köröskörül forgatva a kezében, mind a négy szegletnél fogva s folyvást
azt az arczképet nézte; az arcza egészen komoly lett. Mélán lesütött
szemeiben valami áruló fény tanuskodott az eltitkolt könycseppről.
Aztán nagyot sóhajtott.
– Eh! ostobaság! – Azzal bedugta a levelemet a nagykendője alá s
őszinte, meleg hangon rebegé: – igen szépen köszönöm.
Majd ismét fél tréfával, fél komolyan, azt mondá:
– De, ugy-e bár, nem fogja ön kiírni az ujságba azt az én történetemet?
Biztosítám felőle, hogy az nekem nem szokásom.
– Se regénybe, se novellába nem irja le az én bolond históriámat. Csak
addig ne, a míg én élek.
– Soha! Legyen felőle nyugodt.
– Nem! Ne mondja, hogy soha. Csak addig ne, míg életben vagyok. De, ha
meghalok, akárhol veszszek is el; meg fogja ön kapni a levelemet, a mit
halálom óráján irok önhöz, hogy most már elbeszélhet ön mindent, a mit
felőlem tud.
– Édes barátném. A halál sokkal inkább fel van irva az én homlokomra,
mint az önére.
Összeborzadt! Kétszer is! Azután karjára ölté az úti elemózsiás kosarat
és búcsut vett.
Én ki akartam kisérni az előszobaajtóig, de visszatartóztatott.
– Maradjon csak! Még megláthatná valaki, hogy egy parasztmenyecskét
kisérget.
Mikor magamra maradtam s végig gondoltam ezen a jeleneten, úgy tetszett,
mintha a fülembe csendülne a sárgarigó csufolódó szava:
«Bolond fiu!»
Ime, másodszor is elszalasztok egy istenek által különös grácziaképen
osztogatott alkalmat a paradicsom meglopására.
Hiszen nem vagyok én szent! Nem is akarok azzá lenni. Igazi husból és
vérből alkotott Ádám-fia vagyok. Nem is kötelez semmiféle fogadalom az
ascétai életre.
És aztán «vagyok én is Gyuricza Péter!»
Csak még egyszer visszajönne az a szép asszony képébe öltözött kisértet,
majd megtudná, hogy nem én vagyok a bibliai József.
Egész nap nem hagyták el a képzeletemet ezek a forró hallucinátiok.
Az iróasztalom fiókjában ott volt az arczképe, melyet egykor vitézi
tornában foglaltam el a vőlegényétől s melyet ő maga adott át, hogy
igazítsam ki.
El-elmentem az iróasztalomig, hogy azt a képet elővegyem, még egyszer a
szemébe nézzek. Hanem az a másik arczkép ott feküdt az asztalomon s nem
engedte.
Legjobb elmenni hazulról. Az egész napot a városban kóborolva töltöttem.
Talán összetalálkozom vele valahol az utczán.
Késő este vetett haza.
Egyedül voltam. Az inasom csak reggel járt be hozzám.
Alig gyujtottam meg a lámpásomat, a midőn kopogtatást hallok az ajtómon.
Az előszoba ajtaját bizonyosan nyitva feledtem, idáig jöhetett a
látogató.
Ki tör rám ilyen késő órában? Szabad!
A vér mind fejembe szaladt, a mint az ajtó kinyilt.
Ő jött vissza.
Tehát ismét itt van.
De nem jött beljebb, csak az ajtó kilincsét fogta, mintha félne tőlem.
– Nem szép tőlem – rebegé reszketős hangon, hogy ily késő időben jövök
ide. Háromszor voltam itt, de soha sem találtam önt. Pedig el kell
mondanom önnek azt, a mit hallottam. Ne haragudjék érte.
Kértem, hogy jőjjön beljebb s megfogtam a kezét. A szívem lázasan
dobogott.
– Igen jól fogadtak az ügyvéd urak, mindkettő otthon volt. Elfogadták az
ügyemet, megbiztattak, hogy a pernek kedvezően kell a részemre eldőlni s
ők fogják a perköltségeket előlegezni. Igen derék gentleman emberek.
Azután szó volt önről. Kérdezték, hogy mennyiben vagyunk ismerősök? Én
elmondtam annyit, a mennyit lehetett s végeztem azzal, hogy önben
ismerem egyetlen önzés nélküli jó barátomat. – És akkor az egyik ügyvéd,
az a magas termetü, száraz alak, azt mondá: (de teljes jósággal) «No, ha
kedves kegyed előtt az a mi fiatal barátunk, akkor, kérem, mondja ön meg
neki, hogy az az út, a melyen ő most olyan rohanva halad, egyenesen az
akasztófához vezet.» Erre a másik, a szőke, piros arczu azt tevé hozzá:
«vagy pedig az öngyilkossághoz.» Ezt kellett önnek megmondanom.
E szavak után hátra lépett az ajtóból.
Más emberre jeges zuhanyként hatottak volna az ilyen szavak, engem
tűzlángba borított ez az izenet. Volt egy ideálom, a mit jobban imádtam,
mint a kedvesemet, ifjúkori ideálom: a szabadság elve. Ha a szeretőmet
bántja valaki, azért vért ontok, de az elveimet még a szeretőm se
bántsa, mert azért a saját véremet is kiontom.
– Legyen úgy! kiálték indulatosan. Ahhoz önnek semmi köze! S azzal
becsaptam előtte az ajtót. Minden izem reszketett a haragtól.
Az akasztófával ijesztgetnek engem, vagy a Cátók öngyilkos tőrével! Nem
ijedek meg!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény princzipálisaim! Fél év mulva ők is rohantak ugyanazon az én
utamon, melynek a végén ezek a rémek leskelődnek. Nekem csak a hajam
maradt e rémek kezében, de nekik a fejük. Mind a kettőjökön betelt a
proféczia.
– E naptól kezdve már haragudtam a tengerszemü hölgyre.
IX. FEJEZET.
AZ A NŐ, AKI EGYÜTT JÖN VELEM.
Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében
olyan nevezetes forduló pontot képez: «márczius 15-ére (1848.)»
Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és
szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett
évtized óta harczoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg
volt érve, a per el volt döntve, az itélet ott élt minden jó hazafi
szívében; a nagy áldozatok, a mikbe ez átalakulás kerülni fog, nem
követelve, de kinálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyülésen,
párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.
S volt egy szomoru példa is előttünk, mely, miként a tengerek fata
morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként
mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmult év eseményei
Galicziában.
A galicziai lengyel nemesség a «maga szabadságát» követelte s szavának
fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az
új confoederatio ellen: elvégezte a munkát maga a parasztság. A
galicziai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak
megtiltotta a czenzura a lázadás részleteit közölni, hanem az
országgyülésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárommegye követe, a
lánglelkü ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen
s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomoru lap
van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a
kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is s az
már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15
millió jobbágy, a ki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.
Ekkor kitört a párisi forradalom. A franczia nemzet összetörte a trónt.
(A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal
írótársunk, Dobsa Lajos: Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a
februári barrikádokon.) A magyar országgyülésen heves beszédeket
tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett
Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.
Volt egy társulati helye a szabadelvü intelligenciának, a «pesti kör»,
ott lett fogalmazva a «tizenkét pesti pont». Nem akarok idegen tollakkal
kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József.
Ezeket szándékozott a szabadelvü párt monstrekérvényben felküldeni a
pozsonyi országgyülésre, tiz ezernyi aláirással ellátva.
E közben kitört a bécsi forradalom. Bécs utczái viszhangzottak a
«szabadság» jelszavától és festve voltak az érte elesett hősöknek
vérétől.
– Hát az a bécsi német, a kit mi annyit szidalmazunk, ime vérit tudja
ontani a szabadságért; és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban! –
kiáltá elkeseredve Petőfi.
Nem kérvényezünk többet az országgyüléshez: ez süket! Kiáltsunk a
nemzethez: az meghallja.
Ekkor írta meg a «Talpra magyar»-t.
Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban:
Petőfi, Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula és én.
Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű,
mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. A míg én azzal
elkészültem, a fölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz? A leghevesebb
volt közöttük Vasváry Pál. Hatalmas, ifjú athlétai alak. A kezében volt
egy tőrpálcza, agancsfogantyuval, azzal hadonázott, a míg egyszer a
meglódult tőr kiguvadt a hüvelyéből s egyet malmozva a levegőben,
keresztül repült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.
– Szerencsés omen! kiálta Petőfi.
A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utczára. Az «asszony»-nak nem
szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver: én azt a híres
párbajelintéző duplámat dugtam a zsebembe.
A többit úgy is untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg
az emberlavina? Milyen szónoklatot tartottunk a piaczon?
De nem elég a beszéd: tenni is kell valamit.
Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.
A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a «Talpra
magyar»-t kinyomatjuk censor engedelme nélkül.
A Landerer és Heckenast nyomda lett megtisztelve az erőszakolt
dicsőséggel.
A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit
kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrköztünk neki és dolgoztunk a
kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte,
«Potemkin»-nek hítták.
A míg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, az alatt az én
feladatom volt a hatvani-utczát egész hosszában megtöltő közönséget
szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.
Az én kedves hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy
égdöngető phrazist, a mit akkor hallott tőlem s még nem felejtett el.
–… nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, a ki meg tud halni a hazáért;
hanem a ki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!
Ilyeneket mondogattam én akkor!
E közben elkezdett esni az eső, ez a legreactionariusabb ellensége
minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az
egész utcza megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.
– Ejh, urak! menydörögtem én onnan az utczai szegletköről. Ha már az
esőcseppek ellen is ernyőt huztok fel, hát ha nem sokára golyók fognak
hullani, az ellen mit feszítetek ki?
Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem
hölgyek is. Egy pár közülök egészen oda furakodott a közelembe.
Az egyikben felismertem «Gertrud királynét».
Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos persa shawlba volt burkolva.
Kalap és öltöny ázott.
Már találkoztam vele egy párszor Szigligetiéknél.
Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak s
még egyéb véletlen is történhetik velük.
– Értünk se nagyobb kár, mint önökért, volt rá a válasz.
Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.
Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen
kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső
nyomtatványait.
Azt a jelenetet, – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad
lapok kézről-kézre lettek adva. «Szabadság! Szabadság!» Te első
napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdő betűje az Evangéliumnak!
Láthatóvá téve egy papirlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent
tudás fájának legelső gyümölcse. Minő tombolás támadt, mikor ezt a
tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a
földtekének!
Hejh, te sajtószabadság! Te hétfejü sárkány! De sokszor megharaptál
azóta! De én mégis áldom azt az órát, a melyben a tojásból kikelni
láttalak – és segítettem is benne.
A kezdő betü tehát le volt írva. – De még csak a kezdő betü.
Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejü népek csoportosultak a
láthatatlan zászló körül: hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja
azt meg az «ige»?
A sürü tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a
nyomda ajtajáig: onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry
Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megye házára.
– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. Innen engem
csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jőjjön ő
ide. Most mi vagyunk a «hegy»!
És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett
komoly férfiu: a szabadelvü tábor régi coryphæusai.
Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs: az én segédszerkesztőm az
«Életképek»-nél, a derék kis Sükey. (De a ki azért az ő asthmája mellett
is végigharczolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék
termetéhez még rendkivül dadogott is.
Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni,
odakapaszkodott mellém s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá
ezt a nevezetes jelkiáltást:
– Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!
De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket
visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy a mit eddig
tettünk, azt helyeselje s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy
ott a városi tanácscsal is elfogadtassuk a szabadelvü programm
pontozatait.
Az is szép jelenet volt. A városház terme zsufolásig tömve; a ki
beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt,
úgy, hogy utoljára az egész magisztratus, a vármegye, meg az én társaim
mind az asztal tetején álltunk. A láng terjedt! A polgármester, a derék
Rottenbiller a város erkélyéről hirdeté ki az ezerfejü sokaságnak, hogy
Pest városa magáévá teszi a tizenkét pontot. Ezzel aztán a lavina
magával ragadta a polgárságot is. De még azzal nem volt vége. Délután
özönlött az utczára a munkások tömege s valahonnan zászlót is
kerítettek, a három szent szó felirattal: «Szabadság, egyenlőség,
testvériség!» S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.
De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még
nem hallja azokat. Odamegyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a
dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az
állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, a ki a
népszabadság mellett irott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság
születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel
Táncsicsért Budára.
Erre a hirre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti
városházára s azzal fenyegetőzött, hogy ha Budára felviszik a sokaságot,
közénk fog kartácsoltatni. Próbálja meg!
Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a
másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai
kormány okosan viselte magát s a helytartóság versenyzett vele a
bölcsességben. Az excellentiás urak tudomásul vették a pesti
proklamatiot s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal
hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, a hol volt egy kis házikója, abban
lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább
halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy
világfelfordulásból semmit.
A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították
s a szinházban ingyen előadást tartottak; «Bánk-bán» lett rögtön
kitűzve.
De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur
bán jámbor oppositioját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett!
Mit lehetett tenni, II-ik Endre fényes udvarának, Bánk-bánostól, a
királynéstól félre kellett állni s komparseriát képezni Egressy Gábor
körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a szinpad közepére
lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.
Ez jó volt, de mind kevés volt.
Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózatot». A parterre
közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.
Ennek is vége lett.
Mit adjunk még?
A zenekar rázendítette a Rákóczy-rohanót.
Ez gyujtott, de nem oltott.
Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas
volt a diadalmámortól.
Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:
– Éljen Táncsics!
S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre:
– Lássuk Táncsicsot!
Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél, valahol kinn lakott
a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy
megtört, roskatag, beteg embert a szinpadra hurczolni, hogy ott, mint
valami hires muzsikus, hajtogassa magát a nép előtt.
De hát lehet feleselni a Leviathánnal?
– No fiaim, mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában, fel tudtátok
költeni a nagy szörnyeteget, de hogy tudjátok elaltatni?
Ifju barátaim megkisérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az
akadémia páholyából, Irinyi a kasinopáholy erkélyére lépve. Szavuk
elhangzott a népordításban.
A szinpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban
fokozódott; a karzatok dörömböltek: pokoli riadal volt.
Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a
szinpadra. Felrontottam a szinfalak közé.
Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi czafolástól;
lábaimon csunya nagy kalucsnik; a czilinder kalapom agyonázott: azt a
hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).
Körülnéztem, megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a
függönyt: a szinpadról akarom haranguirozni a közönséget.
Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel
mosolygott rám üdvözölve s kezét nyujtá. Az ő arczán nem volt ijedelem.
Egy háromszinü kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette
onnan és a mellemre tűzte.
Erre felhúzták a függönyt.
A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett
ujjongani s a lárma lassankint elhalljukozta magát.
Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket
hangoztattam:
– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja
körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit
élvezni.
Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember»
és «viszontlátás». Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!
Az a három szinű szalagcsillag kisegített.
– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai
dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harczosa:
ez külömböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három
szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian; kikben magyar vér és szabad szellem
lángol!
Ez aztán fordított a dolgon.
A háromszinű kokárda helyreállítá a rendet. A ki háromszinű kokárdát
akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tiz percz mulva a
szinház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a
háromszínű kokárda: a nemzeti kasinó urainak paletotján kezdve, a
napszámos daróczáig, s a ki köpenyegben járt, az a kalapjára tűzte.
Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet
szorítani.
… Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezt az egész episodot azért kellett elmondanom, hogy igazoljam, hogyan
került azon arczkép az én asztalomra, mely a tengerszemű hölgy mosolygó
arczát a kisértő iblisz tekintetével tudta kicserélni. Azóta négy hónap
mult el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S a milyen volt az eljegyzés, olyan volt a nászút.
Az én lakodalmamnál ágyudörgés, kardcsattogás volt a muzsikaszó.
Minő menyegzői éj!
Mikor a boldog vőlegény azt kérdi a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy,
mint én téged?» akkor egyszerre megperdül a dob az utczán, verik a
riadót: «Fegyverre polgárok!» Az olasz sorezred fellázadt a magyar
kormány ellen. Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a
gyülekező helyre; onnan egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a
Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal előtt le volt fegyverezve a lázadó
ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény, lőportól kormos arczczal s
újra kérdezheté a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?»
A választ szív érzi csak, száj nem mondja.
Azok voltak a mézes hetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a
szívben, kétségbeesve maga az isteni igazság fölött; a kik akkor tudtak
szeretni, azok nagyon szerettek.
S aztán neki a kietlen világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyutűztől
villogó éjszakán, a hátráló honvédsereggel együtt végig vágtatva az
alföldi hósivatagon: vendégszeretetlen tanyákon éjszakázni, a hol
reggelre ránk fagyott a bezárt ajtó s a dobpörgésre, trombitaszóra
fölkelni, tovább haladni. A kik itt is tudtak szeretni, azok nagyon
szerettek.
Az asszony mindenütt velem jött.
Elhagyta kényelmes otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját,
magát az isteni Olympot, velem türt éhséget, hideget, nyomort.
És soha egy panaszszavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha
minden reményem elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.
Szűk egy kis szobában szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén,
Debreczenben. A Gyuricza Péter tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez
képest. S az én királyném úgy dolgozott, mint egy rabnő, mint egy
szibériai számüzöttnek a felesége. Nem tréfából, nem truczból dolgozott;
nem játszotta a paraszt cselédet, komolyan tette azt.
A harczi koczka fordult; mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra
lépve. Budavára ostrománál is ott volt mellettem. Még azokban a rettentő
napokban sem hagyott el soha, a mikor éjente az ég szakadt a fejünkre.
A fényes diadalnapok után újra kezdődött a balsors. Az északi óriás ránk
zúdítá egész haderejét. Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat;
s aztán folytattuk a nászutat új kietlen vidéken, a hol duló népcsordák
elpusztítottak minden falut; tanyánk volt a négy kormos fal, pihenőnk a
félig elégett szalmaboglya; gyülölve az idegentől, rettegve az
ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, a melyhez betértünk.
A zürzavaros hadjárat aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra
kértem őt, hogy maradjon el tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését;
nem volt szabad elfogadnom ennyi áldozatot. Én hadd menjek egyedül
balsorsom elé.
A világosi katasztrófa után az én életem is be volt végezve.
A nagy óriás, a megálmodott dicső Magyarország széthullott atomjaira: a
nagy emberek mind porszemekké lettek.
Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súlynélküli, czélnélküli
porszemeknek.
Itt volt a minden végnek a vége!
A tengerszemű hölgynek a jóslata egész teljességében előttem állt.
Vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság. Huszonnégy éves voltam. És halott!
Hajdani főnököm, a catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti
vészbiróság elnöke, már megadta a példát. Ott feküdt előttem a világosi
fenyéren: önkezétől megölve; nem tudta túlélni azt a látványt, mikor az
utolsó huszár is ketté törte a kardját.
Ekkor megragadta a kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, a ki
szeret. Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el.
Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg
volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, a hová a hatalom el nem
jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellenséges
táboron, elvitt magával oda.
Ez volt «az a nő, a ki együtt jön velem.»
X. FEJEZET.
A HOL A VILÁGNAK NINCSEN SZÁJA.
Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, a hol a
világnak nincsen szája.
Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a
katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy
engem, ott a hol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a
feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny
híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár
felrobbanásakor.