Ezer meg ezer tünemény mutatta az embernek, hogy a dolgoknak fensőbb
okaik is vannak. Az idealisabb időkben igazán átérezték az isteni
gondviselés fogalmát, belőle magyarázták az erkölcsi és legtöbbször a
természeti élet tüneményeit. A realisabb napokban jobbadán bizonyos
determinista és fatalista világnézet vett erőt az embereken. Még azok
is, a kik az isteni gondviselést emlegették, bizonyos fatalis, végzetes
jelentést tulajdonítottak neki. Az isteni gondviselés édes és vigasztaló
gondolat volt, mely megnyugtatta a jámbor hivőt; a realisabb idők
végzete, determinista felfogása azonban nem tudta fölemelni az ember
nyomott lelki hangulatát. A féktelen individualismus zabolátlankodott
mindenfelé, még a X. században is úgy, mint a XV-ikben.
Néhány század óta leginkább a korszellemet és a divatot emlegetik az
erkölcsi tünemények magyarázatánál. Csakhogy a kor szellemének és az
uralkodó divatnak emlegetése minden magyarázat nélkül odavetve csak
egy-egy zajos frázis. Pedig nehezen használtunk valamely hézagpótló
varázsigét annyiszor, mint épen ezeket.
A kor szelleme valami fensőbb volt. A komolyabb jelenségeket szoktuk
vele indokolni; a divattal pedig az alsóbbrendűeket. Ez utóbbit
szeszélyes valaminek tartottuk. Pedig mind a korszellem, mind a divat,
ugyanazon magasabb eszmei oknak természetes okozata.
Az erkölcsi világ törvényének ismeretével mindjárt tudjuk, hogy az
erkölcsi tüneményeknek kétféle okuk van, egy közvetett vagyis eszmei,
egy közvetlen és alkalmi.
Az első a tulajdonképeni, az igazi ok. Az uralkodó eszme folytonos
változása, ritmusos módosulása hat az emberre, a ki e hatás szerint
tartozik átalakulni, érezni, gondolkodni és cselekedni. Ez ok hatása
alatt van nekünk az idealis napokban széles látásunk, e nyomás alatt
rajongunk az egyetemesért vagyis az isten, a vallás, az erkölcs, a
tekintély győzelméért. A szép, jó és igaz egységének lazulásával
tiltakozunk a tekintély, a vakhit, a papi zsarnokság uralma ellen,
hirdetjük az egyéni szabadság jogát, követeljük a vallás, a
lelkiismeret, a sajtó, a bölcselkedés, a gondolkodás és a politikai élet
szabadságát.
A haladás hullámának közepén látkörünk szűkűlésével rajongunk a nemzeti
egység és nagyság után, melylyel az idealisabb idők szabadságapostolai
sokszor ellentétbe jutnak és összetiportatnak. De a mint meghaladtuk az
idealrealis gondolkodást, mindjobban győz az individualismus, az egyéni
szabadság eszméje; a politika, a jog, a társadalmi élet elfordul a
vallástól, az erkölcstől, ezek alapja, forrása többé nem az isteni
tekintély, nem az egyetemes, hanem az egyén. E szerint módosítjuk
törvényeinket, e szerint módosúl a bíró és a társadalom itélete.
Mindenfelé uralomra jut az érzékiség, sokan beléhelyezik boldogságukat,
az emberiség a léhaság, az anyagiság, az elvtelenség prédája lesz, mert
nincs a mi egyediségét meg tudná fékezni. Mindenütt az alkotó részek
uralkodnak, a családban, a községben, az országban és magában az
egyházban is; így semmivé lesz az egésznek, a tekintélynek hatalma.
A haladás egy hullámának elejétől végeig ezeket az érzelmeket és
gondolatokat találjuk, melyek az eszme ránk való hatásának
következményei. Természetes, hogy a nemzetek műveltségi szinvonala
szerint ez érzelmek és gondolatok más-más alakban, kisebb vagy nagyobb
zajjal jelennek meg. Például 1830 körül Francziaországban, Belgiumban,
az angol földön győzött a liberalismus, úton-útfélen dicsőitették a
szabadságot, míg a kevésbé művelt népeknél nem találkozunk e
tüneményekkel; de azért e műveletlen nemzeteknél is fogy a tekintély, az
egyetemes, az erkölcsi és az isteni iránti lelkesedés, ők szintén
hangoztatják az individuum jogát s a gyakorlatban keresztül visznek,
egyet-mást; műveltségök azonban annyira alantas, hogy külső törvényekkel
még nem képesek megbuktatni a theocraticus jogrendet. Az idealrealismus
idején ők is lelkesednek a nemzeti egység és nagyság iránt, a realismus
alatt pedig léhák, érzékiek, az anyagiságra vetik magukat, noha sokkal
korlátoltabb viszonyok között tehetik, mint a művelt nemzetek.
Az egyénnek az a rendeltetése, hogy símuljon az erkölcsi világ
törvényéhez. A ki nem tud símulni, az boldogtalan, szerencsétlen lesz;
míg a ki símul, szerencsés elégedett, vidám, tisztelt és egészséges.
Millió példával bizonyíthatjuk ezt az állítást, mert csak elő kell
vennünk bármely ismert gondolkodó, politikus, költő, művész, tudós,
ügyvéd, orvos stb. életrajzát, mindjárt látjuk az eszme befolyását.
Mutassunk be egy-két példát; a többit az olvasó maga is megtalálhatja.
Például álljon itt a nagy szónok, Demosthenes. Ő a 425–150-ig tartó
hullám első felében élt. 380-ban született. Görögország akkor apró
államokra oszlott. Demosthenes Athenben szerepelt és lánglelkű hirdetője
volt a szabadságnak. De szemben állott vele az idealrealismus nemzeti
egysége és nagysága. Az idealisták autonomicus szabadság utáni rajongása
már nem igen kellett, helyette a nemzeti egység utáni vágy folyton
növekedett. Pedig Demosthenesnek az előbbi volt az eszménye, melyet nem
tudott cserben hagyni. Csodálatos erélylyel és szónoki tehetsége
bámulatos varázsával védte a szabadságot Macedoni Fülöp, az egység
képviselője ellen. Mikor ezt meggyilkolták, Nagy Sándor ellen is
folytatta a harczot, míg végre 322-ben megmérgezte magát. Hiába való
volt égő szabadságszeretete, hiába minden fáradozása, elkeserednie,
buknia kelle, mert az uralkodó eszmével állott szemben.
XIV. Lajos franczia király 1638-ban született és 1643-ban már trónra
lépett. 1661-ben kezdett önállóan uralkodni. Ez időszak már erősen
realis volt és Lajos kitünően érezte magát benne. Minden sikerült neki.
Kül- és belpolitikája ritka szerencsével járt. Mint jó realista élte
világát, páratlanúl tudott símulni az idők árjához. Udvara a fény és
pompa, az ünnepélyek és mulatságok központja, a jutalmak és ajándékok
kiapadhatlan forrása volt, úgy, hogy nagynak nevezték el franczia
magasztalói. Körülbelül 1690-ig tartott e dicsőség. 1690 körül már
jelentkeztek az idealismus előfutárai. Beállott a pénzzavar, az ország
elszegényedett; éhség, nyomor tizedelte meg a népet. A király elvette
egyik kedvesét és ezzel együtt az áhitatnak kezdett élni. Szomorú lőn az
udvar képe. Hozzájárult még, hogy az egyik csapás a másik után érte a
fejedelmet, 1710 után elvesztette fiát, a dauphint, több unokáját. E
veszteségek csupán alkalmi és közvetlen okai valának a nagy király
szomorú életének, azzá tette a fölébredő idealismus, mely a vallást, az
erényt, a becsületet, a tisztességet stb. hirdette és tartotta egyedül
jónak.
Wordsworth Vilmos angol költő 1770-ben született nagyon realis időkben,
a kilenczvenes években elragadtatással tekint a franczia forradalomra, a
féktelen szabadság kitörésére, 1800 körül kezd átváltozni, a vallás és
erkölcs tisztelete jut uralomra lelkében. Igazi teremtő kora a tizes
évekre, a szélső idealismus uralkodására esik, ekkor készül: _The
excursion_, melyet sokan magasztalnak és legjobb művének tartják. _The
white doe of Rylstone (1815)_, _Peter Bell (1819)_, _The Waggoner
(1820)_ és más jeles alkotásai többnyire ez időtájt készülnek.
Main de Biran, a francziák jeles metaphysicusa 1766-ban született. Mivel
szerette a bölcsészetet, már a kilenczvenes években foglalkozott vele
realis irányban. 1810 körül szembetünőbb változáson ment át, úgy, hogy
Royer-Collard mindnyájok mesterének nevezte, aki újra megszerezte
Francziaországnak a spiritualismust. Lelke azonban az idealismus
erősbödésével nem tudott pihenni, mindjobban epedett az Isten után.
Mélyen meghatók naplójának, a _Journal intime_-nek sorai. Ő, a ki a
sensualismussal kezdette, Cabanis és Condillac tanaiból indúlt ki,
1817-ben érzi, hogy biztos alapra van szüksége. «Én szenvedek! Támaszt
keresek és mindjobban érzem, hogy azt nem találhatom magamban!» (1819)
Ugyanakkor irja: «Mint minden lélek, én is érzem, hogy valami
feltétlenbe, változhatlanba kell fogódznom.» És így tovább.
Tehát minden tüneménynek kétféle oka van, az egyik, a fő, az eszmei ok,
melynek hatása alatt módosúl érzésünk, gondolkodásunk; másik az alkalmi
ok, melynek egyéni szervezetünk és környezetünk a forrása.
Például egy öngyilkosságról van szó. Mi az oka? kérdezik. Az alkalmi
okok között szerepel az adósság, sikkasztás, családi viszály,
mellőztetés, gyógyíthatlan betegség, igazságtalan bánásmód, félelem,
szégyen stb.
Ezek azonban csupán alkalmi okok. Legfőbb az eszmei ok, az öngyilkos
ugyanis nem tudott símulni az uralkodó eszméhez, azért az egyik nyomott
szenvedő lelki állapotjában könnyelmű pazarló, henye életet folytatott,
adósságot csinált, sikkasztott, a másik ideges, rossz kedvű otthon
családjában, künn a társadalmi élet terén vagy hivatalában kiállhatatlan
vagy pedig zárkozott, elégedetlen, meghasonlott lélek volt. Az efféle
okoknak ezer meg ezer változata van. Ki tudná mind elszámlálni?
A történetirás rendesen a közvetlen, az alkalmi, a közelfekvő okokat
nyomozza a realismus idején, nincs érzékünk a fensőbb eszmei
kapcsolatokhoz. De az erkölcsi világ törvényének ismeretével nemcsak az
idealis időkben fogják kutatni az eszmei okokat, hanem a realismus alatt
is. Csupán azon különbség lesz a régi és az új realista előadás között,
hogy röviden megemlítvén az eszmei okot, bővebben tárgyalják,
szellemesen részletezik az események és intézmények alkalmi, közvetlen
okait.