Csatára szólítja fel papjait a szentszék. Most könnyen teheti. Ma
mindenfelé neki virrad. Az emberiség rajongani kezd az egyetemesért;
természetes, hogy hivatalos képviselői, különösen a papok mozognak
leginkább. És ilyenkor van hatása a szentszék rendeletének. Még néhány
év előtt mosolyogtak az efféle rendeletre. Most tisztelettel fogadják.
Mikor több évvel ezelőtt a Ferenczrendi barátokat akarta szabályozni a
római központ, alig érhetett el valamit. A legszigorubb fenyegetés sem
használt, sikere majdnem semmi volt.
Miért? Mert a realismus napjaiban minden testület decentralisálódik. A
családban az atya elveszti hatalmát a gyermekekkel szemben. Ilyenkor az
atyának nincs nagyobb boldogsága, mint gyermekeinek vágyait,
követeléseit kielégiteni. Érzéki gyönyörrel tekintenek a szülők
gyermekeikre s a kik tehetik, sok játékot és drága ruhákat hordanak
haza. Szegény Kókán sikkasztott, hogy többek között ezreket költsön
gyermekei játékára, mulatságára. A jámbor férj nem tud eleget kiadni az
asszony cziczomájára, estélyeire, szinházaira, kirándulásaira,
fürdőzésére. A hol mind ez nem lehet, ott kisebb mértékben, de mégis
érvényesűl az asszony akarata.
A testületek, hivatalok vezetésében mindenütt ez a szétmállás, a részek
uralma nyilvánult. Egy erélyes főnök sehol sem tudta hosszú időre
felütni sátorát, ha tisztességes és becsületes szigorral mert fellépni.
Ha pedig tisztviselőtársai szólaltak fel hivatalos működése ellen,
csakhamar távozni kényszerűlt. Az erélyes tanfelügyelő például mindjárt
összetűzött az alispánnal, vagy más megyei hatalmasokkal s csak azt
láttuk, hogy az ország egyik végéből a másikba dobálja, vagy más téren
alkalmazza, főleg nyugdijba küldi a minister. Ezer meg ezer példával
illustrálhatnók a részek uralmának, befolyásának tüneményeit a realismus
napjaiban.
A katholikus egyház története szintén csak ezt mutatja. A VI., X., XV.
század a catholicismus roppant megaláztatásával járt. A XVII. század
második fele nem különben. Csak 1690 után, mikor ébredezik az
idealismus, kezd újra magához térni a katholikus egyház. A XVIII-ban,
1773-ban újra engedni kell a részeknek, eltörlik a Jezsuita-rendet,
mindenfelé üldözni kezdik az egyházat, József császár nálunk gyökerestűl
átváltoztatja az egyháziak közéletét, eltörli a sok imádságos szerzetet.
És így tovább. 1810 után ismét erőt kezd mutatni a katholikus központ.
Róma parancsol s engedelmeskedik a papság. 1817-ben már mindenfelé
lelkesednek az egyetemesért, benne a katholikus egyházért és szánalmas
benyomást ébreszt a hitújitás háromszázados emlékünnepe.
Most hasonló napok fognak bekövetkezni. A római központ erőt érez
magában és erejének súlya van.
A jámborság, szentség, magasztos erély tudja magával ragadni a hiveket.
A szentszék a magyar alsó papságnak ad igazat, tőle és a világi uraktól
várja a vallásos élet fölébredését, mikor megrója a püspökök túlzott
óvatosságát, engedékenységét.
A főpapoktól a seminariumi nevelés reformját követeli a római szék. Ez
kissé nehéz. A papi nevelés a realisabb időkben veszit egyetemes
jelleméből és nemzeties, magyaros lesz. Igy volt ez a XVII. században,
így a XVIII. század utolsó negyedében, mikor a pozsonyi és más
növeldékben világi szindarabokat játszottak. Mintegy húsz év óta szintén
szabadabb lőn a papi nevelés.
Alig remélhetni, hogy a mi jó magyaros püspökeink seminariumi tanáraikat
szent buzgóságra kényszeritsék, vagy rögtön eltávolitsák. Öt-tíz év
alatt azonban sok minden megváltozik, uralomra jut a katholikus irány és
buzgóbb lesz a papi nevelés, melyet elhanyagolt a realismus annyira,
hogy például Ipolyi Arnold mint nagyváradi püspök állítólag egy családos
papot nevezett ki seminariuma igazgatójának; pedig egykor maga is a
pesti központi papnövelde rectoia volt a szentéletű Kubinszky Mihály
után, a ki itt tehetetlennek bizonyúlt, noha előbb Kalocsán rajongtak
érette a clericusok. Csakhogy e rajongás még az ötvenes években volt.
Végül a magyar nyelvnek erőszakos terjesztése ellen is tiltakozik a
szentszék, mikor a nemzetiségek vallásos tanitásánál kárhoztatja
használatát. A rendelet e része egy lustrum előtt még nagy vihart
keltett volna. Ma annyira hanyatlik a nemzeties, a népies, a magyaros
iránti lelkesedés, hogy szép csendesen fogadják. Mikor az egyetemesért
kezdünk rajongani, beszélünk ugyan, még pedig hévvel a hazáról és
nemzetről, de már egészen más, tudniillik erkölcsi szempontból emeljük
ki. Az ily hazában szeretettel ölelkezhetnek a legkülönfélébb
nemzetiségek. Csupán a zsidó és czigány van ilyenkor kizárva a kölcsönös
szeretetből. Azért lesz érthető, hogy 1815-ben a bécsi congressus minden
rosszakarat nélkül csapja egymáshoz Belgiumot és Hollandiát, nincs
érzéke a nemzetiség eszméjéhez, éppen úgy, mint Szent-István király nem
érzi szükségét az egynyelvű magyar hazának, vagy a XVI-ik század első
felében német, tót és magyar származású reformátorok vegyesen hirdetik a
vallásújítást, Rákóczy oroszai egész lélekkel csüggnek a magyar hazán;
szepesi németek, felvidéki tótok ugyanazon hévvel harczolnak az ország
szabadságáért, mert megszünt a nemzetiségi érzés.
Ennek lehetőségét azonban még sok realista nem tudja elhinni. Azt
tartja, hogy a nemzeti érzés örök és változhatatlan érzelem. Pedig
nagyon természetes a hanyatlása. Mert mikor az egyetemesért kezdünk
lelkesedni, mint az idealismus napjaiban, akkor nem rajonghatunk a
szűkebb nemzeti és a még szűkebb individualis eszme után.
Ezek iránt közönyösek vagyunk, sőt megvetéssel viseltetünk. Persze a
szélső idealismus hamar lejárta magát. 1825-ben Vörösmarty már ostrozza
a gyáva kort, melyben álom öldösi a magyar ember szivét.
A szélső egyetemes iránti rajongás kora nagyon rövid szokott lenni, de
elég arra, hogy az emberiség megtisztúljon a realis idők erkölcsi
szennyétől, a népben uralomra jusson a vallási és erkölcsi tekintély
tisztelete, a családban elfoglalja szerepét az atya és férj, az
irodalomból és művészetből eltünjék az érzéki, az állati kéj, különösen
háttérbe szorúljon a meztelen nő, kit annyi változatban másol a realis
idők művésze és fényképésze.