sem volt feljegyezve Karacs Ferencz térképén. Itt épített magának egy
kis házat a nemzeti szinház kitünő komikusa és szinpadi festője, Telepi,
azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el.
El is küldte oda, a mint a muszkák bejöttek, a feleségét és a fiát,
Károlyt, a ki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a
feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer «kiesik a világnak a
feneke», engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám. Tardona nem
vett részt a forradalomban. Itt történt az, hogy mikor a lelkész a
kathedrából kihirdette a kormány proklamatióját, hogy: «Jön a muszka!
Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget» kurátor uram
felkiáltott rá az első padból: «Nem való a, tiszteletes uram!»
Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós
parasztszekéren utazik egy asszony, görög dinnyéket visz a vásárra, az
inas, meg a kocsis elől ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy
János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.
A görög dinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tizes, a mi fejünk annyit
sem ért.
A milyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig: olyan hosszan mentünk
szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos,
tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a
fej?
Csupán a szép két urifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem
paraszt utazók vagyunk. Rákóczy világos kék mándlis kocsisnak volt
öltözve.
Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett
bennünket védelmébe s keresztül vezetett, soha szekértől nem járt
ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, a míg
kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy «Isten
megáldjon»-nál.
A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitünő kocsis
volt, a míg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsis
tudománynak, a mi a leszerszámozás után következik, épen nem tanulta.
Így történt aztán, hogy a mint egy helységbe eljutottunk kánikulai
rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott
lovakat rögtön megitatni a kutnál s úgy kötni be az istállóba, a minek
az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyuladást kapott s egy óra alatt
kimult. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidült ló helyébe a
lógóst fogtuk be, a melyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél
marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán
senki sem nézett bennünket többé «uraságnak».
Még aztán Miskolczon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron.
Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő
igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig hatoltunk a sűrű
erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dülő út nem látszott
sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a
balpartján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók
kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe
rakva.
Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, a
hol a világnak nincsen szája.
Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szivesen látva a derék
asszonyságtól; Rákóczyt, meg az ekvipázst más házhoz kellett
elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék
Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később
én is ő hozzá költöztem át.
Igazi mintaképe volt a «kurta nemes úrnak», a milyennek kellene lenni
most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is
végzett és a mellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével.
Saját kenyerét eszi, saját borát iszsza; szivesen látja a vendéget, s
annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt-főz, fonásban
elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiu van: a mi pénz kerül a
házhoz, az a fiuk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes
urasággal tartlit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A
dolgozószobája asztalos és kerékgyártó műhely; ha törik valami a
szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is s
abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a
franczia hadjáratokról. Ujságot nem járat; ha valami vers megtetszik
neki, azt megtanulja könyv nélkül s élőszóval propagálja. Senkivel nem
perlekedik s a hol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem
aztán, mikor arról van szó, hogy: «veszélyben a haza! áldozzunk a
közügyért!» akkor leszedi a bekecséről az ezüst gombokat s beküldi a
haza oltárára.
Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt
ennek a derék embernek köszönhetem.
Idáig hát eljutottunk.
Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.
De hogyan élek? Épen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával
jótehetetlen.
Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy
nagybirtoku grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele
elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele,
hogy a mint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben
elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról s e közben egyiknek sem
jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis
nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon s meg ne mondja: «Colbert». A
grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós
kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem
jó egy fedél alatt hálni.
Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre s
kiváló állását a nemzeti szinháznál újra elfoglalja, a míg én az apai
örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis
birtokot a Csányi Bénié mellett s szántunk, vetünk a napok végéig.
Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság.
Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.
Épen az esküvőnknek az évfordulóján, a mi egyúttal a nőmnek a nevenapja
is, váltunk el egymástól. Épen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás,
a minőt nem kivánok senkinek: de a melyet, hogy végig éltem, nem adnám a
világ minden gyönyöreért.
Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.
Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, a ki saját
maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a
fővárosig. Ott gonosz idő jár. Haynau még a nemzeti szinházat is
lefoglalta a német szinészek számára. (A német szinház, a mostani vigadó
és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a
hajdani konzervativ celebritás, Simoncsics János, megprotestálta a
teljhatalmú zsarnok intézkedését s mikor az maga elé idézte s alkudni
kezdett a keménynyakú táblabiróval, hogy tehát hány napot enged át a
német muzsának a nemzeti szinpadon való működésre, a jó Simoncsics így
felelt meg neki, a maga jó budai németségével: «Wen i reden musz, so sag
i: amol; wenn i reden darf, so sag i: kamol.» S maradt a «kamol»-nál.
Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne irjak, mert tele a
város kémekkel; ha ő ir nekem: azt Miskolczra fogja küldeni, az
atyjához, «Benke Judith»-nak czímezve.
Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánynyá lettem.
Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, a mik hozzám
voltak irva s ezen kezdődtek: «Kedves Juczim!» Még most is világítanak
ezek abba a végtelen sötétségbe, a melyet az életemből kitörölt időnek
nevezek.
Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, a mi
odakinn a világban történik.
Olyan rejtek volt ez, a hová látogató nem járt s a bennelakók sem jártak
sehova. Majd, ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyilik a közlekedés
Tardona és Miskolcz között; akkor lehet beszállítani a városba fát.
Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz
hold őserdeje.
Mindennap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket.
Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel,
onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő
kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták
azt, hogy «hársas-forrás». Csupa hársfák veszik körül. Ráértem a
gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis
patak fölé; azzal mulattam magamat.
Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya aquarelle festéket. Ez
egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Tele festettem
tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás
lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi
papirra, a mi egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek
Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le
olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az
egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.
XI. FEJEZET.
BÁLVÁNYOSI BÁLINT ÉS RENGETEGI TIHAMÉR.
A mint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan
vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földes úr a Bükkből: együtt
gazdálkodó testvérek, a kiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a
gazdálkodásuk nagy számu disznó csorda. Szép két köpczös uri ember volt,
szironynyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben; piros bagaria
csizmákban.
Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben.
A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg
nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni.
Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, a melynek
hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei; fél
vadállat: megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év
alatt lesz olyan nagy, mint a mangalicza, de ezt a hibáját bőven
helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas,
télen nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának
nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba, meg egy pint
pálinkába, a mi a kondás konvencziója. A két testvérnek ezerével volt az
ilyen disznaja.
S ezer disznó bizony gondot ád.
Derék, víg czimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melancholiát.
Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon
forrásában. Jól esett az a paprikás sertés pörköltre.
Egy új nótát is hoztak magukkal, engem is megtanítottak rá.
«Ajtó mögött a sajtár!
Beleesett a zsandár.
Dárum-madárum!» stb., stb.
Ebből a nótából tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, a mit
zsandárnak hivnak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal
viseltetnek a magyarok.
A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy «nem
is tudjuk, kinek tiszteljük».
A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján s bemutatott az
álnevemen, a hogy a faluban ismertek:
– «Benke Albert úr».
– Csak nem a Laborfalvy Benke Róza művésznő öcscse? A Bebus?
– De biz az! a Bebus.
(Lehetetlen már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol
az utban.)
– Hisz azt én jól ismerem. Most már emlékezem a fizimiskájára!
Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz hogy férjhez ment?
– Úgy hallottam én is.
– Valami Jókai Mórhoz. Ismeri?
– Soha sem beszéltem vele.
Igaz volt az.
– Hát maga meg theatrista volt, úgy tudom.
– Az ám. Az voltam.
– Láttam is egyszer Miskolczon. Mit is játszott csak?
– A notredamei toronyőrben Claude Frollót.
– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most
nem készül valami társasághoz?
– Nem tudom, van-e még valahol?
– Hogyne volna? Miskolczon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak
játszani az új szinházban, aztán meg Kassán. A Bálványossi verbuválja a
tagokat. Csak ismeri ön Bálványossi Bálint directort?
Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülő városomban ő volt az, a ki
«Erzsikét» betanította a szerepére, a mit velem együtt kellett volna
eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy hiréből
ismerem.
– No ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja,
hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.
(No még csak az kellene nekem.)
– Nem tudom, hogy lesz képes most társaságot összehozni?
– Oh már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kaczkiás menyecske!
No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most
bujdosóban vannak.
– Bujdosóban?
– Hát – köztünk maradjon – a Bálványossinak van valami a saroglyában.
– Mi van neki a saroglyában?
– Hát nagy szerepet vitt a forradalomban.
– Soha sem hallottam a hirét.
– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az hires ember.
Maga, ugy-e a forradalom alatt is csak komédiás volt?
Ráhagytam, hogy az valék.
Ekkor a másik testvér vette át a szót. Az volt a tanultabb.
– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványossi Bálint szinházdirector a
forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.
– Ahá! Így már emlékezem a nevére.
– Átkozottul sok borsot tört a németek orra alá.
A másik testvér megerősíté a mondást.
– Ha megkaphatják, bizony elfuj a talpa alatt a szél.
– De hát furfangos egy ficzkó ez a komédiás director – magyarázá nevetve
az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt,
őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De a mellett volt olyan
előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom
alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt,
kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Cæsar de
Bazan. Most aztán, hogy ferdére ment a dolog, hirtelen leborotválta a
szakállát is a haját is s már most csak arra vár, hogy ujra kinőjjön az
eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványossi Bálint s ki
meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?
El kellett ismernem, hogy ez genialis gondolat volt, feketére festett
hajjal szolgálni a forradalmat.
– No ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön
angazsirozni.
Ennek be kellett az utját vágni.
– Sajnálom, de nem sokáig maradok már itten. Magam is megyek fel Pestre.
– S mit keres Pesten, öcsécském?
– Hát majd valami állás után látok.
Erre a szóra mind a két sertés Croesus savanyu képet vágott. A ki a mai
világban – Pesten – «állást» keres, az gyanus ember. Azzal nem jó együtt
kvaterkázni.
E szótól fogva aztán nagyon ordináré módon distraháltak velem.
Én pedig csak jártam azontul is, tájképeket festeni a Bükk
rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen
gyönyörű motivumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély
őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból,
góthstylben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas
angyalfejek, csucsos boltiveik virágokban végződnek, s a kővirágokat
kiegészíti a kövi rózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék
szinekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükk erdő; előtte egy
forrás, mely csodamódon, egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A
rom tetejéből egy terebély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek
lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa
sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros
rózsaszin, pecsétvörös bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld
páfrán borítja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő alakja, a
hajdani templom-ajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tünik elő,
mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. – Hejh, Álmos vezér
fehér szarvasgimje, hova vezettél minket! Hagytál volna inkább Ázsiában:
ott nem kellene németül tanulni.
Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas
sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási
bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit
rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy decorativ művész:
az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok
oda?
Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kuszással s onnan megint új képet
festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyilik kilátás. A két
oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlásu más hegyek zárják el. A
leáldozó nap végig süt a hegyek oldalán s a míg az egész képet átlátszó
lilaszin ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen
aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny
sötétzöld szalag fut végig s a hol elvész az esteli ködben, ott egy kis
gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a
mélységből. – Vajjon ki lakhatik ottan?
De a legnagyszerübb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is
buktam) maga az «Örvény-kőről» kinálkozó panoráma. Az örvénykő a
Bükk-hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló
sziklagerincz, de a melynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez
volt rendesen a kóborlásaim végczélja. Fél nap oda, félnap vissza,
délben tüzet rakni targalyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel,
szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla
párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői
feladattal. Lábam alatt, az előtérben a bükkfák koronáiból alkotott
sötétség s a hol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona
füstölgő kéményü, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek
koczkáktól, zöld vetések csikjaitól tarkáló dombokkal, melyek fölött a
Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul
azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszinekbe
játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóczi hegység lánczolata; ez
már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi
Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas
csucsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én
tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem
tehetek róla, ha én estem alul.
Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt tele
öntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem,
hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. –
A puskát minden ember eldugva tartá most. Hire járt, hogy a kinél egyet
megtalálnak, az halál fia lesz.
Október közepe is eljött.
Ekkor ismét vendég érkezett Tardonára.
Ezuttal nagyon szivesen látott vendég: a vidám kedélyü Telepi. Azért
jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye: hadd menjen külföldre
tanulni.
Ő volt a nemzeti szinház kedvencz komikusa: a Huglik és Prospectusok
személyesítője; gömbölyü arcz, gömbölyü alak és a mellett csupa
elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes
bajuszával; mintha négy szemöldöke, vagy négy bajusza lett volna, ő volt
a megtestesült magyar humor.
Ő hozta meg nekem az első hírt a külvilágból.
A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen,
visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, a kinek nem elég
büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!
Ha én e Hiób hireket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó derék
komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni
anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az
élét. S aztán tele volt optimismussal. Most jön még csak fel a mi
napunk! Jön az angol, jön a franczia a segítségünkre: a török
készülődik, az amerikai öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet
csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnestia.
Hanem aztán mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más: akkor
elmondott mindent igazán, szépítetlenül.
Egyenesen a feleségem kértére és annak a megbizásával jött ide.
Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt.
Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban
biztosan várhatom.
Van egy terve az asszonyomnak, a mely által engemet biztosan
megszabadíthatni remél: úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még
nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig,
a míg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne
érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se irjak;
mert a kézirásomat felismerik s azzal minden el lesz rontva. Tehát
szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes,
jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek.
Erre szavamat adtam.
Egyuttal jó meleg téli kabátot, nagy prémes süveget és duplatalpu
bagaria csizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S
nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüst
pénzt is hozott a nőmtől Telepi: bankóért itt nem lehet semmit kapni.
Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. –
Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta
a smaragdos ékszerét, kis szállásba huzódott s nagyon szigoruan él.
De azért nincsen semmi baj!
Él még a magyarok Istene!
Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy
biztatás közben egyszer csak végig csordult a köny azon a gömbölyü piros
orczán!
Héjh – «dárum madárum!»
Mondjuk rá, hogy álom volt; de jó, hogy fölébredtünk belőle!
Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a
feleségemnek.
XII. FEJEZET.
TALÁLKOZÁS A «POGÁNYOLTÁR»-ON.
Telepinek visszatérte után erőt vett a kedélyemen a búskomorság.
A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna?
A nélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!
Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre
tudnom. Senkinek sem szabad tudni.
Miért titkolják előlem?
Ah, az a sárgaszemű szörny gonosz kalauza a képzeletnek!
Egy hirhedett művésznőnek könnyen akadnak pártfogói!
Talán hatalmas urak, a kik életet és halált osztogatnak?
Örök sötétség, ne vedd el az eszem világát!
Ha én nekem ilyen áron kellene vissza kerülnöm a világba! Ez a
kedélyállapot türhetetlenné kezdett válni.
Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni
a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: «én
vagyok az a hirhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!»
Az adott szavam visszatartott. Becsületszó volt.
Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg
kell tartani!
Megigértem, hogy nem megyek ki sehová.
«Sehová?» De hiszen az erdő is «sehon.» És az Örvénykő teteje, az a
legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. Oda csak szabad
lesz elmennem.
Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem:
megkisérlem másodszor is.
Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmos botomat; a jó
kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre;
felballagok rajzolni a «Pogányoltár»-ra.
Az urak «Pogányoltár»-nak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.
– De sokáig ne maradjon; mondá Csányiné. Hátha azalatt megérkezik a
kedveskéje?
Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak
biztatnak vele, mint a beteg gyereket azzal, hogy ha meggyógyul, majd
kap hintalovat.
Épen hetedik hete volt az nap, hogy eltávozott mellőlem.
Milyen véghetetlen idő!
Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az
annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot
megcsipte a dér; tele szedtem vele a táskámat: ma dús lakomám lesz.
Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás
inyencz falat!
Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a «Pogányoltár»-ra.
Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult
elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész
ország! Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó
határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt
megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki
belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai.
Hű képe a valónak. Nincs, semmi sincs már!
Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg ez
erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok.
Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra s bámultam ezt a
mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe
sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam
egy krumpuczfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába,
elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes útját követve,
keresztül mászkáltak rajtam; nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt
az útjukba hegyláncznak.
Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet.
A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a
nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.
Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem
messziről:
«Nézd, ott a hegytetőn
Egy bátor férfi néz felénk,
Fegyverén tartja jobb kezét,
Őrzi eszközét…»