csizmája! Csak a csizmáját hagyták meg. Jól ismerem! A mult
héten vette Czegléden! Hat forintot adott érte. Ujdonatuj csizma! Ez az
ő lábán volt».
Világos volt, hogy a brugós esze ott jár, hogy én valahol el vagyok
bujva s a legnagyobb rémség közepett is van annyi czigányság benne, hogy
az üldözőimet bolonddá tegye. Az elején elárult, mert muszáj volt, de a
végén megszabadít, mert teheti. Ő tudta legjobban, hogy az új csizmát én
vettem a kontrásnak. Nekem bagaria-csizmám volt.
«Nyebojsza!» – kiabált rá az őrmester s mutogatta neki az ujjain:
«Jeden, dwa!» (Ez csak kettő.) «Jak sza tri?» (Hol a harmadik?)
A czigány váltig esküdött, hogy ez a «harmadik!»
«De hát hol az első?»
«Hát hisz ez az első».
Sehogy sem akart a fejébe menni az az algebrai igazság, hogy ha kettőt a
háromból kivesznek, marad még egy.
Az őrmester parancsot adott egy huszárnak, hogy szálljon le a lóról s
kardjával oda mutatott a fűzfára, a miből azt vettem ki, hogy meg akarja
vizsgáltatni a fát, nem odvas-e belől, nem rejtőzik-e benne valaki?
Most azt hittem, hogy itt az ideje azt a görbe kést a saját nyakam ellen
fordítani.
Ekkor egyszerre puskaropogás támad a közel fűzesből s egy csapat lovas
guerilla vágtat elő nagy «rajta magyar!» kiáltozással. Erre a
Jellachich-huszárok sem vették tréfára a dolgot; hirtelen
visszafordították a lovaikat s elvágtattak a város irányában. A brugós
is felvetette magát a füles hátára s a két csapat közül harmadik
irányban, szépen elbaktatott. Nem kivánt résztvenni a háboruban.
A guerillák, a kik nagyobb számmal voltak, még egynéhány lövést utána
küldtek az ellenségüknek, olyan távolból, hogy a golyó nem érte a
futókat s aztán beérték a győzedelmükkel.
Én ekkor hallva, hogy magyarul kiáltoznak, hirtelen felkapaszkodtam az
oduból a fa tetejébe s elkezdtem, a hogy a rekedt hangommal birtam, jelt
adni az ottlétemről.
A vitéz hadfiak rögtön oda jöttek a fűzfához s lesegítettek veszedelmes
helyemből.
A vezetőjük egy gyönyörű daliás alak, igazi magyar arczu ifju, mindjárt
kérdőre fogott, hogy kerültem ide; mi járatban vagyok?
Én, látva, hogy magyar harczosok közé kerültem, őszintén elmondtam, hogy
Komáromból jövök, küldve vagyok Debreczenbe, a magyar kormányhoz, sürgős
izenettel.
A guerilla-hadnagy gyanakodó ember volt:
«Ohó, babám; azt könnyü mondani; de nehéz elhinni! Majd egy czigányra
bizzák az ilyen nagy dolgot!»
Mondtam neki, hogy nem vagyok én czigány, csak olyanná van festve az
arczom. Komáromban lakom, odavaló vagyok.
«No hát ha odavaló vagy, mondd el, hogy ismered-e ottan Jókai Mórt – s
mit tudsz felőle?»
Nekem igen kellemes volt erre megfelelnem:
– Igenis jól ismerem, azt is tudom felőle, hogy Kecskeméten járt a
főiskolába, ottan végezte a jogot – sőt ottan tanult egy festő jó
barátjától olajban festeni.
– Servus, pajtás! szólt erre a hadnagy, a tenyerembe csapva; az a festő
jó barátja éppen én vagyok.
– Lássa ön, még itt is ön segített rajtam.
(– Jancsinak hivják azt az én volt iskolatársamat? kérdezém én.)
– Igen. Úgy hivják. Vele volt egy másik fiatal ember, valóságos
leányarcz, azt meg Józsinak szólították; az különösen nagyon
kérdezősködött ön felől. Mikor önök Kecskeméten műkedvelői előadásokat
tartottak, ő játszotta azokban a leány szerepeket.
(– Igen. Úgy van.)
– Lássa ön, ilyeneket nem tudhatnék, ha ott nem jártam volna. Ezeket
mind elbeszélték nekem a guerillák, a kik magukkal vittek; az egyik rám
adta a bundáját, a másik felültetett a lovára, úgy vittek a «Szikra»
csárdáig, ott puncsot itattak velem, gulyáshússal jól tartottak s aztán
bundából ágyat csináltak a számomra, hogy aludjam ki magamat. A
Jellachich-huszároktól nincs mit tartanom, azok reggel előtt vissza nem
térnek, akkor aztán jönnek regementestől a guerillákat elfogni; de mi
akkor már túl leszünk a Tiszán. A szánkók készen állnak befogva, az első
jeladásra vágtatunk vissza a jégen Czibakházára, ott van a Damjanich
előcsapatja.
De én még sokáig nem tudtam elaludni; folyvást ott kavargott a szemem
előtt az az irtóztató halálküzdelem a két szerencsétlen ember és a
fenevadak között, az az ordítás, az a jajgatás keresztül hangzott a
vidám guerillák danáján is: «Ég a gunyhó ropog a nád! Szorítsd hozzád
ezt a barnát!» Álmomban ez a nóta keveredett össze a farkasordítással,
majd a farkasok énekelték, hogy «Ég a gunyhó!» majd meg a szerezsánok
üvöltöttek az ágon ülő czigányokra. – Reggel tájon két puskalövés
ébresztett fel. – Örültem, hogy megmenekültem a kisérteteimtől! – A
guerilla hadnagy sürgetett, hogy gyorsan üljek a szánkóra, Kecskemét
felől lovas csapatok közelítenek.
Tíz percz alatt átvágtattunk a Tisza jegén. A tulsó parton már a honvéd
előőrsök tanyáztak. A guerillák dolga volt az ellenséget fellármázni, a
szénás szekereit elfogdosni s aztán hírt hozni a csapatok mozdulatairól.
Engem egyenesen Damjanich elé vittek.
Én már akkor nem voltam kénytelen a magammal hozott sürgönyt rejtekben
tartani, szétbontottam a hegedümet, kivettem belőle a leragasztott
iratokat s azoknak a bemutatásával igazoltam magamat.
A hatalmas, daliás alak biztatón mosolygó tekintetét soha sem fogom
elfelejteni. Majd elfelejtettem a láttára, hogy férfi vagyok, kedvem
lett volna előtte térdre esni és kezet csókolni. Úgy el voltam fogódva,
hogy nem tudtam előtte beszélni.
A tábornok egy pohárkába szilvoriumot töltött:
«Igyál, fiacskám, ettől majd kienged a torkod».
A torkom be volt rekedve, olyan mély hangom volt, mint egy férfinak.
Mondtam neki, hogy Komáromból jövök, Mészáros Lázárhoz vagyok küldve.
«Dejsz, az öreg «kóficzot»[3] hiába keresed Debreczenben, fiacskám, az
ott már nem parancsol. Hát ti, komáromiak, még azt sem tudjátok, hogy ki
fiai vagytok? Most más rendelkezik a háborus ügyekben. Majd én adok
neked ajánló levelet».
Aztán irt nekem egy pár sort egy tábornokhoz, kinek olyan német neve
van, a mi a magyarban annyit tenne, hogy «bácsi».
(Közbeszóltam: – Az a német nevü tábornok volt a lelke a mi
hadszervezésünknek.)
Akkor aztán kaptam a tábornok rendeletéből tisztességes honvédtiszti
egyenruhát; (az arczom barnaságát még egyelőre megtartottam) s azon
kivül nyilt parancsot, hogy engem állomásról-állomásra, stafétai
gyorsasággal szállítsanak Debreczenig.
Másnap estére eljutottam Debreczenbe. A mint a szánkóból leszálltam,
egyenesen a tábornokhoz siettem.
Az egy szelid nyájas képü úr volt, rövidre nyirt bajuszszal, szakállal.
Még csak tábornoki egyenruhát sem viselt, senki sem nézte volna ki
belőle a rangját. Az ajánló-levelemet átolvasva, azt kérdezte tőlem,
élesen a szemem közé nézve:
– Ön Rengetegi Tihamér, százados?
Én, ha csak saját érdekemet kellett volna tekintenem, egész őszintén
megmondhattam volna, hogy sem azt a nevet, sem a katonai egyenruhát nem
illetékesen viselem, de nem volt szabad elárulnom a hetényi viskóban
kussadó hivemet:
– Én vagyok az, tábornok úr!
– Ki nevezte önt ki századossá?
– A hadügyminiszter.
– Vitéz tetteiért?
– Bécs ostroma alatt kétszer vittem sürgönyöket az ostromló táboron
keresztül a magyar kormánytól Bem tábornokhoz.
(– Az sem igaz – vetém én közbe – én tudom jól, hogy ki által küldte
azokat a magyar kormány.)
(– Nekem így dicsekedett vele el a barátom – mondá Erzsike és aztán
folytatá az elbeszélését.)
– Jól van. Mondá a tábornok. Adja ön által a sürgönyt.
A tudósítás titkos irással volt szerkesztve.
– Ezt nekem előbb majd dechiffrálnom kell. – Az éjjel honvédelmi
bizottsági ülést tartunk. Holnap korán reggel jelentkezzék ön nálam.
Most menjen a «Fehér lóba». Senkivel beszédbe ne elegyedjék. Maradjon a
szobájában.
Egy óra mulva azonban már utánam küldött és magához hivatott.
Ezuttal bevitt a belső szobájába. Ő megengedte magának azt a luxust,
hogy kétszobás szállást tartson Debreczenben. Más két miniszternek,
Nyáry Pálnak és Patay Józsefnek csak kettőjüknek volt együtt két
szobájuk.
Most már nyájas volt hozzám a tábornok, leültetett az asztalához és
theát töltött. Szivarral is megkinált s én, bár nem kellett,
rágyujtottam. Csipte nagyon a nyelvemet; de mutatnom kellett, hogy férfi
vagyok.
Ekkor aztán elbeszéltette velem, hogyan jöttem ki a várból, hogy
hatoltam át az ellenséges táboron? Előadásom nagyon meghatotta. Mikor
elbocsátott, megszorította a kezemet s biztosított felőle, hogy merészen
keresztülvitt jó szolgálatom meg lesz jutalmazva. Újból másnap reggelre
parancsolt magához.
Én teljes parádéban jelentem meg a szállásán.
Præferentissime eléje bocsátottak.
Ismét leültetett a belső szobájában s a külsőnek az ajtaját tolózárral
bereteszelte.
Az asztalán volt kiterjesztve egy katonai térkép, mely
Felső-Magyarországot és Galicziát foglalta magabán.
– Ön igen nevezetes adatokat hozott magával Komáromból – kezdé halk
hangon. – A keletet nézve, meglepő gyorsasággal hatolt el idáig. Most
önnek a választ is vissza kell vinni, mely a hadvezérség utasításait
foglalja magában s egyuttal a ma éjjel kinevezett új várparancsnok
megbizatását. Vissza tud ön hatolni a várba azzal a sürgönynyel?
– Megkisérlem.
– Okvetlen vissza kell önnek oda menni! Minő terve van hozzá?
– Ugyanazon az úton, módon és abban az álmezben nem mehetek vissza, a
melyben kifelé jöttem. Két társamat széttépték a farkasok, a harmadikat
elfogták a szerezsánok, az mindent kivallhatott, engem már ebben az
alakban felismernek, ha újra szemük elé kerülök. Aztán meg semmi
elfogadható ok sincsen, a miért czigányok a vidékről be kivánjanak menni
egy bombázott városba. Ezt a sürgönyt csak egy nő viheti be Komáromba, a
ki valamely kifogástalan ürügy alatt kénytelen oda bemenni, még pedig
osztrák kisérő menlevél mellett.
A tábornok csodálkozva csapta össze a kezeit.
– S van önnek ilyen asszonya, a ki erre vállalkozik?
– Biztos vagyok felőle.
– Hol van? Kinek hivják?
– Azt magamnak tartom, tábornok úr. A várba bejuthatás a nélkül is meg
van már nehezítve az által, hogy Guyon Richárd várparancsnokká
kineveztetése közzé lett téve.
A tábornok felugrott a székéről dühében.
– Hát ki tette közzé?
– Itt van a hivatalos lapban. – Mondám én, kihuzva a zsebemből a
«Közlöny» azon reggeli számát.
A tábornok a kurta bajuszát még kurtábbra rágta.
– No már azt látom, hogy a titoktartást nem mi magyarok találtuk fel.
Már most ezt az ellenség megtudja; de a komáromiak nem tudják meg.
– Nekem igen jó tervem van, hogy a hadvezérség utasítását kezükhöz
juttassam.
– Postagalamb, vagy léghajó által?
– Tervemhez egy külföldi utlevélre van szükségem.
– Azt meg fogja ön kapni. Angol utlevelet, ellátva a követség
láttamozásával. Kinek a nevére?
– Az asszonyságéra.
– Akkor mégis meg kell mondani önnek, hogy kinek hivják az asszonyságot.
Megmondtam neki az igazi nevemet: a Bagotay Mukiné törvényes előnévvel.
– És ön? Hogy jut be a várba?
– Meglehet, mint annak a hölgynek a kocsisa. Meglehet, hogy sehogy sem:
csak a sürgöny bejusson.
– S hogy fogja önnek a hölgye ezt a sürgönyt elrejteni? Azt előre is
megmondhatom önnek, hogy ha az ön hölgye magának Windischgrätz
herczegnek a védlevelével fog is az ostromló seregen keresztül a városba
bejutni: az osztrákok ugyan igen udvariasan fognak vele bánni, hanem
azért azt fogják neki mondani, hogy most kegyeskedjék nagysám besétálni
ide a mellékszobába; ott talál egy teljes kész női öltözéket, azt
sziveskedjék felvenni, ha valamivel bővebb a viseltnél, az nem baj. A
magával hozott öltözet itt marad: egész a czipőkig, és a harisnyákig,
majd mikor vissza tetszik jönni, megint átcserélheti. Mert azt már
tudják, hogy chemiai tintával az ingre is lehet irni s a reagenssel az
irást előtüntetni, aztán meg lehetnek a czipő saroknak titkos nyitjai, a
mikben egy szalmapapirra irott levélke elfér. Sőt még a feltüző fésüjét
is ott fogják tartani a hajából, mert arra is lehet microscopicus
betükkel valami izenet felirva.
– Ezt mind megtehetik. Azért az a hölgy még is be fogja vinni a várba
azt az izenetet.
– Ennek a titkát még is szeretném tudni.
– Igen egyszerű az. Az egész sürgönyt elejétől végig meg fogja tanulni,
könyv nélkül.
A tábornok elnevette magát.
– Ohohó! Kedves barátom! Ne gondolja ám azt, hogy mi itten egy jól
magyarul irott sürgönyt bízunk a futárunkra, hogy ha azt útközben el
találják fogni, az ellenfél az egész jövendő haditervünket megtudja
belőle. Sőt szándékosan árulóvá is lehet. Olyan idők járnak, a mikor az
emberek találnak mentséget az átnyergelésre. Ez a sürgöny magával viszi
mind azt a titkot, hogy hol van az erőnk, hol van a gyöngeségünk; hol
akarunk támadólag föllépni, s hol nem vagyunk kellően megvédve. Egy
ilyen sürgöny elárulása megér az ellenségnek egy pár százezer forintot.
– Biztosítom a tábornokot, hogy sem én, sem az a hölgy nem fogjuk
elárulni.
– Azt nem is tehetik önök, mert az egész titkos irással van szerkesztve.
Tessék a kezébe venni. Ért belőle egy szót? – Hát meg lehet ezt
valakinek könyv nélkül tanulni?
A kezembe adott irásban összezagyvált betük voltak szavakká
csoportosítva; irásjegyek, a miknek foglalatját alig lehet nyelveknek
kimondani. Én azért mégis azt mondtam a tábornoknak, hogy az a hölgy meg
fogja azt könyv nélkül tanulni.
– Az lehetetlen.
– Semmi sem lehetetlen. Egyszer, mikor még szinészek voltunk…
– Tehát önök szinészek voltak? – Az a hölgy is?
– Igen. Egész társaságunk átkelt Eszékre. S ott eljátszottunk horvát
nyelven egy egész szindarabot, a nélkül, hogy a tartalmából egy szót is
értettünk volna. Az ember olyan, mint a szajkó. Ha százszor elolvas
valamit, a fejében marad értelem nélkül is.
– No hát hadd lássam, olvasson el ön csak két sort ebből a sürgönyből
százszor egymásután, félóra elég rá, a fejében marad-e?
Vállalkoztam rá. Nem telt bele negyed óra, hogy azt mondtam, készen
vagyok. Visszaadtam a tábornoknak a sürgönyt, kértem papirt és irónt. És
aztán lassan, gondolkozva leirtam betüt betű után, a mit az a két első
sor tartalmazott.
– Önnek csoda feje van! mondá a tábornok elbámulva. – S annak a hölgynek
is ilyen képtelen nagy emlékező tehetsége van, mint önnek?
– Épen ilyen.
– Akkor én lehetőnek tartom a fortélyát.
(Én nem állhattam meg, hogy félbe ne szakítsam: «és kegyed csakugyan
vállalkozott arra, hogy egy titkos jegyekből összerótt egész sürgönyt
betanuljon könyv nélkül?»)
Erzsike félig szánakozva, félig mosolyogva nézett a szemembe.
– Nem, édes barátom! Önt nem akarom megcsalni, mint más embert.
Szemfényvesztés volt ez az egész. A várkormányzósághoz érkezett
cryptogrammokat Rengetegire szokták bizni, hogy hüvelyezze le a titkos
kulcs szerint. Ő közölte velem e kulcsot. Egy szót kell csak tudni,
melynek az egymás után következő betüi az alfabet jegyeit más meg más
sorban állítják elő. Egy kis számolásba kerül az egész; de semmi
fejtörés nem kell hozzá. Én előbb a titkos irást a kulcs segélyével
lehüvelyeztem, s aztán megint visszaadtam az ákombákomot.
(– Tudja kegyed, hogy ha arra rájön a tábornok, hát akkor kegyedet főbe
löveti?)
– Sejtettem én azt. De nem gyanakodott. Igen jó ember volt. Azt mondta,
hogy ilyen módon tehát biztosan kézhez jut a sürgöny.
Akkor azután a hadi térképen kijelölte számomra az utat, a melyen
keresztül Galicziába kijuthatok, s a melyen valószinű, hogy ellenséges
csapatokkal nem találkozom. Az útlevelet Bagotay Jánosné számára
sajátkezüleg töltötte ki. Az utitárs személyleirását kértem, hogy hagyja
kitöltetlen.
Mikor ezzel készen volt: átadott egy tárczát, osztrák bankjegyekkel és
legujabb Reichsschatzseinokkal; azonkivül száz louisdort és egy csomó
huszaspénzt.
Azzal megszorította a kezemet s azt mondá:
– Ennek a sürgönynek utolsó sora tartalmazza Rengetegi századosnak
őrnagygyá előléptetését.
(Mind a ketten egyszerre elnevettük magunkat! «Hát innen kölcsönözték a
pisztolyokat?» Mondja Hugli borbély, Szigligeti «Két pisztoly»-ában.
Akkoriban ez repülőmondat volt!)
Erzsike ezentul egész vigan folytatá.