reszkettek. Testben-lélekben összetörve e rettenetes nap
kínszenvedéseitől, térden vánszorogtam az árok széléig. A halálfélelem
ösztöne mondta, hogy az út közepéről eltakarodjam, a hol
agyongázolnának. Ott azután fekve maradtam, nekidőlve egy útszéli
jegenyének s aztán néztem az előttem végigvonuló rémlátványt
érzéketlenül. A menekülő szekerek hármasával, négyesével vágtattak végig
az országúton, összeakadtak a tengelyeikkel; volt iszonyú káromkodás;
egy-egy szekeret belefordítottak az árokba, az asszonyok, a kik rajta
ültek, sikoltoztak, jajgattak kétségbeesve; némelyik szekeres arra a
vakmerő gondolatra jött, hogy keresztül törjön az árkon, le az
országútról a szabad mezőre; a többi követte a példáját; olyan közel
gördültek el mellettem, hogy szinte elgázoltak s én nekem már annyi
akaraterőm sem volt, hogy a lábamat elhuzzam a gördülő kerekek elől.
Ekkor trombitaszó vegyült a zürzavaros lárma közé. Egy csapat huszár
igyekezett utat szabadítani a menekülő szekérsorok között a szénás
szekereknek, melyeket, mint később meg lett nekem magyarázva, a
várkormányzóság átszállíttatott az égő városból a Vágon túl fekvő Izsa
helységbe. A vezénylő tiszt szitkozódott, káromkodott s kardlapozta a
kocsisokat, a kik a katonai vonat útját elállták: «Átkozott pugrisok! A
helyett, hogy a tüzet oltanátok, világgá szaladtok! Mi az ördög lelt
benneteket? Nincs az ellenség a hátatokon! Menjetek az öregapátok
lelkébe vissza!»
Nekem ez a hang olyan ismerős volt. Csak hogy ezt az arczot még nem
láttam. Pörge bajusz, franczia szakáll, huszáros egyenruha, a fején
tollas kalap. Soha sem láttam.
Úgy tünt fel előttem, mint a mesebeli sárkányölő vitéz.
Mind ekkorig senki sem akarta észrevenni azok közül, a kik mellettem
elrobogtak, hogy az árokparton egy nyomorúlt teremtés fekszik. Akárki
leánya, de magával jóltehetetlen. Senki sem ügyelt rám.
Ez a tiszt észrevett. A legnagyobb küzködés közepett megfigyelte, hogy a
lovának a lábai előtt egy nő fekszik. Hirtelen visszarántotta a
paripáját s a nevemen szólított:
– Elsbeth nagysám! Hogy jön ide? Az Istenért! Mi történt vele?
Erről a megszólításról ráismertem. Ezt a nevet csak egy ember szokta
használni, mikor amaz emlékezetes színpadi próbákon a szerepemre
betanított.
– Bálványossy úr! Director úr! – rebegtem én, örvendezve.
– Nem! Nem! Rengetegi kapitány a nevem! Hát a mama hová lett? Elfutott?
Jól tette. – Üljön fel nagysám, ide az én szekeremre; majd én biztos
helyre szállítom.
– Nem birok fölkelni.
Ekkor hirtelen leszállt a lováról, a kantárját az ordináncz kezébe adta
s odajött hozzám; fölemelt a karjaira, úgy vitt a szekeréig s ott
elhelyezett a jó illatos szénába.
Olyan érzés volt az, mintha a paradicsomba vinnének.
Aztán rám dobta a köpönyegét. Idekinn hideg volt már és szél fújt.
Még egyébre is kiterjedt a gondja:
– Ott van az elemózsiás tarisznyám, Elsbeth nagysám. Ma bizonyosan nem
vacsorált; szedje ki belőle a mit talál. Valami ital is lesz a
kulacsban. Az jól fog nagysámnak esni. Aztán ne féljen semmit. Ott áll
még a fügétmutató szűz a vár ormán.
Azzal ismét felszökött a lovára s folytatta hatalmasan a kommandirozást,
hogy a szénás szekereit keresztül törtesse a szekértáboron. – Azt
hittem, hogy egy arkangyalt látok.
Nem is kináltattam magam többet. A mint megkaphattam az élelmiszeres
tarisznyát, a mi elébb kezembe akadt, sonka, pogácsa, czipó, azt tömtem
magamba. Úgy faltam, mint egy menageriából kiszabadult vadállat. Azt
hiszem, hogy ha a mennybéli üdvösségemet kérték volna tőlem, azt is
odaadtam volna azért a puha szénában fekvésért, meg ezekért a mohón
lenyelt falatokért.
Mikor aztán jóllaktam, a hogy még soha sem, akkor lecsavartam a csutora
tetejét s a számhoz vittem; nem ízleltem elébb, mi van benne, csak
húztam, húztam, a hogy a lélekzetem birta, a míg a szomjam kivánta; azt
hiszem, hogy pálinka volt. Mikor nem tudtam már tovább inni, szétnéztem;
az egész világ olyan tréfás színt vett föl előttem. Az égő város egy
nagy illuminatió; a közepében a kalvinista torony; nem egy torony, hanem
három; a bolondos egyre tánczol, jobbra-balra lógatja a fejét s
valamennyi ember és ló, kocsi, szénás szekér, azok mind ugrálnak,
tánczolnak, a lakodalmas nép rikongat hozzá. Azzal elvesztettem az
eszméletemet.
Mikor másnap, husz órai alvás után, fölébredtem, egy parasztház
szobájában találtam magamat. Két férfi tanakodott fölöttem: a tábori
orvos és «ő». – «Hogy érzi magát, Elsbeth nagysám? Ez itt az én kis
szobácskám».
Ettől fogva vagyok én «Elsbeth nagysám».
Ezzel Erzsike odalépett a meredély párkányára, két kezét összetette a
keblén s arczát hátra fordította felém.
– Elmondtam mindent, már most itéljen ön el. Nem szükség, hogy
megtaszítson, csak a kezével intsen felém. Én elvégzem.
Én ijedten kaptam meg a kezét s elrántottam a szédítő sziklapárkányról.
– Ne kisértsen Istent! Legyen eszén. S erővel oda vontam a parázs mellé.
– De hát «élet» ez?
– Csendesüljön le. Azok a fegyveresek már itt jönnek felénk!
Nem voltak csendőrök. Két jámbor erdész volt, a diósgyőri kamarai
uradalomból. Egy szürke szakállu öregebb ember, meg egy fiatalabb segéd.
Semmi ellenséges szándék nem vezette őket ide. Láthatták is, hogy igen
ártatlan mulatságot mívelünk itt, a tűz mellett falatozunk. A sziklán
hagyott albumomban a megkezdett tájkép.
Szép barátságosan üdvözöltek bennünket, a mit én viszonoztam. Kérdeztem
az öregebbtől, hogy nem követtem-e el valami tulajdonsértést az által,
hogy a más fájából tüzet raktam? Ha igen, megtérítem a kárt; – a mire az
öreg azt mondta, hogy nincs semmi panasz ellenem; a targaly a szegény
emberé, a ki összeszedi, idézte erről a classicus német balladát, a
melyben a roszszivü erdész a szegény parasztot megfosztja a
rőzse-kötegétől. Tehát olvasott embernek kellett neki lenni.
Azután azt is elmondta, hogy miért jöttek ide:
– Észrevettük onnan alulról a füstről, hogy az Örvénykövön látogatók
vannak. Kötelességünknek tartottuk feljönni. Az erdőben farkasok járnak.
Arra akartuk önöket figyelmeztetni.
– Köszönöm a nagy barátságot. A farkasok, úgy tudom, hogy nem támadják
meg az embert.
– De most nagyon impertinenskednek, mintha tudnák, hogy a kormány
beszedte mind a puskákat. Csak éppen nálunk hagyott meg egy párt. Nappal
ugyan elkerülik az embert, de sötétben, vagy hófuvásban nagyon
orczátlanok.
– Mi sem szándékozunk itt maradni estig, csak én akarom befejezni a
vázlatomat, a miért ide felfáradtam.
– De figyelmeztetem az urat, hogy a hóesés hamarább be fog következni,
mint az éjszaka. Én ismerem az időjárást; mikor ilyen nagy köd fekszik a
tájon reggel s az hirtelen felszáll s egyszerre homályos idő lesz, akkor
még az nap havazást várhatunk. Ez nekem régi tapasztalásom.
– Sietni fogunk haza.
– Tardonán tetszik lakni, vagy Mályinkán?
– Én Tardonán lakom.
– Isten áldja meg az urat. Én ott ismerek minden embert.
Azt sem kérdezte, kinek hínak? Kezet szorítottunk s azzal mind a ketten
odább mentek.
– Hát érdemes volt ezért a barlangba bújni? mondá Erzsike, mikor az
erdészek eltávoztak.
– Van olyan ember sok, a ki a nagy veszélylyel szembe mer szállni s a
kis veszély elől elbujik.
– S ön azt gondolja, hogy ez az én barátom valami vasevő? – Sokáig én is
azt gondoltam. Nem volt példátlan dolog, hogy abban a rendkivüli
korszakban az emberek egyszerre átalakultak. A kiről azt hittük, hogy
valami anyámasszony katonája, valóságos hős lett. Lettek ügyvédekből
ezredesek; a háború sok jellemre nemesítő hatással van. Én igazán azt
hittem, hogy Rengetegi a nevével együtt az egész alakját elcserélte.
Mikor másokat buzdítani kellett, olyan ékesszóló senki sem volt, mint ő.
Én valóban büszke lehettem rá, hogy mi egymáshoz tartozunk. A mint az
osztrák hadak körülzárták a várost s a legelső bombát beröpítették a
városház-térre, az egész közélet egyszerre fenekestől felfordult. Nem
volt már etiquette. Nagyúri családok elhagyták a házaikat, a kiké még le
nem égett s a czigánymezőn állítottak fel sátorokat, azokban laktak.
Odáig nem hordtak el a monostori ágyúk bombái. A bódéban megszünik az
erkölcs szabályzata. Egy katonatiszt nagy tekintély volt akkor s annak a
karjába kapaszkodva, menni végig az utczán, dicsőség volt. Hogy férje-e
a karján vezetett nőnek, az nem volt kérdés; derék ember, vitéz ember!
Ez volt a fődolog. S ha ismerőssel találkoztam, úgy mutattam be, mint
jövendőbelimet. Azt mindenki tudta, hogy a válóperem meg van kezdve
Bagotay Mukival. De hol van most törvényszék? prókátor? biró? Az mind
kardot visel s az ágyúknál szolgál. Ha kérdezték, hol lakom? hát a
várban! A várban lakás irigylett állapot! Ott bombamentesek a szobák.
Azt hiszem, hogy többen irigyelték a sorsomat, mint szánakoztak rajta.
Én is beletaláltam magamat a katonaéletbe. Adtunk concerteket s azokon
én hegedültem, Rengetegi pedig declamált. Mikor az ellenség legjobban
szórta a bombákat a várra, mi felvittük a zenekart a bástya tetejére s
ott jártuk, nagy muzsikaszó mellett, a csárdást. Hadd bosszankodjék a
német! Nekem hirem volt már, mint rakétás tánczosnőnek.
(Én bizony nem igen épültem ettől a beszédtől.)
Erzsike vette észre, hogy nem igen tetszenek az ő tábori viselt dolgai.
– Hát, édes barátom, azt ne higyje ám ön valamikép, hogy az én életem
ezen epizód alatt csupa dinom-dánomból állt; volt abban egy kis
intermezzo is. – Azt tudhatja ön, hogy a télen a komáromi dolgok nagyon
rosszul álltak. A katonai kormányzó gyönge kapaczitás volt ahhoz a
feladathoz, a mi egy ilyen hatalmas vár védelmezésével együtt jár; a
várőrség henyélt és zugolódott. Árulásról suttogtak! Sőt a tüzérség
főparancsnokát meg is fosztották az állásától. A magyar kormányt kellett
volna értesíteni Debreczenben a veszélyes helyzetről és más
várkormányzót kérni, a ki tapasztalt vezér. De hogyan lehessen
Komáromból Debreczenbe izenetet küldeni? Ki vállalkozik arra a vakmerő
feladatra, hogy a Komáromból küldött tudósítást, valamennyi ellenséges
hadseregen keresztül, elvigye s az arra adott választ megint
visszahozza? Egy hírnököt már elküldtek, de az nem tudott visszajönni.
Ez fejben járó tréfa.
Egy este azzal a szóval jön be hozzám a casamátában levő szobába
Rengetegi, hogy:
– Elsbeth! Itt az óra, a melyben búcsut kell vennünk egymástól.
Én azt gondoltam, hogy be van csípve.
– Csak nem vesztett ön el engemet talán a kártyán?
– Kegyedet nem; de a fejemet. Elvállaltam a debreczeni küldetést. Nagy
fába vágtam a fejszét; vagy hatot, vagy vakot! Ezer forintot adtak a
markomba, hogy a szökésem útját teljes sikerrel készíthessem elő.
– S ön azt az este mind elkártyázta.
– Hát már ezt kegyed hogy találta ki?
– Studiumom van nekem ebben. Ismerem már ezeket a hippocratesi
ábrázatokat. Már most mit fog ön csinálni?
– Megmentem a becsületemet. Elmegyek az útra pénz nélkül.
– Hallja ön! Azt hiszem, hogy ön innen, ebből a bombázott várból
szivesen kimegy – hanem, hogy ide vissza is jöjjön, abban nincsen hitem.
Mást mondok én önnek. Adja ide nekem azt a hivatalos értesítést, a mit
el kell vinni, majd én eljuttatom azt a kormány kezébe.
– Hogyan? kérdezé Rengetegi roppantul megörülve.
– Azt még önnek sem mondom meg. Én már régen főzöm ezt a tervet. Önnek
ebben csak passiv szerepet kell játszani. Ön elrejti magát Izsa faluban,
melyet az ellenség nem tart megszállva, mert a vár-ütegek alatt fekszik;
s ott meghuzza magát addig, a míg én visszajövök a Debreczenből küldött
válaszszal.
(Én most már bámulni kezdtem ezt a nőt.)
– És Rengetegi barátom elfogadta ezt az ajánlatot?
– De nagyon kapott rajta. Beszélt nekem lélekemelő példákat a
világtörténelemből, hős asszonyokról, a kik együtt harczoltak a
férjeikkel, Rozgonyi Cziczelléről. Felfogadta, hogy ha szerencsésen
bevégzem ezt a küldetést, azontúl «Zenobia királynénak» fog nevezni.
– Még az nap este elkészültem a tervemmel. Rengeteginek a haját,
bajuszát, szakállát befestettem feketére, hogy olyan könnyen
felismerhető ne legyen.
(– Ez hát a kegyed ötlete volt?)
– Azután eldugtam őt egy hetényi parasztházban, azzal az utasítással,
hogy addig házi börtönt adjon magának, a míg én nem kopogtatok az
ajtaján. Akkor hozzáfogtam a saját alakom átidomításához. Nekem egy
czigánybanda primásának kellett lennem. Hejh, akkor festette volna ön le
az arczképemet! Akkor voltam ám szép. Az arczom befestve dióhéj levével,
olyan fekete lett, hogy olvasva is elmehettem a czigányok között, a
hajam annyira lenyírva, hogy csak vállamig ért, az öltözetem uraságtól
levetett ajándék kabát, rám nem szabott gunya, soha ki nem mosott ing; a
legszurtosabb «malaczbanda» primásává lettem.
(Nem állhattam meg, hogy a kezét meg ne szorítsam. Milyen áldozatokat
tud hozni egy asszony – a hazáért – meg a szeretőjeért!)
– Ez még mind tréfa! Akkor összeszedtem magamnak egy bandát. Ha egyedül
jár a czigány, elfogják, mint kémet; de ha quartettben jár, akkor vígan
mehet. Szereztem magam mellé egy bőgőst, egy klarinétost, meg egy
kontrázó hegedüst. Könnyü volt őket rábeszélni, hogy otthagyják a
bombázott várost, a hol az úri emberek mind kiszorították őket a
czigányviskóikból. A hús, kenyér megdrágult s nem volt semmi kereset. Ki
muzsikáltatott e szőrnyü farsangon?
Én tehát negyedmagammal neki indultam annak a hosszú, bizonytalan útnak
gyalog. Szánkón csak akkor jár a czigány, ha valami uraság viteti s
olyan uraság nem volt a vidéken. Útközben, ha találtunk egy csereklyével
rakott szekeret, mely a nádasból fütőszert szállított, arra
felkérezkedtünk: de ott meg majd elfagyott a lábunk. Megint csak
leszálltunk.
A legelső faluban, Ó-Gyallán már ott találtuk az osztrák cernirozó sereg
egy csapatját, a vasas németeket. A czirkáló patrol bekisért bennünket a
parancsoló őrnagyhoz. Az kegyetlen uraság volt. Majd megevett, úgy ránk
förmedt, hogy mertünk kijönni a városból? Mi persze egy szót sem
értettünk németül; s mind a négyen, czigány szokás szerint, egyszerre
elkezdtünk szabadkozni, hogy nem lehet ott maradnunk a városban, a
honvédek minket állítanak ki a bombák elé s úgy muzsikáltatnak velünk a
sáncz tetején; minden ágyú mi felénk lő; ezt a czigány ki nem állja!
«Was sagen die Spiczbuben?» kérdezé az auditorától az őrnagy. Az tudott
magyarul s tolmácsolta neki. «Nix da, gazemberek. Kémek vagytok! Meg
kell őket vizitáltatni. Le kell vetkőztetni.» Ugyancsak megszeppentem!
Nem a velem hozott sürgöny miatt. Az olyan helyen van, hogy rá nem
találnak, de fölfedezik, hogy nő vagyok s csak a képem meg a két kezem
czigányfajta, a többi európai. Akkor el vagyok veszve. Hirtelen
odaszóltam a czigányoknak valamit. Arra egyszerre mind előkaptuk
hangszereinket s rázendítettük con fuoco a Gott erhalte szép hymnusát.
Erre a hatalmas úrnak kiengedt a fagyos ábrázatja. «No jól van,
semmirekellők, minthogy tudjátok a tisztességet, hát nem veretek rátok,
de itt nem maradtok a faluban, hanem rögtön mentek odább. Itt nem
muzsikáltok senkinek. A ki tánczolni akar, csak nekem szóljon, majd
megtánczoltatom én! Ott a deres.» A klárinétos tréfás ficzkó volt s azt
nem birta eltitkolni: «Áldja meg a devla ezt a nagy urat, de nagy
bankóval fizet;» – «Was sagt der Kerl?» kérdezé a major. – «Gott soll
segnen den grossen Herrn, der zahlt mit grossen Banknoten.» Erre még a
nagy úr is elnevette magát. «Hanem azért takarodjatok innen rögtön
Érsekújvárig meg sem álltok, ott aztán muzsikálhattok.» Mi kezét-lábát
csókoltuk, hogy csak az éjszakát engedje itt töltenünk, félig meg
vagyunk fagyva, egy falat sincs a gyomrunkban, egy hét óta «jeget
eszünk, vizet iszunk». Nem ismert irgalmat. Bekötteté a szemeinket,
szánkóra rakatott s úgy kisértetett ki a faluból lovas őrjárattal. Hisz
épen az volt az én kivánságom, hogy minél hamarább keresztül juthassak
az ércz ővön, melylyel az ostromolt vár körül volt zárolva. Ha egyszer
kijutottunk a világba, ott azután nem kell félteni a czigányt, hogy
eltévedjen. Keresztül hegedüli az magát egész Európán, ha ráveti a
fejét. Így vegyegtünk végig a Duna mentén, egyik várostól a másikig s
keresztűl élveztük a vándor-czigányélet minden regényességét, a mi télen
különösen szapora szokott lenni.
(– De hát nem találkozott kegyed Görgey magyar táborával, hogy annak az
oltalma alatt utazhatott volna tovább? szóltam én közbe).
– De nagyon is találkoztam. Hanem az volt utasításomba adva, hogy a
küldött sürgönyt egyedül a magyar kormány fejének adjam át, másnak
senkinek, még egy hadvezérnek se. Azt megtehettem volna, hogy a magyar
derék sereggel vonulok tovább, ott szivesen látták a czigányzenészt. A
jó kedvét a honvéd soha sem hagyta el, csakhogy az a fősereg fölfelé
vonult a görbe Tótországba s az én feladatom az volt, hogy minél elébb
Debreczenbe jussak. Nem volt ott más választás, mint egyenesen keresztül
csuszni az ellenséges táborokon, a míg a Tisza partjáig eljutunk, ott
azután megint barátságos világ van.
(– Hová rejtette el kegyed a küldött sürgönyt?)
– Az a hegedümnek a fenekére volt belülről felragasztva. A czigánynak a
hegedüjét csak nem szedik széjjel, a mivel a mindennapi kenyerét keresi.
A mi pénzt az egyik városban kerestünk, az elég volt arra, hogy szánkót
fogadjunk, a mi elvigyen a másik városig. Minden város szélén laknak
czigányok, azoknál otthont találtunk, azok nem kérdezték, honnan jövünk?
Ha pedig valahol vallatóra fogtak, hazudtunk mi akkorákat, hogy csak
ember kellett hozzá, a ki elhigyje. Ön emlékezni fog arra a rettenetes
téli útra a mult télen?
(– Nagyon emlékezem. Magam is ott jártam akkor feleségestől együtt.)
– Milyen derék lett volna, ha véletlenül összetalálkozunk. Én játszottam
volna az önök ablaka alatt notturnot. Hahaha! A legkeservesebb állapotom
volt, a míg Kecskeméttől eljutottam a Tiszáig. A városban feküdt
Jellacsics, az egész táborával, széltében elfoglalva az alföldi sikság
városait, Nagy-Kőröst, Szabadszállást. Itt kellett magunkat keresztül
dolgoznunk. Részem volt abban a nagy szerencsében, hogy játszhattam
esténként ő nagyméltósága, a vitéz banus előtt. Igen meg volt velem
elégedve. Kitünően tudtam a bandámmal együtt exequálni azt a szép
indulót: «Szláva, szláva, mu mu mu: Jelacsicsu nas omu!» a délczeg
«kolo» tánczhoz is tudtam nótát húzni s különösen kivívtam a
megelégedését a melodiateljes «Schneider Fáni» polkával. Mondhatom, hogy
egészen el voltam kényeztetve. Volt pénz, bor elég s ha nagy volt a
lelkesedés, daczára a fekete pofámnak s a belőlem kisugárzó fokhagyma
bűznek, a tiszt urak mind összecsókolgattak.
Erzsike nem mondhatta ki ezt a szót, hogy rögtön a két arczára ne
borítsa a tenyereit. Én aztán kimentettem:
(– Ezek a csókok nem számítanak, akkor ön férfi volt.)
– Hát itt egészen olyan dolgunk volt, a milyennek csak képzelheti
magában a czigány a paradicsomot, de az volt a nagy baj, hogy nem
tudtunk ebből a paradicsomból kiszabadulni. A lovagias bán ránk
parancsolt, hogy el ne próbáljunk szökni, mert akkor haditörvényszék elé
állít és főbe lövet. Éjszakára, mikor a kötelességünket elvégeztük,
bezártak bennünket egy kis mellékházba s annak az ajtaja elé egy
szerezsánt állítottak puskával.
Egy éjjel megszöktünk a kéményen, meg a szomszéd háztetőn keresztül.
Azaz, hogy csak mi hárman tudtunk kimenekülni; én meg a klarinétos és a
kontrás. A bőgő nem fért ki a kéménylyukon. S a brugós czigány azt
mondta, hogy inkább guzsnak hagyja magát csavarni, mint hogy a
szerszámát ott hagyja veszni. Őt hát ott hagytuk bajra. Bandára különben
sem volt már szükségem, a Tisza négy óra járásnyira volt már.
– A tisztektől hallottam, hogy a Tisza melletti füzes erdőben, a Szikra
csárda körül, magyar felkelő guerillák tanyáznak. Csak egyszer azok közt
lehessek!
Jó szerencsénk volt, hogy a horvát bán táborában nagyon laza volt az
előörsi szolgálat. A város végén volt egy földbevájt putri, a minőben a
földbérlők szoktak nyáron át lakni, az előörsre küldött granicsárok mind
benn ültek a putriban, a puskáik mind oda voltak támogatva az ajtónak.
Az egyik czigány azt mondta: «Lopjuk el a puskáikat!» A másik azt
mondta: «De az öregapám se furulyázott puskával soha.» Én meg biztattam
őket, hogy csak inaljunk odább. Közel voltak a homokbuczkák. Egy
sivatag, nagy szaggatott terület, a hol egyik domb a másik után
következik, némelyiket félig kivájta a szél, a völgyeik gyéren benőve
csenevész nyirfákkal. Kisérteties vidék! A kopár homokoldal fehér, a rá
hullott hó még fehérebb s minden faderék fehér, a lecsüggő ágak
zuzmarától aláhúzva.[2] Ezen homokbuczkák között bugdácsoltunk mi
alá-fel; letérve a rendes országútról, hogy ha üldözni találnak
bennünket, meglapulhassunk előlük. A síkon végig seprő szél rögtön
betakarta a lábaink nyomát hóval.
– Jaj csak farkasokra ne bukkanjunk! mondá fogvaczogva a kontrás.
– Hogy járnának azok itt, mikor annyi katona van, biztatám én a morét.
– De szeretnek azok a «lóger» körül járni: mert ott mindig van «deg».
A hol a buczkák elvégződnek, kezdődik egy messzeterülő lapály, a
távolban valami romféle rémlett. Vékony köd fedte az egész tájat,
melyben minden tárgy nagyobbnak látszott a rendesnél; a tele hold
sápadtan világított, széles nagy udvart kerítve a ködös égen.
(Az a híres alpári sikság, magyarázám én Erzsikének, a hol az ősmagyarok
a honfoglalás döntő ütközetét vívták Zalán ellen; az a rom pedig a
szentlőrinczi pusztatemplom fala.)
– Hát rám nézve is emlékezetes ez a puszta. A mint nagy igyekezve
bandukoltunk előre, kurta köpönyegeinket a szél ellen fordítva, egyszer
csak azt mondja a legelsőnek lépdelő kontrás:
– Verje meg a devla azt a sok varjut! Mért nem alszik ez most mind a
kálvinista templom tetején?
Én azt kérdeztem tőle, hogy mért kellene a varjunak épen a kálvinista
templom tetején alunni?
– Hát a kálvinista varju a kálvinista templom tetején, a pápista varju a
pápista templom tetején, a hogy dukál.
Én nem értettem ezt a felekezeti külömböztetést a varjak között; a
czigány megmagyarázta:
– Hát az egyik varju hamuszinű, a másik fekete; az egyik nem eszik hust,
csak magot. Ez a pápista varju. A másik hússal él; megeszi a földi
férget, meg az elesett lovat: ez a kálvinista; mert nem bőjtöl.
Aztán figyelmessé tett, hogy amott az előttünk levő nagy halom fölött
egy sereg varju hol felzúdul, nagy károgással a magasba, hol megint
leszáll ugyanarra a helyre, a melyről felrepült. Ott valami «deg» lesz.
A mint a domb tetejére felértünk, nagy ijedelmünkre láttuk, hogy a
czigány balsejtelme helyes volt:
Alant az országút mellett, az árok parton hever valami nagy fekete
tömeg, egy elesett lónak a hullája. Annak a maradványai fölött
vitatkozott egy sereg holló és varju, öt ordas farkassal.
Valami ötszáz lépésnyire lehettünk a rettenetes fenevadaktól.
Azok is egyszerre megláttak bennünket s arra rögtön ott hagyták a hullát
s csunya, éles hangu csahintásokkal ösztökélve egymást, elkezdtek felénk
száguldani.
– Jájh! végünk van! jajveszékelt a kontrás. Megesznek bennünket a
farkasok!
A klarinétost még ebben a halálveszedelemben sem hagyta el a
czigány-humor:
– No akkor ugyan furcsa formában érjük meg a feltámadást.
Én azt mondtam nekik, hogy ne jajgassanak, hanem siessünk egy nagy
fűzfára felkapaszkodni, oda nem jöhetnek utánunk a toportyánok.
Az egy vén lebotolt fűzfa volt, a minek az ágát minden évben le szokták
vagdalni, úgy, hogy a koronája csak egy nagy buczkó, körülnőve új
hajtásokkal.
Engem, a ki fára mászni nem tanultam, előre feltoltak a czigányok, ők
aztán hirtelen utánam kapaszkodtak.
Mikor a fa tetejében voltunk, akkor vettük észre, hogy annak a közepén
egy nagy nyilás van, a fa belseje egész odvas, úgy, hogy egy ember elfér
benne.
– Teérted, primás, legnagyobb kár, te bujj le az oduba, mondá a kontrás.
Én megfogadtam a szót s a fa koronájának a nyilásán át leereszkedtem a
mély oduba. A hosszú gyapot nyakravalómat azonban elébb hozzákötöttem
egy ágcsaphoz, hogy annálfogva megint fel tudjam húzni magamat; mert a
fűzfa oduja egész a gyökeréig ért. Egy régi, vastag ág helyén azonban az
oldala is ki volt odvasodva a fának úgy, hogy azon egy jó ökölnyi nyilás
támadt, melyen keresztül, mint egy padlás ablakból ki lehetett látni.
Az öt farkas nemsokára megérkezett.