– Bácsi, kérem, ne haragudjék, de jó kedvemben szeretném egy kissé
megboszantani. Maga oly pedans és unalmas, ha mindig békén hagyják.
– Mivel akarsz boszantani?
– A házassággal. Maga, a ki öreg napjaira agglegény maradt, most barátja
és apostola a házasságnak.
– Úgy van, kicsikém.
– Talán meg is akarna házasodni, mint az agg Dumas tette?
– Azt már nem.
– Bácsi igazán rosszul járt. Mikor fiatal ember volt, a művésznők és más
szép asszonyok társaságában elmulasztotta a házasságot, pedig akkor még
sürgette az erkölcsi világ a tisztességes házas életet; most azonban,
mikor kitűnő gondolkodók, előkelő poéták és regényírók küzdenek a
házasság ellen, bácsi elszegődik lelkes védőjének, buzgó apostolának.
Úgy látszik, bácsi mindig mást tesz, mint a mit az emberek tesznek.
– Nem jól mondod, édesem. Ez csak látszik. Szervezetem könnyen tud
simulni az idők árjához. A gyarapodó realismus nyomása alatt a hatvanas
és hetvenes években gondtalanul éltem világomat s a te regényíróid
nézeteit úton-útfélen hirdettem; de most hajnalodik, mutatkozik az
idealismus ragyogó sugara s engem mindjárt megvilágosít, noha melegítő
erejét csak öt-tíz év mulva érzi meg az egész társadalom. Most még
kevesen rajongunk érette. Sokszor hallod a társaságban, hogy ez vagy az
mindig máskép cselekszik, érez és gondolkodik, mint a hogy a józan eszű
emberek szoktak; jegyezd meg, hogy az ilyenek finom szervezetöknél fogva
könnyen simulnak az idők árjához, vagy pedig kemény, hajlíthatlan
egyéniségek, a kik alig tudnak az eszme változásával haladni s azért
bomlott emberek. Mindkét állapot veszélyes, az első épen úgy, mint a
második. Comte Ágost az őrültek házába kerűl, mert positivismusa jóval
megelőzte korát; a magyar Semmelweisz szintén ott végzi be napjait, mert
gyermekágyi lázának elméletét nevetségesnek találják orvostársai. Arra a
finom elemzésre még ritka ember volt képes.
– De bácsi nem sokat törődött a világ ítéletével, mikor a szép asszonyok
szerelme boldogította.
– Nem mondhatnám. Kivált a hatvanas években még sokszor resteltem azt a
kivételes helyzetet, melybe az ily viszonyok juttattak. Néha igazán
bántott a világ ítélete.
– És még sem tudott megházasodni, pedig nem volt pessimista.
– Édes fiam, a ki megelőzi korát, sohasem lesz pessimista, mert még ha
őrűltségig izgatottá válik is, nem jut abba a sötét világnézetbe, melyet
pessimismusnak neveznek. Azok esnek e bajba, a kik elmaradnak koruktól,
a kikben több az összefoglaló, az idealis gondolkodás, mint a mennyit az
idők árja megenged. Én mindig optimista voltam, most is az vagyok, mert
hiszem, hogy nem sokára megnemesedik az emberiség. A realismus örökös
mulatsága mellett az összefoglaló gondolkodású ember látja az emberi
nyomort, az egyetemes léhaságot, a nemzeti szellem sikerein való
határtalan örömet, de egyúttal a féktelen érzékiséget, kapzsiságot,
jellemtelenséget és hasonlókat. Ezen azután töpreng és háborog,
elkeseredik és kifakad. Nekem nem volt ennyire összefoglaló tehetségem,
én sohasem láttam oly sötétnek a világot, mint egy Schopenhauer.
– De hát mit mond ahhoz, hogy már oly jeles regényíró is, mint az angol
Thomas Hardy, nem igen rajong a házasságért.
– Fiam, ez régi dolog. A realismus az alkotórészek uralma lévén, alatta
szétmállik minden intézmény. A politikai életben győz a decentralisatio;
a gyarmatok, a tartományok, a nemzetiségek, a hol könnyen tehetik, a hol
nem fűzik erős kapcsok az egészhez, érvényesülnek, nagyobb jogokat
követelnek és kapnak; a nagy testületetek, mint nálunk a királyi tábla,
az államvasút stb. decentralizálódik. Ez a család sorsa is. Annyira
követelő a feleség, követelők a gyermekek, hogy aggadalommal tekint a
házasságra minden komolyabb, önállóbb férfi. Így volt ez a II., VI., X.
és XV. században, a XVII.-nek második felében és 1800 körül, mikor a két
Schlegel, Schelling és mások kárhoztatták a házasságot. Napjainkban
pedig számos realista gondolkodó, különösen a socialista hajlamúak
megvetéssel szólanak a törvényes házasságról. Bebel vaskos munkája: _Die
Frau und der Socialismus_ 1883-ban jelent meg s csak oly szabadnak,
függetlennek tekinti a nőt, mint a férfit. Ez a függetlenség azonban nem
fér meg a törvényes házasság fogalmával. Különben a szélső idealismus
lohadásával, a tekintély uralmának hanyatlásával mindjárt megkezdődik a
szenvedély jogosultságának hangoztatása. Sand George már a harminczas
években rendkivüli hévvel, lelkesedéssel hirdeti e tant. Igaz, hogy még
nemesebb gondolkodás mutatkozik irataiban, még sokszor elismeri a
tekintély némi jogosultságát, de a későbbi, kivált az alsóbb rendű
elbeszélők rémes historiákkal bizonyítgatják a tisztes házasság hibáit,
bajait s benne a nő szenvedéseit. A kitűnő regényírók csak újabban
kezdik hangoztatni a nő szabadságát, függetlenségét.
– Hát nem ez a szép, az egyedül boldogító a házasságban? A független
asszony édes szerelemmel csügg szerető férjén! Mily szép, mily magasztos
gondolat! És ha később elhűlnek egymás iránt, ha a férfi szíve más
nőhöz, a nőé más férfihoz vonzódik, miért maradjanak egymáshoz
bilincselve egy hosszú életen keresztül? Lássa, mily boldog most Aranka
és volt férje, mindegyik megtalálta a magáét! Nem igen törődnek a mi
czopfos világunk balítéletével, sőt bátran szembe szállottak vele, mikor
szépen fogatukba űlve párosan jelentették be barátjaiknak, jó
ismerőseiknek, hogy nem sokára elválnak egymástól. Bácsi bizonyosan
emlékszik Kovács Bélánéra, a ki most egy új férj ölében boldogan éli
világát; de azért gyöngéd leveleivel sokszor fölkeresi az ő régi
gyámoltalan Béláját, tavalyi nagy betegségében gondoskodott ápolásáról,
néha maga is órákat töltött beteg ágyánál. Lássa, ez a szép, ez a nemes,
ez az idealis gondolkodás!
– Fiam, ebben szikrája sincs az idealis gondolkodásoknak. Ez a realismus
gyöngédsége, irgalma, nyájassága, határtalan jósága, mely nem ismer
ellenséget. A realismus alatt mindnyájan jólelkű szamaritánusok vagyunk,
szeretünk minden hozzánk hasonlót, csak ne állja el utunkat. Kovács
Béláné nem tudja volt férjét gyűlölni, szivesen gondol első szerelmök
boldog óráira, csak ne zavarja új szerelmének bűbájos napjait. Béla nem
is zavarja. Mint kedves realista annak is örül, ha volt felesége vidáman
éli világát.
– Hát ez nem idealis gondolkodás, nemes önzetlenség, igazán magasztos
önfeláldozás? Ha ez nem idealismus, mi lesz akkor az eszményiség?
– Biz ebben nyoma sincs az idealismusnak, mely nem egyéb, mint az
egyetemesből, az egészből, a központból való kiindulás. Az egyetemes, az
egész, az isteni, az erkölcsi lesz tetteinknek rugója, indító oka. A mit
teszünk, az egyetemes szempontjából teszszük. Béláné minden cselekedete
az alkotó részből, az individuumból indúl ki. Mivel megszerette új
férjét, senkivel és semmivel sem törődve elhagyta az urát és gyönyörű
kis fiacskáját. Igaz, hogy sokszor megemlékezett róluk, tömérdek
virágot, finom süteményeket, szép ruhákat küldözget elhagyott
gyermekének, egygyel-mással kedveskedik volt férjének: ez azonban nem
egyéb a realismus irgalmánál, gyöngédségénél, léha jóságánál. Ebben
nincs igazi moral, mely csak az egyetemes szempontjából lehetséges. A
törvényes házasság egyedül biztos alapja az idealis családéletnek, mely
minden tettében az egyetemest tartja szeme előtt. Az egyénnek föl kell
magát áldoznia az egyetemesért, az egészért. A férjnek és atyának kell
uralkodnia az idealismus alatt s az erényt követve kell boldogítania
nejét és gyermekeit. Ez az idealis korszak házassága, igazán boldog
családi élete. A nő és a gyermekek megtanulnak engedelmeskedni,
meghajolnak a férj és atya tekintélye előtt s akkor érzik jól magukat,
akkor igazán boldogok, ha tisztelettel és hű ragaszkodással hajolnak meg
az isteni és erkölcsi világrend e képviselője előtt.
– Bácsi mindig realistának csúfol engemet; de talán még sem vagyok az,
mert szavaival egészen magával ragadott. Szentűl fogadom magának, hogy
ellenünk sohasem lesz kifogása Pistának!