felszólított, hogy nem állnék-e be a «Jelenkor»-hoz ujdondásznak? (Pákh
Albert csinálta e szót: hadd maradjon, a míg benne tart.) Fizetés
harminczöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el? Az ujdonságirás
nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg
a lap; ma napság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és
betörés történik, mint akkor egész esztendőben.
De volt is akkor tekintélye az ujdonságirónak! Példával bizonyítom.
Mint már említém, Szigligetiéknél laktam. A nyáron együtt fogadtunk ki
egy sip-utczai, újdonatuj házban egy szállást s ott volt nekem egy
szobám, a lépcsőre kijárattal. A mellettünk levő szállás még üres volt;
Szigligetiék nyáron át a budai városmajorban tanyáztak. Így én
egyes-egyedül laktam az új ház egész első emeletén, a mi nekem nagyon
tetszett: háborítlanul lehetett dolgoznom. – Őszszel aztán Szigligetiék
bejöttek; a mellettünk levő szállásba is beköltözött az új lakó.
Mindjárt az első éjszaka elszörnyedve tudtam meg, hogy kivel kerültem
egy födél alá. Az egy virágoskert tulajdonosnéja volt, összekötve
táncziskolával. Minő délutánok! Minő éjszakák!
Ezt én nem állhattam ki sokáig; felszólítottam Szigligetit, hogy lépjen
fel erélyesen a hatóságnál.
Szigligeti maga is osztotta felháborodásomat s azonnal sietett a
városkapitányhoz panaszt tenni.
– Uram! Az én szomszédságomban egy virágoskert tulajdonosa telepedett
le.
– Azt hiszem, a virágnak is kell valahol nyilni.
– De azok egész éjjel tánczolnak.
– Azzal pedig senkinek sem vétenek.
– De táncz után pihennek is.
– Az meg természetes dolog.
– De igen nagy lármával pihennek!
A városkapitány félvállról vette a dolgot, hogy ő ezen nem segíthet,
bajos dolog beavatkozni, nem tartozik az ő hatásköréhez, et caetera.
Hanem a mint végül azt mondá Szigligeti:
– Az én lakóm, a «Jelenkor» újdondásza egész éjeken át nem tud miattuk
aludni, – akkor egyszerre ugrott a székéről a városkapitány; futtatá a
biztosait s másnapra át lett a virágoskert költöztetve, más meleg ágyba.
Ilyen hatalmasság volt akkoriban egy újdondász.
Ez volt a tábornak az artilleriája. S ilyenek voltunk hárman, a kik
puskáztunk: Petőfi a «Pesti Divatlap»-nál, Pákh Albert a «Pesti
Hirlap»-nál, magam a «Jelenkor»-nál.
De hát mire való volt ez a tábor? Azt is elmondom.
Volt egy ellentábor. Az pedig állt a «pecsovics» lapok munkatársaiból.
Ha nekünk voltak költőink, azoknak voltak kritikusaik. Irályban,
eszmejárásban, ethikában, politikai hitvallásban egyaránt ellentéte volt
a «Gyülde» hada a mi «közvélemény asztalunk»-nak. Mi voltunk a
radikálisok, a democraták, a liberálisok, az újítók: azok voltak a
conservativok, a feudalisok, a maradiak; mi a nép nyelvét használtuk
költészetre, azok a salonok nyelvét gorombáskodásra. Volt egy
szépirodalmi lapjuk: a «Honderü», annak a szerkesztője Petrichevich
Horváth Lázár. Ez volt a fővezére az ellentábornak. Egy geniális
bonvivant, alakra furcsa; törpe és pupos, vállhoz nőtt fejjel, melynek
hátrafelé hegyesült a tarkója; satyr kifejezésü arczczal, térdig érő
karokkal, és a mellett a tökéletes gentleman hódító applombjával.
Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a félvilágot beutazta, s
a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól, mint jó
pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási casinóban, a turfot
ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni
tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán
elegáns szállást tartott; matinéeket adott s azokon az aristocratia
«arany fiatalságát» érintkezésbe hozta a müvészi körök ünnepeltjeivel.
És a mellett maga körül gyüjté az írók közül azokat az érvényre jutni
nem tudó féltehetségeket, a kik kínnal faragják verseiket
reminiscentiákból tengődnek, idegen fényből kölcsönzik a sugaracskáikat,
bukott drámák irói, kritikusokká eczetesedve; irigyei mindennek, a mi
eredeti. Ezekhez még egy importált «didaskalia» író, egy «ffy»
ragasztékkal megmagyarosított nevü indigena.
Az volt aztán a hadjárat! Mintha sejtette volna mindenki, hogy ez az
előharcz az ó és az új világ között, melynek csak az egyik fél
megsemmisülésével lehet bevégződni.
Döntő csapás volt az ellenfélre Szigligeti vigjátéka, melynek főalakja
egy pasquill-író, a kit Egressy Gábor maszkban, beszédmodorban,
taglejtésben tökéletes Horváth Lazinak mutatott be. A darabnak roppant
hatása volt: a közönség tombolt, s maga Horváth Lazi, a proscenium
páholyban, a két hosszu karját kinyujtva tapsolt legjobban a jól talált
képmásának. (Másnap betiltották a darabot.)
Végre oly elkeseredetté vált az írói harcz, hogy Horváth Lazi kifogyott
a műszavakból s a «Pesti Divatlap»-ot szerkesztőjével, íróival együtt e
classicus czímmel tisztelé meg, Adelung szerint: «ein Lumpengesindel von
Gemeinheiten!»
Ezért aztán Vahot Imrének, mint szerkesztőnek, fegyveres elégtételt
kellett kérni a «Honderű» szerkesztőjétől. Pisztolyra verekedtek, s mind
a ketten igen bátran viselték magukat. Vahot lőtt először és nem talált,
ekkor Horváth Lazi azt mondá: «te engem puposnak csufolsz: most én
ellőhetném a lábadat, s aztán én csufolhatnálak, hogy «te sánta!» S
ezzel kilőtte a levegőbe a pisztolyát.
Kevésbbé simán folyott le az Irinyi József és Vida közötti párbaj, mely
a szabadelvű és a conservativ lapok polemiáit befejezte. Itt Irinyinek a
golyója átfurta Vidának a karját.
Hanem ezekkel a párbajokkal aztán vége volt az egész hadjáratnak. A hogy
a magán életben el kell hallgatni annak a sérelmes ügynek, mely
párbajjal el lett intézve, úgy a hirlapokban is félre kell tenni az
odiosus themát. A szerkesztők kezet fogtak, kibékültek.
Ennek aztán az lett a következése, hogy Petőfi maga körül gyűjté a
«Közvélemény asztalának» matadorait s egy nyilatkozatot iratott velük
alá, melyben kötelezik magukat mindannyian, hogy egyetlen egy akkor
létező magyar lapba sem fognak egy betüt sem irni, hanem alapítanak egy
saját organumot s abba dolgoznak. Tizen irtuk alá a pronunciamentot.
Innen maradt fenn a «tizek társaságának» a neve.
Ez a strike veszedelmesen hatott a belletristikus lapokra. A tíz
legszorgalmasabb fiatal munkatárs abstinentiája leapasztá a közönséget.
A vén irókkal nem lehetett őket pótolni; mert ezek csak igérnek, de nem
adnak s aztán nagyon magasra tartják a szolgálatukat.
Ellenben mi tizek is tétlenségre voltunk kárhoztatva: mert a helytartó
tanács nem adott «concessiót» új lapra. Ha annyi lap lenne, ki győzné
censorral? Protectiónk nem volt.
Végre Frankenburg volt az a bölcs, a ki megtalálta az «et capram et
caules» helyes megoldását. Azt mondta: «nektek lap kell, nekem munkatárs
kell; hát itt van az én lapom, lépjetek bele.»
Az ajánlat el lett fogadva: a tizek (Obernyik kivételével, a ki Vahothoz
ment) átvették az «Életképek»-et, s a kiadó, Heckenast Gusztáv engem
bizott meg a szerkesztőséggel. Frankenburgot felvitték Bécsbe, a magyar
udvari kanczelláriához.
Épen huszonegy esztendős voltam, midőn önálló szerkesztővé lettem.
Ma is gyönyörrel veszem kezembe azt a három nagy kötetet, melyek a
szerkesztésem alatti «Életképek» czímet viselik.
Minő kincstár.
Itt vannak Petőfi legszebb költeményei, itt az új irodalmi csillag (nem!
nap!) Arany János művei, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay,
Pálffy Albert, Lisznyay, Mentovich, Vasvári, Papp Gábor, Helfy Ignácz,
Lauka, Degré, Vajda János, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Dobsa, Roboz, Ludasy
Mór, Bozzai, Samarjay, Kolmár, Bulyovszky Gyula, Szendrei Julia, Pákh
Albert, Sarolta, csupa ifju tűz, túlömlő lelkesülés, igaz érzés,
költészet, rajongás! Aztán magam is ott voltam. És mindannyiunk jelszava
egy volt: «Fel a magasba!» «Excelsior!» Mellettünk a régi gárdának a
java; Vörösmarty, Jósika, Frankenburg, Garai, Egressy Gábor, Bernát
Gáspár, Antunovics, Adorján Boldizsár.
És még akkor mind az fényes remény volt, a mi most már csak borongó
emlékezet. Maga a szabadság ritka drága gyémánt, akkor! ma már úttöltő
kavics, a min rajta járunk.
… Tehát nem voltam már Zérus! Voltam már valaki. És azon fölül még
«valami» is voltam. Ez időközben letettem az ügyvédi vizsgát és voltam
«okleveles köz- és váltóügyvéd.»
A diplomám nem volt ugyan «præclárumos» csak «laudábilés». A szóbeli
rigorosumot fényesen kiálltam; hanem a «scripturistikánál» (de szép
szittya-latin szó!) a magyar stylusom nem találtatott kielégítőnek.
És az ügyvédi diplomát kihirdettetni a megye gyülésén, elég ünnepélyes
ok volt a szülővárosom meglátogatására.
Most azután felemelt fővel léphetek a szép tündérleány ragyogó két
tengerszeme elé!
VI. FEJEZET.
FURCSA PÁRBAJ. – A VÉGZETES «J» BETŰ. – VAGYOK MÉG GYURICZA PÉTER IS.
Egy epizódot kell még elmondanom, mely compositióm staffage-át
kiegészíti.
Vahot Imre, hogy a tizek elpártolását ellensúlyozza, a még fiatal
nemzedéknél ujonczozott s fel is fedezett egy fiatal humoristát, a kit
oda fogadott a lapjához segédszerkesztőnek. Később kitünő iró lett
belőle; hanem eleinte egészen vad genie volt. Nem értett más nyelvet,
mint magyart és diákot. Külömben igen jó fiu volt. Ő is odajárt közénk a
közvélemény asztalához s még egy pár vendéget is hozott magával. Az
egyik volt egy ferdevállú kritikus, a ki a szinpadot nyelvtani
tekintetekből birálta, a másik pedig volt Bagotay Muki. Ez nem volt iró,
csak balek. Minthogy velünk együtt ivott, annálfogva közénk tartozónak
tekintette magát.
Egy délután a humorista és Muki összeakaszkodtak. Muki jónak látta
valami hódításával dicsekedni, a humorista erre valami élczet mondott;
ebből csetepaté lett; azt mondják, tettlegességig ment a dolog. Én nem
voltam ott, csak másoktól hallottam. Kétségtelenül párbaj lesz a vége.
Este későn, mikor már feküdni készültem, beállít hozzám a ferdevállu
czimbora. Arcza még baljóslatubb volt, mint egyébkor.
– Titkot közlök önnel. De elvárom lovagiasságától, hogy nem adja tovább.
– Szavamat rá.
– Barátunk holnap verekedni fog Bagotay Mukival. Én vagyok a segéde.
– Rendén van.
– Ön lesz szives fegyvert kölcsönözni?
– Barátom! Nekem van «egy» pisztolyom: de az duplacsövű.
– Épen az kell.
– Hogy a tatárba? Először az egyik fog vele lőni s ha ez nem talált,
átadja a másiknak s ez lő vele vissza?
– Igen is.
A görbe kritikus olyan komoly arczczal mondta ezt, hogy nekem el kellett
hinnem. Ime egy egészen új módja a párbajvívásnak, és nem is rossz
ötlet.
Másnap korán reggel, még föl sem keltem, már rám nyitott a secundans.
Hozta vissza a végzetes pisztolyt.
– Megtörtént, mondá gyászos méltósággal.
– Mi lett a kimenetele?
– Szegény barátunk meglövetett.
– Veszélyesen?
– Karjába hatolt a golyó. De már ki van véve.
Ez a hír egész részvétemet felkölté.
Sietve felöltöztem s vágtattam a Pilvaxba. A közvélemény asztalánál már
ott találtam a jó barátokat, kik mindnyájan osztozának velem a
szánakodásban. A kritikus elbeszélte a szomorú részleteket.
Hát egyszer rohan be a kávéházba Degré és Lauka, nagy indulattal.
– «Kohlmarkt» az egész párbaj! Nincs neki semmi baja. Nem sebesült meg!
Fekszik az ágyban, a karja bekötve, az inge véres, jéggel borogatják!
Csupa komédia!
A secundans komolyan állítá, hogy védencze megsebesült.
– Meg akarunk győződni felőle!
– Csak nem kivánják önök a nyitott sebről a köteléket letépni?
Ezt én is határozottan elleneztem s pártját fogtam az irótársnak.
Találtam más expedienst.
– Ki volt az orvos, a ki a sebet bekötötte?
A kritikus megmondta a doktor nevét.
– Gyerünk az orvoshoz!
Doktor K...y igen derék, becsületes jellemű férfiu volt, a ki a közönség
tiszteletét méltán kiérdemelte.
Rajta rontottunk brachiummal.
– Feleljen ön, van-e seb a humoristának a karján?
– Van, felelé az orvos.
– Igaz-e, hogy ön vette ki belőle a golyót?
– Igaz!
– Orvosi hitelére mondja ön ezt?
– Orvosi hitelemre!
Ebben aztán meg kellett nyugodniok a barátaimnak. Tovább inquirálni már
nem szabad.
Én azonban még hátramaradtam az orvosnál, mikor a két bajtársam
eltávozott, s azt mondám neki:
– Kedves doktorom. Arra a kérdésre felelt ön, hogy ki vette ki a
bajtársunk sebéből a golyót; de már most arra feleljen ön nekem, hogy ki
tette bele?
– Ejnye, ejnye, ejnye! zsémbelt a doktor. De rossz ember az ilyen ember,
a kinek olyan sok fantáziája van.
Hát az volt az eset, hogy a mi humoristánk, meg Bagotay Muki amerikai
párbajt vívtak; a ki a fekete golyót huzta, annak kellett no, nem
meghalni, hanem doctor K...y-val a karján sebet csináltatni. A doktor
tett a lánczétával egy, két centiméter hosszúságú s négy milliméter
mélységű hasítást a biceps fölött az epidermisen, abba beleillesztett
egy golyót, meg kivette, aztán bekötötte a sebet s a sértett becsület
tökéletesen helyre volt állítva. Egy szóval sem vitatom, hogy ez nem a
legkorrektebb eljárás, a mit csak képzelni lehet.
Én tehát haza mentem a szülővárosomba, kihirdetni az ügyvédi diplomámat.
Tulajdonképpen, hogy rég nem látott ábrándomat újra felkeressem.
Talán emlékezik még arra a jelenetre, a mi a reineclaude fák árnyékában
történt?
Családunk körében igen jól fogadtak; ebédre az anyámnál jött össze a
rokonság, vacsorára a sógoromnál, Vály Ferencznél. Ide hivatalos volt a
két kálvinista lelkész is s azok közül az egyik felköszöntött, mint «egy
gyámnak a fiát és két gyámnak az atyját.» (Példálózás az atyám
hivatalára s az új szindarabomra.) Ez volt az első toast, mely arczomat
megpirítá.
Másnap volt a megyegyülés, melynek végén, nyilt teremajtók mellett,
ünnepélyesen ki lett hirdetve a diplomám. Ezen a napon az édes anyám
nekem adta az atyám ezüstös kardját és az általa viselt pecsétnyomós
gyűrűt, a karniolba vésett ősi czímerrel. Akármilyen demokrata vagyok
is, mégis be kell vallanom, hogy van benne valami lélekaczélozó eszme,
hogy ezzel a karddal nálamnál jobb elődöm hazát, nemzetet, igazságot,
alkotmányt védett valaha s ez a pecsétnyomó örök időkre szóló jogokat
szentesített. Hajdani bevett szokás szerint az apai kard és pecsétnyomó
gyűrű a legkisebb fiut illette örökségben; a bátyámnak még életében
adott az apám kardot és gyűrűt, a mikor a diplomáját hazahozta.
Azután még hivatalos látogatásokat kellett tennem a megyei és városi
előljáróságnál; a volt principálisomat is meglátogattam; ott is volt egy
szép kis leány, a kinek az arczképét megörökítettem; de az még akkor
nevelőbe járt. Annak nem volt regénye; ifjan halt meg: üdvöt talált.
Csak délután jutottam el Erzsikéékhez.
Mi mulja fel a világ minden örömei között azt az első szívdobogást, a
mit az ifju ember érez, mikor hosszú távollét után ismét közeledik ahhoz
az ábrándképhez, a kiről azt hiszi, hogy az is épen úgy ábrándozott ő
róla azóta mindig, hogy elváltak egymástól.
Igaz, hogy az elválás nagyon rögtönözve volt, talán némi tövishegy is
törhetett benn miatta; de hiszen bevallott czélja volt az
eltávozásomnak: hírt, nevet, világi állást vívni ki magamnak. S ime
másfél év telt le s mind ez megvan, szerkesztő vagyok. Jogom van
pluralisban beszélni, mint a királynak, sőt több jogom van; mert a
király csak a parasztokat adóztathatja meg, de én a nemes embereket is.
S ez is «Dei gratia.»
Azt hittem, hogy az egész világ az enyém s a hova belépek, a diadal jár
előttem, utánam.
A legutolsó divat szerint voltam öltözve, «Martinek és Korsinek»
világhírű szabászczég remekelt rajtam s a lábamon fénymázos czipő volt;
a sétapálczám halcsontból, arany fogantyuval. Jaquemár keztyük hozzá. A
hajamat most már nem magam sütöttem fel megtüzesített czirkalomszárral,
mint patvarista koromban: fodrász szedte csigákba; s most már nyalka,
kipödrött bajuszom is volt és körszakállam.
Mindezekkel szükséges eldicsekednem a drámai climax végett.
A jól ismert társalgó teremben a nagyságos mamát találtam, meg a
nagynénét; a társalgó kisasszony haza utazott a rokonaihoz.
Az üdvözlő kézcsók után az volt a kérdésem: «hát Erzsike kisasszony?»
– Ő odabenn van a szobájában.
– Szabad bemennem hozzá?
– Oh tessék.
Ugyanazon emlékezetes kis szoba volt ez, a melyben az ő arczképét
festettem.
A leányka egyedül volt, az asztalkája mellett ült és a himző ráma fölé
volt hajolva. Nagyon el kellett merülve lennie a munkában, mert külömben
meglátta volna az ablakon át, hogy ide jövök.
Valami gyöngyhimzés volt előtte; úgy látszik, hogy tárczaborítéknak
készült. A mint észrevette beléptemet, hirtelen rádobta a zsebkendőjét,
de az én szemeim azért egy pillantás alatt észrevették, hogy a gyöngyös
lapon egy nagy «J» betü van formálva. Mi lehetne az más, mint az én
nevem kezdőbetüje? Megerősített ebben az is, hogy ugyanazon asztalkán
állt az én festményem is, díszes támlányra téve. Tehát van, a mi folyton
fentartja az emlékemet előtte.
Nyájasan üdvözölt, de én a mosolygásán keresztül észrevettem valami
ellenséges indulatot. Benne van az a szemekben s gyakorlott kardvívók
még azt is ki tudják az ellenfél szeméből nézni, hogy az hova vág most?
Ő kérdezősködött mindenféléről, én feleltem nagy pontossággal; de ezek a
kérdések és feleletek mind csak finták voltak; a kardhegyek kerülgették
egymást.
Egyszerre aztán csak odaütött a fejemre ezzel a kérdéssel:
– Hát a szeretetreméltó kis csemete mit csinál?
Az első meglepetésre azt sem tudtam, miről van szó.
– Miféle csemete?
– Hát az a kedves kis színpadi tündér, a kiért ön annyira fellelkesült.
Itt van ni! Már itt is a szememre lobbantják! Hát nem elég volt nekem
egyszer meglakolnom a szép Lilláért? Hiába szabadkoztam, hogy én soha
életemben másutt, mint a szinpadon nem láttam e fiatal művésznőt, ott
mindenesetre, nagyon tisztelem, de semmi gyöngéd érzelemmel nem
viseltetem se ő hozzá, se semmi más, nőnemen levő halandóhoz egész
Budapesten.
– Hagyjuk ezt el! mondta Erzsike gunyolódva. Mindenről jól értesülve
vagyunk! Hát a házigazdájának a három szép leánya?
– Kérem, a legidősebb kilencz esztendős.
– Meg a vidám szomszédnői!
– No, ez már szörnyűség! (Itt még csak el sem mondhattam az igazat.) De
hisz épen én voltam az…
– A ki miatt a városkapitánynak be kellett avatkozni… oh, mi mindent jól
tudunk. Megsugja nekem az én kisujjam…
Én egészen fel voltam háborodva. Vajjon ki áztathatott el így engem?
Ő pedig csak úgy szórta szemeiből a szikrákat felém.
Nem sokáig kellett kétségben maradnom. Valami új látogató jött, már a
külső teremben felismertem a hangját; ez ő, Bagotay Muki.
Világos hogy ő az Erzsikének az a bizonyos «kisujja», a ki mindent
besug.
Törte be magát a szobába. Infamisan szép volt megint. Az én
hajbodrozatom egészen elsilányult az övé mellett. Az öltözete is sokkal
fessebb volt, mint az enyém. S milyen biztos fellépése volt. Én még
kezet sem mertem szorítani Erzsikével s ő már le is térdepelt előtte, a
kalapját, szivével együtt a lábaihoz téve.
– No, menjen, ne bolondozzék! utasítá rendre Erzsike, rám mutatva.
– Servus, pajtás! mondá erre a Muki, észrevéve jelenlétemet. Hol is
találkoztunk utoljára?
– Makaó szigetén.
Erzsike nagyot nevetett. Ő azt is tudta, hogy a Pillvax-kávéháznak van
egy kis mellékszobája, a hol Makaót játszanak s annak Muki állandó
látogatója.
– Eh, hisz te nem jársz oda! mondá Muki s ezzel kicsinylő lenézését
akarta kifejezni. Ő nem foglalkozott velem tovább, hanem Erzsikéhez
fordult, azt a himzésre vetett zsebkendőt akarva eltávolítani, a mit
Erzsike teljes erélyével megakadályozott.
– Hisz úgyis az enyim lesz az, erősködék Muki.
– Majd várjon sorára, megkapja a nevenapján.
A nevenapján! Ekkor villámlott az agyamba. Hisz Mukinak a becsületes
neve «János». Az ő kezdőbetűje ez, nem az enyém.
Rettenetes drámai fordulat! Hogy most egyszerre Muki lett az okos ember,
és én lettem az ostoba!
Nagyon furcsa figurát kellett személyesítenem e perczben. Mintaképe
voltam a bamba meglepetésnek.
Muki azután magyarázatul megfogá Erzsikének a kezét és az ajkaihoz
emelte, forma szerint tudatva velem:
– Erzsike az én jegyesem.
Hja, hát ezért kell énnekem azokat a sardanapáli vádakat a fejemre
halmoztatnom! A szinpadi csemete, a virágoskert, meg a házikisasszonyok,
ez mind csak aranyhid a visszavonulásra.
Ekkor aztán én is megtaláltam az okosabbik eszemet s azt mondtam, hogy
gratulálok hozzá.
Már most aztán csak azért is ott maradtam. Lássák, hogy egészen közönyös
rám nézve ez a dolog.
– Hiszen bizonyosan tudhatod, – mondá Muki – hogy a legutóbbi
párbajomnak mi volt az oka?
– Annak a te hires párbajodnak?
– Gondolom, hogy elég hires. Nekem igen jó pajtásom volt szegény fiu, a
kit meglőttem. De ha édes testvérem lett volna is, a miért az én
menyasszonyomról tiszteletlenűl nyilatkozott, mégis meglőttem volna.
Erzsike hiu tetszelgéssel mondá:
– Menjen! Maga vérengző gyilkos!
És ezt én előttem mondja el, a ki jól tudom az egész párbaj historiáját!
Milyen nevetségessé tehetném most, ha elmondanám, hogyan történt. –
Azért sem teszem: ti ketten megérdemlitek egymást.
Csupán annyit mondtam rá:
– El kell ismernem Muki pajtás, hogy fantázia dolgában erősebb vagy
nálamnál.
– Talán egyébben is erősebb vagyok. – Szólt Muki a karját kinyujtva
felém.
– Azt megpróbálhatjuk egyszer, a vivóiskolában.
– Eh mit? A vivás kohlmarkt! Birokra mutatja meg, a ki legény, hogy mit
tud? Az a divatos gymnastica tiszta komédia. Azt kell megtenni, a mit én
teszek, mikor kimegyek a pusztámra. Van ott nekem egy számadó gulyásom,
a Gyuricza Péter. Azzal szoktam én birkózni. Pedig az kemény legény. A
ki száz ökröt tart rendben. Mégis három mérkőzésben kétszer én terítem
Gyuricza Pétert a gyepre s csak egyszer a Gyuricza Péter engem.
– Az bizony elég szép mulatság.
– Hát biz azt nem a tollforgatással, meg a pemzlikenéssel tanulják.
Rá kellett hagynom: a mi igaz, az igaz. Nem csak az az igaz, hogy én
Sámson nem vagyok, de még az is igaz, hogy száz ökör ellenében az én
szegény pegazusom nagyon sovány vontató marha.
Bagotay Muki pedig nem érte be a diadalával; egészen a lába alá akart
gázolni. Mintha csak most akadna meg a szeme azon az általam festett
arczképen, abba kötött bele.
– Addig is, a míg az eredetijét birhatom, ezt az arczképet elviszem
magammal.
Erzsike tiltakozott ellene.
– Nem, nem, azt nem adom oda.
De már akkor a Muki felkapta az asztalról az arczképet s feltartá azt
magasra, úgy, hogy Erzsike nem érte el a kezével. Kért, könyörgött,
mérgeskedett, de a Muki csak nevetett és azt allegálta, hogy ő az
arczképet viszi.
Már ekkor rajtam is erőt vett a rossz indulat.
– Uram, – mondám, vállára téve a kezemet, – tegye le azt a képet; azt én
nem az ön számára festettem.
Milyen gunyosan nézett rám félvállról.
– Te? Te akarsz én velem kikötni? Te poéta?
S azzal nekem veté magát, azzal a jámbor szándékkal, hogy Erzsike
szobájából kitoljon a terembe. Mikor aztán látta, hogy ellenállok,
nyalábra kapott mind a két karjával. Én is átöleltem. Aztán elkezdtünk
dulakodni. Biz ez nem elegans hölgy boudoirjába illő productio, de
megtörtént. A Muki dühös volt, hogy a derekamat nem hagyom olyan
könnyedén betörni. Erzsike sikongatott s felmenekült az ablakzsámolyra.
Egyszer aztán én neki veselkedtem s úgy teremtettem le a Mukit a
kanapéra, hogy mindjárt letört a kanapé karja.
– Vagyok én is Gyuricza Péter!
Ezt a győzelmemet nem adnám oda a világ minden dicsőségeért.
A nagyságos mama és a nagynéne rémülten szaladtak át a nagy birkózási
zajra s nagy volt a megbotránkozásuk, mikor azt látták, hogy én ott
térdelek a Mukinak a mellén.
– Eressz fel pajtás! – mondá a vetélytársam.
Hát hiszen én sem akartam egyebet, mint az arczképet elvenni a jogtalan
követelőtől.
A szegény arczkép azonban pórul járt: a küzdelem alatt leesett a földre,
a lábaink alá s valamelyikünknek a sarka ott hagyta rajta az
önlenyomatát.
Erzsike sirva fakadt, mikor meglátta az arczképen esett havariát; a
nagyságos mama pedig a letört pamlag felett lamentált.
Erzsikét aztán megvigasztaltam, hogy majd kiigazítom a képen esett
hibát; van festékem hozzá.
– De azért nem kell neki ülni. – Sietett közbeszólni a mama. (Megijedt,
hogy megint elkezdek a házhoz járni s még elrontom a jó házasságot.)
– Nincs is már meg az a ruhám, – mondá Erzsike.
Az a bizonyos szép ruhája! Bár soha se is lett volna meg.