magamtól is. – S azzal eltettem azt a zsebembe. – Nem jön az ide többet
vissza.
A mama és a nagynéne ostentative foglalkoztak Mukival, sajnálkozó
részvétüket kifejezve, a mitől az egészen megvadult.
Én kihátráltam, minden bucsuzási kisérlet nélkül.
Az Erzsike azonban utánam futott s az ajtóban utolérve, megfogá a
kezemet, meleg hangon sugva:
– De ugy-e, ki fog engemet jól igazítani?
– A képet igen.
*
Egy óra mulva a gőzösön ültem s néztem az elmaradó füstöt, mely
szülővárosomat eltakarta. Úgy volt, mintha temetésről térnék vissza.
VII. FEJEZET.
VILÁGFÁJDALMAS ÁLLAPOTOK. «MARADJ, VAGY FUSS!»
Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az iróasztalomon; az
egyiket Várady Tóni irta, meghivott az újszülött fiának a
keresztelőjére; a másikban Petőfi tudatta velem a végbement házasságát
Szendrőy Juliával; most a koltói Teleky-kastélyban töltik a boldog
napokat.
Mind a két barátom velem egyenlő sorsu szegény legény volt. És a
hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok
leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhizelegve,
anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a
szerető hölgyek a szülői kitagadás sulyát hurczolva magukkal, követték
mégis a kedvesüket.
Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem
neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem.
Petőfi azzal bizott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas
szállást, a hol ők és én együtt lakhassunk.
Én csakhamar találtam a dohány-utczában egy csinos első emeleti szállást
három szobával és a hozzá tartozókkal, a mi alkalmasnak látszott; az
egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek
hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.
Őszre beköltözött az ifju pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy
öreg szolgám. Egyszerű butorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy
jött el hazulról, kelengye nélkül; még csak egy divatos kalapja sem
volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt
vágva, úgy nézett ki, mint egy kis fiu.
Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Juliának az volt az
egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul s aztán ebéd fölött (a
mit a «Sas»-ból hozattunk) beszéltünk angolul, egymás rovására mulatva.
És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.
Ez olyan, mintha valaki a poklot még meg is paprikázza.
Ezen korszak alatt jelentek meg az «Életképek»-ben bizonyos
«Aggteleki»-től «Viszhang szavai» czím alatt több rendbeli költemények,
állítólag egy művésznőhöz irva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a
költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (daczára annak, hogy a
versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki
ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után,
sem vagyok olyan vén, mint a milyen életunt, decrepitus, halálra vágyó
ficzkó volt az a bizonyos Aggteleki.
De ugyanez a keserű, világgyülölő hangulat vonul végig minden egyéb
akkor irt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg
képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik
valamennyi akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak
utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz utról. Maga bevallá, hogy
a «Hóhér kötele» czímü regényét az én «Nyomorék naplója» czímü
elbeszélésem hatása alatt irta; a mi azután a szörnyetegségek
netovábbja.
Ki tudja hová építettem volna fel ezt a Bábeltornyot, ha egy egészséges
földindulás le nem dönti.
Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arczképet
kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könyeztek.
Én titkolni akartam azt; resteltem nagyon.
– Így van ez jól, fiu – mondá ekkor, – szükség van a világban most olyan
emberekre, a kik nem boldogok.
Emlékezetes egy mondás!
Akkoriban irta ezeket: «Véres napokkal álmodom». – «Dalaim». Ez égverő
végstrófával: «De mit tür a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy
lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, azt a rozsda rágja le
kezéről?»
Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban
felakasztva a franczia forradalom főfő vezetőinek remek kőrajzu
arczképei. Ez volt az egyedüli fényüzése, Danton, Robespierre,
Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől
együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Juliának
madame Roland. És azután beszéltünk a «véres napokról». Nem soká lesz az
már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.
Más ép eszü ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki
ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a
lelkiállapotomhoz: meggyujtani magamon a Dejanira-köntöst s aztán
kiszaladni a nép közé, hogy az is gyuladjon tőlem lángra.
«Férfi sorsa a nő!»
Ha akkor az a hölgy, a mikor utoljára a kezében volt a kezem, azt
mondja: «maradj itt!» bizony ott maradok. Bizony beérem a magam kis
boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószinüleg
királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor
barátságos lakomázás végén a kollegáim szörnyeteg mondatokat idéznek a
legelső regényemből, a melynek egy-egy defectus példánya még valamely
antiquarius kaczatjai közül curiosumképpen előkerül.
Így lett volna, ha az a hölgy azt mondja, hogy «maradj».
Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy «fuss!» hát akkor futottam volna én
is a futó csillagok utján, a merre a többiek.
Hisz azok közül, a kik márczius tizenötödikén velem együtt ott álltak a
népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy «itt a népszabadság
napja!» az én szép, fiatalarczu, lángszivű munkatársaim közül hárman
tüntek el, az akkor kimondott szóért: «szabadság», úgy, hogy a sirjukra
sem találni, Petőfi, – Vasváry, – Bozzai.
És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a
kozáklándzsa, akár az a granátszilánk, mely azt a hármat megölte…
Ha a hölgy azt mondja: «fuss!»
Sorsom feladta a talányt: «vagy élni elfeledtetve, vagy ifju halálomról
megemlegettetni».
«Maradj!» vagy «fuss!»
Ekkor azt mondta egy hang:
«Menj! De együtt megyünk!»
De ez nem a tengerszemü hölgy hangja volt.
*
Egy reggel Petőfi kaczagva ront be a szobámba:
– Hahaha! Akarsz nevetni? Fogadd ezt a «Honderüt».
S kezembe adja az ellenséges lap legujabb számát.
A szemem egyszerre megakadt rajta, a mi olyan nevetni való volt. –
Szülővárosomból pompás leirása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepumok
János úr és a világhírü szép hölgy között végbement. (A nevét nem
olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párisban fogja élvezni.
Hahaha!
VIII. FEJEZET.
GYURICZA PÉTER FELESÉGE.
A márcziusi napok után elköltöztem Petőfitől más szállásra. Annyira
felvittem a dolgomat, hogy magam tarthattam már saját butoraimmal
ellátott két szobás garçonlakást. – Ez tulajdonképpen csak az én
beköltözésemmel lett garçonlakás; mert előttem egy öregecske hölgy
lakott benne, a ki cselédszerzéssel foglalkozott. Ismerte mindenki a
«mámit». Ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti casino palotája és a
most épült vas-ház közötti két emeletes házban: udvarra.
Én nagyon meg voltam elégedve a lakásommal, mely az én életföladatomnak
egészen megfelelt; csak az az egy hátránya volt, hogy az a sok
odaszokott szakácsné, szobalány, pesztonka egyre rám nyitogatta az
ajtót, azt gondolva, hogy én fogok nekik helyet szerezni. Sokszor
kivertek a munkából. – Azután még gyanuba is keverhette az embert az a
sok vászoncseléd, a ki az ajtómra járt. – Az átelleni szállás
korridorjáról éppen oda lehetett látni az én ajtómra. S azon a szálláson
Laborfalvy Róza lakott. Resteltem volna, ha valami rosszat gondolna
felőlem.
Nem voltam már világfájdalmas, sőt privátfájdalmas sem.
Ismét belejöttem az arczképfestésbe. Egy karcsu, magas hölgy, fehér
atlasz ruhában, nagy fekete szemekkel, vállig omló szénfekete angolos
hajfürtökkel volt készülőben a támlányomon; az utolsó ecsetvonásokat
tettem rajta, az eredetinek nem kellett modellt állni. (Ez a kép ma is
megvan nálam.)
Egyszer csak kopogtatnak az ajtómon. «Szabad!» Kinyitják, belép rajta
egy kaczkiás paraszt menyecske.
Ihol van ni! Már megint egy dajka, a ki helyet keres.
– Nincs semmi! Nem lakik itt a czupringerné! – mondám én mérgesen, az
arczképemmel levén elfoglalva; s aztán, hogy az alkalmatlankodó még sem
vonult vissza, elég nyersen rivalltam rá: «no hát csak Isten hirével
odább, hugám».
Erre a paraszt menyecske elnevette magát.
Mintha én ezt a nevető hangot már hallottam volna valaha.
Oda fordultam, ránéztem; és mentül tovább néztem, annál jobban
elámultam.
Delipiros viganó volt rajta, sárgazöld virágokkal, a fölött sötét kék
damisz kétszél kötény, fekete selyem pruszlik, puffatag ujjakkal. Azon
fölül a derekán átkötött pálmavirágos cziczkendő, a fején tarajos
főkötő, kikeményített czérnacsipkékkel fodrozva; a karjára öltve hozott
egy füles, födeles kosarat.
Az arcza barnapiros volt a napsütéstől s valami dévaj ördögöcske
incselkedett a nevető vonásaiban. – Nem akartam hinni a két szememnek.
– Hát nem ismer rám? – szólalt meg nevetésre hajló hangon. – Én vagyok,
az Erzsike!
Láttam ám, hogy az, de el nem tudtam gondolni, hogy mi oka lehet rá,
ebben a maskarában járni végig fényes nappal Budapest utczáin és éppen
nálam látogatást tenni.
– Bagotayné asszonyság? – hebegém zavarodottan.
– Oh, nem vagyok már Bagotay Mukiné, hanem Gyuricza Péterné.
– Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné?
Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a
kezeit.
– Hát maga ezt nem tudja? Hát nem irták meg hazulról?
– Rég nem kaptam onnan levelet.
– De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, a milyen nem volt a
városunkban a «franczia-futás» óta. Ön pedig lapszerkesztő!
– Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel.
Erzsike arcza úgy égett: a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte
tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló szinét.
– Úgy kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn.
A lépcsőre fogta rá az arcza lángolását.
Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene ültetni nálam a
látogatót. Megkináltam a pamlaggal.
– Oh nem! Oda nem! Az uri asszonynak való! Jó lesz nekem itt, – mondá s
azzal leült a ládámra; a karján hozott kosarat letette maga mellé. «El
vagyok ám fáradva igazán; Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig
gyalog».
– Hiszen gőzhajó jár.
– De az «uram» nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember
sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm.
Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne:
egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva; valószinüleg
sajt és fokhagymás kolbász.
– Ennek még visszatérőben is el kell tartani.
Bennem ez a cynismus visszás érzést keltett.
– De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, a
mit itt most kegyed játszik, vagy mi?
– Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem
maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok
maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: – nem
hogy kiirjon valahogy az ujságba, hanem, hogy tanácsot adjon.
– Én adjak «kegyednek» tanácsot?
– Hát kitől kérjek mástól? Az egész világ elitél, eltaszít. Pedig
senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, a kit
megbántottam – keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet.
Ilyen ám az asszonyok logicája!
Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Speculatio volt
tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek.
– Hát, hogy az elején kezdjem, folytatá a hölgy hosszú szempilláit
lesütve, odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem; megültük a fényes
lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is
irták az ujságban. Hogyne? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép
leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával? Az egyik visz százezer
forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát
négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános
irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a
vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani magukban: «egymáshoz illő pár!»
Ah, csak ez az egy gyönyörüség maradt meg belőle a szivemben, mikor a
templomból kilépve szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: «ugy-e,
irigykedtek rám?»
Erzsike folytatá: «A templomból egyenesen hajtottunk a férjem
kastélyába; megszámláltam, harminczkét hintó kisért bennünket odáig.
Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször
aztán himzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi
szobámba kisértek. Remekül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt
vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klarinét hangja
fölhangzott hozzám a lakomateremből, meg a férfisereg danája,
rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszlani a
társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok
bőszült zenéjével. Akkor került elő a férjem. Csupa szánalom volt
ránézni. Engem kedves «nénikéjének» nevezett s saját maga után
tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s
olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. No,
de azt mondtam magamban, ez már így szokás, mikor valaki búcsút vesz a
legénységétől. Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őrült
dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eh, mit emlegetem ezt?»
Azzal megigazítá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt:
«– Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sirnom, mert
vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én ideálom már akkor
nem hevert a pamlagon, hanem a szőnyegen, szétnyulva, mint egy béka.
Nagy munkámba került, a míg életre birtam ránczigálni. Még nagyobb
tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő
összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte
tőlem, hogy bujjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam
rá, elkezdett keservesen sirni s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő
lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát
s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított,
mint a mosdatott gyermek, de aztán szerencsésen magához tért s fel
engedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól
kinyiltak a szemei. De azok is oly kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s
először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak.
És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsike.
«– De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az
öltönyei összedúlva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy
kicsit zsémbeltem is vele: «Szép állapot, mondhatom.» A mire ő azzal
felelt, hogy de hát a czimborák! a Nusi, az a Lenczi, meg a Blikus!
hogyan lettek elkészítve! Elhullottak, ő maradt a győztes! S a közben
akkorát ásított, hogy kérnem kellett, hogy ne nyeljen el. Utoljára
leültettem egy székre, hogy a haját rendbehozzam. E közben meg folyvást
jajgatott és káromkodott, hogy ő neki minden hajaszála úgy fáj, mintha
ördögök húzogatnák vasfogóval.
Megint közbenevetett a hölgy.
«– Ez önnek mind új dolog, ugy-e? Ilyet nem látott soha? Hát azért lesz
az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli
dolgokat. Külömben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma
folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen
elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket
kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének
valami olyan bókot mondani, a mitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek
olyan borizű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind
eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott; ez is
szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor
megszökhettem közülök. Gondolom, hogy azok is epedve várták az
eltünésemet; folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem
tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a
migrainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, a miről addig
azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jól esett volna, ha
valaki a homlokomra tette volna a hüsítő kezét. Talán egy vigasztaló szó
enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Izentem is neki. Felém
sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom,
valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög
szabadult el. Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az
egész részeg czimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő,
gúnykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat,
dőre satyr-vigyorgással az arczán. Elszörnyedve ugrottam ki az ágyamból,
takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába,
bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött sokáig. Én azzal
fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre
aztán nagynehezen elvonszolták onnan a czimborái, a kikben
helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. Akkor aztán következett
egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy
huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el
öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, a mi a
fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos
foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az
ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat
pőrölylyel az üllőn. Csak reggel felé került elé az én «uram», mikor már
én föl voltam öltözve. Ezúttal józan volt; sőt annál is több:
rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi
arczvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyu szurokban
volt; társai pedig «czudar druckerek». Ráhagyták tizenegy tarokkal a
kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, touslestroisval, két
blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg
ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával.
Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez
volt az én menyegzőm!»
Erzsike a két tenyerébe temette az arczát. Talán nevetett? Talán sirt?
Nem tudtam kivenni.
Egyszer aztán csak azt kérdezte tőlem:
– Szokott ön is kártyázni?
– Szoktam, de rézpénzben.
– Az mindegy! Önnek mégsem kellene arra vesztegetni az időt.
– Hiszen csak azt az időt fordítom rá, a mivel nem tudok mit kezdeni,
mikor belefáradtam a munkába s a gondolataimat el akarom pihentetni.
Erre jó a kártya.
– Akkor kár, hogy a leányoknak is nem tanítják a nevelőben a kártya
tudományát, mint a hogy tanítják nekik térképről a városok ismeretét,
meg az állattani albumból az exotikus virágok és állatok sajátságait;
akkor legalább képes volna megérteni a férjhez ment új menyecske, hogy
miért szükséges neki a hozományából annyit, meg annyit áldozatul hozni
olyan mythologiai istenségeknek, minő a «skiz», meg a «pagát»?
– Ez is napirendre került? kérdezém.
– Természetesen. Az én «uram» nemcsak a repcze, meg a gyapju árát hagyta
«elúszni», de még «lovagias tartozásban» is maradt, a mit egy huszonnégy
óra alatt ki kell fizetni minden gentlemannek. Hát nem halogathatta az
őszinte leleplezést. Aztán meg Párisba is készültünk nászutazásra s azt
sem járják meg pénz nélkül. – Ezek igen prózai jelenetek voltak, nem
fárasztom önt a megismertetésükkel. – Ez különben nem is fájt: én a
pénzzel nem törődtem soha. Keserű utóízt hagyott csupán az, hogy a
hitvesi gyöngédséget nekem kellett pénzzel megfizetnem. Valahányszor egy
hizelgő szót, egy édelgő ölelést kaptam, mindig azt számítgattam,
vajjon, mi lesz ennek az ára? S mondhatom, hogy a számításom sohasem
csalt; legfeljebb az összeg nagyságára nézve: az túlment a várakozásomon
rendesen.
Én nem szóltam közbe, csak álltam és néztem rá, a két kezemmel az
asztalra támaszkodva. Ez feszélyezte a nőt.
– Miért nem gyújt ön szivarra? Miattam lehet.
– Emlékezhetnék rá kegyed, hogy mindig gúnyolódott velem, a miért nem
szivarozom.
– Igaz, hogy ez a férfinak jól áll; a szivar, a pipa olyan bizalmassá
teszi az arczot. Mikor valaki így néz az emberre, fejébe dugott pipa
nélkül, olyan, mintha biró volna, a ki itéletet mond, vagy pap, a ki
gyóntat. Higyje el ön, hogy az egyik ok, a miért önhöz hűtlen lettem,
az, hogy nem szivarozott. No, de meg is kaptam aztán a jutalmamat érte.
– A Muki egész nap fujta a havannaht.
– Az még csak a havannaht, de a Gyuricza kapadohányt szí és bagót is
rág.
Muszáj volt nagyot kaczagnom. Mivel nem nyerik meg az asszonyok kegyét!
Nem! Bagót nem rágok, ha mindjárt maga Melpomene istennő köti is hozzá a
kegyosztását!
– Nem untatom önt a párisi mulatságainkkal. Ott úgy láttam, hogy a
rendes szokáshoz tartozik, hogy a férj és nő külön keresik az
élvezeteket. Az én férjem nem tett mást, mint a mit a többi nős férfiak
tesznek. A hajnalban hazatérő férjtől megkérdezni, hogy hol járt? nem is
jó ízlés már. Egyébiránt elmondta azt Muki maga is s egész őszinteséggel
megismertette velem a nyilvános mulatóhelyek és a petits souperk
gyönyöreit; egyszer el is vitt ilyen mulatságba magával. Többször nem
kivánkoztam oda. Belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni.
Megismerkedtem rangomhoz illő nőkkel, a kiktől megtudtam, hogy minden
méregnek van antidotuma. Ha vannak Párisban «Kaméliás hölgyek», vannak
«Kaméliás urak» is; csakhogy én ezt a fajtáját az emberi középlénynek
rendkívül undorítónak találtam.