A nagy orosz költőről akárhányszor olvasom, hogy igazán nagy idealista.
A művelt világ legkiválóbb írói és gondolkodói mindig mint nagy
ideálistáról szólanak róla. Nem is tudják máskép elképzelni e tiszta, a
felebaráti szeretettől áradazó, valóban meleg keblű férfiut mint
eszményi rajongót.
Természetes, mert nincsenek tisztában az alapfogalmakkal. Csak az
önfeláldozó és szerető szivet látják és azt hiszik, hogy ez idealismus.
Nagyon tévednek.
Önzetlenség és önfeláldozás magában még nem jelent semmit. Az embernek
rajongani, lelkesedni kell az uralkodó eszme hatása alatt, e rajongás
lehet idealis vagy realis, teljesen a kortól és szervezetünktől függ,
hogy milyen.
Az idealismus alatt rajongunk az egyetemesért, a realismus alatt az
egyedért. Itt is lehetünk önzetlenek, önfeláldozók, a realismus vértanúi
vagy hitvallói. Igaz, hogy kevesebb a számuk, de vannak, akadnak
ilyenek.
De lássuk közelebbről.
Az emberi haladás egy-egy hullámának elején egyesül a lelki világ három
eszméje: a szép, igaz és jó. E három eszme egysége egy egészet alkot,
azért bármire gondol az ember, mindig a maguk egészében fogja fel a
szellemi, erkölcsi és aestheticai élet tüneményeit. Az egészből indul
ki. Az egész szempontjából ítéli meg a dolgokat, a társadalmi
kérdéseket. Mindig az egyetemest látja maga előtt, az a delejtű, a
vezérfonal a lelki élet tengerén.
A realismus a három eszme szétválása, a lelki egység teljes felbomlása.
A lelki világ alkotó részei szétmállanak; a szép, a jó és az igaz
fogalma, nem az egyetemes, hanem az egyén szempontjából ítéltetvén meg,
elvesztik igazi értelmöket. A realista kiforgatja valódi jelentésökből.
A szép az egyed szépsége lesz, támogatója az érzékiségnek, az ember
léhaságának, csupa idegizgató és csábító formaság. Háttérbe szorulván az
erkölcsi elem: a jó és az igaz, nincs támasza, nemesítő sajátsága a
szépnek. Megbomlott idegeink mámorosan kedvelik a fenségest, a
borzasztót, az irtózatost, egy szóval minden kábítót. Azért kellenek
ilyenkor a gladiatorok, a circusok, az alpes-mászások, párbajok, életünk
gyakori koczkáztatása. A kevésbé bomlott idegűeknek elég mulattatók és
szórakoztatók az érzéki gyönyörök, izgató, ingerlő szinházi, orpheumi,
circusi és más látványok.
Mihelyt az igaz eszméje ki kezd válni az egységből, a nagy eszményi
igazságok mint Isten, vallás, erkölcs, világ, emberiség pl. halványulni
kezdenek, a realismus napjaiban pedig már a nemzet és haza fogalma is
enyészőben van. Csak az egyén szempontjából tekintvén mindent, ezek
megszünnek igazságok lenni. Az egyed biráló elméje nem találhatja
igazaknak. A közérdek és közügy a realisabb gondolkodásuak szemében
hazugsággá válik. Tömérdek visszaélést, gazságot követnek el épen a
közérdek nevében. Igen sokszor romlott zsebelők kezébe kerűl a hatalom,
a kik a közérdek czímén rabolják meg embertársaikat, mert a nagy emberi
és nemzeti igazságok megszüntek azok lenni.
A jó szintoly változáson megy keresztűl. A jó eszméje legszűkebb
értelmében magunkviselete embertársaink iránt. Az eszményiség napjaiban
az egyetemesből indulván ki, a vallás és erkölcs szabályozza
magunkviseletét. Szeretjük vallásos és erkölcsös felebarátjainkat,
gyülöljük azokat, a kik az uralkodó eszméhez kevésbbé tudnak símulni
vagyis rosszak, bűnösök. Annyira uralkodik felettünk és bennünk az
egyetemes, hogy saját gyermekét is el tudja pusztitani az atya, ha nem
engedelmeskedik. Ilyenkor szófogadóvá kell válnia az alkotó résznek, a
családban az asszonynak és gyermekeknek, az országban az alattvalóknak.
Meg kell alázkodnunk az egyetemes, a tekintély képviselője előtt, kivált
az egyházi előtt.
Mihelyt ki kezd válni a jó a három eszme egységéből, bomlani kezd az
egyetemesnek hegemoniája, föllép a haza és nemzet szempontja, míg végre
a realismus végén már csak az individuum, legfölebb a család érdeke
szabályozza magunkviseletét. Sőt talán elmondhatni, hogy a realista
családjában is önmagát szereti.
De mikép magyarázhatni meg az egyed szempontjából, hogy soha sem jobb,
irgalmasabb, lágyabb, kedvesebb az ember mint épen a realismus alatt?
Honnét ered az a mérhetlen jótékonyság, melynél csak az emberi nyomor
általánosabb. Hisz a realista önző, zsebelő, a közérdeket kizsákmányoló,
léha, elvtelen individualista?!
Könnyen érthető. Az idealismus alatt az Isten, az egyetemes képmásai
akarunk lenni, a realismus alatt mindenkit a magunk képmására akarunk
átváltoztatni. Akkor csak azt becsűljük, a ki velünk együtt a nagy
általános igazságokat vallja, a vallás és erkölcs buzgó hive; ekkor azt
becsüljük, a ki hozzánk hasonlít, a mi képmásunk, a mi édes-kedves
testvérünk, felebarátunk. És mivel az emberi szívnek okvetlenül és
szüntelen szeretnie kell: az idealismus idején csak az Istenért és az
Istenben tudja szeretni felebarátjait, míg a realismus napjaiban csak
önmagáért. Végtelenül jól esik neki, ha valami jót tehet embertársaival.
Azért ilyenkor alig van rossz ember, realis szempontból rossz ember.
Bárkihez folyamodjunk, ha van neki, juttat belőle a hozzá közelebb
állóknak, sokszor elfelejti tolakodó követelésünket, szemtelen
föllépésünket, nem kérdezi vallásunkat, erkölcsi magunkviseletét;
protegál, istápol, támogat szóval és tettel. A realista nem tudja nézni
a szenvedőket, az inséggel, nyomorral sujtottakat. Vannak közöttünk
végtelenül realis lelkek, a kik csupa szívből állanak. Ilyen nagy
realista az oroszok hirneves költője és gondolkodója: Tolstoj Leo.
Műveiben az egyetemes képviselői, a tekintély hordozói az individuum
romlásának, inségének, nyomorának szülő okai, ezek bénítják meg az egyén
boldogulásra való törekvését, ezek ássák a sánczokat, emelik a gátakat,
gördítik útjába az akadályokat. A közügy, közérdek czime alatt
kizsákmányolják az egyént, elállják a felebaráti szeretet
megnyilatkozását.
Legújabb levele, melyet dr. Schmitt Jenőhöz intézett, hirdeti, hogy az
államszolgálatban való részvétel nem fér össze a keresztyénséggel. A
katonai szolgálat sem egyezik meg vele. Helyesli Schmitt Jenő nézetét,
mely nem tartja összeegyezhetőnek az erkölcsi becsülettel állami
szolgálatokat tenni egy oly intézménynek, mely képviselője a törvényesen
szentesített emberölésnek és a törvényesen szentesített
kizsákmányolásnak. Szerinte mindenki belátja, hogy a keresztyén nem
vehet részt a gyilkosságban, hogy a gyilkosok vezére által a
szegényektől erőszakkal kizsarolt fizetést nem húzhatja. Azért csak
számtalanszor kell hangoztatni: Carthago delenda est, el kell törülni
Carthagót a föld szinéről és bizonynyal el fog esni Carthago. Végre is a
hatalom birtokosai meg fognak szünni tekintélyöket a keresztyénség
szentségével támogatni. Hisz az állam erőszak, a kereszténység pedig
szeretet és türelem: ezért az állam nem lehet keresztyén s a ki
keresztyén akar lenni, nem szolgálhatja az államot. Keresztyén állam
lehetetlen.
Tolstoj Leo doctrinája a legszélsőbb realismus tana. Az ő nézete szerint
a keresztyén vallás tiszta felebaráti szeretet, mely nem tűri a központi
hatalom erőszakos föllépését s azért az állami egység hatalma és a
keresztyénség egymást kizáró fogalmak olyanok mint a béke és háború, az
egészség és betegség, a világosság és sötétség stb.
Pedig a realismus alatt az állami központi hatalom, a kormány, is nagyon
engedékeny, igazán elnéző, decentralisáló az alkotó részek iránt. De a
mostani szélső realismus idején nem elégítheti ki Tolstojt, se más
erősen realista gondolkodásuakat. Ilyenek nem csupán az anarchisták és
socialisták, hanem a művelt társadalomban élő számos polgár is.
Az orosz költő keresztyénsége azonban nagyon realis, mely nem felel meg
az idealis napok keresztyénségének. Az ő christianismusa rokon az I. és
II. század keresztyénségével, melynek utószülött testvére a mi nazarénus
hitünk vagy több orosz felekezet, a realis idők mysticismusának socialis
tüneményei; de nem olyan, minő a III. század idealismusa alatt lőn,
mikor az eszme nyomásával nagyszerű, egységes, központi kormányzattá
alakult és kifejlődött a catholicismus idealis hierarchiája, a miről a
II. század első felében szó sem lehetett.
Most szemlátomást közeledünk az idealismushoz, erősen hajnalodik, a mi
épen nem kedvez Tolstoj realis gondolkodásának. Csakhamar észre fogja
venni, hogy sokan elfordulnak tőle. Már emlegetik, hírlelik a lapok,
hogy Sziberiába akarja deportáltatni a kormány. Sajnálnók szegényt, mert
ő is egyik vértanúja lenne a realismus önzetlen felebaráti szeretetének,
sorsosa Krisztus, a nagy vallásalapító, szenvedéseinek azzal a
különbséggel, hogy az itteni mestert az idealreál nemzeti és vallási
orthodoxiája, melyet phariseismusnak csúfolnak, feszítette a
keresztfára, míg az orosz reformatort az ébredező eszményiség
hurczoltatná a jeges hazába. Lehet, hogy e súlyos bajtól megkíméli a
jótékony halál.
Hogy át tudna változni, hogy a legszélsőbb realismusból át tudna csapni
az eszményi gondolkodásba: alig hihetem el róla, annyira határozottan és
mereven realis egyéniség. Öreg ember és a vén tölgy már nem hajlik.
Valószínű, hogy nem sokára el fog némulni s e némaság legfőbb okát nem
az orosz kormány zsarnoki fellépésében kell keresnünk, hanem az eszményi
gondolkodás győzelmében, mely megbénítja a realis embert, közönyössé
teszi azon nagy kérdések iránt, melyekért annyira lelkesedett a realis
napokban, mert a legnagyobb hatalom a szellemi világban az uralkodó
eszme. Mindnyájan öntudatlan szolgái valánk, csak fölfedezésem
ismeretével leszünk öntudatosakká; de ne higyje senki, hogy valaha más
lehessen, mint a minővé az isteni eszme alakítja. Hozzá kell símulnunk
vagy összetör bennünket.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A nyáron egy franczia röpiratban akartam magyarázni az
erkölcsi világ törvényét. Hozzá is fogtam, de csakhamar abbanhagytam,
mert bár régóta érintkezem a nagynevű bölcsészszel, még sem tudja
átérteni, hogy minden bölcsészeti, történeti stb. doctrina csak saját
korának vagy pontosabban a hullám illető szakának felel meg s az idők
árjával szüntelen módosulnia kell. Ő Guyauval és másokkal együtt
tekintélyes realista volt a nyolczvanas években, most már simul egy
kissé az idealisabb irányhoz, de még messze van a tiszta idealismustól.]
[Footnote 2: E levélhez a Hazánk 1896. ápril 7-iki száma a következő
megjegyzést fűzi:
_Bodnár_ Zsigmond egyetemi magántanár az egyetem rektorához levelet
intézett, a melyben kijelenti, hogy a millenniumi tanügyi kongresszuson
nem vesz részt. Soha komolyabb szó még nem hangzott el korunk
jellemzésére, mint az, a melylyel Bodnár e kijelentését indokolja.
Minden szava hétszeres igazság, minden sora az enyészet egy-egy
jelenetét festi s az egész levél hangos jajkiáltás, a melyet csak azért
mernek olyan keservesen kimondani, mert a nagy többség erkölcstelen
tulkiabálásaitól félnek. Bodnár Zsigmondban meg volt a bátorság a
közfigyelmet arra a lejtőre fordítani, a melyen haladva máris elérte a
világ az aljasság posványának a szélét s már-már a fertőbe való sülyedés
veszedelmével áll szemben. Nagyérdekű levelét szószerint közöljük
részint tükörül azoknak, a kiket illet, részint lelki gyönyörüségül
azoknak, a kik rokongondolkozásuknál fogva szivesen fogadják a
dekadencziának megszólalt komoly ellenfelét.]