a sok zajos mulatság, kaczérkodás, hivalkodás és unatkozás után ismét
egyedül lehettem s az árokpartról tele szedhettem a szalmakalapomat
nefelejtscsel, mint hajdan a szigeten; emlékezik ön rá, mikor önt
meglátogattam a gunyhójában? Oda is eljöttek a sárga rigók. Tudja, azok
a sárga rigók, a kik önnel szoktak beszélni. Önnek azt mondták: «bohó
fiu, bohó fiu!» nekem pedig azt kiabálták, hogy: «mi hát a jó!» – Az én
férjem, a jószágára visszakerülve, egészen átalakult; mintha kicserélték
volna. A nyalka dandyből tüzes mezei gazda lett. Korán kelt, egész nap
lóháton volt; egyik pusztájáról a másikra látogatott; a kalapja mellett
árpakalászokat hozott haza. Odahaza előttem csak a birkanyiratásról
beszélt, meg a szarvasmarhák nyavalyáiról. Volt neki ménese, gulyája s
erre az utóbbira különös büszke látszott lenni. Néha engem is
körülhordott könnyű neutischánkán az egész birtokában. Szép uradalom
volt! Egy nap be nem lehetett járni az egészet. A gulyáját is
megmutatta. Azt mondta, hogy ehhez fogható nincs az egész országban.
Törzsgulya! Nem értettem hozzá. Azt láttam, hogy nagyon nagy szarvaik
vannak az ökröknek. Hanem a gulyásnak az alakja igazán meglepett.
Valóságos ősember; a milyennek képzeljük azokat az ősmagyarokat, a kik
Ázsiából idevándoroltak. Barnapiros arcza ragyog az egészségtől, sűrű
fekete haja két vállát veri, hájtól fényes tekercsekben s aztán az a
napbanéző tekintet, délczeg magatartás, tulipántos szűr a félvállára
vetve, fehér gyolcs ruháját lobogtatja a szél s mikor felemeli a karját,
hogy a süvegét leemelje, végig csúszik rajta a lobogós ingújj: olyan kar
az, mint a bronzból öntött athléta szobroké. Megszólítám: «Péter! hát
igaz az, hogy kenddel szokott birkózni az én uram?» A megszólított
Hercules lesüté a szemét restelkedve s azt felelé: «Igaz.» – «De, hogy
még földhöz is tudja kendet ütni az uram a birkózásban?» – Erre a
kérdésre a Gyuricza Péter egyik válláról a másikra vetve a szürét s a
bajuszát kétfelé törülve, azt mondá: «Hát mikor földhöz tud ütni a
nagyságos úr, olyankor mindig öt forintot kapok.» – Ez hát a titka az
acrobatai diadaloknak. Azután a gulyás major tanyájára hajtattunk, mely
jó messze esik a karámtól, a hol a tulkok delelnek. Ott ízletes ozsonna
várt ránk, melyet a gulyás felesége készített számunkra. Tűzről pattant,
kaczkiás menyecske, hamis tolvajszemű, sugár szemöldökű; csupa élet és
frisseség. Igazi pusztai virágszál. Azon vettem észre, hogy sokat
nézegetek a tükörbe, összehasonlítást téve a magam arcza és az övé
között. Ozsonna után körüljártuk a majorságot, a gulyásné kalauzolt
mindenféle ólba. Nekem egy tövis ment a lábamba a czipőmön keresztül. A
gulyásné leguggolt és kivette a tövist. «Nem érzi már a tövist?» –
kérdezé tőlem, felpillantva tüzes parázs két szemével. – «A lábamban nem
érzem.»
Erzsike itt pihenőt tartott, a homlokát simogatva a két tenyerével,
mintha rendezni akarná az emlékeit.
– Valami tövist vittem magammal. Kezdett nekem gyanús lenni az uramnak a
nagy gazdálkodási buzgalma. Ez a serénység nincs az ő természetében. Egy
reggel ismét lóra kapott s magával szólítva az agarait, azt mondá, ne
várjam haza az ebédre, csak este jön vissza. Engem valami ösztön nem
hagyott nyugodnom. Kimentem a kertbe, onnan végig az árokparton a
tarlóra s aztán neki indultam gyalog a pusztának, keresztül a
répaföldeken és a kukoriczákon. Senki sem látott meg. A faluban delet
harangoztak már, mikor kijutottam a majorházhoz. A tarlón megláttam a
két agarat, a mint magukban hajtottak egy nyulat. Ejh, de felcsapni való
vadász az, a ki az agarait a maguk kényére engedi nyulászni!
Füttyentettem nekik, arra visszatértek; rám ismertek, körülugráltak. –
«Hol van a gazdátok?» – A kutya megérti, a mit hozzá szólnak. Az én két
agaram elkezdett csaholva előreszaladni, a fejét hátra-hátra vetve,
mintha integetne, hogy menjek utánuk, majd ők helybe vezetnek. Egyenesen
a tanyára vezettek. Bizonyosan azt hitték, hogy igen okos dolgot
cselekesznek. A mikor a konyhaajtón betoppantam, a kis szolgáló «Jézus
Máriát!» kiáltott s kiejté kezéből a fatálat, a miben valami tésztát
kevert nagy főzőkanállal. S a mint én a szobaajtó felé mentem, elállta
az utamat: «Ne tessék most bemenni!» – Én adtam neki egy pofont jobbról
is, balról is, azzal belöktem a kamrába s rázártam az ajtót. Azután
benyitottam a szobába. No, ott nem volt senki. Hanem a benyiló ajtaja be
volt zárva, a mi a parasztháznál mindig tárva szokott állni. Az asztalon
megláttam az uramnak a kalapját, meg a karikás ostorát. Nem csaptam
lármát. A gulyásnénak a gunyája oda volt rakva a lóczára. Én a magam
ruháit levetettem s felvettem az övéit rendre. A hogy most látja ön
rajtam.
Felállt és körülfordult előttem, hogy jobban meglássam.
– Azután kimentem a konyhába, felvettem a fatálat a földről, a mit a
szolgáló kiejtett a kezéből ijedtében. Szalonnás gombócz készült benne.
Én hozzáfogtam a gombóczok kiszakajtásához. Szépen kigömbölygettem
belőle tizenkettőt, kifőztem, jó hagymás levet habartam rá, aztán
beletöltöttem a mázos fazékba, meg is kóstoltam a levét, hogy nincs-e
nagyon elsózva? Akkor aztán bekötöttem a fazekat a szakajtókendőbe s
elindultam vele a karám felé. Még valami jutott eszembe. Azt az asztalon
heverő lovagkorbácsot is bedugtam a kendőm alá s magammal vittem.
A karám meglehetős messze van a tanyától; bizony jó későre kerültem ki a
nagy legelőre. A gulyás türelmetlenül várt már, felkapaszkodva a «látó»
fára; s mikor megpillantá a tarka ruhát, a delipiros kendőt, elkezdett
kiabálni: «Gyere csak, gyere! ilyen-olyan adta! Majd lesz dolga veled a
keresetlen fának! Most kell hoznod az én ebédemet? Mikor elharangozták
már a delet a faluban! Már megint a nagyságos uraddal enyelegtél, tudom!
De csak egyszer rajtakapjalak: tudom, hogy kicserzem a bőrödet a
karikással!» Mikor aztán odaértem eléje, a kendőt feltolva a fejemről,
akkor csak tátva maradt a szája: «Nini! a nagyságos asszony!» – «Az ám,
Péter, én főztem meg, én is hoztam ki az ebédet; a feleséged nem jöhet,
ott tanúl francziául az én uramtól. El is hoztam magammal az uramnak a
karikását; ott találtam a te asztalodon. Már most megverhetsz vele, a
kit akarsz: akár engem, akár a feleségedet.»
Itten elhallgatott.
Engedte, hogy találjam ki magamtól a többit.
Én elszomorodva rebegém:
– Szegény asszony!
Arra ő felkaczagott.
– De ne sajnálkozzék ön én rajtam. Én tökéletes boldog vagyok. Nem engem
vert meg a Gyuricza a korbácscsal. Most én vagyok az «asszony» a
gulyástanyán!
S ezt egész büszkeséggel mondá.
Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. A
milyennek Isten teremté az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés,
hazugság, gyöngeség.
Mikor éjszakára hazatér a «gazda», odajön a tűzhelyhez rágyujtani a
pipára. Aztán fenékig üríti az «irós» kancsót. Bor csak vasárnaponként
járja. Aztán azt kérdi, hogy: «van-e jó czibereleves, galambom?» Van
bizony, még pedig füstölt szalonnával, meg daragombóczczal. Ha készen
van, kitálalják, neki ülnek. Egy közös nagy tálból esznek czinkanállal.
Nem kell ott kinálás. Vizet maga hoz az asszony a kútról. Felét maga
üríti ki a gazda, aztán odaadja az asszonynak: igyál te is! – Ha nem
becsülné az asszonyt, azt kivánná, hogy elébb igyék az a kancsóból,
nehogy megrontsa az urát.
S aztán nem sokat vesződnek a csillagvizsgálással s a világ ezer bajával
sem törődnek. Nyitott ajtóknál alusznak, a négy komondor elég jól
megőrzi a házat.
Reggel három órakor már felkel az Erzsike. Kimegy az istállóba, a
teheneket megfejni, mire pitymallik, már készen kell lenni. A kis
fejős-szék most az ő trónusa. A habzó friss tejet aztán köcsögökbe önti,
a szolgálóval együtt leviszi a pinczébe. Mire a csordás tülköl, már ki
kell hajtani a teheneket; azok másutt legelnek, mint a törzsgulya.
Azalatt a gazda elkölti a maga reggelijét: paprikás szalonnát zöld
hagymával, jó papramorgóval, úgy indul ki az akolból kieresztett gulya
után. Csak azért pattogat olyan nagyokat az ostorával, mert tudja, hogy
ott áll a «valaki» a kis ajtóban, a ki utána néz. Akkor azután hozzá
kell fogni az aludttej lefölözéséhez, a tejfelt megköpülni, a vajat
megköveszteni. Ha ez megvan, hozzálátni a kenyérdagasztáshoz, a
szolgálóval befűttetni a kemenczét; azalatt kiszakasztani a tésztát, a
parazsat kihuzni a szénvonóval, a kemencze fenekét kiparáholni a nedves
peméttel; azután a sütőlapáttal bevetni a kenyeret; (előbb azonban
kisütni a lángost, mert azt a «lelkem» nagyon szereti); végre
körültapasztani a «tévőt» agyaggal, úgy halmozni eléje a kihuzott
parazsat s pontban eltalálni, mikor kell a kemencze száját ujra
kibontani s a kenyereket kiszedni. Ez idő alatt a tűzhelyen el lehetett
készíteni a füstölt szalonnával megteremtettézett «fordított kását», azt
azon fazekastól kivinni szaporán a karámhoz, hogy mire a déli harangszó
hallik, már ott legyen az étel a leterített bundán. Ebéd után aztán a
nagy vadkörtefa árnyékában egyet szunnyadni a gyepen, a kötényét az
arczára terítve; – majdan hazatérve, elővenni a tilolt kendert s
hozzáfogni a gerebenyezéshez, hogy mire a gazda megjön, asszony, cseléd,
mind a guzsaly mellett üljön, együtt dalolva az idei nótát: «Lyányok
fonják a lenszöszt. Beszélgetnek egymás közt. Jaj anyám, a fonás! Nehéz
a várakozás». A míg aztán a malaczok hazajönnek, nagy röfögve estefelé s
követelik a moslékot. Csupa gyönyörüség az ilyen élet!
Én kétkedve vonogattam a vállamat.
– Meg fogja ezt kegyed unni.
– Megunni? Hát nem emlékszik ön rá, mikor ott a kis deszkagunyhóban azt
mondtam önnek, hogy ez az élet az én eszményképem? Nádasgunyhó és
szalmaágy. Ön akkor nekem hirről, dicsőségről beszélt… Tulokbőgés,
kolomphang, ostordurrogás az én örömem. Már akkor is az volt. S hogy
időközben megtanultam ismerni a nagy világot, az nem változtatott meg.
Undorral teltem el minden iránt, a mi palotákban van. Azok a félférfiak,
azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a
czeremoniázó bűnösök, azok az etiquettetartó, erkölcsbiráló mintaképek,
a kik mindennap végig vétkezik a tizparancsolatot, a kik versenyeznek a
balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én
mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész
bűn. Inkább az olyan férfi, a ki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát
evett, mint a ki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy conferentián
volt. Megutáltam a parfümöket s vágyom a bűz után. Nincs se Felix
Rachelnek, se Viardot Garcia asszonynak oly pompás salonja, mely
tultegyen egy tehénistállón; s a hires «Hamilton-ágy», a melyben száz
arany egy éjszakai alvás, nyomoruság ahhoz a friss szénából vetett
ágyhoz, a melyen én alszom. Higyje el ön, hogy én tökéletes boldog
vagyok.
– Elhiszek én már mindent, csak egy körülményt nem tudok megérteni.
Hogyan lehet az, hogy kegyednek ezt a boldog idylljét nem háborítja meg
semmi? Hát az az ember, a kit ez a kegyed boldogsága olyan átkozott
közelről érdekel, nincs már a világon? Bagotay Muki létezik még valahol?
– Úgy gondolom, hogy létezik.
– No és ha létezik, nem folyik-e már többé vér az ereiben, hanem savó?
Belenyugszik-e, hogy a száz ökrének a szarvait ezentul mind ő viselje? A
hatalmas, gazdag földesur, megyei tisztviselő és azon fölül az ön
paraszt ideáljának a gazdája. Ezer villám! Ha én vagyok a helyében!
Erzsike gunyos mosolylyal tette össze a kezeit a térdei fölött.
– Nos? Ha ön volna a Mukicza helyében, hát mit tenne?
– Hát bizony nem hivom párbajra a Gyuricza Pétert, hanem arra az egy
napra felfüggesztem a democratia elveit a szegre s összeszedem a
hajduimat, béreseimet, rajta hajtok a gulyáson s úgy eldöngettetem, a
hogy csak illik s kidobatom az egész hivatalból; más gulyást fogadok, az
asszonyomat pedig odakötöm a lovam nyeregkápájához s úgy hurczolom haza
a kastélyomba! Ha én vagyok a Bagotay Muki feleségének a férje!
Csakugyan tűzbe jöttem. Csak azután vettem észre magamat, hogy hát «Mi
nekem Hecuba?» Miért bántom én a Gyuricza Pétert?
Erzsike pedig szive szerint nevetett.
– Hahaha! Csakugyan azt tette volna velem? A ló mellé köt s korbácscsal
ver hazáig? Akkor hát sajnálom, hogy mégis nem önt választottam. Milyen
derék dolog volna, ha eldicsekedhetném vele, hogy viselem a testemen az
«ön» ütéseinek nyomát. Ugyan mondja ön: ütött ön már meg valaha valakit,
a ki önt vissza nem üthette?
El kellett hallgatnom.
– Hagyja ön ezt! Ön nem tudna olyan jó Bagotay Muki lenni, mint a milyen
Bagotay Muki volna ő maga, ha lehetne. Hiszen megpróbálta ő azt, a minek
a reczeptjét ön most kiadta. Másnap mindjárt odaküldte az ispánját,
azzal a szóbeli üzenettel a Gyuricza Péterhez, hogy rögtön takarodjék ki
a jószágából, engem pedig az ispán vigyen haza brevi manu. Az ispán
addig henczegett, erőszakoskodott, a míg én jól pofon nem felejtettem;
erre aztán a Gyuricza Péter is vérszemet kapott, nyakon kapta az ispánt
s úgy kidobta a házból, mint egy tacskó-kutyát.
Másnap aztán már erősebb rendszabályokhoz folyamodott a sértett
férjibecsület. Most már hat vármegyei pandur jelent meg a tanyán
kardostól, puskástól. Mi a Péterrel együtt künn voltunk a karámnál. Oda
jöttek utánunk. Azonban a Péter sem volt rest, hirtelen összekurjantotta
a bojtárjait, négyen voltak, furkósbotra kaptak, a négy komondor is az ő
pártjukon volt; ne is álmodja az a hat pandur, hogy elbánjon velük. A
pandurkáplár fenyegetőzött, hogy ha ellenállnak, lövetni fog. Én aztán
odaugrottam a Péter elé s azt mondtam neki: «no, hát ide lövess!»
Utoljára a nagy lármára, kutyaugatásra maga a rideg marha is megvadult;
egyszer csak kirugtat a seregből a nagy vén bika s neki rohan a gazdáját
szorongató panduroknak. Azok aztán futottak hatan hétfelé; az volt a
boldogabb, a kinek a csákója ott nem maradt.
– Hisz ez már valóságos hősköltemény.
– Az ám! De még nincs vége. E második roham visszaverése után a Muki
egész komoly hadjáratot szervezett. Egy este, a kémül kiküldött szolgáló
rémülve jött a tanyára, hogy a nagyságos úr kiadta a rendeletet, hogy
másnap valamennyi jobbágya jöjjön fel a kastélyudvarra, dorongokkal,
cséplőkkel, vasvillákkal felfegyverkezve; a hajduinak, vadászainak
puskákat osztott ki éles töltésekkel; holnap jön a nagy hadd el hadd. Jó
lenne elszöknünk idején. Csak azért sem szöktünk!
– Hát aztán mi lett a vége?
– Nagyon furcsa vége lett ennek. Mikor már legnagyobb volt a veszedelem,
akkor küldött a jó sors egy szabadítót, egy jó barátot, a hogy szokás a
jó drámákban, a ki hatalmas kézzel közbenyult és elfordította a
fejünkről azt a csapást.
– S ki volt az a jó barát?
– Hát ugyan ki lett volna más, mint ennek a szép szőke szakállnak a
viselője? S ezzel gonosz mosolygással czirógatá meg az államat.
– Én? Hisz sohasem voltam én önöknek tájékán sem.
– Hja, a költőknek is hosszú kezeik vannak. Hát épen akkor, a midőn a
Muki a parasztjait fegyverbe öltöztette, kiáltotta ön ki itt Pesten a
szabadságot. Repült a hir szerteszét az országban; kiütött a forradalom.
Pozsonyban már azt beszélték, hogy Petőfi és ön ott állanak a Rákoson,
negyvenezer parasztnak az élén s kezdik az új Dózsa-háborut. A Mukicza
jobbágyai is feltódultak a kastély udvarára, de nem azért ám, hogy vele
brachiumra menjenek, hanem, hogy követeljék a szabadságukat: «Nem
robotolunk többet, nem adunk dézsmát, nincs füstpénz!» Kiütött a
szabadság. Erre a Mukicza úgy megijedt, hogy a kastély hátulsó ajtaján
szökött meg a komornyikjának a ruhájában s az országból is kifutott.
Azóta hirét sem hallani. Hát így fordította el az ön hatalmas keze a
nagy veszedelmet a mi árva fejünkről. Ittunk is aztán nagyot az
egészségére.
Erre a sikerre csakugyan nem számítottam.
– No hát, mondám, Bagotay Nepomuk János urral elkészültünk volna
ideig-óráig: (mert hisz egyszer az is észreveszi majd, hogy
Magyarországon nincs Dózsa-háboru s visszatér ujult erővel), de mit szól
mindezekhez a nagyságos mama?
– Rátértem volna én erre, ha ön nem kérdezi is. Hiszen épen ez hozott
ide önhöz. Egy szép este, mikor a kukoriczaföldről hazatértem, a
kötényem teleszedve paszulylyal, ott találok a tanyánk ajtajára
kiszegezve valami hivatalos irást. A jurátus, a ki hozta, nagy örömére,
senkit sem talált otthon s az ajtóra szegezte az idézést. Abból tudtam
meg, hogy a Muki válópört indít ellenem, házasságtörés alapján. Ki van
tüzve a terminus, a mikor bevett szokás szerint, meg kell jelennünk, itt
meg itt, a papnál: a kibékítés megkisérlése végett. Hat hét mulva még
egyszer megkisérli a pap a szépséges kiegyeztetést, akkor aztán, ha nem
sikerül, kimondja, hogy «Vigyen benneteket az ördög!» S megyünk a
biróhoz.
(Most már kezdtem sejteni, hogy minek köszönhetem ezt a látogatást.
Szerettem volna bevágni az útját azzal a szóval, hogy: «Nem vagyok ám én
prókátor, azért, hogy diplomám van hozzá.» De hát csak hagytam
beszélni.)
– Én rögtön levettem az ajtóról a hivatalos irást s a kis szolgálótól
beküldtem a városba, az anyámhoz. Magyarázat végett azonban levelet is
irtam hozzá, a mi nem ment minden akadály nélkül, mivel hogy a Gyuricza
Péter tanyája sehogy sincs ellátva irodával. Előbb tintát kellett
csinálnom czigány-meggyből, aztán tollat faragnom bicsakkal. Papiros
helyett szép sima kukoriczafoszlányokat használtam.
– Mint az egyptomiak a papyrust.
– Hát ha a Faraók leányainak jó volt a papyrus, miért ne lett volna
nekem jó a kukoriczahártya? Megirtam a mamának mindent, a mi történt.
Eljárásomat teljesen igazoltam. Ha egy csepp méltányossága van, el kell
ismernie, hogy olyan igazam van, mint a nap. A Muki elvette a
Gyuriczának a feleségét, én a «talio» törvényénél fogva «szemet
szemért», elvettem a Gyuriczát. Ő megindította a válópert ellenem, a
Gyuricza megindítja a válópert a felesége ellen. Egyenlő jogalapon
állnak mind a ketten. Én azután, a mint a kettős elválás végbemegy,
azonnal megesküszöm törvényesen, az én választottammal s leszek, a mint
már eddig is vagyok, Gyuricza Péterné. Még önre is hivatkoztam a
levelemben.
– Én rám?
– Igen. Felhoztam, hogy nincsen többé külömbség parasztok és nemes
emberek között; lám, ön is elhagyta «Márczius 15-ike» óta a nevéből a
kiváltságos ypsilont s most simpla «i»-vel irja a nevét. Már pedig ön
«dicső hazafi». És így a Gyuricza Péteren sincs mit szégyenleni. A kit
én azonban nem hagyok meg gulyásnak, hanem, a mint a mama megküldi az
örökségemet (a mit a Muki még el nem költött), azonnal veszek a
Gyuriczának egy pusztát s ott leszünk önálló birkások.
Most már kezdett ez a dolog mulattatni.
Elképzelhettem azt a hogarthi csoportozatot, mikor az a hölgy-trio a
kukoriczaháncsra irott levelet végig syllabázta.
– No, és mi volt erre a válasz?
– Azt ön olyan könnyen kitalálhatja, mintha előtte volna. Azt felelte a
mama, hogy megtagad minden rokoni összeköttetést velem; nem kapok tőle
egy krajczárt sem s többet be ne merjek lépni a házába, a ki ilyen
szégyenbe döntöttem az egész családot.
– Volt erről tudomása a Péternek?
– Meg kellett neki mondanom, mert a mama a levél vivőjét, az én
szolgálómat is agyonijesztgette: hogy ha még egyszer be mer jönni a
városba, elfogatja, kikötteti a pellengérhez (pedig nincs is) és
megkorbácsoltatja; úgy hogy a pila nem volt többé semmi igérettel és
pofonveréssel rávehető, hogy még egyszer bemenjen a városba. Ezt a
Péternek is megmondta. Inkább itt hagyja veszni a bérét. Pedig hát
minden hetivásár napján be kellett vinni a városba a turót, meg a vajat.
Ez képezi a Péternek a jövedelmi kútforrását. Mit tegyek most? Azt
teszem, hogy beviszem magam a városba a turót, meg a vajat.
– Kegyed? Hogyan?
– Hát bizony nem üveges hintóban. A város mindössze két órajárás a
tanyához, toronyirányában. A parasztasszonyok ugy szokták, hogy
megraknak egy vékát az eladó áruczikkeikkel, azt felteszik a fejükre.
Van olyan posztószélből csinált koszorú, a mit alá tesznek, hogy nem
nyomja a fejet s megkönnyíti az egyensulyozást.
– S kegyed is úgy tett?
– No hát persze! Értem sem nagyobb kár, mint más szegény ember
leányáért. S tulajdonképen az a hetivásárra járás a parasztasszonyoknak
olyan jó mulatság, mint mikor az úrhölgyek a promenad-concertbe mennek.
Csak egy kis baj volt vele. Az, hogy az idén a belvizek mind kiáradtak s
valamennyi kaszáló, legelő, a mi a tanyánk és a város közt elterült,
mind egy sík tengerré változott át s nekünk azon kellett keresztül
gázolnunk.
– Hogyan? A vízáradáson keresztül?
– Hiszen nem igen ért a víz térden felül, csak néhol, az erek mentén,
kellett egész magasan felakaszkodni: az ember azalatt a csizmáit
felakasztotta a véka fülére. Úgy járják ott az utat az asszonyok mind.
– S kegyed is neki vágott ennek az útnak?
– Oh, de hányszor! Lehetett volna ugyan a töltésre is kimenni, de akkor
be kellett volna térni a faluba, négy órai kerülővel s a töltésen térdig
érő sár van; a laposon pedig igen kellemetes a járás, a puha pázsit nem
szúrja az embernek a talpát s pióczák sincsenek.
– Nem látta önt meg valaki?
– A ki akart. Hát mit bántam? Nekem jól esett a vízben a sétálás. Mintha
csak a trouvillei fürdőben mulattam volna. Ott még annyi öltözet sem
volt rajtam. A városhoz érve, aztán rendbe hoztam a ruháimat, felhuztam
a csizmámat s mentem vajat és turót árulni egyenesen az anyám háza elé.
Az igen jó állás. Szegletház, két utczára, egy piaczra szolgál.
– S nem ismerte önt fel valaki?
– Dehogy nem! Minden ember rám ismert. Még a helypénzszedő biztos is. El
is engedte a helypénzt, mivel hogy «városbeli» vagyok. A hajdani
gavallérjaim odajöttek, mind megvették a vajamat; utoljára csipetenkint
árultam a turót: még úgy is kelete volt. Soha a Gyuricza Péter annyi
pénzt nem látott vajból meg turóból, mint a mennyit én ez alkalommal
hazavittem neki.
– Hát a nagyságos mama?
– Az, szegény nem tehetett egyebet, mint hogy valamennyi ablakán
lezáratta a salugádereket, fényes nappal. Én aztán a vaj árából
bevásároltam az otthon szükséges kősót és dohányt, beleraktam a vékába s
azt megint a fejemre téve, visszatértem az árvizen keresztül azon az
úton, a melyen jöttem.
– S ezt többször is megtette kegyed?
– A hányszor hetivásár volt. Néha esős idő is volt: olyankor a
parasztasszony a felső ruháját a fejére szokta borítani; ez az esernyő.
Azt is csak meg kellett szoknom. Volt egy pár pajkos városi ismerősöm, a
ki megtette egyszer azt a tréfát, hogy ladikot hozatott a Dunáról az
árvízre s mikor én megindultam a gázoló útra, utánam evezett. Az sem
nekem volt baj, hanem nekik. Utoljára még pórul is jártak vele, mert a
többi parasztmenyecskék, a kik velem együtt jöttek, rájuk förmedtek,
mint a siserahad. Kicsavarták a kezükből az evezőt s úgy hagyták ott
őket a víz közepén, össze-vissza locsolva.
– De már csak kiszáradt az a víz azóta? kérdezém én haragosan.
– Ejh, de mérgesen kiált rám! Ki hát! Most már szárazlábbal járjuk, csak
az ereknél kell még levetni a czipőt. De, édes istenkém, mennyit
eltrécselek én itt s még sem jutok az elevenjére. Mert hát azért jöttem
én most kegyelmedhez, édes, kedves fiskális úr, hogy minekutána a
békéltetésre sem én nem jelentem meg a papnál, sem a régebbik uram,
annálfogva most már biró elé kéne menni; aztán meg az anyámasszonyt is
meg kellene admoneálni, hogy azt a kis jussocskámat adná ki, hát nem
vállalná-e el az ügyemet? megszolgálnám szépen.
Megmondám neki, hogy nem gyakorlom az ügyvédséget. Válóperekről még csak
fogalmam sincs. Ezt nem tanítják az iskolában.
Ekkor aztán komoly hangon beszélt. Elmondta, hogy nem is várta tőlem,
hogy én vállaljam el az ügyét, hanem azért keresett fel, mivel úgy
értesült, hogy az én jurátuskorombeli princzipálisaim igen tekintélyes
ügyvédek, azokra szeretné bízni a kettős perét. De attól tartott, hogy
ebben az öltözetben el sem fogadják, hitelt sem adnak a beszédének,
azért arra a szivességre kér, hogy irjak mellette egy ajánló-levelet a
«Molnár és Verhovszky» ügyvédi czégnek, barátságból, – vagy akármi
árért.
– No, ezt megtehetem – ingyen.
A levélirás végett le kellett ülnöm az iróasztalomhoz.
– Szabad belekukucskálnom a levélbe, hogy mit ir felőlem?
– Tessék.
Nem is vehettem tőle rossz néven ezt a kiváncsiságot.
– Majd én segítek, – mondá aztán naiv enyelgéssel s odaállt a hátam
mögé.
Hanem mondhatom, hogy ugyan furcsa módja volt az irnisegítésnek. Egészen
odadőlt fölém, úgy hogy az ajkának a forró leheletét éreztem az arczomon
s a szivének a dobogását a vállamon.
El is rontottam az első levélpapirost, a tavalyi dátumot jegyezve
feljül. Azután meg nem jutott eszembe a cliensemnek a neve s egészen más
szavak jöttek ki a tollamból, mint a mikre gondoltam; majd meg a
legegyszerűbb szórakást is eltévesztettem s írtam olyan stylusban, mint
egy conjugista diák. Végre ki nem tudtam keveredni egy megkezdett,
hosszu frázisnak a hinárjából. – Mikor az ember két szív dobogására
kénytelen hallgatni!
Ugyanazon az íróasztalon volt az említett arczkép is. Nem volt rá időm,
hogy azt eltegyem a fiókomba. De hát minek is rejtettem volna el?
Tartozom én «ő előtte» titkolódzni?
Az íróasztalommal szemben volt a falitükör.
Egyszer, a mint egy engedetlen szót keresve, felemeltem az irásból a
fejemet, meglátom a hátam mögött álló nőt benne.
Ah, minő arcz volt az!
Nem a levelembe nézett, hanem arra az arczképre. A szemei lefelé
forgatva, feljül kilátszó fehéreikkel; a nagy sűrű pillák, mint a sas
szárnyai csapkodtak gyorsan alá. Az ajkai szét voltak huzva s
összeszorított két fogsor villogott elő közülök. A szemöldökei
vonaglottak, mint a kigyók. Fujt arra a képre, mint egy macska.
Ezt én a tükörből láttam. S annak a tükörnek az a sajátsága volt, hogy
zöldet mutatott. Ettől a bűvszínezéstől úgy tünt fel a hátam mögött álló
szép asszony, mint az ezeregyéji iblisz, a ki a szeretői vérét kiszívja
s a holtakat tánczolni viszi.
Bevégeztem a volt princzipálisaimhoz írt levelet.
Aztán felszárítottam itatóspapirral. A porzót gyülöltem mindig; úgy
voltam vele, mint Széchenyi István, a ki, ha porzós levelet kapott,
elébb odaadta az inasának, hogy vigye ki és kefélje le.
Mielőtt azonban összehajtottam volna a levelet, hátrafordultam s
odanyujtottam azt neki.
– Tessék elolvasni.
Már akkor a fenyegető rémkép nem volt sehol. Az iblisz átváltozott
kaczkiás menyecskévé.
– Hát hogy tudja ön, hogy nem olvastam még ezt a levelet? – kérdezé
csodálkozva.
– Megsugta azt nekem a kis ujjam.
Erre aztán elnevette magát s eltolta magától a levelet.
– Bizony nem olvasom én el. Tudom, hogy ön a legjobbat irta rólam.
Én aztán összehajtottam a levelet, lepecsételtem, ráirtam a czímet:
«Molnár József és Verchovszky Sándor ügyvéd uraknak» s odaadtam a
kezébe.