Katona is voltam. Becsületet tudok. A mi nem összevaló, az nem
összevaló. Lovat, meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak
parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugy-e hogy soha, egy
kis ujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor
elrontotta a vajat! Kukoricza, mind kapálatlan maradt. A disznók nem
esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoriczát kaptak. Már ez még
sem lehetség. Hát majd mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát
aztán a kemenczét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az
egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy
«te Jutka!» – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha
ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkivánja a derekam, különben
a csömör áll a hátamba. – Azt is ki tudja kenni.»
(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt s hanyatt vetettem magamat,
úgy kaczagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt
tette.)
– Hát hiszen most már én is kaczagok ezen nagyot, de abban a helyzetben,
mintha korbácscsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is
dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.
«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a
feleségét, kit ő miatta elcsapott?»
«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én
igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz
darab tinót; de meg nem vesztegetett.»
A szivem elfacsarodott erre a szóra.
– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a
világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet.
És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek;
dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt
mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a
csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.
(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által
megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve.
Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz
tinót.)
Erzsike tovább mesélt:
Még aztán a Péter patriarchalis tanácsokkal kezdett szolgálni.
«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz.
Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz
lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A
nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy
veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna
földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik
pofonra, a hogy gavalléros!»
(– Ne nevettessen már; mert nem tudok rajzolni, könyörögtem Erzsikének.)
– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám
mérgemben.
– Hát hisz épen az a nevetni való.
Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még
boszantóbb volt.
«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos
urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen
adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)
Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s
vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.
Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé;
elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.
Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk
ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból
az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt
olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt
nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár
volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár
volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép
lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi
topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden
uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja
valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal.
Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha
gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát
mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a
legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember
az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem,
nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen
fogja látni!
Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam
szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.
– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis
vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony
csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt
bujva a tiszttartóéknál.
– Hát a virágárulás a piaczon? Meg a séta a vízen keresztül?
– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is
merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre
vetni a szemeit? Bolondnak mondják az ilyen dolgot: az, a ki elhiszi.
Megreperáljuk ezt gyönyörüségesen.
– Válóperünk is foly már.
– No, a felül meg már épen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak.
Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higyje
el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy
zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette: alig kap pénzt.
Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot, vagy mi a frányát? hogy a
régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg uj adósságot nem
lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot
vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.
Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta
a száján a titkot, hogy miért kellett az én idyllemnek bevégződni. Hisz
ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáczió
után az iskolába. Azért sem megyek vissza!
Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a
benyiló ajtaját s kibocsátott a nagy szobába.
A gulyás már akkor egész parádéba tette magát: felvette az ünneplő
mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két
kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s
én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla.
Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint a hogy az égett emberek
szoktak sápitozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:
– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom; engedelmet kérek, ha
valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg
kegyesen a hibámat, soha sem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy
megestem…
Nem tudtam, hogy mérgelődjem-e, vagy nevessek?
Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törülgette a szemeit. Ő
adta a bűnbánó Magdolnát.
Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálcza, azt ő kezébe vette.
Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a
zarándokoláshoz?
– Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kisérhessem haza a
kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák
megugatják, a bika is megkergetheti.
– De én nem akarok a kastélyba menni, mondám neki.
Erre tátva maradt a szája: «Ah! Hát hová?»
– Az az én gondom. Alá is út, fel is út. Megyek, a merre a szél fúj.
Ekkor összeszedte a bölcseségét. Olyan kenetteljes hangon
prédikácziózott, mint egy ó-testamentomi patriarcha:
– Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi
kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. Engedje
meg, hogy haza kisérhessem. Csak messziről, husz lépésről.
Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból,
ereszszen utamra.
Ekkor a Péter kirukkolt a színével:
– Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Én nekem a jó nagyságos
úr, mikor azt a tiz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a
házhoz, azt mondta, hogy: «no, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat
is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tiz rugott borjut».
(Erdők, sziklák visszhangzottak a kaczagásomtól; nem birtam
visszatartani.)
De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak,
akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálczát a Gyuricza Péter kezéből:
«Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tiz rugott borju!» Nem tudom, tiz
volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátat fordítva, szaladt
előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban s ordított, mint
a viziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy
interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel,
hogy egyszer valahára akad valaki, a ki az ő tirannusát jól
elnáspángolja.
Csak úgy el ne lettem volna fáradva az úttól!
Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a
szél kifujta a fejemből a hőséget. Ez az idyll hát szépen be lett
fejezve; de mi kezdődik el most?
Hogy a Bagotay Mukihoz vissza nem megyek, az az egy bizonyos.
De hát hová?
Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el.
Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához s elnéztem a nagy élő vizet.
Egy-egy hal nagyot czuppantott benne, a mint felugrott a levegőbe. A
viztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni.
Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban
ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról:
«Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít.» De hát nem
taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a
concurrentiát az ember fiaival. De hát aztán valósággal érdemes két
ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá
lenni? Kinevettetni a halálban!
Azt gondoltam, hogy hazamegyek az anyámhoz.
Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom,
megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke
vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgy sem kereshetek se
irgalmat, se szerelmet. Mikor magam is gyülölöm magamat!
Ezzel a gondolattal indultam a város felé.
Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha
fűtött kemenczéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket s
mikor egy forgószél előkapott, a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne
sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak? Nekem,
tudom, hogy délelőtt volt; még az nap nem ettem. A Gyuriczáék
elfelejtettek megkinálni a «nyögvenyelővel», pedig elfogadtam volna. A
szomjuság ellen egy párszor lementem a Dunához s ittam a tenyeremből. Az
útfélen találtam egy virágot, a mit úgy hínak, hogy papsajt.
Megkóstoltam, de nagyon rosz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt
voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy
darab kenyér is, a milyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.
A mint így sietek a város felé, egyszer csak valami sötétség keletkezik
előttem az égen s a mint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz
támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.
A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész
város porrá fog égni!
Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes
vagyok; a rémület új erőt adott. És mentől közelebb értem a városhoz, a
füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres;
milliom sziporka kavargott fölfelé s egész háztető darabok repültek
lángolva közötte; a hol egy cserépfedeles ház gyuladt ki, ott, mint a
tűzijáték röppentyüi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszélylyel. Egy
egész utcza állt már lángban, a mint a városba megérkeztem. Ordítozó
embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek
s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, a mik vadultan igyekeztek a tűzfény
láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind össze-vissza rohant,
ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutczába betértem, hogy el ne
gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig.
Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, a kik házaikból a féltett
holmiaikat igyekeztek az utczára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A
zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. A mint az anyám házához elértem,
már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az
utczában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak
a házba s az ablakokon keresztül hajigálták ki a butorokat. Egy
aranyrámás képet láttam kirepülni: az a szegény jó apám arczképe volt.
Oh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, a
mi vagyok! Csupa idegen arczok votak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az
anyám? Meg sem hallották! Egyszer aztán odajött egy pléhgalléros, valami
őrnagy s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre: «Mit oltogatjátok itt a
tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, a ki fölgyujtatta a
várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott
fészek!» Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem? Miért
átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, a
ki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe
dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám
arczképén, Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy
iszonyu orditás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: «Jézus Mária,
a szent András ég!» Már az egyik tornya annak a gyönyörü nagy
székesegyháznak kigyuladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok.
A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni.
Már késő volt! A második torony is kigyuladt, a harangok elnémultak, a
templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, a miket az urnapi
processiókon a czéhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig
elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyu volt a hőség, hogy
nem lehetett a piaczon megmaradni. «Oda az egész város!» kiabálták az
emberek; fussunk a szigetre. S azzal tódult az emberáradat a szűk
utczákon keresztül a Dunapart felé. Én arra gondoltam, hogy nekünk ott
van egy nyárilakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan,
lehet, hogy ő is odamenekült s mentem én is az emberárral. Mire a
szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől
előre hatolni. «Miért jönnek vissza?» «Azért, mert a dobogóhíd is ég!»
Rettenetes látvány volt! Az egész Dunasor lángban állt már s a szigetre
vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott
gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a
jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a
népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi
történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart
szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták
s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok boszúból, hogy a hadicsel nem
sikerült, felgyujtották a várost. Milyen átkozódás volt az! Folyvást azt
az egy nevet hallottam emlegettetni. Azét a főtisztét, a ki az anyámat
nőül akarta venni, ha a forradalom közbe nem jön.
(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már,
hanem az én szememen.)
Az asszony folytatá a rémlátással teljes történetet:
Ekkor a vár fokáról három ágyulövés dördült el. Lehet hogy csak jeladás
volt, a mit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására.
Hanem ez ágyulövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb
rémületté idomult át: «Az ellenség ostromolja a várost!» Erre az az
egész sokaság, mely eddig a Dunapartot ellepte, egyszerre visszatódult
az égő városba, keresztül a lángoló utczákon, az égő gerendákon. «A
Vágdunára, a Vágdunára!» kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás.
Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. Rémültömben egy hajóslegénynek a
karjába kapaszkodtam s a becsületes ember, a kit soha életemben nem
láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól
fogjam meg, el ne maradjak tőle s aztán úgy vonszolt magával az egymás
hátán tóduló sokaságon keresztül.
(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta a keblét e
rémjelenet előadása: az arczán a veriték gyöngyözött. Idő vártatva birta
csak folytatni):
Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki
a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang: és
volt olyan óra, a mikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből; még egy
toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi
templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező
irányban fujt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a
kálvinista torony irányában tartott. A vár közelébe eső utczákat a
nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utcza, a
melyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati-utcza volt. Fele annak
is lángban állt; de a hol a Nagy Mihály-utcza elválasztja, attól kezdve
épen maradt. Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem
terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett.
Oh, ez a kedves ismerős ház! Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres
márványoszlopokkal, a miknek a keresztvasán annyiszor producálta ön
előttem az acrobatai gyakorlatait! Az a gondolatom támadt, hogy e nagy
szorongatásomban odamenekülök. Valamikor szívesen láttak ottan! A
kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. Igaz, hogy sokat
vétettem ennek a háznak! Szememre is hányta az az öreg asszony.
Kinevettem az ő fiát! Ezzel a kaczagással kikergettem a világba! De hát
a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Oda menekülök az ön
anyjához. Ezt gondoltam, a mint a házukat megláttam. Hát ezt a jelenetet
megint nem fogom soha sem elfelejteni. Ott állt a jó öreg asszonyság a
házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, a miben ön
lefestette az arczképét s a futó emberek közül, a kinek az arczát
megismerte, azt megállította s azt kérdezte tőle: «nem látták-e az én
fiamat?» s hogy ezt mondták, hogy: «nem láttuk!» a kezeit tördelte,
keservesen zokogva: «Oh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én
fiam?»
(Jajh! Mi esett a szemembe?)
Az asszony folytatá:
Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott
el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, a ki városi
közgyám s annak most a városházán kell helyt állni s a míg a tető ég a
feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. Nem mertem az utczának
azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. Hátha engemet is
megragad s én tőlem is azt kérdezi: «hová tetted a fiamat? Ha ezek a te
átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem,
nem volnék magamra hagyva!» Nem mertem a színe elé kerülni, inkább a
saját anyámnak a haragos arczát viselem el, mint az ön anyjának a
könybelábbadt tekintetét. Eltakartam az arczomat s úgy futottam el
mellette.
Nem birta tovább mondani. Odafektette az arczát az ölembe, úgy zokogott.
Ez igaz volt…
(Hajh, hajh! A mit egy nevetés szele elfúj, azt egy könyözön sem hozza
vissza többé!)
XIII. FEJEZET.
HOGY VOLT TOVÁBB?
Mikor újra felemelte az arczát, olyanok voltak a szemei, mint egy
álomjáróé, a ki a holdvilágba bámul. Csaknem feketéknek látszottak, úgy
ki voltak tágulva a pupillái. Halkan beszélt:
Még most is, mintha előttem volna az egész kép. A város legnagyobb része
lángban állt. Estének kellett lenni: a kálvinista toronyban az óraütés
belevegyült a félrevert harangkongásba. Az óra ütött nyolczat, a
félrevert harang ötöt, az emberek számlálták, épen tizenhárom. Nap nem
sütött már, de az egész égboltozat világított, a sürű füstfellegek
tűzverőfénye csinálta a pokolbeli nappalt s ebben a rettentő
világításban, mint valami rémbálvány, emelkedett ki a kálvinista templom
tornya, szörnyeteg nagy réztetejével s annak a csúcsán a nagy
aranygombbal és csillaggal. Csillag és gomb úgy ragyogott, mint egy
túlvilági tünemény. A tűz ropogását túlordította a tizezernyi rémült
ember kiáltozása, az állatok üvöltése. A város megyercs-utczai részéből,
a hol a szekeresgazdák laknak, mind összetódultak a kocsik, lovak,
tehenek, gazdáikkal együtt a Rozália-térre s a «czigánymezőre». Mozdulni
nem tudtak egymástól. Ekkor a jajgató, szitkozódó, átkozódó sokaság közé
odaomlott az az embertömeg, mely a Dunapartról törte magát az égő
városon keresztül, azzal a rémorditással, hogy: «betört a városba az
ellenség!» A rémhír akkorát nőtt, mire idáig jutott, hogy már látták az
ellenséges katonákat a városba berohanni. «Ölnek, pusztítanak! Fussunk!
Fussunk!» Némelyek még azt kiabálták hozzá, hogy: «most már a várból
fogják bombáztatni az ellenségtől elfoglalt várost!» Egyszerre tele lett
minden utcza, mely a Vág hídjához vezet, menekülő szekerekkel. A kik
elébb akartak odajutni, azok a «kis piacz» szűk utczáján igyekeztek
előre. Én rémületemben egy ilyen vágtató szekérnek a saraglyájába
kapaszkodtam, úgy futottam lélekszakadva a szekér után. A könnyü
topánkák mind ki voltak már szakadva a lábamon s tele lettek kavicscsal.
Nem értem rá, hogy megálljak és kirázzam belőlük. Abba a szekérbe igen
jó lovak voltak fogva s a kocsis nem kimélte az ostort. A kocsiülésben
két asszony ült paraszt szürben. Én csodálkoztam rajta, hogy
burkolhatják be magukat azokba a szürökbe s a fejüket a nagy kendőbe,
mikor olyan pokoli hőség süt köröskörül, földről, égről, mindenünnen.
Az a kocsi szerencsésen eljutott a vágdunai hídhoz, mielőtt a többi
menekülő szekerek eltorlaszolták volna az utat. Ott a révnél meg kellett
állnia, mert a vámszedők a hídpénzt követelték. Az, hogy ég a város, ő
reájuk nem tartozott! azért a hídvámot meg kell fizetni. Az egyik
asszony odaadott egy száz forintos osztrák bankjegyet. Abból meg a vámos
nem tudott visszaadni. Furcsa parasztnők ezek, a kiknél nincs aprópénz,
csak száz forintos bankó. A míg ezek itt alkudoztak, nekem eszembe
jutott, hogy hiszen az uri ruhám van rajtam most s annak a zsebében
mindig szokott lenni egy ezüst tizes, hogy ha koldussal találkozom,
odaadhassam neki. Odaszóltam a pórnőknek: «Én nálam van egy tizes,
odaadom a vámszedőnek, csak arra kérem, hogy vegyenek fel a kocsijukra,
van hely a kocsis mellett. Nem bánom, vigyenek akárhová». Erre az egyik
asszony hirtelen odakiáltott a kocsisnak: «Ne engedje felülni ezt a
leányt, nem veszszük fel!» Aztán meg a vámszedőnek mondá, hogy tartsa
meg hát azt a százast, ha nem tud visszaadni belőle, csak a kocsijukat
ereszsze tovább. Én elszörnyedtem ezen az embertelenségen. Micsoda
szivtelen asszony lehet ez, a ki ilyen veszedelem idején egy menekülő
nőt fel nem vesz a kocsijára? Parasztasszony létére inkább százas bankót
veszteget kárba? Felgerjedésemben megkaptam a parasztasszony fején a
bebugyoláló nagykendőt s lerántottam az arczáról. – Majd jéggé fagytam!
– A saját anyámat ismertem meg. – «Anyám, édes anyám! Hát nem ismer rám?
Én vagyok a kegyed lánya, az Erzsike!» Erre az anyám a szűr gallérját
vonva arcza elé, parasztossá elváltoztatott hangon mondá: «Menjen innen,
hagyjon békét! Nem ismerem a kisasszonyt. Én nem vagyok magának az
anyja. Ereszsze el a kendőmet!»
Azt hittem, hogy megőrülök. Nem ismer rám az anyám! Nem akar a kocsijára
felvenni. Mint a villám, úgy lobbant át a lelkemen az a gondolat, hogy
hisz ő az, a kit a nép így átkoz. Bizonyosan igaztalanul átkozzák, de az
ilyenkor nem segítség. A kire a népdüh kimondja: «ez az!» az el van
itélve. Nekem nem szabad itt az anyámat elárulnom. Hirtelen odadobtam az
ezüstpénzt a vámszedőnek, hadd bocsássák útjára a szekeret. Gondoltam,
hogy ha egyszer a hídon túl leszünk, akkor nem kell többé az anyámnak az
üldözéstől félni; felvesz majd magához a szekérbe. Azzal a hátulsó
lőcsbe fogózva, futottam tovább a szekér mellett, a míg a fortificatio
sánczain túljutottunk, ki az országútra. Ott aztán ismét elkezdtem
lelkendezve könyörögni, a hogy fulladozó hangom engedte: «Anyám, édes,
jó anyám! Vegyen fel a kocsira. Odavagyok. Nem tudok tovább menni». Nem
ügyelt rám. Szidott, kergetett: «Takarodj! Pusztulj! Marsch innen!» S
hogy még sem akartam elmaradni, utoljára megfogta a lőcsbe kapaszkodó
kezemet s erővel lefeszegette az ujjaimat a lőcsről s aztán nagyot
taszított rajtam, hogy én végig estem az útfélen. A szekér tovább
robogott.