Az idealismus kitörésekor az emberiség nagyon eped az Isten után. 1815
körűl az Isten eszméje hatja át az egész társadalmat. Ezt mutatja a
politika épen úgy, mint az irodalom. Az egyetemes elvekről, az örök és
szükségképi principiumokról szólanak a bölcsészek, szivesen foglalkoznak
a metaphysica és erkölcstan fontos kérdéseivel, még a
természettudományba is belé viszik a philosophiát. Az állam- és
jogtudomány egy Haller, Bonald, de Maistre és mások kezében theocraticus
színt ölt magára; az ember lelki világának, a három eszmének, a szép, jó
és igaz eszméjének egységéből indulnak ki s a szerint a politika, a
moral, a vallás stb. mind egységbe olvadnak össze, úgy, hogy az ember
nem látja az alkotó részeket, legalább nem tulajdonít nekik nagyobb
jelentőséget, mindent az egész szempontjából ítél meg.
De már a század harmadik és negyedik tizedében lazul a három eszme
egysége s azért észre kezdjük venni az egésznek alkotó részeit; a
tekintély uralma bomladozik, mind hatalmasabbá lesz a scepticismus és a
rationalismus, velök jelentkezik az egyházi zsarnokság elleni zúgolódás
és a lelkiismeret-, a vallás-, a sajtó-, a polgári szabadságért való
rajongás; kevés embert vigasztal a tekintélyi vallás és idealis moral. A
katholikus egyházzal szemben magasztalják a protestans vallást, a
vizsgáló hitet és mindenfelé ostorozzák a vakhitet.
Az ötvenes években a nemzeti egység, az állami központosítás eszméjével
együtt megjelenik az egyházi centralisatio, az orthodoxia is. Ez azonban
már nem a szélső idealismus magasztos rajongása az isteniért, az
egyetemesért s benne a tekintélyi vallásért; hanem politikai tendentia,
mely szintén üldözi a szabadságot, ha útjába áll.
Csakhogy az egyházi központosítás sem tudja megakadályozni a három
főeszme fokozatos szétválását, a realismus gyarapodását. Az ember
folyton rationalisabb, észszerűbb lesz. Minden erőnkkel az észszerűség
felé törekszünk. Észszerű vagyis lélektani alapon áll a szépirodalmi,
művészeti kritika. Észszerűség szempontjából bíráljuk a politikai, jogi,
társadalmi, nevelési stb. intézményeket.
A tiszta ész lesz nemcsak a realis tudományoknak, hanem az ember
testi-lelki életének is egyedül jogos bírája. Nagyon természetes, hogy e
bíró előtt nem állhat meg a tekintélyi vallás, sőt akárhány ember
szemében semmiféle vallás sem. A hetvenes-nyolczvanas években nagyon
elterjedt a nyilt atheismus, az ember közönyös lett minden isteni iránt.
Az iskolákban is elhanyagolták a vallás tanítását, a család nem törődék
az ifjúság vallásos nevelésével. Az egyház papjait gúny tárgyává tette a
szépirodalom, különösen a színpad. Legfölebb a katholikus egyház
gyönyörű érzéki szertartásai tetszettek, úgy hogy egyiket-másikat
meghonosította a protestantismus is.
Az Istennel ilyenkor csak a mysticusok törődnek, a kik nagyon
elszaporodnak, mert a realis ember szétválasztó, aprózó, megkülömböztető
elemzése a dolgok mélyében sejti az istenit, a mysticus valamit.
A realismus gyarapodásával tehát hódít a mysticus vallásos érzés. Igy
látni ezt kivált a II. és a XV. században, továbbá a XVII. század
második felében, azután 1800 körűl. Theologusok és philosophusok
szívesen foglalkoznak az édes, lágy, vallásos mysticus érzéssel, melynek
Kempis Tamás, Schleiermacher, újabban Renan és mások voltak tehetséges
képviselői. A katholikus egyháznak különösen a XIV. és XV. században sok
jeles mysticus írója volt.
De mihelyt a netovábbig jutott a három főeszme elválása és az egész
ellenében mindenfelé uralomra tettek szert az alkotó részek; az
egyetemes képviselőit pedig sárba rántotta az individuum: kitör az
idealismus s újra az egyetemes, az egész, az isteni felé fordúl az
emberiség.
Azonban meddig terjed a realismus e _netovábbja_, még nem tudom
megmondani. Az alkotó részek uralomra jutásának határait nehéz pontosan
megjelölni. Annyit látok, hogy a családban a nő, tehát a legfontosabb
alkotó rész, befolyása haladást mutat három ezer év óta. A görögöknél
még el volt tiltva a nyilvános élettől a feleség, már szabadabb volt a
rómaiaknál, a keresztyénség ismét függetlenebbé, önállóbbá tette,
napjainkban pedig sokfelé majdnem egyenlő jogokat élvez a férfival. A
családban tehát halaványan ki lehetne mutatni a fokozatos fejlődést,
vagyis a részek érvényre jutását. De nehezebb a politikai életben. Noha
itt is jóval fejlődöttebb a mai közélet mint a középkorban, sőt talán a
görög-római világban volt.
Talán úgy lehetne megtalálni e _netovábbat_ vagyis az idealismus
jelentkezését, ha az individualismus azon állapotját veszszük föl,
melyben féktelen és zsarnok kezd lenni. De ez sem deríti föl, világítja
meg a kérdést. Legalább én nem tudom földeríteni.
A mi napjainkat illeti, már több év óta számos jelenségével találkozunk
a kitörő idealismusnak. Legkitünőbb jele a vallásos irodalom roppant
elterjedése. Valamire való egyházi mű sok ezer példányban jelenik meg,
holott gombamódra szaporodik a számuk. A lapok, a folyóiratok telvék
moralizáló czikkekkel, vallási kérdések fejtegetéseivel. A magyar, noha
fajánál fogva nem igen rohan a szélső idealismusba, szintén elég örömest
olvassa most a vallás-erkölcsi tünemények magyarázatait.
E lelki szükség egyik jelenségének tartom én dr. Wekerle László _Isten_
czímű bölcsészeti munkáját, mely buzgó hirdetője a valásosságnak,
kárhoztatója a hitetlenségnek. Wekerle bölcsészetét _a necessismus
metaphysikájának_ nevezi s czélja bebizonyítani, hogy az ember
szükségképen rájön az Isten ismeretére. Általános, feltétlen fogalomnak
és nem egyéninek tartja az istent; nem concessio ez, melyet az ész a
szívnek tesz, hanem absolut valóság. A szerző vallja, hogy isten létét
idáig tudományos alapon még nem tudták bebizonyítani, milyenségét
felfogni. Tehát e nagy feladatra vállalkozik. Neki nem elég az Istent, e
szabad értelmes, végtelen tökéletességű, személyes nagy szellemet hinni,
hanem tudományosan is meg kell ismerni.
Wekerle bölcsészete tulajdonkép természetphilosophia, mely szívesen
alkalmazza a tudomány mai eredményeit, ügyesen felhasználja mindazt, a
mivel nehéz tételét bizonyíthatja. Természetes, hogy érvei, noha itt-ott
elég mysticusok, összefoglaló gondoskodásának szüleményei. És mikor az
Isten szükségképiségét bizonyítja, csak azt látjuk irataiból, hogy
igazán szüksége van az Istenre. Ma már sokan érezik e szükséget, s majd
a régi érvekkel, majd ezek modernizálásával, különféle átirásukkal
hirdetik, hogy van Isten, van élő hit, van igaz vallás, van
magasztosabb, nemesebb erkölcs, van isteni erény. A szerző sokszor
költői lelkesedéssel hirdeti a nézeteket.
Erkölcstanának czélja az erkölcsi és szellemi tökély, világosabban
mondva: az istenes élet. Csakhogy ez is homályos, melyet nem világosít
fel az a szabály, hogy a nemes egoismus mindíg túlsúlyban legyen az
altruismus felett, a jellemerély pedig a szívjóság mellett soha ne
hiányozzék.
Mindezek annyira határozatlanok, hogy senki sem tájékozhatná magát
belőlük. A moral története világosan mutatja, hogy az idealis napokban
az egyetemesért kell rajonganunk, lelkesednünk; az isteni, az erkölcsi
ragad meg bennünket. Ilyenkor csak az oly irodalmi művek tetszenek,
melyekben az egyetemes tiszteletével, az isteninek imádásával
találkozunk, a színpadon is meg kell becsültetniök a tekintély
képviselőinek, nevetnünk csak az egyén kudarczán szabad. Némi undorral
fordulunk el az érzékiség szemléltetésétől, sokan követelik, hogy
fügefalevelekkel takarjuk be a meztelen szobrokat vagy egyszerűen
távolítsuk el.
De fokonkint annyira átváltozik érzésünk, gondolkodásunk, hogy a
realismus alkonyán szemünk elől elveszítjük az egyetemest. Lágy jóság,
léha gyöngédség, altruisticus szánalom, válogatás nélküli irgalom tölti
el bensőnket. Létünk legelső gyönyöreit ilyenkor az érzékiség
szolgáltatja. Örökös szórakozásra, folytonos élvezetre és tartós munkára
van szükségünk, hogy ne érezzük vagy legalább enyhítsük a realismus
nyomását, még úgy is sok ember öngyilkos lesz, mások megőrülnek vagy
idegesekké válnak. Annyira, hogy ha képesek volnának még tetemesen
beljebb hatni a realismusba, az egész emberiséget borzasztó életúntság
sújtaná és tömeges lenne az öngyilkosság.
Valóban ez a haladás egy-egy hullámának erkölcstana, melyet azonban
Wekerle nem ismer. Vajjon összefoglaló gondolkodásának növekedésével be
fogja-e látni, oly kérdés, melyre nem tudok válaszolni.