Egy honvédszázadost temetnek, a ki önkezével oltotta ki életét. A
katonazene méla hangjai oly bánatosan szólanak és önkénytelenül fogtam
meg tollamat, hogy néhány sort írjak az öngyilkosságról, melyről száz
meg száz kötet jelent meg a világirodalomban.
Mikor valamelyik felebarátunk, esetleg jó ismerősünk, kioltja életét,
akárhányszor fel kell kiáltanunk: Hát még ez a kedves, enyelgő, tréfás
ember is ily úton végezte! Máskor meg azt mondjuk reá, hogy rég
sejtettük, előbb-utóbb be kellett következnie. Majd azt szoktuk
kérdezni, miért tette? És halljuk az okokat: adósság, hivatalbeli
kellemetlenség, családi viszály, viszonzatlan szerelem, gyógyíthatlan
betegség, borús kedélyállapot. És így tovább, mert leleményesek vagyunk
az okok felhozakodásában. Kivált az elmekórtan professorai nem tudnak
kimerülni. A realismus finom megkülönböztetései, aprózó szétválasztásai
ezer meg ezer nevet adnak a különféle tüneményeknek, melyek azonban csak
a _hogyanra_ tudnak felelni, a _miért_ ismeretlen előttük. Mert az
idegbontó munkásság, családi viszály, féktelen szerelem és hasonlók csak
látszatos és _közeli okok_, mint a jeles tudós Claude Bernard mondaná.
Másutt kell keresnünk e tünemények igazi okát.
Tehát miért ölné meg magát az ember, ha nem a fentebbi okok miatt? Miért
ragadna pisztolyt vagy kötelet, vagy mérget, vagy tenne más egyebet
magán, ha jól folyik a dolga, ha könnyen éli világát, ha tisztelet és
jólét környezi? Pedig igen sokszor éppen ilyenek is kioltják életöket.
Sőt többet mondok: Ma alig van ember, vagy legalább nagyon kevés, a ki
nagy rémülettel nézne a halál elé, a ki könnyen át ne tudná lépni az
élet sorompóját, a kinek eszébe ne jutna az öngyilkosság gondolata.
Szörnyű mérveket ölt az emberiség idegessége, pedig őrült hajsza folyik
az örökös szórakozás, a tömérdek bál és bankett, verseny és sorsjáték,
jubileum és jour, nyaralás és fürdőzés stb. után. Mégis honnét ered ez a
bomlott kedélyállapot?
A Krafft-Ebingek, Lombrosók s társai magyarázatai alig mondanak valamit.
Maga az öröklés tana, melyet legtöbbször hallunk emlegetni, csekély
jelentőségű. Csak amolyan közeli vagy látszatos ok, melyet sutra kell
dobnunk az ily világra szóló tünemény magyarázatánál. Hisz ha egyesek
öröklik is a bajt, nem örökli az emberiség nagy tömege, mely most
rosszul érzi magát.
Nekünk tehát fensőbb eszmei okot kell keresnünk. És a ki ismeri az
erkölcsi világ törvényét, igen könnyen megtalálja.
Próbáljuk tehát megkeresni. Az emberi haladás egy-egy hullámának az
elején nekünk az egyetemesért kell rajonganunk.
Isten, vallás, erény, világ, emberiség, az erkölcsi haza és a nemzet
gondolata tölti el egész valónkat, ezekért rajongunk és lelkesedünk.
Ilyenkor az egyetemesnek rendeli magát alá az egyes ember s dicsőült,
magasztos érzelemmel nézi a világot.
De csakhamar lohad a szélső eszményiség, mikor a tekintélyi vallás és
idealis moral uralkodik és beáll az idealrealis gondolkodás, mikor
jogokat követelünk az egyes embernek, az individuumnak az egyetemes
ellenében, mikor például a tiszta szerelem jogát védjük a felekezeti
házassági joggal vagy az apai tekintélylyel szemben.
Ilyenkor összébb szorúl az emberiség látköre, az egyetemes helyett a
nemzeti nagyság és egység gondolatáért lelkesedünk, bár a realisabb
érzésűek az anyagiság és érzékiség után is törik magukat. Ilyenkor még
nemesebb, fensőbb valami buzog bennünk. Az emberi cselekvésre,
tevékenységre magasabb feladat vár. A haza dicsősége, a nemzet nagysága
és egysége még mindíg gyönyörű feladat, melynek megoldásán a haza minden
fiának munkálkodnia kell. Ilyenkor mindenki talál dolgot, mely
megnemesíti, megnyugtatja s aránylag boldogítja őt.
De mikor tovább jutunk a haladás hullámán és elérjük a realismus
napjait, az individualismus korát; mikor az életben és irodalomban gúny
tárgya lesz az egyetemes képviselője, minő a családapa, a férj, a
felsőség, a vallás, az erkölcs; mikor ezeket a társadalmi romlás okának
tekintjük; mikor az érzékire és anyagira veti magát az emberiség; mikor
léha jóság, erkölcsi elvnélküli irgalmasság, altruismus tölti el
bensőnket; mikor nevelésünk főleg a testre, a külsőre, a csínra, a
hasznos ismeretek megszerzésére irányúl; mikor nagy nyilvános
tornaversenyeket rendezünk és ujjongunk az izmok gyarapodásán: ekkor
nincs erkölcsi támasza az individuumnak, mely féktelenűl akar
érvényesülni.
A családban a gyermekek követelődznek, a nő uralkodik, a feleség és
szerető nevetnek a férjen, a felsőség, a hatalom képviselője zsarolónak,
az egyéni romlás okának tekintetik, a haza és nemzet üres frázis és
rendesen a zsebelő individuumok nagyhangú szólama lesz, melyet a
választások és felköszöntések alkalmával unos-untig emlegetünk, de nem
érezünk.
Ilyenkor mindent kiforgatunk a maga természetéből, az anyagiság és
érzékiség uralkodik, bomlik az ember erkölcsi élete, minden baj és
kellemetlenség összetöri, nem tudja tűrni az élet viszontagságait;
dühösködnek, felháborodnak az erősebb individuumok; zúgolódnak,
elégedetlenkednek mindazok, a kik nem zsebelhetnek, a kik pedig
kizsákmányolják a kedvező helyzetet, szívökben még sem boldogok. A
legcsekélyebb baj is lesújtja őket, mások megcsömörlenek a kéjtől, a
jóléttől s könnyen magukra durrantják a pisztolyt, melyet övéik
védelmére szereztek. E nagy szellemi, erkölcsi és aestheticai bomlás oka
a tömérdek öngyilkosságnak, a számtalan őrűltségnek, az általános
idegességnek. A realismus az egyedüli és igazi oka e szerencsétlen
helyzetnek, melyen senki sem tud segíteni, csupán a jelentkező
idealismus.