(_Tüzetes magyar nyelvtan_ történelmi alapon. _Balassa_ József
közreműködésével írta _Simonyi_ Zsigmond, I. kötet. Magyar hangtan és
alaktan. Budapest, 1896. A magyar tudományos akadémia kiadása XVI. 734
lap. Ára 6 frt.)
Simonyi Zsigmond, a budapesti egy. ny. r. tanára, mintegy 25 évvel
ezelőtt lépett föl, mikor az egész világon az orthologiáért rajongott a
művelt emberiség. Mindenfelé _Nyelvőrök_ keletkeztek s más lapok és
folyóiratok is szívesen foglalkoztak a nyelv nemzetiessé tételével,
történeti és etymologiai alapon a nyelvtan fölépítésével; az idealisabb
időkben meghonosult idegenszerűségek és neologismusok kiirtásával.
Ismeretes, hogy maga az öreg Manzoni is kötelességének tartotta az _I
promessi sposi_ purificatióját. Simonyi lelkes, sokszor meggondolatlan
munkása volt ennek az általános iránynak. Mikor az állami életben a
központosítás, a vallás terén az orthodoxia, az irodalomban az
academismus, a gazdaság és ipar életében a plutocratia és a védvámok
uralkodtak, a nyelv sem maradhatott ki a nemzeti actióból, itt az
orthologiának kelle uralkodnia.
A realismus gyarapodásával azonban nem lehete sokáig fentartani az
orthologiát. A helyesírásban mindenfelé követelték a phonetikus irány
diadalát; a német helyesírást többé-kevésbbé ez alapon egyszerűsítették;
Angliában, Francziaországban és a szláv országokban is hasonló
törekvések mutatkoztak, nálunk pedig rendkívüli bomlás állott be; a
történeti és etymologiai alapon épűlt nyelvtan ellen is sok kifogást
emeltek, az irodalomban uralomra jutott a népies nyelv, mely megvetette
a hivatalos grammatica szabályait s nem idegenkedett többé az egykori
nyelvújítók szokottabb szavaitól sem. Úgy látszik, Simonyi volt az első
a hetvenes évek orthologusai közül, a ki megérezte az eszme változását s
az analogia hatásáról szóló dolgozatában beismerte, hogy nem afféle
productum a nyelv, minőnek Müller Miksa, Schleicher, Budenz és majd
minden nyelvész szerette feltüntetni, hanem nagy szerepe van benne az
analogiának is.
Simonyi _Tüzetes magyar nyelvtana_ a realismus grammaticája. Bár azt
mondja a czímlap, hogy történelmi alapon áll, nagyon tévednénk, hogy ha
ebből egy orthologiai irányú nyelvtanra következtetnénk. Megvan ugyan
benne a szók és alakok történeti változása is, de gondosan előadja, az
egyes nyelvjárásokban és a rokon nyelvekben minő módosulásokban
jelentkeznek; szóval oly nyelvtant adott nekünk a szerző, mely nem
szabályozni, hanem csak lehetőleg magyarázni akar. A idealrealismus
napjaiban, mikor a nemzetek egységre törekszenek, a legtöbb grammaticus
szabályozni kívánja az irodalmi nyelvet; Simonyinak mint realistának, a
népies nyelv barátjának, nincsenek ily czéljai; de nagy nehézséggel áll
szemben, hogy ő, ki azelőtt annyira physisnak tartotta a nyelvet s
követte mesterének ily irányú, sokszor erőszakos fejtegetéseit, most
egyszerre az analogiát is fel kell használnia a szók és alakjaik
megfejtésére. Ez nem egyszer feltűnő ellenmondásokba keveri.
Simonyi realismusának kiáltó jele továbbá a meghatározásoktól való
idegenkedése vagy a definitiók külsősége. Már a hatvanas években sokszor
kikeltek a tanárok és tudósok a meghatározások ellen. Mert nincs
érzékünk az egész meglátására, eszmei felfogására, azért a realista
jobban szereti a dolgokat leírni, részeiben feltüntetni.
A mű hangtani részét realista aprózással készítette el Balassa József.
Húsz év óta nagy mérvet öltött a nyelv elemeinek szétszedése és
megkülönböztetése. Például a mai nyelvtudomány tömérdek a hangot ismer s
ha még sokáig tart a realismus, valószínű, hogy egy harmadával növekedni
fog a számuk. Csak jó füle legyen a nyelvésznek, nem lesz határa a
megkülönböztetésnek. Azelőtt csak egyes és kettős mássalhangzókat
ismertünk, ma már vannak rövidek és hosszúk is.
Az alaktan kidolgozása is szorgalommal és ismerettel készült. Simonyi e
művében alaposabb akart lenni, nincs meg az a gondatlanság és
könnyelműség, mely a nem rég megjelent _Deutsche und ungarische
Redensarten_, továbbá a nagy _nyelvtörténeti szótár_-t jellemzi és sok
tekintetben hasznavehetetlenekké teszi, noha mindkét munkát
megkoszorúzta a m. tud. akadémia. Az egyes alakok megfejtésére felhozza,
a mit a régi irodalmi és a rokon nyelvekben, meg az élő dialectusokban
talált; csakhogy itt is csupán a végső esetben szeret az analogiához
fordulni; pedig az ébredező idealismus maholnap jóval többet fog
megmagyarázni az öntudatos és öntudatlan analogiából. Általában a
szerzők a realismus hatása alatt erősen hangoztatják, hogy a nyelv
életében minden változás öntudatlanul történik s az olyan tudatos,
egyúttal erőszakos változások, mint pl. nálunk a nyelvújítás, kivételek
a nyelv életében. (43. l.) Nagy tévedés azt hinni, hogy vannak
kivételek. A nyelv terén épen oly kevéssé vannak kivételek, mint az
ember erkölcsi világának más térein, minő a vallás, az erkölcs, a
politika, az irodalom, a művészetek stb. Mindezekben az ember cselekszik
az uralkodó idealismus vagy realismus nyomása alatt. Minden látszatos
kivétel az emberi faj és egyed eltérő szervezetéből származik. De
általában elmondhatni, hogy az emberi haladás egy-egy hullámának első
vagyis idealisabb felében, a szélső idealismus lohadásával beáll
kisebb-nagyobb mértékben a vallás, a bölcsészet, a nyelv stb. terén az
újítás. Tessék bármely nép történetét vizsgálni, mindjárt látni, hogy az
idealisabb időkben több vagy kevesebb változáson megy keresztül a nyelv.
A _kivétel_ frázisával nem magyarázunk meg semmit. A tudománynak az okot
kell kutatni. És mivel az uralkodó eszme egyenlően hat az egész világon,
az úgynevezett kivételek okát mindig a fajban és egyedben fogjuk
megtalálni. A nyelvújítás azonban nem kivétel, mert vele bizonyos fokban
mindig találkozunk a hullám első felében Kivételes eset volna, ha a
realismus idején mutatkoznék, mikor nincs inyünkre az új szók faragása,
a nyelvtani alakok megváltoztatása, az idegen szólásmódok meghonosítása;
előfordulhat ugyan oly eset, de nem áramlat. Nagyon lehet, hogy egy öreg
ember élte alkonyán a mostani realismus alatt egy új szót farag, idegen
szólásmódot használ vagy valamely merész inversiót csinál, mint fiatal
korában tette; de már alig talál követőre, míg a harminczas, negyvenes,
ötvenes években mindjárt eltanulta tőle a lelkes olvasó, mert egyetemes
áramlat volt.
Mindezekkel nem akarjuk a mű becsét leszállítani, majd leszállítja az
idő, a kitörő idealismus, mely megveti a népiest, követeli a szabatos
meghatározást; szívesen elismerjük a szerzők szorgalmát és alaposságát;
csak okait kerestük annak a tüneménynek, miért írták így műveiket és nem
másképp.