AZ ÉN MENCSIKOFFOM. – DIVATSZABADSÁG. – TITOKTELJES TEMETÉS.
Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok.
Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik
rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról
is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán
művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem
értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem
annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta
csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől bámultam;
arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint
Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni
gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon
korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy
épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan
ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a
rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra
dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei
szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd
kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan
mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor
természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?
Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a
legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.
Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden
ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.
Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.
Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása
rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött
vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél
város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és
lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A
város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a
magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami
tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős
Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s
virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.
Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem
törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva
szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant
hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot
a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi
nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a
város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az
ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére
feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s
úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került
elénk.
Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem
azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó
barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a
mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak
szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.
Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha
valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt
is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.
«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s
kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának
tette meg.
Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az
anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész
családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz
tanár.
Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos
mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át
Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez
az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és
notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló
meghivót, de még napok előtt.
Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve
családi krónikánkban):
«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok,
hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem
Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».
A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.
De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: «derék fiu!»
De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen
jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép
leányt.
Megkisérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.
– Te! Ott van az a szép leány, a kiről én teneked irtam.
– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul.
– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!
– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három
dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a
muzsikát.
(Soha sem volt rábirható, hogy egy operát meghallgasson.)
– Hiszen Várady Tóni is hegedül.
(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)
– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.
– Hogyan?
– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel
két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom
a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd
hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden
csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt
mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.
– Összevesztetek?
– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most
beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?
Megmutattam neki a «Hétköznapok» kéziratát. Készen volt már.
– Miért czímezted «Hétköznapok»-nak?
– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkivüli dolgot.
Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.
– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból
válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.
– Engem senki sem ismer.
– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod
nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot.
Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt
forintot.
S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez
volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!
– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel.
– Jól vagy vele?
– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s
Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.
– Megteszi azt Nagy Ignácz?
– Hogyne? Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy
ellenségem; hanem becsületes ember.
Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén iró protegáljon egy fiatal
pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.
Azzal bedugta az utitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulcscsal a
zárát.
– Hát még mit irtál?
Én még egy csomagot huztam elő.
– Egy szinmüvet. «Két gyám» a czime.
– Mit akarsz vele?
– Pályázni akarok az akadémiai jutalomra.
– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták
neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem
mégy! A darabodat add a szinháznak.
Meg kellett magamat adnom.
– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned
ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen azért elő fogja adatni a
szinmüvedet. Az is olyan ember!
Egészen rábiztam a sorsomat.
– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél
olyan sokat itt falun.
– Mihelyt a patvariának vége lesz, sietek hozzátok.
– Most aztán készülj velem jönni. Holnap viszlek Esztergomba.
Nagyot bámultam.
– Esztergomba? Mit keresünk mi ottan?
– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el.
Ezért nem lakom már vele együtt.
De már ebbe az én családom tagjai is beleszóltak.
Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az
ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A
leány szülői katholikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni.
A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a
menyasszonyt.
Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember
költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen
azon években folyt nagy országos parlamenti harcz a «vegyes házasságok»
kérdése fölött. «Hie Welf! Hie Ghibellin!» Itt állást kellett foglalni!
S én másnap Petőfivel csakugyan neki indultam leányt rabolni egy
harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült;
nem volt szükség sötét éjszakára és kötél-lajtorjára; elég volt
Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők
engedtek s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké
nagyra voltunk e leányrablási kalandunkkal.
Ez, úgy látszik, mintha veszedelmes præcedens lett volna. A példa tanit!
Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg
elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soiréeját. Sejtettem, hogy
ott most én rám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide
kell a fantasia!
Megtaláltam a módját.
Nagy furfanggal lett az kifundálva.
Székes városunk nem csak megyei központ, de erődített várhely.
Annálfogva utczánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek
álltak egy két kerekü curriculumból, a mi Dunavizes lajttal, prófonttal,
lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rudja mellé két emberi lény
volt befogva, a kik szürke darócz öltözetet s a lábaikon húsz fontos
lánczokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hitták. Messziről
hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk
itélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végig hangzott a
jajgatásuk. Lánczcsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a
városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arczoknak a látása!
Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rab-élet.
Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között,
a szegény rabok segélyezésére.
Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én
rontottam el, hát bevallom.
Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én
indítványom folytán, megállapodánk abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük
fel a philantrop egylet elnökéül. Deputatio menesztetett hozzá s annak,
természetesen, én voltam a szónoka.
A siker elmaradhatatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi
megbántást s én ismét visszakerültem a kegybe.
Első feladat volt mindenesetre, a jótékony czél számára rendelkezési
alapot teremteni. Erre a legegyszerübb mód a műkedvelői előadás. Annak
is én voltam a rendezője. A programm nagy fáradtsággal meg lett
állapítva. Nyitány: Beatrice di Tenda-ból. «Mi a jelszó? Kín, halál,
vész, a hazát elárulókra». Előadja a collegium énekkara. Azután kettős
fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regenschori és
egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: «Sonkolyi
Gergely», majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül
a pièce de resistance. Erzsike hegedüjátéka.
Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk
Erzsikééknél. Iszonyuan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna,
de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem
láttam őtet.
Végre ki lehetett tüzni a hangverseny határnapját.
Ez alatt közeledett az az idő, a mikor az én patvaristaságom véget ér s
át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd
barátjának Pestre, a kinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel
juratusnak.
S minthogy a tél is közeledett s én nekem olyan messze, idegen világba
kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. –
Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy a mi
fehérneműt én viseltem juratus koromban, azt az én anyám saját keze
fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakézfonta ing volt rajtam a bűvös
szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant.
Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó
téli kabátot is az anyám rendelt számomra.
Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff
kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne.
Csakhogy abban a korszakban hasonló szabásu kabátot senki sem viselt, a
Benedictinusok gvárdiánján kivül.
Mikor én ebben a koránszületett Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék
műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással
kérdezte kiki, hogy hol csináltattam azt? Lehet-e még ennek párját
kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem
bánom.
Aztán mikor eltávoztam, (hazahivattak, levelem érkezett Pestről), alig
tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jó kedvet odabenn.
Mikor pedig az utczára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát
minden ablak tele volt négyesében nevető arczokkal, azok között láttam
az Erzsike arczát is. – De jó kedvük van ma, gondolám magamban.
Hazasietve, ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos
rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában,
melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok,
akkor az üres helyet mással fogják betölteni.
No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van
kitűzve s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a
helyembe.
De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen
– hűtelenül?
No meg a szegény rabok?
Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi
haladékot?
Leültem választ irni hozzá.
«Tekintetes ügyvéd úr!»
«Nagy becsü értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve
válaszolni…»
Az ám, de mit?
Valamit kellene hazudni. Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki
kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni.
Befejezetlen peres munka, a mivel a régi princzipálisomnak tartozom? –
Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az
időlopásra?
A mint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi
tőlem, «hol voltál, édes fiam?»
Én megmondtam: az Erzsikééknél.
Arra ő így szólt:
– Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz
azok téged csak kinevetnek.
Olyasmi futott rajtam végig, mint a hideglelés első borzongása.
Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek, – és még sem tudom,
– az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!
Nem szóltam semmit, folytattam a levelemet:
… «miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által
felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.»
Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, a mire ő azzal az
áldott mosolygással felelt, mely arczát oly feledhetetlenné tette.
Rögtön összepakolta a holmiaimat; kezembe adta a megtakarított
pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban inséget ne szenvedjek.
Irni akartam Erzsikééknek, rögtöni eltávozásom mentségére.
– Soha se irdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos
asszonyhoz s elmondom neki, hogy mi történt veled.
Másnap délben már gőzhajón ültem s harmadnap reggel megérkeztem Pestre.
A gőzhajó éjszakára horgonyt vetett Almásnál, a hogy illett, becsületes,
jó lelkiismeretü gőzhajóhoz.
És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak
köszönhetem.
Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illustráló körülményt
napvilágra ne hozzak.
Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még
Budapesten is.
Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt s hozzá kurta carbonári köpönyeget,
azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt attilája,
a minőből paplant varrnak s ránczba tűrt magyar csizmája hozzá. –
Lisznyay Kálmán világoskék viktoriában járt, öt sor apró ólompitykével,
tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasváry Pálnak fűzöld
Kossuthkája, rózsaszín bélésü bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé
ismeretes. – Sükei Károly oláhországi costumeöt hordott, hol egy
kéménymagasságu cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A
princzipálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház
gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos
nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpenyegéről, Várady Tóni a
pengős sarkantyuiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns
Vatermördereiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz,
fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó
télen is az utczán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már
angol szabásu volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal; fél
szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a
megjelenését.
És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni.
Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrü
castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos
nyakravalóján? Kuthy Lajos épen valami extra ideális jelmezt talált ki a
maga számára. S mind ezt a quodlibetjét a szabad divatnak, sűrün
tarkította a juratus sereg scythiai viselete, mindenféle traditionális
mintázatokban.
Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. A fölött még
Obernyik is megbotránkozott.
Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót
csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra,
eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes
pártéczéduláját hozták el.
Nyugodjék békével! Nekem igen jó barátom volt.
V. FEJEZET.
OLYMPI HARCZ.
Ha Homérnak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt
írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háboru, akkor
ráadásul még ezt a mi olympi harczunkat is csak vegye be, mert ennek
legalább olyan czélja volt, a mely megérdemelte a küzdelmet.
Gyönyörű kis társaság volt az, mely az «én időmben» a «közvélemény
asztalát» délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert,
Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos; –
néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a «Külföld»
vezérczikkírója, Emődy Dániel, a «Belföld» vezetője a «Pesti
Hirlap»-nál, Királyi Pál, a «Jelenkor» főmunkatársa. No meg a groteszk
humor képviselője, Lauka Guszti. Mind megannyi «név». De legismeretesebb
valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is
szorítottak helyet a «Közvélemény asztalánál». Így hítták a Pilwax
kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.
«Ez az igazi franczia.» E szóval mutatott be Petőfi az ifju seregnek. –
Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Francziaország
felé volt fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arcza; onnan
várták egy új korszak hajnalhasadását. Franczia könyveket olvastunk,
Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiaja volt a
bibliánk. – Petőfi Berangert imádta, én Hugo Viktorban találtam
eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de
Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk.
– S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra
nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan
irány, az irodalom népiessége. – Ez ideig az volt a magyar író feladata,
hogy valami olyan stylusban írjon, a mely a közélet nyelvétől
dicséretesen külömbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét,
hogy a magyar írónak épen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell
érvényre juttatni a költészetben, a mit a mindennapi életben használnak,
sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell
kifejleszteni.
Hatalmas előharczosa volt ez iránynak Szigligeti, ki «Szökött
katoná»-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra.
(Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat; valami
«Kalandor» cziműnek itéltek oda; a darab megbukott, a szerzője nevét
elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk; ő már akkor négy
gyermekes családapa volt; az ujszülöttének én voltam a keresztapja; ő
nála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.
Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern
drámát honosította meg a színpadon, sensatios sikerrel; és végül
Csengery Antalt, a «Pesti Hirlap» szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan
szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános
irodalom-ismerettel birva, egész csoportunkra jótékony befolyást
gyakorolt.
Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza,
de különösen Nagy Ignácz, a kire most is olyan édesdeden emlékezem
vissza. Ő volt a «Budapesti rejtelmek» szerzője.
Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utczán, neje által karon
vezetve. Egész nap otthon ült, az íróasztala mellett és írta azokat az
élethű rajzokat a budapesti kis világról, a melyek olyan derült
kedélyről tanuskodnak. Akkor láttam először, a mikor hozzám izent, hogy
a «Hétköznapok»-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arcz volt,
sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes
kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy
elképzelhetetlen nagyságu veres orr,[1] de a melyen nem ért rá az ember
elálmélkodni, annyira megigézte az a szélylyel kancsalító szempár,
melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A
hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító
külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb
jellem. Jóságosabb tekintet idegen arczról nem nézett rám soha, mint e
hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső
örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet
kiadásra s ád nekem érte háromszáz hatvan ezüst forintokat. – Az akkor –
és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi
irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidijért.
Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz
színházi birálónak. Az «Életképek» szerkesztője épen akkor megvált a
színbirálójától, (a ki kegyetlenül bánt a művészekkel) s kapott az új
munkatárson. Jutalmul igértetett egy szabad zártszék és tiz forint
hópénz. – Én nekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy
jóvá tegyem azt a vétket, a mit az elődöm elkövetett, én meg úgy
feldicsértem valamennyi művészt, a hogy csak a lelkesedésem dictálta. És
mondhatom, hogy szívem szerint irtam. Akkor láttam életemben először
balletet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a
jeles hölgynek, a ki termetének bájait ily szabadelvü nyiltsággal
közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom
Frankenburgtól. «Bájos sylphid! Az ám! Gólya!» Ez még hagyján. De a
«Londoni koldusok»-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike
szerepében, azt írtam róla, hogy «szeretetreméltó csemete». S fényes
jövendőt jósoltam neki a művészi pályán. «Hagyd ott, a hol találtad!
Hiszen nincs neki szíve!» – mondá a szerkesztő. «Hát majd lesz neki!» –
feleltem rá. – «De belőled nem lesz kritikus.»
És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig
nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: «Bulyovszkyné». De
már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha
én most valami hírhedett kritikus volnék!