Rendkívűl érdekes intézkedés akart lenni a kuriai bíráskodásról szóló
törvény, mely általában mondva, a politikától tiltotta volna el a
papságot. Mert bármennyire óvatos a pap, a nagy küzdelmek hevében alig
tarthat egyházi beszédet, mely kisebb-nagyobb mértékben politikai
izgatásnak ne czímezhetnének. Egy lelkes pap, a kit áthatott a vallási
és erkölcsi idealismus, könnyen börtönbe kerűl, ha realista bírák
tesznek igazságot fölötte.
Szerencséjökre ez a korszak nem tart soká. Mindnyájan átváltozunk. Ne
higyje senki, hogy csak a népet ragadja meg az egész világon a
valláserkölcsi rajongás. Ez kitör a tanuló ifjúság, a művelt
középosztály és a főurak szívében is. A zsebelés nagymesterei és az
országgyűlési képviselők sem maradhatnak ki. A pénz emberei, a
kisebb-nagyobb bankárok is megérzik az idealismus nyomását, nekik is
lelkesedniök kell az erkölcsért, a vallásért. Talán a legutolsók
lesznek, de végre ők sem kerűlhetik ki mindnyájunk sorsát. Mert
erkölcsileg meg kell tisztulnia az emberiségnek, hogy legyen mit
fogyasztanunk, apasztanunk a haladás jövő hullámának végeig.
Ha tehát be is zárnának néhány papot, a mai real irány még sem érné el
czélját, néhány esztendő múlva uralomra jut az emberiség szívében a
vallás és erkölcs tisztelete és eltörlik vagy ignorálják ezt a törvényt.
Azaz vagy magától elavúl vagy oly irányban alkalmazzák, melyet éppen nem
kívánt a mai realista gondolkodás. Például a néhány év alatt hatalomra
jutó szélső idealis, katholikus irány fogja alkalmazni a protestáns
papok ellenében, kik most nagyrészt a kormány szekerét tolják.
A dolog magyarázata abban áll, hogy a szélső idealismus kedvez a
tekintélyi hitnek és az idealis moralnak. Ennek hazánkban legelső
képviselője a katholikus egyház. Neki tehát szükségképp hatalomra kell
jutnia. Nem egyszer hallom ugyan azt az ellenvetést, hogy ez lehetetlen
a villanyosság vagy a Röntgen-sugarak napjaiban. Tudós barátaim azonban
mint jámbor realisták nem ismerik az erkölcsi világ rendjét. A maguk
jóízű léhaságában és eszmétlenségökben érzéketlenek minden erkölcsi
iránt; nem tudván összefoglalni, az ő aprózó megfigyelésöknek,
vizsgálódásuknak élnek s nincs fogalmuk ama nagy erkölcsi átalakulásról,
melyen most vergődik át az ember. A katholikus irány győzelmét
megállítani valóban lehetetlen. A hol pedig, mint egyes északi
országokban, gyönge vagy nincs is katholikus egyház, ott mégis nagy
tiszteletben részesűl a tekintélyi hit és idealis moral, mint azt a
jeles angol szónok és államférfiú Balfour minister vallásbölcsészeti
munkája is tanúsítja.
Századunk második tizedében számtalan protestáns gondolkodóval együtt a
mi Kölcseynk is azt tartotta, hogy kár volt annyi százezer vagy millió
ember vérét ontani a protestantismusért; hinni kell a katholikusnak,
hinni kel a protestánsnak: az egyik vizsgálat nélkűl hisz, a másik
vizsgálat után hisz, de okvetlenűl hinnie kell. Ilyet persze csak a
szélső idealismus napjaiban lehet igazán mondani, mikor az erkölcsi
eszme nyomása alatt örömmel látjuk a vallás és moral uralmát
embertársaink magán és közéletében.
De mihelyt beállanak azok a napok, melyekben az egyén jogát kezdjük
hangoztatni az egyetemessel szemben; mikor szívünkben megjelenik a
kétely és a rationalismus: ekkor heves támadásoknak lesz kitéve a
katholikus egyház, rokonszenvünk a protestánsok felé kezd fordulni, mint
ezt 1830 körül és után lehetett látni. Most az egész művelt világon az
orthodox irány győzedelmeskedik; az ő zászlaját lobogtatva tisztúl meg
az ember az anyagiság szennyétől, emelkedik ki az érzékiség
pocsolyájából, a családban elfoglalja helyét az atya, melyről
leszorította a hivalkodó asszony és a követelő gyermeknépség, ritkulnak
az úgynevezett honleányok és választmányi hölgyek, betöltik igazi
szerepöket a családanyák, megnövekszik a szófogadó gyermekek száma; a
társaságban és a színpadon nem fogunk nevetni a szegény férj rovására,
hanem a kikapós asszonyt és a csábítót gúnyoljuk ki, ezeknek kell
rosszúl járniok, hogy kimulathassuk rajtuk magunkat. Szóval éppen
ellenkezőbe kell átcsapnia érzésünknek, gondolkodásunknak. A mit ma
teszünk, csak a magunk, családunk, fajunk, pajtásaink, küzdő
embertársaink örömére teszszük; nem igen keressük az erkölcsi
szempontot: akkor pedig az egyetemes szempontjából cselekszünk, isten,
vallás, erkölcs, becsület, tisztesség, nemes önzetlenség vezet
eljárásunkban, megvetjük a léha zsebelőt, a hitvány kapaszkodót s a
kiket ma királyok ünnepelnek és a panem et circenses-t kiáltó tömegek
megtapsolnak és éljeneznek: akkor lelkökben megszégyenülve tekintenek
vissza kevésbbé tisztes multjokra s megvetéssel emlegeti nevöket az
átalakúlt emberiség.
Ezek sorából aligha fog hiányozni sok most ragyogó név.