Ha az ember gondolkodik: vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az
egyikkel a messzeeső tárgyak közös jegyeit, rokon vonásait köti össze; a
másikkal a szeme alatti tárgyat, pontocskát szedi szét, elemzi,
megkülönbözteti, eltérő jegyeit keresi.
Ha az emberiség irodalmi alkotásait, különösen bölcsészete történetét,
továbbá históriai műveit, szépirodalmi termékeit vizsgáljuk, mindjárt
szemünkbe tűnik, hogy bizonyos időkben túlnyomóan összefoglalnak
embertársaink, máskor meg lenézéssel fogadnak minden általánosító,
összefoglaló gondolkodást. Ez időszak bölcsészei semmi jelentőséget sem
tulajdonítanak az eszméknek, az egyetemes gondolatoknak, míg a másikban
csak ezeknek van realis igazságuk.
Ha még mélyebben bocsátkozunk bele az emberi alkotások vizsgálatába,
arra is ráakadunk, hogy az összefoglaló gondolkodásból nem egyszerre
csapunk át a megkülönböztetőbe, hanem fokozatosan, lassú lépésben. Igaz,
hogy ezt nehéz meglátni, sőt az elemző gondolkodás napjaiban, mikor a
távolban csak egyes kimagasló tüneményeket tudunk észrevenni; mikor a
jelenségek nem egységökben, hanem mintegy széthullva, belső
összefüggésök nélkül állanak előttünk: nem is láthatjuk az összefoglaló
gondolkodás lassú zsugorodását. Azután, mikor 4–500 esztendeig tartott
ez a lépcsőzetes átalakulás, nehéz volt a gondolkodóknak észrevenni e
tüneményt. Most azonban, mikor jóval rövidebb ideig, például 1490-től
1700-ig, 1700-tól 1815-ig, 1815-től napjainkig tart, tehát egy nyolczvan
éves ember végig élheti, most már jóval könnyebb észrevenni, fölfedezni
az erkölcsi világ e tüneményét.
Magam is eleinte csak annyit láttam, hogy az összefoglaló gondolkodást
az elemző váltja el, csupán később jutottam el a lassú és folyton
szűkülő gondolkodás felismerésére. Alig lehet két-három éve ebbeli
világosabb látásomnak.
Azóta ezer meg ezer bizonyítékkal állottam elő e tétel megvilágítására.
De mivel éppen a tanárok, tudósok és írók között lassan mutatkozik és
hódít az összefoglaló gondolkodás, nem csoda, ha Beőthy Zsolt kis
munkája a régi helytelen alapon készűlt és szerzője nem képes megérteni
magyarázatomat. Ő egyik legkedveltebb írói egyénisége napjainknak a
hetvenes évek közepétől kezdve. Igen sok lelki tulajdona ez időszak
jellemző sajátsága. Így kenetes, lágy, szines az irálya, gyöngéd, síma,
nyájas a modora, eszmétlen és elemző a gondolkodása, léha, elnéző,
irgalmas és altruisticus a moralja, tősgyökeresen magyaros a nemzeti
szelleme, szóval, a mint szokták mondani, a századvégi emberek egyik
kiváló egyénisége. Ezért volt annyira népszerű.
Most egy kis munkája: _A magyar irodalom kis tükre_ fekszik előttem,
mely előadásainak vezérfonala, szellemi életünk fejlődéséről való
felfogása akar lenni. Nyilatkozata szerint megtalálhatni benne az ő
irodalomelméletét vagy legalább nyomát hagyta e szerény vázlatban.
E kijelentés okán kerestem az ő irodalom-elméletének nyomait, de nem
találtam. A mi szemem elé kerűlt, az mind nagyon régi és elcsépelt
valami. A mint irodalomtörténete nem egyéb, mint Toldy tankönyvének
átírása a nemzeti szellemnek erősebb hangoztatásával, úgy e munkácska
sem más, mint a Toldy-féle irodalom-történet édes-kedves kivonata.
Új eszme, új felfogás éppen nincs, de nem is lehet benne. Miért? kérdi a
t. olvasó. Egyszerűen azért, mert a realismus egyedüli gondolata a
magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus idején, mikor
leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk, lelkesedünk a magyarságért
és a magyar hazáért, de csak mint erkölcsi fogalom szent előttünk,
melybe beléolvasztjuk és testvéreinknek tekintjük az összes
nemzetiségeket. Keblünkre öleljük a tótot, a ruthént, a szerbet, a
horvátot, a németet, a románt stb. és azok bennünket.
Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes gondolkodás,
halványan megkezdődik az a patriotismus, mely Kisfaludy Károlyt,
Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a huszas években. Ők még
nem tudtak elég melegek, bensők, közvetlenek lenni. Annyira szélesen és
messze látnak, hogy szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes
és meleg nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban
magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly hideg
lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és más társaik.
Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az egyetemes iránti
csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a nemzeti szellemet,
gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties nyelvben, szokásokban,
magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok, irodalom-történetírók
műveikben már kiemelik az egyes írók nemzeties irányát, nemzeti
szellemét.
Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy, Vörösmarty
stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de már az eszme
nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany stb. magyarosabbak,
melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett fejezni irodalom-történeti
dolgozataiban.
Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas években
megbizták Vörösmarty életrajzának megírásával. Az utolsó ívek
kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta fel a
szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg, ünnepélyes,
fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros realista Gyulai
Pál? Hogy emelhesse ki _Zalán futását_, _Egert_, _Cserhalmot_ stb.,
mikor elemző gondolkodásának nehéz belőlük egy pár lapot is elolvasni?
Hogyan csodálja Vörösmarty romantikus színműveit szertelenségeikkel,
borzasztó, groteszk ellentéteikkel? Ezt már nem lehetett megtenni a
hatvanas években.
Az idők árjához símuló Toldy Ferencz még egy kissé csodálhatta e
műveket, Gyulai nem. A kegyelet, a megbizás körülményei azonban nem
engedték, hogy szabadon írhasson, bántani nem volt szabad; de keresni
kelle oly sajátságokat, melyeket a hatvanas évek gyarapodó nemzeti
szelleme is tisztelt. Ilyen volt Vörösmarty nyelve, _Csongor és Tünde_
népies drámája és benne a manók csilingelő dialógja, az eposzok között a
romantikus _Két szomszédvár_, hisz ezt még akkor el lehetett olvasni,
lyrai költeményei közűl, különösen ki kelle emelni _A szegény asszony
könyvét_, mert ez legmelegebb mindnyájok között. Gyulai tapintatosan
végezte feladatát. Méltányos volt az oly művek iránt, melyet a hatvanas
években alig tudtak olvasni, elismerő azok iránt, melyek még tetszettek.
Midőn Beőthy Zsolt a hetvenes évek második felében az
irodalomtörténetíráshoz fogott, már úgyszólván elenyészett, vagy
összezsugorodott az általánosító gondolkodás, realismusunk szűk
felfogása csupán a nemzeti szellem melegét élvezhette, összefoglaláshoz
csak egy pár bomlott embernek volt érzéke. Beőthy tehát kezébe vette
Toldy tankönyvét, kissé megváltoztatta a felosztást, mert a Toldyéban
volt némi egység, leszállította, vagy törölte Kazinczy, Bugát és a
hidegebb poéták, írók stb. nagyságát, kiemelte a magyarosabb, nemzetibb
szelleműeket. E munkájában szintoly tapintattal járt el, a minővel
Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában.
De ha önálló felfogást, Beőthy-féle eszmét keresünk, egyet sem találunk.
Vannak benne eltérések, apróbb variansok, de önálló, eredeti
gondolkodásnak nyoma sincs. És ez volt a szerencséje, mert különben
kevesen vagy épen nem olvasták, tanulták volna. A nemzeti szellem
apostolának kelle lennie, ez volt a világon minden olvasott
irodalom-történetíró. Ő sem lehetett más. A szűk, individualis, meleg,
benső és léha nemzeti szellemnek volt szines és kenetes tolmácsa. Mikor
tehát eredeti irodalomelméletével hozakodik fel, melynek nyomait e
vázlatban hiába keressük, melylyel tanítványainak állítólag nem maradt
adósuk, oly kincset emleget, mely hiányzik elméjének ládafiában vagy
papirosbúzával kereskedik a szellemi világ börzéjén. Világosabb vagy
sötétebb árnyalat, kisebb-nagyobb eltérés még senkit sem jogosít fel,
hogy önálló, eredeti elméletnek mondhassa a maga apróságát, mely egyéni
szervezetének elmaradhatlan következménye.
Az irodalom bölcsészetének, az irodalom elméletének, egyetemesnek kell
lennie, a világ minden irodalmára kell illenie, sőt fel kell ölelnie az
emberiség erkölcsi, szellemi és aesthetikai életét is, meg kell vele
magyarázni, érthetővé tenni az ember lelki életének minden tüneményét.
Ily összefoglalásra se Beőthy, se a világ egyetlen realistája sem képes,
mert éppen azért jónevű, kedvelt és szívesen olvasott gondolkodó, költő,
író, művész, politikus, tudós, mivel nincs összefoglaló tehetsége,
szűkkörű a szellemi láthatára, elemző, szétszedő, individuális a
gondolkodása. Tőlük tehát senki se várjon új, eredeti összefoglaló és
erkölcsi világunkat megfejtő egységes eszmét!
De hátha? kérdi a kétkedő realista, aki éppen szűk látkörénél fogva nem
hiheti el, hogy más érzés, gondolkozás is igaz lehessen az övén kivűl.
Tessék kimutatni Beőthy munkáján, hogy nincs benne új elmélet, nincs
benne eredeti irodalmi bölcsészet. Idáig csak azt magyarázta, miért
kellett Beőthynek és vele ezer meg ezer aesthetikusnak kisebb-nagyobb
eltéréssel a nemzeti szellem sugallata szerint írnia. Bizonyítsa be
pontonkint, hogy ez vagy az csak régi felfogás, nem pedig új elmélet
sarktétele.
Így hangzik a reálista követelése.
Mindenesetre túlságos és igazán sok. Túlságos, mert ha az uralkodó eszme
haladása fonalán bemutattam, hogy Beőthy nem írhatott másképpen, magától
elesik a pontonkint való magyarázat szüksége; sok, mert ha
belébocsátkozunk az egyes pontok fejtegetésébe, csakhamar azon vehetnők
észre magunkat, hogy új irodalomtörténetet írtunk, a mit most nem
szándékozunk. De ha az egészre nézve adósak maradunk realista
barátainknak, néhány pontra nézve szívesen teljesítjük követelésöket.
Mindjárt érdekes a kezdet. Beőthy szeme előtt az ősidők homályából egy
volgamelléki lovas bontakozik ki, szerinte e lovas véréből
mindnyájunkban van egy csepp, mely a magyar szellem mivoltából és
fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A haladás megelőző hullámának realis
alkonyán mondotta de Maistre gróf, a mit különben minden realista érez:
Én nem ismerem az embert, hanem csak francziát, oroszt, németet stb.
ismerek. A realismus e sajátságára mutat Beőthy felfogása is, a ki egy
volgamelléki lovas képében akarja bemutatni a magyar nemzetet.
E nép szerinte rablásból, félig-meddig zsákmányból él (3. l.),
műveltsége azonban fejlettebb és magasabb, mint azoké a népeké, melyeket
itt talált (8. l.), tehát a volgamelléki lovas műveltebb volt, mint a
pannoniai germán és szláv.
A magyar egész lényét áthatja a nemzetiségi érzés, ez tölti el bensejét,
ez irányozza egész külső és belső életét (5. l.). Mintha más nemzetét
nem töltené el. E hibás tétel bizonyítása a könyvecske feladata. Talán
ez akar lenni az az ismeretlen irodalom-elmélet, litteraturai
bölcsészet. Csakhogy ez annyira ismert és általános, hogy a
legkorlátoltabb Széchy Károlytól kezdve Taineig, a legelvtelenebb
Heinrich Gusztávtól Gervinusig egyetlen nagy emberünk sem tudott más
elméletet megalkotni, kisebb-nagyobb eltéréssel mind egy húron
pendűlnek.
Más felfogás hirdetője Nisard, a ki a tekintély elvének apostola; de a
mit még lehetett hirdetni a negyvenes-ötvenes években, kinek kellett
volna a realismus későbbi napjaiban?
Beöthy is, mint annyian, elmondja a magyarról, különösen
Szent-Istvánról, hogy az idegenből átvett eszméket és formákat mindig
akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára
minél alkalmasabbakká tegye. (5. l.)
Hagyjunk fel e régi, elavúlt frázissal. Mindenkinek tudnia kell, hogy az
idealismus vagy realismus nyomása alatt, ha a civilisatio rokon
színvonalán vagyunk, átveszünk intézményeket; ez azonban sehol sem lehet
másképp, mint a helyi és nemzeti bélyeg ráütésével. Még a catholicismus
sem kerűlheti ki egyben-másban ezt a nemzeti jelleget. A világi
intézmények még inkább. Éppen ez lenne csoda, ha az ország és nemzet
viszonyának tekintetbevétele nélkül lehetne átvenni egyházi és világi
intézményeket.
Olvasom, olvasom e szerencsétlen könyvet, de elméletet, philosophiát
sehol sem találok benne. Persze annál több hibát és helytelen felfogást.
Legalább eszmei kapcsolatokra akadnék, melyek megállanák helyöket! Ilyen
sincs. Rendesen a közel fekvő, a közvetlen, a látszatos okokat bújja,
velök hozakodik fel. Ha mégis látni akar valamit, össze akar kötni
valamely jelenséget, helytelenűl teszi. Példáúl a XV. század
műveltségének legszélső sugarait egy század mulva Báthori Zsigmond
kolozsvári palotájában látja elenyészni (29. l.).
A jó ember nem tudja, hogy a XV. század civilisatiója a realismus
léhasága, erkölcsi, aesthetikai és szellemi bomlása, Mátyás halálával
bezáródik s az egész világon beáll a Bánffy-korszak, az anyaginak és
erkölcsinek élethalálharcza; az egyetemesnek uralomra törekvése, az
erénynek és becsületnek lázas kitörése a század demoralisatiója ellen.
Csak így lehetséges elképzelni, hogy Fra Girolamo, az egyszerű florenczi
barát egy hatalmas köztársaság élére áll. Nem veszi észre a társadalmi
osztályok harczát; azt gondolja, hogy folytatódik a XV. század léhasága,
a Janus Pannonius pécsi püspök, verses pornografiája, frivol,
érzékisége, Mátyás királynak és kortársainak immorális anyagisága.
Pedig csak 27 év múlva Mátyás halála után a rationalismus és
scepticismus halvány megjelenésével lesz lehetséges egy Luther Márton,
egy Pomponazzi, egy Ariosto, egy Macchiavelli, mikor már lohad a szélső
idealismus, hanyatlik a tekintélyi hit és idealis morál. Idáig nem
lehete félredobni egyetlen dogmát sem, mert az emberiség rajongott a
tekintélyi vallásért és nem kérdezte, miért higyjük ezt vagy azt a
dogmát.
Neki Temesvári Pelbárt a franciscanismusnak, a _népszerű, maradi és
bátor áhitat_ szellemének képviselője; pedig a magyar barát a kitörő
idealismus tekintélyes tolmácsa és nagynevű apostola. Úgy fogja fel őt,
mint ha két politikai párt küzdelmében a conservatív irány egyik maradi
szónoka volna. Pedig több volt a mi Pelbártunk. A társadalom
individualismusának halálos ellenségét tiszteljük benne. A legnagyobb
reformátor, olyan mint Socrates, mint Tertullián, mint Nagy Gergely
pápa, mint Géza fejedelem, mint Savonarola és mindazok, a kik a kitörő
idealismus apostolai közé állanak. A társadalom idáig az individuum
jogait terjesztette ki, a realismus nyomása alatt az egyetemes
képviselőinek tekintélyét sárba tiprotta és az alkotó részeket emelte a
hatalom trónjára: a családban a feleség és a gyermekek uralkodtak, a
társadalomban a szép és kikapós asszony, az országban az alkotó részek,
a tartományok, vidékek, megyék, a szegény ember stb. Más szóval,
megingott a társadalom alapja, eltünt a morál, kiforgatták a kifejezések
értelmét. A Savonarolák, a Pelbártok munkája a morál visszahozása, az
igazság, a becsület, a tisztesség meghonosítása, a vallásnak a szivekbe
oltása volt.
Beöthy állítólagos irodalom-elmélete olyan szegény, hogy semmit se tud
megmagyarázni. Neki minden magasabb ok nélkül be tudnak köszönteni a
leghatalmasabb tünemények. A protestantismus gyorsan utat talál hazánkba
(33. l.) a magyarság _lelki alkatának megfelelően_ (?) a kritikai és
fatalisticus calvinismust karolja fel. Valószínűleg azért kellett a
calvinismus, mert sok a török vér bennünk, a török pedig fatalista; de
hát miért fatalista?
Nála egyszerűen _megindul az antireformatio_, (42. l.) Pázmány
visszatéríti a főnemességet talán (?) a gyökeres magyarság gondolatával;
a zsidózók azonban kiválni _látszanak a magyar érzés közösségéből_ (45.
l.), bár gyönyörű egyházi énekeket teremtenek. Szenczi Molnár Albert
életének tragicuma, hogy tudós és költő volt, mikor szenvedélyes
katonára lett volna szükség. És így tovább. Beöthy csak a helyi, a közel
fekvő, közvetlen és látszatos okkal tud előállani. De lehet-e ilyenekből
elméletet, philosophiát alkotni? Nem lehet. A közvetlen ok nem
szolgáltat eszmei kapcsolatot, azért nem lehet belőle összefoglaló
elméletet, igazi philosophiát alkotni. Beöthy állítólagos
irodalom-elmélete tehát nem külömb az orvos eljárásánál, a ki ha
fejfájásról panaszkodunk, vizes borogatást, antipyrint és hasonlókat
rendel s ezt orvostudománynak nevezi. Ha ideges lesz valaki, a sok
munkában s hasonló közeli okokban keresi a baj forrását, ha oly emberről
van szó, a kinek sok dolga van; ha pedig léha, dologtalan ember esik e
bajba, akkor kézi munkával, _slőjddel_ és hasonlókkal akarja
meggyógyítani és nem veszi észre, hogy a szegény beteg szervezete nincs
összhangban az uralkodó eszmével s el kell pusztulnia e disharmónia
miatt, vagy legalább sinylődnie.
Zrinyi eposza 1651-ben csak darabos nyelve miatt nem tesz _nagy hatást_
(48. l.); az érzéki és gyönyörű szólású Gyöngyösi István pedig egy
_költőietlen_ kor _legköltőbb_ képviselője Majláth szavaival mondva. Az
ilyen semmitmondó ellentét tetszik neki. Költőietlennek nevezi a kort,
melyben virágzott a verselés, ismert és ismeretlen poéták verseitől, a
szegény legények és bujdosók szép dalaitól visszhangzott az ország és
nem látja, hogy a realismus nyomása alatt érzéki és léha, de meleg,
közvetlen, benső és magyaros volt ez idők poezise, mely sajátságok
hiányoztak a nagy Zrinyi költészetében.
Katona Józsefről mondja, hogy kora nem értette meg, de miért, már nem
tudja. Pedig Katona a realismus utolsó poetája, a ki az egyetemes
képviselőjét, a királyi udvart, a királynét, Ottó herczeget stb. a
nemzeti individuum romlásának okául mutatja be; Kisfaludy Károly
hatásának titka színszerűsége, de különösen dicsekvő magyar szelleme
(83. l.); pedig sikerét főleg az magyarázza meg, hogy égig magasztalja
az egyetemes képviselőjét és hitványnak mutatja be az individuumot,
tehát idealista. Vörösmarty epikai muzsáját az 1825 után beálló
reformkorszak ihlette, pedig mindkettőnek csak egy forrása lehetett; nem
látja, hogy az ébredő halavány realismus minden művelt országban rokon
mozgalmakat kelt; Széchenyi Istvánnál is csak azt látja, hogy valahára
megindul a reformmunka (105. l.). Jósika Miklósnál nem tudja okát adni,
miért rajzolja akkora bőséggel, annyi szélességgel a külső életet, miért
tetszik kezdetben és később miért fordulnak el tőle (107. l.). Beszél
báró Eötvös József törhetetlen idealismusáról, pedig tudnia kellene,
hogy a _Carthausi_, a _Falu jegyzője_ jóval reálisabb alkotások, mint
Kisfaludy Károly, Vörösmarty stb. művei. Bennök az egyetemes képviselői
már le vannak szedve magas trónjukról. Kemény Zsigmond az idealreal
delén szivesen rajzolja az emberi élet nyomorúságát, sötét tragikus
világításban festi nemünk küzdelmét, de természetesen Beöthy
irodalom-elméletében hiába keressük az okát, noha ugyanekkor mindenfelé
kezdik ezt az irányt, mert a növekedő realismus látja az individuum
nyomorát. Beőthy nem sejti, miben rejlik Szigligeti hatásának titka, aki
jóval reálisabb mint az előbbi drámaírók s nem gyanítja, hogy Czakó
Zsigmond, gróf Teleki László annak a szertelen romanticismusnak
utószülöttei, melynek nálunk Vörösmarty a főképviselője.
Tompa, Petőfi, Arany megítélése és az idők árjába való beillesztése,
szintén csak oly helytelen. Nem levén vezérfonala, mely az irodalmi
alkotások tömkelegében vezethetné, nem látja, hogy tompúl Rákosi
Jenőnél, Dóczynál, Csikynél az erkölcsi érzés, hogyan sülyed az
egyetemes tisztelete és grasszál a reális érzés, gondolkodás féktelen
individualismusa s minő tombolást visz véghez néha az érzékiség. Jókai,
Mikszáth Kálmán és az egész irodalom léhasága, az uralkodó humor
erkölcsi silánysága, a Herczeg Ferenczek morális sülyedése, a tárczák,
rajzok, életképek, vígjátékok, bohózatok, becsület és tisztesség
szempontjától való nihilismusa mind ismeretlen a jámbor, kenetes, lágy
és színes Beöthy lelkében.
Valóban a _magyar irodalom kis tükre_, mely irodalomelmélet nyomait
akarta a nagy közönségnek nyújtani, nem egyébb színes és szellemes, de
tartalmatlan fecsegésnél, melynél üresebb csak a Széchy Károlyoké lehet.
Hiába, egységes, bölcselő gondolkodás nélkül lehet szépen rajzolni,
csinosan festeni, kellemesen elbeszélni, egyes érzelmeket és irodalmi
műveket finoman elemezni, de magasabb értékű, fensőbb becsű
irodalom-történeti munkát alkotni lehetetlen. Rákosi Jenő, Alexander
Bernát, Ambrus Zoltán, és mások szellemes tárczáihoz hasonlók lehetnek
az ily munkák; de nincs igazi becsök, mert hiányzik az összefoglaló
egységes eszme, mely, mint a világító torony fényt lövellne az olvasóra
és tájékoztatná, merre jár a szellemi világ viharos tengerén.