Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy
elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen
van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, a ki szintén ismer
engem.
De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő
magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Malyinkáról jön
valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé.
A dal folytatása közelebbről hangzott.
«Nézd ott a kalpagján
Egy vérszín toll lobogva leng
Sötét palást függ a nyakán,
Vad szeme ránk mereng.»
Most még egy női hang is hallatszott.
Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen.
Tehát ketten is vannak.
A mint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a
sziklapárkány mögül az alakja is.
«Reszkess! Féljed a vakmerőt!
Inkább nevezd te igy őt
Diavolo, Diavolo, Diavolo!»
De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi
alakot meglátott a földön elnyulva maga előtt, a mint ő maga a sziklára
egészen fölhágott.
Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr
süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre
emelkedém előtte.
Én hamarább ráismertem, mint ő én rám.
– Servus Bálványossi! Hát te hol jársz itten, a hol a madár sem jár?
Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem.
– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S
azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.
Ezalatt a kisérő utitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a
párkányra.
Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem szám tátva maradjon.
Az a női alak Erzsike volt: a tengerszemű szépség.
Hát «ez» hogy jön ide?
Hogy jönnek ezek ketten «együtt» ide?
Hogy jönnek ezek «ide» mind a ketten?
Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A
hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a
keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás
kifejezés: a mit az ijedtség mosolyának lehet venni.
Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon s igazi
histrio-humorral fordult a kisérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e
szavakkal:
– Az öreganyám.
Erre a élczre a hölgy elnevette magát.
És bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak
ezzel a szóval:
– Akkor jer keblemre, fiacskám! én vagyok a te öregapád!
Beértem ezzel a mondással:
– Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk.
Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak
instrukczióba lett volna neki zárjel közé irva a szerepében (egyszerre
komoly arczot ölt.)
– Azonban édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat,
hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt
láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a míg a régi, szőke
hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas
díj van kitűzve. Egy szó; és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz
senkinek felőlem.
– Ez a fogadás kölcsönbe megy, feleltem rá. Én épen olyan komolyan
követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is
bujdoklóban vagyok itten.
Erre a szóra az én duplaminőségű emberem elkezdett kaczagni. A
legszabályszerűbb szinpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a
hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített
hangon.
– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No ez
derék!
Én elförmedve kérdezém, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való.
– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? És te? Hát nem
tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi
magát, hogy a te «Esti Lap»-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki
tudja, hogy te voltál Debreczenben a «békepárt»-nak az organuma. Hiszen
mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.
Ez meg már épen dühbe hozott.
– Láttad te valaha az «Esti Lap»-omat?
– Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a
közvélemény, hogy te vagy az, a ki a császáriakkal együtt trafikálsz.
Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján.
– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök hiresztelték, mint maga!
Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a kik
hetvenkedtek.
– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. Sietett a
véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a «nagyanyjának» a
rendreutasításától.
– Hogy nem voltam az, a minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy
most itt vagyok veled együtt a «Pogányoltár»-on, s újból kérlek, hogy
senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.
Erre megint Erzsike vette fel a szót.
– No e felől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr
mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi
betapaszsza.
Bálint úr nevetett.
– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy
nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.
Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle,
hogy kiváncsi vagyok rá: miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás
tenyerei által naponkint felképeltetni.
– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés
és ágyuk dörgése mellett.
No ez elég jogczím.
Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid
történethez még nagyon sokat tudnának beszélni.
Bálint barátom jónak látta elragadtatásba hangolni magát.
– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák,
a hőstettek lánczolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem
hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én te
neked azt mind egyszer.
– Csak megérjük…
– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét
rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni a
sarkaiból!
Ráhagytam, hogy csak indítsa meg s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből
száraz targalyat hordjak össze egy rakásra.
Bálint az alatt deklamált a fellegeknek.
– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a
teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. A mi a buta népnek
a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.
– Van már szintársulatod? kérdezém én tőle, leszállítva őt a szuffiták
közül.
– Szintársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohóczot kell
játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mint egy
ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.
– Az én furkósbotommal úgy-e?
– Óh, ne gondold azt, szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. Nincs
titkom előtted. Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert,
mely a polgár kezében a soldateska fölött ellenállhatlan előnyt fog
nyujtani. Angol neve van: «revolver.» Nálam már van egy belőle.
Oceánon-túli összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.
Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgó pisztolyt, a minőt még én
akkor csakugyan nem láttam. A «Colt»-féle revolver volt az; öt lövésre
készítve. Ezt még előlről kellett tölteni s e végett a töltény hengerét
kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó
végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a
golyót töltő vesszővel és kalapácscsal a csőbe beverni, majd a
töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat
fölrakni, az ellenség ez alatt pauzálhatott és nézhette, hogy mi lesz
ebből?
Bálint barátom szörnyen bízott a csodafegyverében.
– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán
adom el az életemet. Neked megmegmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a
«Pogányoltár» alatt van egy barlang, a melynek létezéséről csak a
beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyűl. Mikor
megindul a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy
elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra
élelmiszer és pálinka egész hétre való: tombolhatnak aztán körülöttem!
Minden kifordított kedvem daczára nevetnem kellett ezen a bölcs
elővigyázaton.
Bálint barátom pedig annál tüzesebben magyarázta.
– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék
taposhatták, a mikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom
alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a
revolverrel!
Én ez alatt szépen kicsiholtam s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval
lángra szítsam a száraz harasztot.
Bálint barátom ijedten kapta meg a kezemet.
– Mit akarsz, barátom?
– Tüzet rakok, barátom!
– Minek az, barátom?
– Szalonnát pirítok nála, barátom.
– Meglátják odalenn, hogy itt mi tüzelünk.
– Ugyan, hogy látnák meg, mikor olyan sűrű a köd oda alant?
Igazat adott s engedte, hogy meggyujtsam a targalyrakást, a mi azután
egyszerre vigan kezdett el ropogni.
Bálint barátom ez alatt kiállt az Örvénykő párkányára, strázsálni a
ködöt s időnkint értesített a terep változatairól: már szakadozni kezd,
már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.
Én az alatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet s utána a fanyársra
tüzött szalonna darabot, a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva
a kenyérre.
Erzsike is kedvet kapott tőlem.
– Adja ide maga is a táskából a kenyeret, szalonnát, mondá Bálintnak.
– De hátha szükségem talál rá lenni «majd»?
– Nekem már «most» van rá szükségem.
S azzal odament hozzá s elkezdett a táskájában kotorászni.
– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! feddé Bálint a hölgyet.
Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a
felséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre felemelkedik, mint a
szinpadi kurtina. Az óriási theátrum büvösen tünik ki a függő
fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak oda alant.
Most új hegyláncz emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból
volnának…
– Adja ide a szalonnát!
– A szívemet, a véremet, te érted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd,
még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi
égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik
át a pőrölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását
hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?
– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás
tüneményt.
– De mikor egy ilyen pillanat fölér egy világgal!
A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; a mint az egész
ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről s a mely arányban eltakarta
az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre
kibontakozó hegyhátánhegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői
széles fénysávokban löveltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom
hamis páthosa nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett
volna.
– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt
istenek járnak!
Bálint barátom térdre bocsátkozék s hogy Erzsike nem akarta a példáját
követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.
Az pedig szabadulni akart ez ízetlen ömledezések elől.
– Maga épen úgy tesz, mint az egyszeri professor, a ki olajlámpát
tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.
– «Elsbeth!» sóhajta fel keservesen a seladon, (az «Erzsikét» persze nem
lehet sóhajtva ejteni). Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, a
midőn így szóltunk egymáshoz: «milyen jó volna e perczben meghalnunk
együtt!» Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) irta-e e gyémánt
mondatot: «Egy jó halál többet ér egy rosz életnél.» Jer, szentesítsük e
mondatot! Egymást átkarolva, szív sziven dobogva! Egy szédület, egy
szökés innen e kőszálról s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a
csillagok között van.
– Menjen! Ne bomoljon! Nekem semmi kedvem sincs az égbe felugrani.
– De én magammal viszlek oda, mint egy walkür! Te, barátom, megörökíted
a végkatastrophánkat egy hős balladában!
S azzal karjára emelte a hölgyet s a meredély párkányára lépett vele.
– Imádkoztál-e ma, Desdemona?
Erzsike restellkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha
észre sem venném. Mi közöm én nekem a ti gyöngéd scénátokhoz? Én
szalonnát pirítok.
– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban?
rivalgott Bálványossi Bálint vadul, a szemére lecsuszott parókával.
Ekkor a hölgy hozzám szólt könyörgő hangon:
– Ugyan, édes Móricz…
«Édes Móricz?» No hát mégis csak segítek rajtad. Ahogy már egyszer
tettem. A költők kezei hosszúk.
– Bálint barátom, mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a
parázsrakás mellől. Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton
felfelé jönni?
– Ké–két–pu–hus–ka–hás? – monda a hős, – a dörgő bassbaritonból
egyszerre vékony fistula hangba térve át. Hol vannak?
S azzal egyszerre elment a kedve minden meghalástól.
Rögtön letette az öléből az áldozatát.
Én mutattam neki a szalonnatartó nyársammal, hogy ott jönnek, ni!
Ő is meglátta őket.
– Bar–rátom! Az–zok zsan–zsandárok.
– Meglehet, hogy zsan–zsandárok, mert ketten vannak.
– Oltsd el gyorsan azt a tüzet!
– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta
megláthatták.
– Mondtam, hogy ne csinálj itt tüzet!
Erre aztán Erzsike támadt ő rá:
– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. Mit declamált itt a hegy
tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.
– Egyenesen erre felé tartanak! suttogá, hüledezve Bálint barátom. – Ha
megkapnak, veszve vagyok.
Én biztatni kezdtem:
– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te
revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.
– Bar–rátom! Nekik puskájuk van, a mi négyszáz lépésre hord, a revolver
pedig nem hord csak harminczra s akkor sem talál a czélba. Ezt mi nem
reszkirozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők
meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.
– Hát el akarsz bujni a barlangba?
– Oh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek sorsát a keblemen
viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbizásokkal Angliából és
Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen koczkára tennem mindent.
– No hát csak bujtasd el magadat.
Most aztán Erzsike szólt közbe:
– De hát aztán én velem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga
medvebarlangjába.
– Azt nem is engedném meg. Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog
maradni. Ugy-e, te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A
te arczképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog.
Minden utczaszegleten ott lobog a személyleirásom. Ha ide jönnek, mondd
azt, hogy te voltál az, a ki azt a scenát csináltad. Mondd, hogy ő a te
feleséged.
– Azt nem mondom.
– Hát tégy akármit, nem bánom. Én te rád bizom.
– Jól van, jól van! zsémbelt az Erzsike, de hát aztán? Ha maga ott marad
az oduban, a mi jó barátunk is haza megy, én mit csináljak itt magamban
egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn
keresztül.
Az én barátom olyan olcsó nagylelküséggel mondá ekkor e nemeskeblü
kinálatot:
– Kedves barátom! vidd haza őt magaddal.
Ez volna a furcsa drámai fordulat.
– Nem! Nemeskeblü barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az
utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az
egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfi itt talál engem, a
mint az albumban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor pictor
vagyok: azt már tudják, hogy Telepy Károly itt jár és rajzolgat,
elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – hugom; – vagy pedig nem
hiszik el s akkor bekisérnek mind a kettőnket Miskolczra. Az utóbbi
esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány
óra mulva a barlangból előjösz, s azt látod, hogy én még mindig a
sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a
fegyveres invasió tovább vonult s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth
nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, a honnan jöttünk –
keletnek nyugatnak.
Ebben megnyugodott.
– De aztán el ne áruljatok! dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. Még
ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.
Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a
titkot semmi hatalom.
Erre aztán ő szépen, négykézláb, elmászott a sziklatetőn a lépcsős
ösvényig s eltünt a bokrok között.
– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával,
évelődött a hátramaradt hölgy.
– Majd megosztom én kegyeddel az enyémet: kettőnknek is elég lesz.
S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a
szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.
Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával kellően bedörzsölgettem a
piritott kenyér oldalát. – Ez is napkeleti «virágnyelv!»
Egyébiránt – mit tesz az? Ő neki az a férfi az ideálja, a ki a
fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.
Tehát egyedül voltunk – a pogányoltár tetején hamvadozó parázshalom
mellett, egymás mellé letelepedve s osztoztunk egy darab kenyéren és
szalonnán: – az én hajdani ideálommal.
Nem is olyan nagyon «hajdani». Hiszen még alig mult három éve, hogy a
sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.
Erősen zavarta az idylli hangulatot az a concrét körülmény, hogy az én
eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek
találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon,
azután egy pusztai Antinous; most meg egy szinpadi Othello.
De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a
kellemetlen feszültség, a mit két fegyveres alaknak a felénk közeledése
okozott, a kik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott
bukkantak elő, folyvást közelebb a pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül
ide tartanak.
– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, a míg ideérnek. Hadd
lássák, hogy mi dolgom van itt?
Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve s
elkezdtem a vázlatot nagyjából körülvonalazni.
A hölgy odaült szorosan mellém s elnézte, hogyan nézegetek, hol a
hegyekre, hol a papirosra – csak az ő szép szemeibe nem.
Még egy szót sem váltottunk egymással – egyenesen.
Egyszer aztán mégis csak megrestelltem a hallgatást s a nélkül, hogy a
rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:
– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az
egész világot telecsinálták sajttal és túróval.
Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet, úgy, hogy
abba kellett hagynom a munkát s szomorú hangon mondá:
– Ön engem végtelenül megvet most, ugy-e? De, ha én elmondom önnek, hogy
micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy
legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.
Azt mondtam neki, hogy csak beszéljen, én hallgatom, most nagyon ráérek.
– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta
az orrom előtt az ajtót; – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem
gondoltam, hogy úgy megharagítom vele: – hát akkor mindjárt utána
láttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ejh, de
megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom
is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke
igen practikus ember volt, megkinált egy kis pénzzel, a mit majd
visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét
játszottam s visszautasítottam a kinált pénzt. Pedig hát voltaképen már
akkor nem volt több három huszasomnál, a mit a vaj árából félre tudtam
dugni. Ez pedig a gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni.
Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából,
elmaradt a kérés.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt nem találtam ki.
– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult
helyzetben egy Bécsbe menő tyukász szekerére felkérezkedni, a két
huszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány
garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, a min
háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az
utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta,
béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy két krajczárosom
volt még. Egy krajczárt visszakértem belőle a koldustól; mert tudtam,
hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az ön hibája. A pesti XII
pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.
Ejh, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikumoznom.
Erzsike meg nevetett – a maga nyomoruságán is, meg az enyimen is.
Azután folytatá:
– Már most innen gyalog hazáig. A Dunasoron végig mehettem a nélkül,
hogy a városba be kellett volna térnem s onnan aztán ki a külső
sánczkapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport
nemzetőröket láttam, kék attila dolmányosan, nagy sietve vonulni a vár
felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép
asszonyt. – Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton.
Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok
én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a
Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, a hol sok
marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a
pakulárasszonyok, az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a
szobámat felczifrázom himzett törülközőkkel, körülaggatom mázas
korsókkal, a tálason sorban lesznek a czintányérok. Lesz egy szilvásunk,
annak a termését én kifőzöm pálinkának: méheket tartok és méhsert
csinálok, mézes kalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor
hozzá juthat. – Ez alatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam
a gulyás tanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. –
Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy
meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a
karámhoz! – A mint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a
tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába. – Hát mit látok? – Az én
Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével s szép
kedveskén ebédelnek egy tálból.
(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem
gondolhattam volna ki jobban.)
– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult,
egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a
nyelve a kis menyecskének. A mint engem meglátott, felpattant a
helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csipőjére tette a két
kezét s nekem támadt:
«Ejha! drága nagyságos asszony! Hát hushagyó kedd van ma talán, hogy
maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a
zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég
derék ura odahaza? A szegény paraszt gulyást kell elbolondítani? – Hát
ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, a kivel a fejét
beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül?
Az én tarka vánkosomra kivánkozik ez a kofputztzos fejecskéje?
Szégyenlje magát».
Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló furia arcz elvette minden
erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.
Az mind ezalatt ott ült, az asztalra tehenkedve s nyelte a turós
dödöllét.
«– Hát igazság ez, Péter? rebegtem hozzá könyörögve. Hát kend engedi ezt
velem tenni?»
Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot s rákiáltott az
asszonyra:
«Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és
zabálj! Majd én beszélek!»
A menyecske szót fogadott nagy dérdurral; de a míg az ura beszélt is,
folyvást közbe ejtegetett ilyen szókat: «Még az én ruhám is felszedte!
Nem loptam én azt! – A szép cziczruhámat! – Hogy összeczafatolta! Mintha
a kispiaczi korcsmákban hentergett volna benne!»
A Péter pedig beszélt bölcsen: