Valahányszor az ezredévi kiállításba mentem, rendesen találkoztam egy
régi ismerősömmel, egy öreg orvossal, a kinek fogalma sincs az erkölcsi
világ törvényéről. Többször bizalmasan megkérdeztem, hogy érzi magát,
gyönyörködik-e a kiállítás szépségében? Elragadtatva felelt, mindent
szépnek, gyönyörűnek talált, nem győzte dicsérni, magasztalni.
Nem árultam el neki lelkem hangulatát, nem magyaráztam az erkölcsi világ
törvényét és benne az idealismus hajnalát, pedig kevés embert szoktam
tőle megkimélni. Csak időnkint ismételtem kérdésemet, melyre mindig
boldog megelégedéssel válaszolt.
Ime, gondolám magamban, egy boldog realista, minőt már alig találni, a
kinek lelke teljes összhangban van az uralkodó realismussal, a kit még
nem érintett az ébredező eszményiség! Eszembe jutott a magam lelki
állapotja 1885-ben, mikor gyönyörködve sétáltam nappal és este a
kiállítás területén.
A fővárosi és vidéki lapok szintén tele voltak a kiállítás dicsőségével.
Csupa újjongó öröm és boldogság sugárzott soraikból. Nemcsak az ünnepi
szónokok, a fáradhatlan miniszterek és más államférfiak szólottak az
öröm mámorában, hanem oly jeles kékharisnya is mint Geőcze Sarolta, a
kinek nem ártana a házasság szentségében részesülni.
A kiállítás bezárását is elsiratták a realista lapok, többi közt a
_Budapesti Hirlapban_ Alexander Bernát. «Egyelőre nem is beszélünk róla
talán, hogy emléke meg ne zavarjon bennünket… Díszes volt és nagy
szabású, _kedves és mégis nagyszerű_. Olyan volt mint egy _jó magyar
szónoklat_ (?) a régi jó időkben; erős gondolatotok hangzatos nyelven
kifejezve. Általában a magyar jellemet tükrözte: komoly és méltóságos;
de minden nehézkesség nélkül». Ezek persze amolyan semmit mondó
frázisok, melyeket a realista szeret legjobban. Neki a kiállítás egy
régi jó magyar szónoklatt. Mi ez? Erős gondolatok: mi ez? Hangzatos
nyelven: hát ez micsoda? Nem hangzatosabb a mai szónokok nyelve? Kit nem
fáraszt ma el egy Eötvös, egy Kossuth Lajos beszédének olvasása a
negyvenes évekből?
De hagyjuk ez üres frázisokat, keressünk valami okosabbat.
Alexander keresi, kutatja a kiállítás hatását a magyar lélekre, mely
gyarapodott az anyagiakban, de sokat vesztett idealismusából, szerinte
nagy küzdelmek befejezése után hasonlót tapasztalni minden népnél. A
német szörnyű brutalis lett 1870 után, Olaszországban sűlyed a
közerkölcsiség egységének létrejöttével; a franczia köztársaság
megszilárdulása után támadtak a botrányok és az irodalmi sülyedés. A jó
ember nem látja, hogy az egész világon hanyatlott az egyetemes
szempontja, uralomra jutott az individualismus, vele az érzékiség, a
családi élet bomlása, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása az egyik
országban úgy, mint a másikban. A világ minden szinpadán adták a
legerkölcstelenebb szindarabokat, melyek magukkal ragadták a közönséget,
tehát egyenlőnek kellett lenni az erkölcsi szinvonalnak akár voltak
botrányok, akár nem. De ő szegény nem látja ezt az egyenlőséget,
szerinte _a nemzet erkölcsi ereje, a velő, ép, egészséges_, csak egy
kissé elernyedt.
Ez az elernyedés abban mutatkozik, hogy nem lelkesedünk _nagyon_, még a
_mélyebb közérdeklődés_ is ritka. Ki tud nagyobb lelkesedést mutatni,
mint a realista? Húsz év óta minden országos ünnep, mulatság, temetés
stb. óriási tömegeket tudott összecsődíteni nemcsak nálunk, hanem az
egész világon. Mikor tudnak az emberek a lelkesedéstől őrjöngeni, ha nem
a realis időkben? A czár párisi látogatása százszorosan felül multa még
a Kossuth Lajos temetését is. Csupa lelkesedéstől sír, nevet, kaczag,
éljenez a jó realista.
Persze most gyökeresen átalakul az idők szelleme. Az eszményiség
hajnalán sokan vannak közöttünk, a kik nem tudnak lelkesedni, tapsolni,
éljenezni, őrjöngeni; hanem az erkölcsi szempontot nézik. És az én
flótás barátom azzal áll elő, hogy a mostani választásoknál _az idealis
jelszavak közül egy sem hatott!_ Nem tudja, mi az idealis, különben nem
használná ily értelemben. Pedig a bölcsészet tanárának tudnia kellene.
Mert épen az _idealis_ jelszó rendítette meg e hazát a mostani
választások alkalmával; ezt az idealis jelszót a nemzet milliói
hangoztatták, t. i. a néppárt hívei; míg hideg maradt a _realis
jelszókra_, minők a függetlenségi, a nemzeti és szabadelvű párt
jelszavai. E pártoknak majd az idealismus napjaiban meg kell szünniök,
azért maholnap senkit sem lelkesíthetnek.
A jó tárczaíró az elernyedt magyarságra, az elszikkadt néplélekre jó
hatást vár a kiállítás _nagy idealis vonásaitól_. Igazán megdöbbentő
gyöngeség egy bölcsészettanártól! Már 1870 körül megirta Renan, hogy
korunk nagy kiállításai országos vásárok, kirakodó sokadalmak, melyekből
hiányzik minden erkölcsi, minden idealis elem. De a magyar tárczaírónak
nincs fogalma a nagy idealis vonásokról, azért ezeken az országos
vásárokon és talán Ős-Budavárában meg a kelenföldi Konstantinápolyban
találja meg őket. Nem lenne csuda, mert a realis időkben kiforgattuk a
szók értelmét, elferdítettük jelentésöket. Ezért kell tótágast állania
Alexander logikájának. Érzem, hogy udvariatlan vagyok e kitűnő
realistával szemben; de nem tudom megállani, mert tanár létére annyira
közönyös az idealis bölcsészet mesterei iránt, mint ők Plato, Leibnitz,
Hegel, Cousin, Rosmini, Gioberti és számos más. A ki csak kissé tud
velök foglalkozni, lehetetlen, hogy tisztábban ne lássa az erkölcsi
világot, mint a hogy ő és más bölcsész társai látják. Nekik a bölcsészet
alig egyéb természettudománynál.
«Nagyon emelkedtünk minden téren, mondja a tárczaíró, mégis ridegebb
kietlenebb lett életünk». Valóban mulatságos ennek a haladásnak,
emelkedésnek részletező bemutatása. Nem vagyunk nagyon önzők mint a
német és az angol, praktikusok mint az amerikai, kétségbeesett játékosok
mint az olasz, erkölcsi érzékünk sem romlott meg annyira mint osztrák
szomszédainknak! Mennyi helytelenség néhány sorban; Csak is egy jó
realista képes rájok, a ki nincs tisztában az erkölcsi fogalmakkal. Neki
önző a német és különösen az angol, a ki a realismus alatt csak úgy
szórta millióit jótékony czélokra, decentralisálta óriási birodalmát,
majd nem függetlenítette gyarmatait, vissza akarta adni Irország
önállóságát stb., most pedig a nép rajong a keresztyén örményekért,
mikor az egész világ mozdulatlanúl látszik nézni a törökök mészárlásait!
Neki csak praktikus az amerikai és nem látja, hogy napjainkban kezd
kiemelkedni a realismusból, rajong az egyetemesért, az erkölcsiért, vad
erővel tör ki náluk az antisemitismus, hatalmas az agrarismus, a
bimetallismus, vissza akarják szorítani a nők féktelen
individualismusát, erkölcsileg fölemelni a házasságot, újra
meghonosítani a családélet szentségét. Az olaszoknál csak a játékosokat
látja, de nem veszi észre nálunk az őrült játék szenvedélyt száz meg
száz fajtájával, az olaszoknál sem tünik fel neki az erkölcsi és vallási
megújhodás felé törekvés. De hogy is lehetne fogalma az affélékről,
mikor azt állítja az osztrákokról, hogy jobban megromlott az erkölcsi
érzékök mint a miénk. Hisz épen az osztrák mozgalom nem egyéb mint az
idealismus kitörése, az erkölcsi és vallási életnek jelentkezése. Nálunk
is mutatkozik ez a jelenség, csakhogy túlnyomóan a szláv és german
fajoknál, melyeket lassan követ a magyarság. Kálvinista és lutheranus
papjaink szintén észre kezdik venni a tekintélyi hit, az idealis moral
visszatértét, gr. Degenfeld József az új tiszántúli ref. főgondnok
aggódva híja fel a kálvinista papok figyelmét, inti őket, hogy legyenek
résen, nehogy a _sötét középkornak már-már veszedelmesen mozogni kezdő
irányzata_ ismét felülkerekedjék. Pedig felül fog kerekedni, győznie
kell a tekintélyi hitnek és eszményi moralnak, különben teljes bomlás
állana be az erkölcsi élet terén s öngyilkos lenne az emberiség jó
része, a másik pedig mint az őrült bolyongana a föld szinén. A
protestans egyház belső fejlődését, erkölcsi megújhodását az
államsegélytől és a szabadelvűségtől teszi függővé a jámbor főgondnok,
mintha az anyagi jólét és az individualismus (szabadelvűség) képes volna
erkölcsileg megnemesíteni, vallásos életre buzdítani az embert. De a
főgondnok lajkus fráter, nem gondolkodó, a ki egész életében az anyagi
és a realis önző politikával törődött; Alexander azonban bölcsész meg
tanár, a kinek nem szabad az országos vásárok és nemzeti bacchanaliák,
világraszóló zabálások idealis vonásairól beszélni.
Történeti tudománya is csámpás lábon állhat oly férfiúnak, a ki a
németek állítólagos brutalismusával nem tudja megegyeztetni a
Schiller-Goethe-Kant korszak _fenkölt érzésmódját_. Pedig 1790 nagyon
közel áll 1875-hez. Az egyetemes tisztelete mindenütt hanyatlott, az
individuum hatalomra jutott a családban, a községben, a franczia földön
kitört a legrémesebb forradalom, mely sárba rántotta az egyetemest és a
megtestesült érzékiséget, egy szép leányt, meg az emberi észt emelte az
istenség oltárára. Németországban rajongtak az édes, meleg, benső,
érzéki életért; Schiller, Goethe drámái csak erősen realis időkben
születhetnek épen úgy, mint Kant philosophiája. Egy _Don Carlos_, egy
_Tell Vilmos_ stb. nagyon realis drámák. Az egyetemes képviselői bennök
az individuum minden bajának okai. Alexandernek mint bölcsésznek tudnia
kellene, mi lehet az a fenkölt érzés. Igaz, hogy a nagy közönség
össze-vissza használja, az írók is sok mindenre alkalmazzák, de helyesen
csak az idealisabb érzésre, gondolkodásra használhatjuk, mikor az
egyetemesből indulunk ki. Az altruista lehet gyöngéd, kedves, irgalmas,
önzetlen, de nem fenkölt, mert jósága csak a realis idők felebaráti
szeretete. Kant erős realista irányát pedig az is mutatja, hogy
Alexander foglalkozhatik vele. Ha idealisabb bölcsész, mint a lajkusok
gondolják, annyira élvezhetlen, olvashatlan volna előtte, mint más
eszményi philosophus.
A nemzet erkölcsi erejét nem emészti nagyobb betegség, gondolja
Alexander, a velő, úgy látszik, ép, egészséges: ha meg volna támadva,
azt látni kellene. Mélyen megdöbbentő vakság! A szegény jó ember mint
jámbor realista nem lát, nem hall; nem veszi észre az erkölcsi bomlást a
családi és társadalmi életben, az érzékiség tombolását, a hazugság, az
önérdek féktelen fellépését nemcsak az egész világon, hanem nálunk is. A
ki ennyire vak, azzal igazán kár szóba állani, realis korlátoltságát
senki sem lesz képes elhárítani, az ilyennek nincs semmi érzéke az
igazság, az erkölcs és a valóban szép iránt. Összefoglalni, az erkölcsi
világ tüneményeit egységökben felfogni nem adatott neki. És most a
realismus alkonyán, az idealismus hajnalán kevés embernek betegebb a
veleje, mint az övé és hogy mennyire meg van támadva, azt minden
gondolkozónak látnia kell.
Alexander kevésnek találja a kiállítás érdekében tett reclámot. A
külföldi látogatók elmaradásának főoka azonban ellenségeink nagy
számában keresendő, mondja tovább. Az európai sajtó általában nem
barátságos hozzánk, szövetségeseink sem azok, a _Kölnische Zeitung_ a
legmagyarfalóbb lap Európában. De mint realista nem tudja okát adni,
hogy miért. Pedig nagyon egyszerű. A népek rokonszenve mindig azon
ország felé fordul, mely az uralkodó eszme élén halad. 1830-ban az egész
művelt világ rajongott Francziaországért, mert az új liberalismus ott
győzött legelőször. A mult században a franczia encyclopaedisták
mozgalma következtében szintén a francziákért rajongtak. 1789-ben
hasonlóan. Most pedig az idealismusba megyünk belé és azon országok
ébresztik fel a népek rokonszenvét, melyek elül mennek a mozgalomban. Ma
az egész világon gyűlölik a Crispieket, a Bánffyakat és más
szabadelvűeket s a népek rokonszenve a Balfourok és hasonlók felé
fordul, a kik a moral és vallás apostolai. Az egyszerű ember nem tudja
okát adni rokonszenvének vagy gyűlöletének, de érzi. A tömérdek
etetés-itatás daczára csak a népek megvetését vonta magára a magyar,
mert hazánkban a legromlottabb individualismus uralkodik, a zsebelő
szabadelvű többség vezeti az ország ügyeit és a legembertelenebb önkény
gazdálkodik a nemzet politikai jogaival. Ezért járt oly kevés idegen a
kiállításon, legfölebb a realista és zsidó hirlapírók, szabadelvű
publicisták és parlamenti tagok, korlátolt specialista tudósok és bécsi
democraták stb. fordultak meg nálunk, mondottak nagyszerű
felköszöntéseket, írtak rólunk egy-egy hálás ismertetést, de mindez nem
használ semmit az idők árja ellenében. Hiába irattunk e pár év alatt
rémséges költséggel köteteket, füzeteket és czikkeket franczia, angol,
német, olasz és talán más nyelveken is a magyar nemzet magasztalására;
hiába volt minden pazarlás: a nemzetek rokonszenve elfordult tőlünk,
pedig 1825-től 1875-ig mindenfelé rokonszenvvel tekintettek a magyarra.
A kiállítás belföldi látogatását nagyobbnak remélte Alexander. Én bizony
ennyit sem vártam. Esténkint, ha meguntam magam, kimentem a kiállításba.
Rendesen sok embert találtam ott. Igaz, hogy négy-ötöd részök izraelita
polgártársainkból került ki. Csaknem elenyészett az árja és a magyar
elem kivált a nyári hónapokban. Aránylag sok katholikus papot láttam ott
lézengeni. Arczuk is elárulta, hogy korlátolt realisták, a kik nem
örülnek paptársaik idealis lelkesedésének. Igen sokszor nők társaságában
valának.
Alexander azt hiszi, hogy az alsóbb nép és az ifjúság felhozásában
remekeltünk, de a nemzet középső rétegei cserben hagytak bennünket. Mint
jó realista a vendéglősöket, a kiállítás helyét stb. okolja. Hisz ezek
nem okok! Potom pénzen, csaknem ingyen lehetett feljönni a kiállításra,
s a városban majdnem a rendes áron szobát kapni és étkezni. Bizonyosan
többeket megzsaroltak; a hol tehették, magasabb árakat követeltek; de
mivel a közönség legnagyobb része óvatos volt, aránylag kevés visszaélés
mutatkozott.
Másutt rejlett a baj, másutt kell a látogatás csekélyebb mérvének okát
keresnünk.
A kiállításra nézve baj volt, hogy az idealismus hajnalán vagyunk. Ez az
idealismus rendesen együtt jár a szegénységgel, egyszerre jelenik meg az
agrarismus, az oeconomismussal, a földmívelők inségével vagy legalább
súlyos helyzetével. Tehát épen annak az osztálynak, melyen a nemzet
fölépül, nincs pénze. Különben is, mikor az erkölcsért, vallásért kezd
lelkesedni, az ember nem rajonghat anyagi vásárokért. Nagyon sokan
vannak a vidéken művelt, tanult emberek, a kik dicsekesznek vele, hogy
nem látták a kiállítást; magában a fővárosban is vannak, a kik alig
egyszer-kétszer pillantottak be. Már nem gyönyörködtette őket. Lelköknek
jobban esék a magány, a csend, a zárkózott családi élet, mint az a hiú
vásár, hazug lárma, érzéki tombolás, örökös fecsegés, melyekben azelőtt
annyi örömüket találták. Hisz a föld népének egy részét csaknem
erőszakkal hozták fel a szolgabírák, a jegyzők, a papok és a tanítók
főispáni parancsra. Majdnem minden kiadásukat fedezték és mégis nehéz
volt kimozdítani őket. A középiskolai tanulók kiváncsiságát könnyebb
volt felébreszteni. A nemzet középső rétege azonban nem jött el, mondja
Alexander. Bizony kevesen fordúltak meg a kiállításon, hol az az
örvendező, derült hangulat, igazi jókedv is hiányzott a látogatók
arczáról, mely a hetvenes, nyolczvanas évek kiállításait nemcsak nálunk,
hanem mindenütt jellemezte. Akkor még mindenki tudott mulatni,
örvendezni, ma már csak a realista tombol, féktelenül őrjöng, a közönség
egy része visszavonul, az engedékenyebb rész pedig csendesen,
hallgatagon nézi a mulatságot.
És mivel folyvást gyarapszik az idealismus, azért sejtem én, hogy nem
jön létre az 1900-iki párisi kiállítás, vagy ha létrejön, óriási
bukással végződik.
Csakhogy hiába beszélek és írok, mert hályog takarja a realista lelki
szemeit, nem lát és e hályogot majd csak a diadalmas idealismus fogja
eltávolítani,
Addig várnunk kell.